A calci hadifogolykórház, avagy egy kolostor első világháborús karrierje

Az első világháború számos újdonsága között szerepelt a korábban még soha nem tapasztalt nagy számú hadifogoly. A hadviselő felek a 20. század elején aláírt, és közvetlenül az első világháború előtt életbe lépett nemzetközi egyezmények alapján kellett, hogy bánjanak a hadifoglyokkal. A genfi és a hágai egyezmények megfogalmazásakor viszont senki se gondolta, hogy több évig, és több százezer emberről kell majd gondoskodni. Olaszország 1915. május 24-ével lépett be a világháborúba, így a többi fél hadifogoly-kezelő intézményhálózatát már megismerhette. Ezzel párhuzamosan a fontosabb semleges megfigyelők, vagyis a Nemzetközi Vöröskereszt és a Katolikus Egyház is felkészülhetett a lehetséges ellenőrzési feladatokra. Az Osztrák–Magyar Monarchia katonái is ejtettek olasz hadifoglyokat, így a két fél a kölcsönösség alapján bánt az ellenféllel. Ez a leghatékonyabb minőségbiztosításnak alapját képezte: ha a megfigyelők tapasztaltak valami szabálytalanságot az egyik magyarországi hadifogolytáborban őrzött olasz nemzetiségű katonákkal szembeni bánásmódban, akkor az olasz kormány ezt a fennhatósága alatt álló osztrák–magyar katonákon torolhatta meg. Ezt elkerülendő mindenki érdekelt volt a minimálisan elvárt feltételek maradéktalan teljesítésében.

Az első világháború során rendszeres fogolycserékre is sor került, ezek feltételeit viszont a hadviselő felek egymás között határozták meg. Az olasz fronton érdekelt hatalmak között csak az úgynevezett nagybetegek cseréje valósult meg. A nagybeteg egy francia kifejezés, a grand blessés korabeli tükörfordítása, és az egészségkárosodásnak egy olyan fokát jelentette, amely már lehetetlenné tette a hazatérés után a részvételt bármiféle katonai műveletben. Ez a kitétel fontos szempontnak számított, hiszen senki se kívánta újabb hadra fogható katonákkal ellátni a saját ellenfelét. A csere feltételei nagyon szigorúak voltak: csonkolás, bénulás, értelmi károsodás, gyógyíthatatlan elmebaj, nagyon súlyos tüdőbetegség (jellegzetesen tuberkulózis), mozgási rendellenesség… meglétét kellett igazolni. Ezen károsodások megállapítására Olaszországban egységes minősítő rendszert dolgoztak ki, és akit kicseréltek, azt majdnem minden esetben Pisa szomszédságában, a calci kolostorban működő kórházban minősítettek nagybeteggé. A calci látogatást csak nagyon különleges esetekben kellett kihagynia a cserére áhítozó hadifogolynak, például amikor Calciban kiütéses tífusz járvány tört ki, így a minősítést pár hónapig más táborokban végezték, viszont ekkor is a calci szaktekintély utasítása alapján dolgoztak a helyi orvosok.

Az olaszországi hadifoglyokkal foglalkozó egészségügyi ellátórendszer működését Balázs bemutatta a Hadtörténelmi Közleményekben megjelent tanulmányában, a calci kolostort viszont turisták látogathatják, gyönyörű hely, a hadifoglyokon kívül is rendelkezik magyar kötődéssel, így turisztikai szempontból is bemutatjuk.

Calci Pisa szomszédságában található, könnyen megközelíthető, napjában számos helyközi busz köti össze a ferde torony közvetlen környékével. Ezekről a calci polgármesteri hivatal szomszédságában, a Piazza Garibaldin kell leszállni, ahonnan a kolostor 700 méter gyalog. Aki kocsival érkezik, annak közvetlenül a kolostor szomszédságában alakítottak ki parkolót. A viszonylagos közelséget jelzi, hogy a pisai Csodák Kertjétől a calci kolostor körülbelül 12 kilométerre található. Ez a középkorban se volt nagy távolság, így érthető, hogy az alapítás is egy pisai kereskedőhöz köthető, aki végrendeletében különített el erre a célra pénz. A kolostort 1366. május 30-án alapították karthauzi szerzetesek otthonaként, akik a remete életmódot választották, minimális közösségi interakcióval. A calci kolostor igen hamar a gazdag pisai családok kedvelt kolostorává vált, amely adományokat eredményezett, így a 14. század végére egy nagyon színvonalas építményt emeltek. Mai formáját Giuseppe Alfonso Maggi prior elképzelései alapján jórészt a 17-18. században nyerte el, ekkora tehető a díszudvar kialakítása is (lásd jobbra).

A hely jelentőségét tovább növelte, hogy a toszkán nagyhercegek is kedvelték, és amikor lelkigyakorlat céljából szükségük volt egy meditálásra is alkalmas helyre, akkor általában Calcit választották. Ennek megfelelően az épületben egy nagyhercegi lakosztályt is találunk. 1737-1801, illetve 1814-1860 között a toszkán nagyhercegek a Habsburg család tagjai voltak, a Toszkánában csak Pietro Leopoldo néven emlegetett személy pedig nem más, mint a későbbi II. Lipót magyar király, a kalapos király öccse. Lipót gyerekei is Toszkánában születtek, ennek köszönhetjük, hogy József nádor – a Boboli kertben töltött gyerekkora hatására – meghonosította a Margit szigeten a platánokat.

A calci szerzetesek életében először a napóleoni időszak hozott törést, ugyanis 1808. április 23-ával feloszlatták az ő szerzetesrendjüket is, és csak 1814-ben térhettek vissza. 1866-ban a kolostor állami tulajdonba került, viszont a szerzetesek 1972-ig benn maradhattak, és még az első világháború során is ott tartózkodtak, pedig osztozkodniuk kellett az olasz, majd pedig az osztrák–magyar sebesültekkel. 1972-re viszont már csak két főből állt a közösség, így a rend elhagyta Calcit. Ma a kolostormúzeum, illetve a pisai egyetem természettudományi múzeuma működik benne.

A calci kolostor egyike volt azon egyházi intézményeknek, amelyek a világháború során katonai jellegű feladatkört töltöttek be. Calci azért tűnt ki ezen kolostorok közül, mert műemléki védettséget élvezett, és aktívan lakták. Háborús szerepvállalása nem a hadifoglyokkal kezdődött, mivel 1915. január és május között a 32. tábori tüzérezred laktanyájává „alakították”, 1915 októberétől 1916 decemberéig olasz katonákat fogadott, mint tartalék kórház, hogy 1916 januárjától 1919 decemberéig az osztrák–magyar hadifoglyok lakták. Nem sikerült megindokolni miért kerültek ide a hadifoglyok, de valószínűleg az egészséges környezet, a jó levegő, a pisai kórházi infrastruktúrához való közelsége, az elszigetelt, de a Tirrén-tenger partján futó fő vasúti vonalról kisebb kitérővel megközelíthető pozíciója is kedvezően befolyásolhatta e döntést. A helyiek 1916. december 26-án a sajtóból tudták meg, hogy hadifoglyok érkeznek az apátságba, és egy 1917. május 14-ei megállapodás írta elő, hogy a calci apátságban működő kórház a cserére alkalmas hadifoglyok gyűjtőhelyévé váljon. A hadifogoly kórház 1917. január 6-ától működött, és a hely első hadifogoly halottja ezt az egyezményt már meg se élte: a 45 éves Mádi János 1917. január 22-én halálozott el. 187 sorstársa követte: 30-an 1917-ben, 70-en 1918-ban és 88-an 1919-ben. Mindannyian Calci község temetőjében nyugszanak egy csontkamrában, amit halottak napja alkalmával minden évben megkoszorúznak a városiak. 5 bosnyák, 18 cseh és csehszlovák, 3 dalmát, 1 isztriai, 1 olasz, 23 jugoszláv, 21 lengyel, 12 román, 11 rutén, 51 német és osztrák, 1 ukrán, 39 magyar, és 2 nemzetiségi megjelölés nélküli személyről van szó.

A halál okaként sokszor nem egy betegséget, hanem ennek tünetét jelölték meg, de a kimutatásokból a fertőző betegségek magas aránya tűnik ki: a halálesetek 20%-a tuberkulózis, 17%-a malária, 12%-a tüdőbetegség, 8%-a bélhurut és 7%-a tífusz miatt következett be. Egy ember agyhártyagyulladás miatt halt meg, de szerencsére hamar felismerték a tüneteket, így a beteg elkülönítésével megakadályozták a fertőzés tovább terjedését. Ezek a számok is jelzik a különbséget a front-közeli kórházak és a hátországbéliek között, hiszen az amputációt és a sebesülés miatti kezeléseket főleg az előbbiekben végezték, míg az utóbbiaknál inkább a fertőző betegségeket kellett gyógyítani.

Az 1917. májusi megállapodás eredetileg 530 hadifogolyról szólt. 1917. június 23-án 376 hadifogoly tartózkodott Calciban (ebből 48 tiszt), augusztus 1-jén pedig 430-ra nőtt a létszám. 1918. március utolsó hetében ez már 658 főt jelentett, míg az 1919. február elsején regisztrált 276 fő a hónap végére 1028-ra nőtt. Mivel a kolostor befogadóképességét 600 főben határozták meg, sokuknak ágya se volt, így a földön, szalmán kellett feküdniük. A zsúfoltság miatt a kórház vezetése kérte, hogy a pisai vasútállomás mellett is elhelyezhessenek hadifoglyokat, de ezt nem engedélyezte a livornói katonai körzet parancsnoksága. Calciban a legénység mellett vegyesen tartózkodtak tisztek és tiszthelyettesek, és a Spingardi altábornagy-féle szabályozás szerint a tiszteknek járó megkülönböztetett bánásmódot végül a legnagyobb zsúfoltság esetén is sikerült biztosítani. A tisztek privilégiumai arra viszont már nem terjedtek ki, hogy kirándulhassanak, és megtekinthessék a pisai Csodák Kertjében a ferde tornyot, a székesegyházat és a keresztelő kápolnát. Szöllősy Aladár visszaemlékezésében meg is jegyezte, hogy ezek látszódtak a kolostorból. A kirándulás lehetőségének megtagadását a hatóságoknak a hadifoglyok szökésétől való meglehetősen racionális félelmére és a lakossággal ápolt kapcsolatok mérséklésének vágyára lehetett visszavezetni. Mindez indokoltnak is tűnik, hiszen a pisai közkórházban ápolt hadifoglyoknak sikerült az egyik alkalmazott útján leveleket kicsempészniük, és kapcsolatot ápolniuk kétes figurákkal.

Annak ellenére, hogy a hadifoglyok nem mozdulhattak ki, még 1917 nyarán is érkezett arra vonatkozó kérelem, hogy a Touring Club Italiano pisai részlege meglátogathassa a műemléket. Ez volt a fordulópont, korábban ugyanis ez lehetséges volt.

A karthauzi közösség is egészen sokáig zavartalanul használhatta a nagy kerengőt: ezt 1917 novemberétől nem a katonákkal és a hadifoglyokkal, hanem a caporettói áttörés miatt elmenekült, és a pisai érsek közbenjárásának köszönhetően Calciba menekített tolmezzói lakossággal kellett megosztaniuk. Őket már megelőzték a velencei galériák és múzeumok őreinek családjai, akiket az Oktatásügyi Minisztérium költöztetett be. A hadifogolytábor parancsnoka megpróbálta adminisztratív eszközökkel elérni, hogy az utóbbiak maguktól távozzanak, de az utolsó család 1919 márciusában még mindig Calciban tartózkodott annak ellenére, hogy a táborparancsnok február 17-ével még az elektromos áramot is kiköttette a lakásukból. A kórház vezetőségének a calci lakossággal is meggyűlt a baja, mivel az utóbbiak ellenezték, hogy Calci ténylegesen járványkórházzá változzon. Az annyira rettegett járvány 1919 áprilisában tört ki, amikor a kiütéses tífusz elkezdte szedni áldozatait. A kolostort karantén alá helyezték, és ez volt az az utolsó csepp, amit követően a calci lakosság már végképp szabadulni akart a kolostorba települt „idegenektől”, legyenek azok katonák, hadifoglyok vagy menekültek. A járványt sikerült megfékezni, pár hónap után tovább folytatódott a hadifoglyok hazaküldése, és 1919 decemberére ténylegesen ki is ürítették a kolostort.

Ma a hadikórházból nem sokat látunk. A kolostort felújították, a világháborús használat nyomait eltüntették. A látogatás vezetéssel, olasz, vagy angol nyelven zajlik, ennek kezdete előtt viszont szabadon lehet sétálni a díszudvarban. Először a patikát tekinthetjük meg (lásd fent), amely azért is került a tulajdonképpeni kolostorépületen kívülre, mert ez a környező lakosság egészségügyi ellátásban is részt vett.

A templom bejárata a díszudvar felől egy díszlet. Elméletileg nyitható, de a szerzetesek se használták, az első világháború során pedig külön elfalazták. A barokk freskókon feltűnik San Ranieri is, Pisa védőszentje, a főoltárnál viszont Szent Brúnó, a karthauzi rend alapítója nyújtja át a kolostort Szűz Máriának (lásd jobbra fent).

A refektórium egyik érdekessége a két oldalsó falon található. A toszkán nagyhercegi pár vacsoráját ábrázolták és az asztal formája változik, ahogy előre, vagy hátra haladunk a teremben.

A kisebb nagyobb szerzetesi termek esetében különösen szépek a mennyezetek, igaz a falak miatt se kellett szégyenkezni. A káptalan terem az egyik kedvencünk (lásd lent).

A kolostor egy részét 2019-ben, látogatásunk alkalmával éppen restaurálták, de bemehettünk egyik-másik szerzetesi cellába. Ezek valójában nagy lakások, hiszen a szerzetes ideje nagy részét itt töltötte, vagyis a saját mikrokozmoszában el kellett végeznie minden fontos dolgot.

Utoljára maradt a nagyhercegi lakosztály. Ez a már említett Pietro Leopoldo nagyherceg, a mi II. Lipót királyunk korát idézi, a falakon Lipót és felesége arcképe is feltűnik. Lipótét lásd balra lent, a feleségéét pedig a terem végén.

Minden Pisába látogatónak ajánljuk a hely megtekintését. Calci kulturálisan és történelmileg is fontos hely. Kevesen ismerik, soha sincs tömeg, és gyönyörű!

Az archív felvételt erről a helyről töltöttük le.

Az előző honlapot létrehozó kutatócsoport egy nagyon színvonalas könyvet is kiadott a kolostor felhasználási formáiról, amelyben az első világháborús időszakot is részletesen bemutatják. Itt elérhető a kötet tartalomjegyzéke.

A kutatás részeként a Calciban eltemetett hadifoglyokat is feldolgozták. Az olvasók számára valószínűleg a magyarok a legfontosabbak. Őket a nemzetiség szerint felosztásnak köszönhetően külön is megtaláljuk a 33–35. oldalon. A lista eléréséhez ide kell kattintani.

A kolostorról itt találhatók további fényképek.

Cittadella – a kerek középkori Palmanova

Nincs olyan hely, amelyet valamilyen formában ne érintettek volna az emberi történelem folyamatos háborúi. Az itáliai félsziget városai csak nagyon rövid ideig, a Római Köztársaság fénykorától Aurelianus császár uralkodásáig maradtak falak nélkül, majd egészen a 19. század végéig valamilyen formában mindig fenntartották a védműveket. Van, ahol ezeket folyamatosan korszerűsítették, máshol megmaradt egy korábbi állapot.

Cittadella területe már a bronzkor óta lakott: 1990-ben tárták fel az akkori helység maradványait. A város mai szerkezete viszont a középkorban alakult ki, ugyanis a mostani települést 1220-ban alapította Padova. Ez egy előretolt helyőrség volt, ugyanis a trevisóiak által emelt Castelfranco ellen emelték. Cittadella eltért a konkurens településtől: ez nem csak egy erőd volt, hanem egy új város, amelyet a környező terület közigazgatási székhelyeként is hasznosítottak. Padova és birtokai 1406-ban kerültek velencei uralom alá, ekkor Cittadella is követte az anyaváros sorsát. A velencei uralom alatt végre beköszöntött a béke, és a helyiek elkezdtek a középkori falakon kívül is építkezni: korábban a falakon kívül senki sem szavatolta a biztonságukat. Habár 1797-ben a campoformiói béke felszámolta a Velencei Köztársaságot, Cittadellának ebből csak a közigazgatási ide-oda csatolások problémája okozott nehézséget.

A falakat már a velencei uralom alatt elkezdte felszámolni a lakosság, ugyanis szépen elhordták a földből készült belső támasztékot, ami 1774-ben egy jelentősebb szakasz leomlásához vezetett. Habár ekkorra már jócskán eljárt az idő a városi falak felett, a lakosok bizalma nem lehetett feltétlen, így a leomlott szakaszt azonnal kijavították. A stabilitást viszont továbbra se biztosították, így a támaszték elhordása miatt 1785-ben egy újabb szakaszon omlott össze a védmű. Ezeket a romló szakaszokat végül mindig helyreállították, így ami ránk maradt, az lényegében egy teljes fal, amely azon kevés európai középkori védművek egyike, aminek a tetején ma is végig lehet menni.

A falat négy kapu töri meg, amelyek az égtájakat követik: Padova, Vicenza, Bassano del Grappa és Treviso felé vezet innen út, így a vonatkozó kapuk is ezekről az irányokról kapták a nevüket. A falakat nem alapozták alá, csupán egy földből készült töltésen nyugszanak. Ez nem igazán okozott gondot, ugyanis eredetileg sokkal szélesebb volt az árok, amely körülvette a falakat, és régen is víz nehezítette ezen az átkelést. Ma a falak sugara 1461 méter, vastagságuk 2,1 méter, ami 80 cm-re csökken legfelül, és általában 14 méter a magasságuk, habár a négy kaputorony a 30 métert is eléri. Ezeken felül van még 12 darab négyszögletes 6×4×22 méteres nagyobb, illetve 16 db. 6×3×15 méteres kisebb torony. Ma az északi, vagyis a bassanói kapunál lehet bejutni a falakra, és ha nem szeretnénk végigmenni az egészen, akkor a déli, vagyis a padovai kapunál is ki lehet jönni. A két nagy kapuban kiállítás is van, amely részben a régészeti feltárás leleteit mutatja be, illetve a település középkori életének katonai aspektusaival foglalkozik. Ezek jórészt a város történetének padovai időszakát, és az akkori háborúskodást mutatják be. Az 1300-as években ugyanis többször is megostromolták a települést, és volt, amikor el is foglalták. A falak jelenkori helyreállítása és látogathatóvá tétele 1992-ben kezdődött, a múzeumot is ekkor alakították ki.

A városban megtalálunk mindenféle érdekességet. Ha a bassanói kapu felől közelítjük meg a városközpontot, akkor a buszpályaudvarnak is helyet adó első terecske sarkán egy modernista épületet találunk. El se lehet téveszteni, stílusa jellegzetes: ez volt a fasiszta párt helyi székháza.

Nem sokkal később kiérünk a főtérre, ahol a székesegyház és a városi színház mellett például a helyi lakosok városvédő szervezetének a székházát is megtaláljuk. Érdemes különben kihasználni a főútvonalak mellett szinte végig fennmaradt árkádok nyújtotta védett gyalogos útvonalat, ugyanis a hangulathoz néhol régi freskók is társulnak.

A székesegyház szép, de elég késői, mivel a mai formáját az 1913-ban átadott homlokzat kivételével 1776–1826 között nyerte el. A környező kápolnák viszont nagyon szép középkori freskó részleteket is rejtenek.

 A via Guglielmo Marconin például a Palazzo Pretorio az, amely különösen megtetszett: ez a történelmi városháza, amely nagyon sok eredeti freskót őriz (lásd balra net).

Az Isonzó expressz utasai viszont nem csak a fenti szépségekért, hanem a város határában található temető miatt látogatták meg a települést. Az első világháború után ugyanis elkezdték felszámolni a Piave-menti temetőket, és az 1940-es évek exhumálásainak köszönhetően ez lett az egyik legnagyobb gyűjtőtemető, ahol a Monarchia 21 478 elhunyt katonája nyugszik. Van közöttük mindenféle nemzetiségű: 662 osztrák, 2 638 magyar, 787 jugoszláv, 1 016 lengyel, 437 román, 24 orosz és 394 szlovák. Ezen felül 1 695 személy nemzetiség ismeretlen, és egy körülbelül 10 000 fős tömegsír is van. A szlovákok jórészt a csehszlovák légió halottai.

A temető délnyugati sarkában található bódéban általában fellelhető egy helyi szakember, aki tud segíteni a temető nyilvántartás megtekintésében is.

Itt találtok további fotókat a falakról.

Itt vannak még képek a városról.

Itt pedig a temetőről.

A montellói S. Eustacchio apátság – egy hely, amin többször is nyomot hagytak a magyar fegyverek

Ha már sor került a 2019. október elején készült képes, Montello környéki élménybeszámolóra, akkor ideje kiraknunk az Isonzó expressz során felkeresett helyekről készült írásunkat is. Jöjjön tehát egy rövid ízelítő a Montello legrégebbi épületéről.

A terület 994-ben került Regimbaldo trevisói gróf tulajdonába, aki ezt III. Ottó császártól kapta meg. A kolostort valamikor a 11. század közepén alapította ezen birtok egyik jól védhető pontján Regimbaldo leszármazottja, III. Rambaldo trevisói gróf és anyja, Gisla. Egy romos római őrtorony maradványaira emeltették a bencés szerzetesek számára az új egyházi épületet, akik egyenesen a rend központjából, Cassinóból érkeztek és az új helyszínen is megőrizték azt a különleges jogosultságot, hogy közvetlenül a Szentszék irányítása alá tartozzanak. Az alapító annak a családnak az őse, amelyet ma Collaltóként ismerünk, és a századok során sorsuk összefonódott az apátságéval. A család ma is él, a közelben van a villájuk.

A kolostor igen hamar gazdag adományban részesül, amelyekhez pápai kiváltságok is társultak, így a környék egyik fontos hatalmi központjává vált. Nem csak ez, hanem a stratégiai helyszín miatt is számos háború hagyta rajta a nyomát az épületen.
Először 1229-ben, az invesztitúra háborúk során rombolták le, majd 1358-ban is az enyészet martalékává vált, amikor Nagy Lajos király magyar csapatai és a trevisóiak háborúztak. A kolostor nem csak a háborút „vonzotta”, hanem a környező település is nekik köszönhető, ugyanis Nervesa városka létrejötte pont a kolostor közelsége miatt alakult ki. A hely társadalomtörténeti szempontból is fontos, ugyanis Giovanni della Casa itt írta 1553–1555 között a Galateo, vagyis Etikett című munkáját, ami a modern világ egyik legelső viselkedés-elméleti tankönyve. 1521-ben egy pápai bulla felszámolta a kolostor önállóságát, és az itteni szerzetesek külső irányítás alá kerültek. Ekkortól ugyanis egészen 1865-ig a Collalto család prépostságaként működött a hely. A 18. század második felétől 1865-ig a trevisói püspök és a montellói apát között állandósult a konfliktus, ugyanis az előbbi próbálta megszerezni a hely feletti felügyeletet. A napóleoni korszak kolostor bezárásai pedig cseppet sem segítettek a montellói közösségnek. Ezen megpróbáltatások ellenére csak 1865-re sikerült a trevisói püspöknek kiterjesztenie a helyre a fennhatóságát, viszont ezzel a szerzetesi közösség is teljesen feloszlott, és megszűnt mindenféle egyházi tevékenység. Az épület ekkortól nélkülözte az odafigyelést, a földműveléshez szükséges eszközök raktáraként használták, ami az állagának fokozatos romlásához vezetett. A kegyelemdöfést az első világháború hozta meg, ugyanis 1917 novemberétől brit tüzérséget telepítettek az apátság területére, amelyet így az osztrák–magyar tüzérség is lőtt. Mintha ez nem lett volna elég, az itt állomásozó csapatok se a műemlékvédelmi elvárások szerint gondoskodtak az egyre romosabb épületről. Állítólag az itteni angol tüzérek számlájára írhatjuk például a főoltár eltüzelését.

A világháború után már semmi sem menthette meg az épületet az enyészettől, ugyanis a helybéliek a romokat építőanyag céljából újrahasznosították, és ami most is áll, az a pár évvel ezelőtti helyreállítási munkálatok eredménye. Az első, részleges restaurálásra 1992-ben került sor, majd 2017-ben egy nagyszabású beavatkozás vette kezdetét, amely 2018 márciusában ért véget. Ez utóbbi már nem csak a konzerválásra törekedett, hanem a régészeti feltárások eredményeit hasznosítva pár részletet rekonstruált: a bejárati torony és a kolostor épület pár részlete nyerte vissza eredeti formáját, ahol egy közösségi tér is kialakításra került. Az épület rendbetételével párhuzamosan, 2012 márciusától a Nervesa della Battaglia-i Önkormányzat koordinálásával a bavaria ANA egyesület és a Nervesa della Battaglia-i Associazione storico culturale Battaglia del Solstizio a környező területet is rendezte. Ennek első szakasza az apátsághoz vezető útvonalnak a burjánzó növényzettől való megtisztítására koncentrált, hogy a második rendezési szakasz során a romok környéke váljon újra látogathatóvá. Ezen tisztítás nélkül el se lehetett volna kezdeni a helyreállítási munkálatokat.

Jelenleg a terület szabadon látogatható. Az Isonzó expressz utasai is tapasztalhatták az innen nyíló fergeteges panorámát, így minden arra járónak javasoljuk, hogy némi háttéranyaggal felvértezve a Montello-menti küzdelmekről használja ki a romok nyújtotta lehetőséget, és látogassa meg az apátságot, mert a látvány magáért beszél. Aki pedig személyes történetre kíváncsi, az olvassa el Kókay László naplójának vonatkozó részét (itt, itt, itt és itt), hiszen szegedi származású honfitársunk 1918 júniusában a romoknál is megfordult, és Kókay beszámolóját megismerve, az apátságból szétnézve mi is máshogy fogunk tekinteni a környező helyekre.

Itt találtok további fotókat az apátságról.

Az ókori és keresztény művészet aquileiai gyöngyszemei

Aquileia egy kisváros óriási múlttal, és nagyon gazdag ókori örökséggel. Az ókori település bő 630 éven át létezett és Kr. u. 452-ben Attila hun serege pusztította el. Az erőszakos vég viszont hasznos számunkra, hiszen az ókori romokat aránylag gyorsan belepte a föld, és elég sok emlék maradt meg jó állapotban. A város a hunok után már nem védte tovább észak-kelet-Itáliát a barbár támadásoktól, viszont megmaradt vallási központnak, illetve a lakosok egy része megalapította a mai Velencét. Az egyházi központ viszont fennmaradt, és elegendő csábítást jelentett, így a honfoglaló magyarok is meglátogatták a Pó-síkság immáron őrizetlen kapuját, illetve a későbbiekben egyházi vonalon is keletkeztek kapcsolatok a Kárpát-medence és a település között.

A mai Aquileia egy szunnyadó település, amely főleg az ókori mozaikjai és emlékei miatt ismert. Ezekről már évszázadokkal korábban is tudtak, viszont a 2010-es években jelentős ásatások történtek, így sok új részletet tártak fel. A hely könnyen megközelíthető, a látványosságok gyalogszerrel bejárhatók, és a gazdag választék mellett meglehetősen sok időt lehet itt eltölteni.

Mi az információs pont melletti parkolóban hagytuk a kocsit, és innen vágtunk neki a felfedezőkörútnak. A parkolóval majdnem szemben található egy nagy mauzóleum. Ez egy Augustus korabeli városi hivatalnok síremléke, mostani állapot egy rekonstrukció eredménye. Természetesen nem ez az első ókori emlék, amely az utat szegélyezte, hiszen látogatható a fórum, a sírkert, és a parkoló mögött terül el a folyami kikötő. Ma csak egy keskeny folyócska mossa a bazilika mögötti részt, és egy szolid kanyarral kerüli meg a várost, viszont anno egy 48 méter széles folyóágy mellett 350 méter hosszan húzódott a kiépített városi móló. Természetesen ennek is maradtak látható nyomai.

A legjobb állapotban megmaradt épület a bazilika. Ezt Kr. u. 313-ban, tehát közvetlenül a kereszténység gyakorlását engedélyező milánói ediktum után alapították. Az eredeti épületet négyszer kellett újjáépíteni, így öt különböző réteget figyelhetünk meg: a Theodórosz püspök alatt készült első templomét (a 4. század elejéről), már a 4. század közepén és végén is javítgatták, hogy a 9. században sor kerüljön egy nagyobb helyreállításra, amit a 11. század első felében, illetve a 14-15. század során tovább javítottak. Ezen munkálatok viszont már csak a tetőszerkezetet érintették.

A mostani bazilika román-gótikus építészeti elemeket tartalmaz, a fő kincse a 4. századból ránk maradt polikróm mozaik. Ezt a régészek még az 1909–1912 közötti ásatások során tárták fel. Többek között ezekre utalva kapta meg 1998-ban a hely a megtisztelő „világörökség része” címet. A 4. századi mozaik bemutatásához vissza kellett bontani a 11. századi, Poppone pátriárka alatt kialakított padlót, és ennek a magasságából alakították ki a látogatók számára egy átlátszó járószintet.

A mozaikok szőnyegszerűen taglalják a különféle témákat. Rengeteg az allegorikus elem, mint például a kakas és a teknős harcát ábrázoló jelenet, amely a fényt (tehát Krisztust) üdvözlő szárnyas és a görögül „sötétség lakója” jelentésű névvel illetett páncélos közötti összecsapást idézi fel. A harcnak pénzben kifejezett jutalma is van, ugyanis a közöttük található oszlopon találunk egy a felirata alapján 300 dénárt tartalmazó zacskót. Ez a jelenet a Mitrász kultuszból származik, és egy példa nélküli eleme az ókeresztény művészetnek.

Vannak természetesen közismertebb jelképek is, hiszen feltűnik Jézus, mint „Jó Pásztor”, illetve a kora-keresztény művészetből ismert hal mozaikszó képi ábrázolása (a hal görögül ICHTYS, ami annak a rövidítése, hogy Jézus Krisztus a Megváltó Isten fia).

Megtaláljuk természetesen a donátorokat, és az évszakokat is különféle figurákkal ábrázolták. A mozaik pontos datálását segíti, hogy feltűnik rajta Theodórosz püspök felirata, akit más dokumentumok segítségével meglehetősen pontosan el tudunk helyezni a helyi kronológiában.

A szentély előtt közvetlenül már a halászatra utaló jelenetek a meghatározóak: ezek a csodálatos halfogásra, illetve Jónás próféta és a cet útjára is utalnak.

A szentély jobb oldalán találjuk a Della Torre, vagy más néven Szent Ambrus kápolnát. Ezt Raimondo Della Torre pátriárka (1273–1298) építtette családi temetkezési helyként. A Della Torrék ekkoriban Milánó császárpárti urai voltak, viszont az 1277-es desiói csatában a Visconti család pápapárti színekben legyőzte őket, és hosszas háborúskodás után teljes mértékben felszámolta a hatalmukat. Raimondo Della Torre ezen családi háborúskodás közepette emelte az aquileiai kápolnát, hiszen a halálakor már csak foszlányok maradtak a család hatalmából, így a rokonai mentésére is használta az Egyházon belüli pozícióját. Raimondót több Della Torre is követte a pátriárkai székben, akik szintén alakítottak a kápolnán, így ez mára meglehetősen töredékesen maradt csak fenn, hiszen a különféle változtatások az eredeti díszítést is érintették. Ettől függetlenül láthatunk itt pár szarkofágot, illetve kisebb nagyobb freskótöredékeket: egy 13. századi keresztre feszítést, illetve a 14. századból pár imádkozó alakot, akik valószínűleg a Della Torre család tagjai voltak, és donátorként szerepelnek a freskótöredéken.

A főoltár két oldalán lehet lemenni a kriptába. A bazilikának két kriptája is van, így a főoltár alatti a freskók kriptája, miközben a főbejárat szomszédságában találhatót az ásatások kriptájaként emlegetik.

A freskók kriptáját a 9. században alakították ki, a freskók pedig a 12. század második felében készültek. A 19 mennyezeti jelenet az aquileiai kereszténység mitikus történetét meséli el, ugyanis a legenda szerint Szent Márk evangélista kezdte el a terület megtérítését, akitől Szent Ermacora kapta meg az első püspöki címet, és tőle számítják az aquileiai pátriárkák sorát.

Nekünk azért is fontos a kripta, ugyanis itt található az a freskórészlet, amit – pontatlanul – a hátrafelé nyilazó magyar kalandozó lovas ábrázolásaként szoktak azonosítani. Valójában a freskó készítésekor már több évszázada nem járt Aquileia környékén kalandozó magyar lovas, így felettébb valószínűtlen, hogy a portyázó elődeink egyikét tisztelhetjük a képen látható lovasban. Valószínűleg a korabeli könnyűlovas keleti és a nehézlovas nyugati harcmodor kortárs megörökítéséről volt szó. A hátrafelé nyilazó honfoglaló magyar lovassal tehát csak annyiban lehet azonosítani a képen szeplő alakot, hogy a könnyűlovasság fegyverzete, taktikája nem sokat változott a 10. és a 12. század között, így alighanem a képen szereplő módon ábrázolták volna a magyar harcost is.

A főoltár freskója a 11. század közepéről származik, ugyanis rajta még élőként jelölték a Poppone pátriárkát ábrázoló alakot. Mivel a bazilikát Szűz Máriának szentelték, így őt találjuk a központi mandulában, de az aquileia mártírok mellett feltűnik II. Konrád német-római császár is a feleségével.

A szentély emelvényét határoló tribünt már a 15. század végén készítette Bernardino da Bissone.

A bal oldalhajó elején találjuk a jeruzsálemi Szent Sír bazilika helyi másolatát (lásd balra lent). Ezt a 11. században emelték, és a húsvéti Nagy hét során használták. Számos hasonló Szent Sír másolatot ismerünk, nekünk a bolognai basilica di Santo Stefano a kedvencünk.

Ahogy már korábban is jeleztük, a bejárat szomszédságában található az ásatások kriptája. Mielőtt viszont bemennénk ide érdemes röviden elidőzni merániai Berthold sírjánál (lásd jobbra fent), aki II. András magyar király sógora volt, és testvérének, Gertrúdnak hála többek között kalocsai érseki, szlavóniai báni, erdélyi vajdai, bácsi és bodrogi ispáni tisztséget is betöltötte. 1213-ban a király távollétében nővérével együtt az ország kormányzója volt, majd Gertrúd meggyilkolása után a kincstár jelentős részével külföldre szökött, igaz 1215-ben visszatért és kibékült a királlyal. Az átlagos magyar olvasó a Bánk Bánból ismerheti a nevét, hiszen ezen irodalmi alkotás az ő viselkedésének tudja be a Gertrúd életét követelő összeesküvést. Bertholdot 1217-ben választották meg aquileiai pátriárkává, és ezt követően 1251-es haláláig már csak elvétve foglalkozott magyar ügyekkel.

Az ásatások kriptája egy a harangtorony körüli területen található, Theodórosz püspök korabeli épületrészt jelöl, amely alatt a régészek egy Augustus császár korabeli domus maradványait is felfedezték. A Theodórosz püspök-féle épületet Attila hunjai rombolták le. A mozaikokat ezt követően jórészt törmelékek borították, ami részben jó, hiszen ezek védelmet biztosítottak számára, viszont el is felejtkeztek róla a későbbiekben, így meglehetősen barbár módon ennek a kellős közepébe emelték a ma is látható harangtornyot.

A bazilikához még három épületrész tartozik. Fizikailag kapcsolódik hozzá a főbejárattal szemközt található keresztelő kápolna. Ez a bazilika harmadik keresztelő kápolnája, amit még a 4. század végén, vagy az 5. század közepén emeltek. Érdekes ennek is a mozaik díszítése, illetve a hatszögletű keresztelő medence, amely az aquileiai egyházmegye jellegzetessége.

A bazilika és a keresztelő kápolna között található a Maxentius pátriárka-féle pogányok temploma, ami onnan kapta a nevét, hogy a keresztelésre váról még pogányoknak számítottak, tehát nekik külön templomot kellett emelni.

Közvetlenül a bazilika mögött terül el az első világháborús temető, amely annyiban üt el a többi környező és hasonló temetőtől, hogy itt lelt örök nyugodalmat Maria Bergamas, illetve 10 további ismeretlen katona. Az első világháború után Maria Bergamast kérték fel, hogy a többi olyan olasz anya nevében, akinek nem tért haza a gyermeke, válasszon 11 ismeretlen olasz katona közül, akiket az első világháború 11 frontszakaszáról vittek Aquileiába. Az, akire rámutatott, most Rómában nyugszik, az ismeretlen katona sírjában. Maria Bergamas 1953-ban halt meg Triesztben, és 1954-ben újratemették az aquileiai Hősök Temetőjében.

A bazilikától kissé távolabb található az apszisos terem. Ez valószínűleg a püspöki rezidencia része volt, és egy körülbelül 100 m²-es fogadó helységet jelöl, amely végén található az öt méter átmérőjű, megemelt apszis. A mozaik díszítését főleg a természet gazdagságára utaló állatok és növények adták, ami a tulajdonos bőségét is jelezte. Sokszor kellett helyreállítani a padlót, amiből arra következtetnek, hogy gyakran használták. Egy ismeretlen időpontban bekövetkező nagyobb pusztítás után a teljes keleti részét újrarakták, viszont ekkor is az eredeti mintákat követték. Végül az egész épület romba dőlt, ás csak az 1950-es években fedezték fel, hogy van itt valami. Az alapos feltárásokra egészen a 2009–2010, illetve a 2015–2016 közötti ásatásokig kellett várni. A régészek ekkor tárták fel az apszisos termet, de az alatta lévő rétegeket is dokumentálták, így egy Kr. e. 1. századi domus maradványait is feltárták.

A városban három múzeum is található: a Museo Archeologico Nazionale, amely a környék leggazdagabb római gyűjteményével rendelkezik; a Museo Paleocristiano di Monastero, amely egy nagy kiterjedésű mozaikot mutat be, és az egyházművészeti Museo Civico del Patriarcato.

Ezeket viszont már nem tudtuk megnézni, ugyanis késő volt, amire végeztünk a bazilikával. Sebaj, majd a következő alkalommal.

2025 novemberében is jártunk Aquileiában, amikor a bazilika és a hozzá tartozó részletek mellett a Régészeti Múzeumot is megtekintettük.

Addig is itt találtok további képet:

– a bazilikáról;

– a benne található mozaikokról;

– a freskók kriptájáról;

– az ásatások kriptájáról;

– illetve a Hősök Temetőjéről.