Szent Márton nyomában jártunk Nápolyban

Tours-i Szent Márton a római Pannonia provincia szülötte volt, és Tours-ban fejezte be életét. Katona volt, egyházi ember lett. A középkorban nagy népszerűségnek örvendett, hiszen az egyháziak, a lovagok, és úgy általában a világiak is találtak olyan elemeket az életéből, ami miatt felnéztek rá, és tisztelték. Ráadásul Tours-i kultusza miatt különösen kedves volt a francia Anjouk-nak, így a királyi palotájukban, a Castel Nuovóban is szenteltek neki egy kápolnát: ez a mai Cappella delle Anime del Purgatorio.

A Certosa di San Martino ugyanúgy meghatározza Nápolyt, mint a szomszédos Castel Sant’Elmo. Nemcsak a védőszent, hanem a szerzetesek is az Anjoukhoz kötődnek, hiszen a ciszterciek különösen kedvesek voltak az alapítónak, Bölcs Róbert király fiának, a korán meghalt Calabriai Károly trónörökösnek. Az utóbbi 1325-öt követően emeltette számukra a kolostort, míg a szomszédos erőd építési munkáltai 1329-ben kezdődtek. Az elnevezés viszont 16. századi! Tours-i Szent Márton csak  a 16. század második felétől adta a nevét a komplexumnak, ami valószínűleg arra vezethető vissza, hogy korábban is állt itt egy neki szentelt kápolna. A 16. század a tridenti zsinat miatt is fontos, ugyanis a katolikus megújulás szellemében radikális változások történtek a kolostorban, és ezekre a 16. század végétől került sor. A Certosa di San Martino ma Nápoly egyik legszebb barokk egyházi épületegyüttese, ráadásul innen is fergeteges kilátás nyílik a városra, és a kiállított tárgyak is mesések.

Ez tehát egy eredendően barokk stílusú épületegyüttes, amely a 19. századtól többet volt állami kézben, mint egyházi igazgatás alatt. A szerzeteseknek ugyanis 1799–1804, 1807–1836 között kellett távozniuk, hogy 1866-ban végleg elveszítsék a helyet. Ekkor a korabeli állami műemlékvédelem felügyelete alatt kialakították az a múzeumot, amely kisebb változtatásokkal ugyan, de most is létezik.

A templomba mi csak bekukkanthattunk. Ezzel is védik, ugyanis a padló is meglehetősen sérülékeny. Persze kár, hogy nem lehet mindent közelről megcsodálni, ugyanis a nápolyi barokk legjobb mesteri hagyták itt a kezük nyomát: Guido Reni, Luca Giordano, vagy Jusepe de Ribera nagy kedvenceink.

Két kerengője van a kolostornak: prokurátorok kerengője a kisebb (lásd fent), és értelemszerűen a Nagy Kerengő a nagyobb. Mindkettő szép, és nagy előnyük, hogy sohase túlzsúfoltak, így ezerszer hangulatosabbak, mint az amúgy esztétikailag valóban különlegesebb Santa Chiara mozaikos kerengője.

Szintén nagyon fontosak a kertek, és az ide nyíló erkélyek (lásd lent). Ezek megtekintése nélkül semmiképpen se távozzunk! Mi kissé ápolatlan formában láttuk a kerteket, de az erkélyek fenomenálisak!

A kolostorban egy múzeum működik, és különféle dolgokat állítanak ki. Nagyon jó a nápolyi betlehemi figurákat bemutató rész! Ezek modern változatait az egész városban megtaláljuk, de a régi, még kézzel gyártott változatok a legjobbak, amelyeket csak múzeumokban láthatunk.

Szintén fenomenális a tengerészeti szekció. Az evidencia, hogy Nápoly és a tenger kapcsolata örök. Az itteni hajózás történetéről viszont nincs jó múzeum, így a Certosa di San Martinóban kiállított királyi bárkák nagyon fontos ereklyék. Különösen a nagy, sötét alapon aranyozott hajó fontos, ugyanis ez a Bourbonok nápolyi megérkezésével is összefügg!

A fehér alapon aranyozott kisebb példány viszont a 19. század végéről származik, és I. Umberto olasz királyé volt.

A hintógyűjtemény felejthető. Szinte bármelyik magyarországi gyűjtemény kenterbe veri. A történelmi termeket viszont semmiképpen se hagyjuk ki. A kiállított képek is szépek, kvalitásosak, viszont sok helyen megmaradtak az eredeti freskók, stukkók, amelyek azért valljuk be, Magyarországon általában elpusztultak.

A San Martino kolostor tehát kiváló lehetőség, hogy Nápolyba utazó honfitársaink egy egyáltalán nem túlzsúfolt helyen ismerkedjenek a barokk időszak művészetével, illetve bónuszként fergeteges látványt is kapnak a nápolyi öbölre. Mindenkinek ajánljuk a megtekintését!

Itt találtok további fényképeket a helyről.

Innen töltöttük le a kolostor alaprajzát.

Újra látogatható a hajósi Érseki Vadászkastély

Az utóbbi időben blogunkon a korábbi utazásainkról készült beszámolóinkat, vagy természetközeli élményeinket osztottuk meg Veletek. A határok lezárása sok olyan gyönyörű hely felfedezéséhez vezetett, amelyek létezéséről tudtunk ugyan, de nem számítottak elsődleges célpontnak. Mindannyian ismerjük Pató Pál úr mondását: „ej, ráérünk arra még”. A mozgási lehetőségeink korlátozásával viszont ezek a helyek egyszeriben előtérbe kerültek, és sehol se csalódtunk. A Pest megyét érintő fokozatos nyitást kihasználva így elmentünk Gemencre, és megfogadtuk, hogy máskor is visszatérünk. A túra során viszont szembesültünk egy újabb lehetőséggel, amiről viszont korábban nem hallottunk: innen nem messze, a Bács-Kiskun megyében található Hajós is egy kincsesbánya. A 2008-ban városi rangra emelt település Baja és Kalocsa között található félúton. A gemenci túránk során nem is gondoltuk, hogy ezen helyet is ilyen hamar megtekinthetjük, de időközben a múzeumok is egyre másra nyitnak. Amikor pedig az Érseki Vadászkastély is újra megnyitotta kapuit, azonnal megragadtuk a lehetőséget, és bejártuk.

Hajós éveken át a kalocsai érsekséghez tartozott, majd a törökök kiűzése után sváb családokkal népesítették be. Habár sokukat kitelepítették, mára többen visszatértek, így ma is megőrizte sváb jellegét. A jó földnek köszönhetően a szőlőtermelés már a 18. századtól fontos szerepet kapott itt, így ha erre jártok feltétlenül álljatok meg Európa legnagyobb összefüggő pincefalujánál is, amely a várostól 3 km-re található. A falu 24 utcát és 1200 pincét foglal magában és az első présház 1840-es években épült. A részletekről itt olvashattok. Minket viszont leginkább a település történelmi központjában található barokk kastély vonzott.

A nyári rezidencia története a 18. századra nyúlik vissza. Akkoriban a környék gazdag vadállománya miatt előszeretettel vadásztak itt a főurak, és kellett egy hely ahol megpihenhettek, társasági életet élhettek. 1735-39-ben gróf Patachich Gábor kalocsai érsek erre a célra építette ezt a kastélyt. Mellesleg, a híresztelések szerint Mária Terézia királynőt is le akarta nyűgözni, aki végül nem látogatott el Hajósra. A férje, a török háborúból visszatérő Lotharingiai Ferenc 1739-ben viszont már itt fogadta az érsek. A helyszín akkor is fényűző volt, a vadállomány pedig biztosan kiváló lehetőségeket biztosított.

A téglalap alaprajzú épületet 1766-68-ban szintráépítéssel és saroktornyokkal bővítették, majd gróf Batthyány József érsek időszaka alatt nyerte el mostani formáját. A külső rózsaszín homlokzatát is átfestették, amely változás szerintünk javára vált. 1780-ra elkészült az új kalocsai érseki székhely, így a hajósi kastélyt már csak vadászatok céljából használták. Ez persze nem jelentett, hogy elhanyagolták volna. Nagy György érseki prefektus 1837-es útmutatása alapján például Bécsből és Pozsonyból szállították ide a bútorokat. A nagy törés a 20. században következett be.  Városy Gyula érsek ugyanis az elődje, Haynald Lajos bíborosérsek által alapított gyermekotthont a kastélyban helyezte el. Az átalakítás tervszerűen történt, így a bútorok nem vesztek el, és külöünféle leírások is fennmaradtak, amelyek segítették a helyreállítást (lásd fent). Az épület 1907-től egészen 1998-ig nevelőotthonként, illetve árvaházként működött, majd az üresen álló épület állapota romlott. A helyreállítása csak 2009-ben kezdődhetett meg, kapuit a látogatók előtt 2010 szeptemberében nyitotta meg és azóta a Hajósi Érseki Kastély egy korszerű látványossággá vált. A helyreállítási munkák során a kastély udvarán egy alagút is előkerült. A négy méter hosszú járat feltárása közben kiderült, hogy ez egy kútban végződik, amelyben még most is van víz. Nagy valószínűséggel az érseki konyhára innen vitték a vizet. Az alagút turisták számára is látogatható, mi viszont sajnos nem tudtunk róla, így kimaradt.

A kastély előterében elsősorban a falakra és a plafonra festett rokokó virágfüzérek tetszettek. A Sala Terrenában (lásd fent) alakították ki a pénztárat, és itt olvashatunk általánosságban magáról az épületről. A földszinten található a vadászattal kapcsolatos állandó kiállítás is, ahol interaktívan is bepillantást nyerünk a vadászattal kapcsolatos tudnivalókban. Képeket, puskákat állítottak ki a teremben. A falakon pedig trófeák díszelegnek. Regina nem sokat időzött ebben a teremben, hiszen a vadászat szótól is elborzad. Ő inkább már a szép barokk lépcső felé vette az irányt, ahol több érdekesebb látnivaló várt minket.

A lépcső közvetlenül a díszteremhez vezet (lásd lent), ahol eredeti impozáns festményeken Mária Terézia és néhány családtagja üdvözik a látogatókat. A padlókat ugyan helyreállították, de vigyázzunk nézelődés közben, hogy csak a szőnyegen sétáljunk.

Innen mindkét oldalról körjárat-szerűen jutunk el a többi lakosztályba (főúri szalon, érseki lakosztály, dolgozószoba, hálóterem). Sajnos nem sok eredeti bútor maradt meg az utókor számára, de kastély helyreállításának egyik fő szempontja az volt, hogy a korabeli főúri életmódot mutassák be, és korabeli darabokkal dolgoztak. Mindegyik bútor mellett azt is olvashatjuk, hogy honnan kölcsönözték őket. A rekostrukció tehát messze áll a vásári giccstől, mivel nagyon alapos szakmai előkészítés előzött meg mindent. A szobák falait a földszintet hasonlóan rokokó stílusú freskódíszek ékesítik. Számunkra legjobban a felújított érseki magánkápolna tetszett (lásd jobbra lent), ennek is leginkább az intarziás ajtaja, amelyet a főúri szalonhoz csatlakozó toronytérben tárult elénk.

Ez a szalon a körasztalokkal, üllőbútorokkal a társasági élet színtereit és formáit idézik fel. A belső helyiségekben pedig azokat a szobákat alakították ki, amelyeket már teljesen magáncélra használtak és a visszavonulást szolgálták. Egy kastélyból a főúri ebédlő sem maradhat ki, ahol történelmi portrékat állítottak ki, köztük Lippay György, Lósy Imre egykori esztergomi érsekek, illetve III. Ferdinánd és I. Ferenc uralkodói arcmásaival. A terem előtt, még felfedeztünk egy sötét járatot is, ami a füstjárat volt. Ez a járat kapcsolta össze a cserépkályhát és a kéményt, illetve a személyzet is ezeken a járatokon tudott befűteni.

A látogatás végén a kastély földszintjén hangulatos kis kávézó várja a turistákat. Mi a belső terek látogatás után még sétáltunk egyet a barokk kertben, ahol a szökőkútban és a gondosan ápolt növényekben gyönyörködtünk. Ha közeljövőben tervezitek a látogatást, számítsatok arra, hogy csak maszkkal tartózkodhattok az épületben, de ez ne tántorítson el benneteket, mert érdemes megnézni ezt a Bács-Kiskun megye legrégebbi, a Dél-Alföld viszonylatában pedig második legrégebb kastélyát. Mindegyik teremben több nyelvű leírást találtok, így önállóan is lehet értelmezni a látottakat. Egyébként a gyerekek számár múzeumpedagógiai foglalkozást is tartanak, de esküvők és konferenciák helyszíne is lehet a kastély. További információkat itt olvashattok.

A további fényképeket pedig itt találjátok.

Éljen a Santa Maria Novella, Firenze egyik legszebb temploma

Firenzében van pár olyan tájékozódási pont, ahol a turista garantáltan megfordul. A Ponte Vecchiót – legalább távolról – biztosan látták, akik eljutottak a liliomok városába, és valószínűleg a dóm kupolája is mindenkinek ismerős. Van viszont egy harmadik név, amely elég sok dolgot takar: ez a Santa Maria Novella. Aki kocsival megy, az valószínűleg az itteni parkolóban hagyja a járművét. Aki a vonatot választja, az az esetek többségében ide érkezik. A távolsági és a helyi buszoknak is van itt megállója, vagyis ez egy nagyon fontos közlekedési csomópont. A név eredeti birtokosáról, a templomról viszont el szoktunk feledkezni. Van, aki már sokadszorra megy el mellette, és nem megy be. Kár, mert ez az egyik leggazdagabb firenzei templom, relatíve nem zsúfolt, és nagyon könnyen megközelíthető.

Amikor a koldulórendek megjelentek egy városban, akkor jellegzetesen a település szélein építették fel a központjukat. Így lett a ferencesek firenzei központja a Santa Croce, a domonkosoké pedig a Santa Maria Novella templom. Ez utóbbi helyén már állt egy kis templom, amely helyett 1246-ban kezdték el építeni a mostanit. A munkálatok elhúzódtak, és hiába fejeződtek be a 15. század második felében, a 16. és a 19. században is sor került kisebb módosításokra. Neves művészek neve köthető a templomhoz: a homlokzat kialakítása Leon Battista Alberti műve, és a reneszánsz egyik leghangulatosabb mesterműve. A belső díszítések kialakításánál pedig olyan művészeket érdemes megemlíteni, mint Giotto, Masaccio, Paolo Uccello, Botticelli (a főbejáratnál, az ajtó felett látható a fenti képe, amely a betlehemi jászol mellett ábrázolja a Szent Családot), Brunelleschi, Ghirlandaio, Filippino Lippi, vagy Vasari. Tündöklő mesterműveket alkottak, amelyek jelentős része ma is fennmaradt, így nyugodtan állíthatjuk, hogy a templom a reneszánsz egyik kincsestára.

A nézelődő oldalról mehet be, a látogatás fizetős. Ingyen csak a pénztárig vezető szakaszt járhatjuk be, ami a temetőt takarja (lásd balra fent), de senkit se rettentsen el az összeg, belül is megéri nézelődni! Ha bejutottunk, akkor érdemes a főbejárat felé menni, és onnan haladni a szentély felé. Így ugyanis láthatjuk, hogy az építés során trükköztek az oszlopokkal: a főhajó hosszabbnak tűnik, mert a kezdeti 15 méteres oszlopközt a szentély felé haladva 11,5 métere csökkentették, illetve a szentély szintjének megemelése is a csőszerű látásmódot, vagyis egy perspektivikus játékot eredményez (lásd jobbra fent). Ennek a trükknek egy végletekig kihasznált változatát valósította meg Rómában Borromini, amikor tervezte a Galleria Spada-t.

A bal oldali mellékhajó kincse Masaccio Szentháromság freskója (lásd balra fent). A perspektíva tudatos használata, a klasszikus építészeti környezet, az alakok ábrázolása a reneszánsz egyik alapművévé teszik. Balázs minden firenzei látogatásakor legszívesebben megtekintené, ugyanis a személyes kedvence. Közvetlenül mellett található a szószék, amelyet Brunelleschi tervei alapján készítettek 1443–1448-ban (jobbra fent). A Giotto-féle feszület is szép a főoltár felett, de mi inkább a szentély Ghirlandaio freskóit kedveljük.

Ez a Tornabuoni kápolna, ahol állítólag a fiatal Michelangelo Buonarroti is dolgozott, hiszen a megrendelés időszakában Ghirlandaio műhelyében tanult. A képek Keresztelő Szent János és Szűz Mária életéből vett jeleneteket ábrázolnak, 1485–1490 között készültek, és a város egyik legnagyobb freskóciklusát alkotják. Giovanni Tornabuonit, vagyis a megrendelőt, illetve feleségét, Francesca Pittit is megtaláljuk a képeken, amint éppen imádkoznak (lásd lent).

A turistát olasz és angol nyelvű feliratok, alapos háttér-információk segítik a mű értelmezésében, így erre nem térünk ki. Kedvcsinálónak elég annyi, hogy mindegyik arc különleges. A karakterek, a mögöttes indulatok, a ruhák mind-mind fenomenálisak!

Kevésbé monumentális, de ugyanúgy fenomenális a szomszédos kápolna (lásd lent), amit idősebb Filippo Strozzi megrendelésére Filippino Lippi festett ki. A Strozzik eléggé viharos módon vettek részt Firenze életében, sokukat száműztek, volt aki Firenze ellen vezetett hadat, viszont egyesek meg a város legfontosabb családjával, a Medicikkel álltak rokonságban. Az idősebb Filippo éppen a nápolyi száműzetése után kívánta rendezni a család hírnevét, így egy nagyszabású reprezentációs program keretében felépíttette a ma is létező Strozzi palotát (megannyi kiállítás helyszínét, amelyet a budapestiek úgy is ismerhetnek, mint a Teréz körút 13. alatt található Batthyány-palota modelljét), illetve megrendelte a Strozzi-kápolna kifestését a Santa Maria Novellában. A munkálatokat 1490-re be kellett volna fejezni, de Lippi nem siette el, ugyanis csak a megrendelés után 15 évvel, 1502-ben tett pontot a munka végére. Már a festési folyamat során politikai jelentőségű alkotássá vált a kápolna díszítése, ugyanis a megrendelő fia (idősebb Filippo 1492-ben meghalt) a városi puritán megújulás hirdetőjét, Savonarolát támadó párt vezéralakja volt, így a díszes elemeket tartalmazó freskóciklust a Savonarola által képviselt irányzat arcul köpéseként is értelmezhették a kortársak. Szépnek szép, de mi ebben a templomban Ghirlandaio és Masaccio pártiak vagyunk.

A templom hihetetlenül gazdag, szerencsére a nézelődőt korrekt, kétnyelvű feliratok segítik a tájékozódásban, így csak bátorítani tudunk mindenkit, hogy nézelődjön, mert megéri. A sok-sok kincset fel se tudjuk sorolni, persze párról találhattok fényképet a facebookos fotóalbumban.

Mindenképpen időt kell szakítani a kerengőkre is. Habár a komplexum hatalmas, a méretei senkit se tántorítsanak el, az utolsó termek egyike a dormitórium. A méretei segítenek bemutatni fénykorában mekkora is lehetett a Santa Maria Novella szerzetesi közössége (lásd jobbra fent). Az 1966-os árvíz a kerengőkben is komoly károkat okozott, így Paolo Uccello freskói eléggé sérültek (lásd fent). Ne rémüljünk meg, a művészettörténészeken kívül a nézelődők számára is maradtak érdekes részek, viszont a káptalanterem mindent visz.

Ez is kerengőkből nyílik, másik neve a spanyolok kápolnája. Egyrészt Firenze alsó erődjében egy ideig spanyol helyőrség állomásozott, és ők használták ezt a kápolnát, illetve az akkori firenzei nagyherceg felesége, Toledói Eleonóra környezetében is sok volt a spanyol, akik szintén itt gyűltek össze, ráadásul a freskók témája is spanyol vonatkozású, hiszen többek között a domonkos rend dicsőségét hirdetik, amelyet a spanyol Domingo de Guzmán, vagyis Szent Domonkos alapított. A freskók viszont jóval korábbiak, Andrea di Bonaiuto 1365-67-ben festette őket.

Ha a firenzei dómot is ábrázoló falat nézzük (lásd fent), akkor olyan korabeli hírességek portréját is megtaláljuk a freskón, mint Cimeabue, és tanítványa, Giotto, vagy az építész és szobrász Arnolfo di Cambio, illetve az irodalom fejedelmei, Dante, Petrarca, és Boccaccio. Az összes részletet most sem írjuk le: menjetek el, megéri. Több nyelvű feliratokat fogtok találni, vagyis van segítség, amely alapján értelmezhetőekké válnak a freskók utalásai.

Reméljük felkeltettük a kíváncsiságotokat, addig is íme még pár fénykép a Tornabuoni kápolnáról.

Itt pedig magáról a komplexumról találtok még fényképeket.

Langeais: egy mesés erőd kerttel és szőttesekkel

Kinek nem dobban meg a szíve, ha egy szépen karbantartott középkori erőd felvonóhídját előtte engedik le? Ahogy a nászutas beszámolónkban leírtuk, Langeais-ben ez várt minket, csak annyira álmosak voltunk, hogy elfelejtettük felvenni videóra a látottakat. Hideg volt, fújt a szél, beborult, nem sokat aludtunk: ez a felvonóhíd viszont felébresztett minket. A Loire-folyó mentén rengeteg kastély, erőd, kúria található, illetve a szebbnél-szebb templomokból is válogathatunk, de Langeais a külsőségek és a belső látnivalók miatt is egyedi: a marcona középkori kinézethez fenomenális faliszőttesek társulnak. Ez a legek helye, mivel a keletkezésére is különleges körülmények között került sor: 1465–1469 között építették fel, ami ma is rekord, nemhogy akkoriban. Az erődítmény szerves részét képezi a városnak, ettől csak annyiban különül el, hogy fülé magasodik. Langeais pedig Azay-le-Rideau-vel és Villandry-val alkotja a Tours melletti kastélyok kötelezően megtekintendő háromszögét, így nehogy kihagyja, aki arra jár!

Langeais Anjou és Touraine tartomány határán fekszik, Anjou pedig sokáig szálka volt a francia királyok szemében, így hamar engedélyezték a blois-i grófnak a határerőd építését. A szerencse nem kedvezett az építtetőnek, mert hamar elhódította tőle Anjou grófja, illetve leszármazottaik, a Plantagenet királyok idejében is a franciáktól védte Anjout, és nem fordítva, ahogy eredetileg tervezték. Ebből a korai időből származik az öregtorony, vagyis a donjon, amely a legrégebb máig fennmaradt ilyen jellegű építmény Franciaországban. A rendelkezésünkre álló források alapján ezt 900 körül építették, vagyis már több, mint 1100 éves! Ma kissé romos, de kialakítottak egy feljárót: innen fényképeztük le a kerteket és a kastély belső oldalát. Az épület persze építészetileg összetett, mert a marcona erődöt a városka felé kiegészíti a felvonóhíd, miközben a kert felé, vagyis a védett részre reneszánsz részeket álmodott az építtető.

A vár a száz éves háború során szinte teljesen elpusztult, ezt követte a rekordgyorsaságú újjáépítés az 1460-as évek második felében. Ekkor már csak egy jelentéktelen garnizon volt Langeais-ban, viszont 1491. december 6-án újra felkerült a nagypolitika színpadjára a hely, amikor itt tartották meg a bretagne-i örökösnő, Anna, és az éppen előtte nagykorúsított francia király, VIII. Károly esküvőjét. Ez a frigy egyesítette Franciaországgal Bretagne-t. A sors fintora, hogy az esemény egyik fő szervezője Orleans-i Lajos volt, a király unokatestvére, aki VIII. Károly Amboise-i halálát követően feleségül vette Bretagne-i Annát, hogy továbbra is a francia korona fennhatósága alatt tartsa Bretagne-t. Az esküvőt, pontosabban a házassági szerződés aláírását viaszfigurákkal mutatták be (lásd fent), amelyek cseppet sem szépítenek: Károly és Lajos is kifejezetten rút volt. Szegény Anna…

Károlynak és Annának több gyereke is született, de mind meghaltak kiskorukban. A sírjukat láttuk a Tours-i székesegyházban, illetve Charles-Orland-ról festményt is őriznek Langeais-ban. A kisfiú három évesen halt meg. Lásd fent, jobb oldalt, a szülei kissé idealizált portréja társaságában.

 

1547-től magántulajdonba került a vár, amely ismertebb személyek kezében is megfordult. Jacques Siegfried 1886-ban vásárolta meg a birtokot, és elkezdte helyreállítani. Eredeti 15. századi bútorokat vásárolt (lásd fent), illetve egy hihetetlen faliszőttes gyűjteményt is összeállított (lásd lent). A múzeum ma is részben ebből él, mert a gyűjtemény egész Franciaországban kiemelkedő jelentőséggel bír. A múzeumi boltban a kiállított darabok másolatát is meg lehetett venni. Jacques Siegfried nemcsak turisztikailag „eladhatóvá” tette a helyet, hanem a fenntartásáról is gondoskodott, ugyanis 1904-ben az Institut de France-nak, vagyis a Francia Tudományos Akadémiának adományozta. Ma is ez az intézmény kezeli.

 

A kert részben díszkert, részben az uraság vadászterületének az eleje. Ez utóbbi a hátsó szakaszt jelenti, ahol madársimogatást, és egyéb gyerekbarát programokat szerveznek. A kilátás is innen legszebb: innen fotóztuk a kedvenc Loire-menti hidunkat (lásd legalul). Végülis mindenkinek nyújt valamit a hely, csak el kell menni! Ha elmentek, akkor pedig a városban is sétáljatok, mert mesés.

Addig is itt találtok további fényképeket a várról.