2019. június 8., szombat

A paviai kolostor

Ha az irodalmi alkotások közül szemezgetünk, akkor a kolostor szóról általában Stendhal pármai kolostorára gondolunk, vagy Kuncz Aladár Fekete kolostor című emlékiratára. Kolostor viszont elég sok van, Olaszországban ezek jelentős része viszonylag sértetlenül vészelte át az évszázadokat, és habár irodalmi alkotásokat kevésről neveztek el, művészeti – és esetenként történelmi – értékük felbecsülhetetlen. Aki elmegy Milánóba, vagy Paviába, az hamar rádöbben, hogy az egyik legszebb olaszországi karthauzi kolostor pont a két város között található. A Certosa di Pavia, avagy a paviai kolostor Milánóból és Paviából is könnyen megközelíthető vonattal, ugyanis a Certosa di Pavia nevű állomás pont a kolostor mögött található. Természetesen kocsival is el lehet ide jutni, és akinek van rá lehetősége, az kerékpárúton is megközelítheti a helyet.

Pavia a barbár királyságok, vagyis a gót és longobárd uralom alatt vált igazán fontossá, ugyanis ekkor királyi székhelyként működött. A longobárd királyság meghódítása után is megmaradt fontos központnak, és csak a 14. században sikerült a milánói uralom alá vonni a települést. Ezt a milánói Visconti család háborúk hosszas sorával érte el. Persze a milánói hódítást követően is elismerték a város jelentőségét, ugyanis Gian Galeazzo Visconti, aki a paviai apátságot is alapította, miután elérte, hogy őt herceggé emelje a császár, az örökösét a paviai gróf titulussal ruházta fel. Ez a hagyomány egészen a milánói hercegség 16. század eleji bukásáig fennmaradt.

Az apátságot fogadalmi templomként emelte a fent nevezett Gian Galeazzo. Az első milánói Visconti herceg nem volt egy egyszerű személyiség. Egy meglehetősen keménykezű, és sokszor kifejezetten despotikus nagybácsi árnyékában nevelkedett, akit neki sikerült megbuktatni. A felesége viszont a kérdéses nagybácsi leánya volt. Gian Galeazzo nem elégedett meg a hatalom megszerzésével, ugyanis a Visconti uralom kiterjesztése érdekében folyamatosan intrikált, háborúzott, és ha kellett, akkor a saját ígéreteit, no meg államközi szerződéseket is megszegett. A Viscontik uralma egyre csak nőtt, Gina Galeazzo pedig úgy érezte, hogy a családja számára egy igazi dinasztikus kegytemplom is kellene, így felesége 1390. január 8-ai fogadalma értelmében 1396. augusztus 27-én letette az apátság alapkövét. Ezt természetesen meg is örökítették, a kérdéses jelenetet a főbejárat jobb oldalán, a legalsó sorban találjuk (lásd lent).

Gian Gaeazzo 1402-ben meghalt, feleségével együtt az apátsági templomban nyugszik. Síremlékét nem ő, hanem dédunokája, Ludovico il Moro rendelte meg 1492-ben. Ez elkészült, Ludovicóé már kevésbé. Gian Galeazzo alakja mellett a feleségéét is kifaragták, de ezt mi nem látjuk. A feje melletti női alakot viszont annál inkább: ez, és a lába melletti figura az erényeket testesíti meg.

A ravasz róka, a korabeli itáliai hadurak egyik legjelesebbje, aki oly sok év után végre egyesítette a Visconti birtokokat, halála előtt újra szétosztotta ezeket fiai között, akik ráadásul nem is hagytak törvényes utódokat, ugyanis Gian Galeazzo utolsó fia, a szintén meglehetősen körmönfont Filippo Maria 1447-es halálával összeomlott a Viscontik milánói uralma. Egy rövid köztársasági kitérő után a Sforzák szerezték meg a hatalmat Milánó felett, és a dinasztia alapító Francesco fiai a Visconti ősökhöz hasonlóan egymást marták. A második Sforza herceg meggyilkolását követően azon rendje módja szerint meg akarták szerezni a hatalmat a legitim, de kiskorú örököstől, és a belharcok eredményeképpen a sötét bőre miatt Mórnak csúfolt Ludovico vette kezébe a gyeplőt. Már a dinasztia alapító Francesco Sforzának fontos volt a hatalma legitimációja, Ludovico esetében pedig különös jelentőséggel bírt a Visconti ősökhöz fűződő viszony fitogtatása, így a Sforzák számára kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy támogassák Gian Galeazzo Visconti paviai projektjét. Természetesen az építkezés újra felgyorsult, és a 15. század végére be is fejeződött. Lodovico il Moro ekkoriban pengeélen táncolt: miközben a szoros felügyelet alatt tartott legitim herceg Paviában élt, addig a szomszédos apátságban a festők már Ludovicót dicsőítették, illetve Ludovico és ifjú felesége, Beatrice d'Este síremlékét készítették elő. Az ifjú herceg életét állítólag méreg oltotta ki, Lodovico pedig 1494-ben már milánói hercegként fogadta itt az Itáliába betörő VIII. Károly francia királyt. A Sforzákat dicsőítő festmények megmaradtak, a síremléknek csak a fedlapja készült el, és ez is csak a 19. század végén került mai helyére: a paviai apátság bal kereszthajójába. A megrendelők viszont nem itt nyugszanak. Beatrice hamvait Milánóban találjuk, Ludovicót viszont Franciaországban temették el.

A templom latin kereszt alaprajzú, lombardiai gótikus stílusban épült, de már a reneszánsz elemei is feltűnnek rajta.
 

Természetesen a barokk is megjelent, ugyanis az oltárok egy részét 17. századi márványintarzia díszíti, no meg a falakon a freskók egy része is már ebben a stílusban készült. A főoltár felől indul Szűz Mária és Jézus története, hogy elérjünk a kupolához, vagyis a Paradicsom és az itt időző szentek és boldogok seregéhez. Ez utóbbi még reneszánsz, a falakon viszont már Daniele Crespi barokk alkotásait találjuk.

A reneszánsz stílus főleg a homlokzatot uralja. Ezt a 15–16. század fordulóján díszítették és a munkálatokat több művész is irányította. Jellemzően fiktív építészeti elemek keretezik a különféle jeleneteket, amelyek részben a Bibliából vett történeteket ábrázolnak. Ezeket persze kiegészítik az ókori és mitikus személyek, illetve események. A portál felett a trónoló Szűz Máriát találjuk, illetve ennek közvetlen szomszédságában az apátság építésével kapcsolatos epizódok a jellemzőek.

Az apátság vezetéssel látogatható. Ma már nem a karthauziaké, hanem a ciszterci rend tartja fenn. Belépőjegyet nem szednek, de a látogatás végén adományt elfogadnak. A ruhájuk különbözik a karthauziékétól, így ne lepődjünk meg, hogy a kereszthajóban, amikor felnézünk, karthauzi, és nem ciszterci csuhában „néznek le” ránk a szerzetesek festett alakjai.
A látogatás során a templom után a két kerengőbe jutunk, amelyeket stílszerűen kis és nagy kerengőnek neveznek. Mindkettőben gyönyörű terrakotta díszítéseket találunk.

A kisebbikből ráadásul a templom tornyát is megcsodálhatjuk.

A kis kerengőre a közösségi terek nyíltak, mint például a templom, a refektórium, a káptalan terem. A nagy kerengőből viszont a szerzetesi cellákba lehetett bemenni.

Ezek közül egyet látogathatunk meg, ahonnan már a kijárat felé vezet az utunk.
Csodálatos hely az apátság, megéri megtekinteni, mi teljesen beleszerettünk. Arra viszont vigyázzunk, hogy hétfő kivételével, amikor egyáltalán nincs nyitva, 11:30 és 14:30 között bezárják, és ekkor csak a külső kaput csodálhatjuk.

Itt találtok további fényképeket a homlokzatról.
Itt pedig a templomról és a kolostorról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése