Gyula – több, mint fürdőváros

A nápolyi nyaralásunk után nehéz volt visszarázódni a dolgos hétköznapokba, így arra gondoltunk, hogy a nyári hétvégeken felfedezünk olyan magyarországi helyeket, ahol még nem, vagy már nagyon régen voltunk.

Helyszínválasztás közben kapóra jött, hogy Balázs öccse meg akart nézni egy kortárs kiállítást Gyulán. Még egyikünk se járt ebben az alföldi városban, így alig vártuk, hogy felfedezhessük.

A román határ mellett, a Fehér-Körös bal partján található település Magyarország legmélyebben fekvő területe. A térség természeti kincsekben gazdag, hiszen az itt elterülő Fehér- és a Fekete-Köröst tartják a legtisztább magyar folyóknak. A város és azt körülölelő természet is sok kirándulót, turistát vonz a dél-alföldi térségbe az év minden napján. Gyula parkjai, műemlékei, a romantikus, ódon utcái különleges hangulatot árasztanak, de legtöbben a fürdőváros jellege miatt látogatják.

A várost Budapestről Békéscsaba felől a 44-es főúton közelítettük meg. Parkolás után először Kohán Képtár felé vettük az irányt. Mi Balázzsal kicsit szkeptikusan álltunk a kiállítás elé, de kellemesen csalódtunk, sőt kedvenc képeket is választottunk. A kiállítás helyszíne a dór oszlopos, timpanonos bejáratú neoklasszicista épület, amely színházi előadások, műsoros estek, táncmulatságok számára készült 1889-ben. Ezt 1952–1975 között művelődési házként használták, majd 1979-ben itt kapott helyet Kohán György hagyatéka. A festőművész ugyanis halála előtt 691 festményt és 2215 grafikát ajándékozott Gyula városának, melyet 2014 tavaszára a felújított Képtárban helyeztek el. A gazdag állományt gyakran cserélik, így az állandó kiállítás szakaszosan ugyan, de az összes alkotást bemutatja.

A festőművész 1910-ben Gyulaváriban született az uradalmi kovács gyermekeként, már 16 évesen a gyulai alkotó kör kiállításán vett részt a képeivel, de tanulmányait Budapesten, Párizsban és Rómában végezte. A művész kialakított magának egy különleges művészi világot, és felépített egy, a magyar festészetben példátlan életművet. Miközben a Munkácsy- és Kossuth-díjas művész műveit néztük, a festményeken kettősséget fedeztünk fel. A paraszti témájú alkotásait realista stílusban, erőteljes színekkel festette, a kubisztikus jellegű viasztempera képein pedig lírai hangulat fedezhető fel.

A Kohán műveket még felül is múlta a „Nagybányától Brassóig – erdélyi festők a Böhm-gyűjteményből” című kiállítás, amely művei között különösen tetszettek Neugeboren Henrik, Mattis Teutsch János festményei, valamint Perlrott Csaba Vilmostól egy párizsi részlet.

A képtár után folytattuk Gyula felfedezését, és elindultunk Erkel Ferenc szülőháza felé. Az Apor Vilmos tér 7 szám alatti házban megismerhetjük az Erkel család egykori életét, és a zeneszerző munkásságát. A ház falai között felcsendülnek az ismer Erkel-dallamok, a gyerekek is élvezhetik a kiállítást, hiszen interaktív bemutatókkal, játékokkal csalogatják őket a múzeum munkatársai. Számunkra pozitív benyomást tett, hogy az összes teremben korszerű, érintőképernyős terminálokon olvashatunk az adott helyiségről, a kiállított tárgyakról.

A klasszicista stílusú tanítói lakást 1795-ben építették fel, melyben 1821-ben egy újabb tanteremet alakítottak ki. A mai formáját Nuszbek Mihálynak köszönhetjük. A ház térre néző szárnyában az iskola utcai részen a tanítói lak kapott helyet, az Erkel család 1808–1841 között élt itt.

Az épület nyitótere az üvegezett tornác, ahol Erkel portréját, életének főbb állomásait egy időszalag segítségével követhetjük végig. Mielőtt végigmennénk a termekben érdemes a belső udvar, az úgynevezett „Erkel-promenád” falait meglesni, mert Erkel hangverseny- és operaplakátok reprodukcióit láthatjuk rajtuk. A sétaösvényen pedig 19. századi hangulatot idéznek fel a reformkori, az 1850-es évekbeli, valamint az 1880-as évekbeli ruhákba öltöztetett bábuk. Az udvaron egy órási sakktábla és sakkfigurák várják a sakkjáték kedvelőket.

A 19. századi osztályteremben egy kis időre a reformkori iskolások bőrébe bújhatunk, ahol bővebb információt kaptunk Gyula oktatástörténetről, az Erkel család életéről, illetve munkásságáról. Itt biztosan élvezetes lehet egy múzeumi óra!

A mester operáit és a Himnuszt az „Erkel-terem” mutatja be, ahol Erkel relikviákat és egyéb személyes tárgyakat láthattunk (a pipája, a dohányzacskója, a sétabotja, a mandzsetta gombjai, a tintatartója, a papírvágó kése, a karmesteri pálcája és utazásai során használt néma zongorája is különleges kincs). A terem közepén a serlegeit és egyéb dísztárgyait állították ki, amelyek közül szerintünk a szőlőindákkal díszített ezüst serleg a legszebb. Több opera bemutatásakor ajándékot kapott, amelyeket szintén ebben a teremben láthattuk. Reginának különösen a Hunyadi László 200. bemutatásának emlékre kapott réztál tetszett, mert ez az opera a kedvence. A korabeli metszetek alapján készített Bánk bán és a Hunyadi László opera színpadképei, illetve a Bánk és Melinda jelmezeinek másolata is lenyűgöztek minket.

A reformkori lakrészben a biedermeier bútorokkal berendezett hálószoba, a szalon, valamint a népies konyha is nagyon tetszett. A kiállítás utolsó helyiségében a 10-12 fő befogadására alkalmas vetítőterem látható, melyben Erkel életéről és a műveiből készült filmrészleteket tekinthetünk meg.

Újabb élményekkel gazdagon sétáltunk tovább, hogy még ebéd előtt megnézzük a Ladics-házat, amely a Jókai utcában, a Százéves Cukrászda szomszédságában található. Apropó, ha Gyulán jártok ezt a cukrászdát nem szabad kihagyni. Magyarország második legrégebbi cukrászdájában gyönyörű korabeli környezetben fogyaszthatjuk el a finom süteményünket, kávénkat és beleshetünk a 19. századi cukrászmesterség rejtelmeibe, mert az egykori cukrászműhely helyén cukrászmúzeumot rendeztek be. Persze az épület se piskóta, ugyanis ez a Dél-Alföld legrégebbi emeletes városi polgárháza.

A kisebb kitérő után a Ladics-ház felé indultunk, ahol már az ajtó előtt felkeltették a kíváncsiságunkat. Azzal invitáltak be minket, hogy lehet ez nem egy Loire-menti kastély, de igen gazdag múlttal és kincsekkel rendelkező épület. Mivel a nászutunk pont a Loire-völgyében volt, így a megfelelő hívószóra elkezdtük hegyezni a fülünket. A földszintes barokk stílusú polgárház a 19. század elején jegyzői lakásként épült, amibe a jogász Dr. Ladics György feleségével ifjú házasként költözött, és később az utódok is itt éltek. A család öt generáción át gyűjtötte a személyes és használati tárgyaikat, illetve a bútoraikat. Különösen tetszett, hogy nem egy múzeumi jellegű látványban részesülhettünk. A szobák falai, berendezései csak úgy mesélnek az egykori polgári család életéről. Az enteriőrök ugyanis olyanok, mintha a család most hagyta volna ott az épületet, és bármelyik pillanatban visszatérhetne. Eme érintetlen környezet szinte csodával határos módon maradt meg, és nagyon jól szemlélteti a korabeli felső-középosztálybeli életet.

Ebéd után a Gyulai Várat és az Almásy-kastélyt látogattuk meg.

A belvárosban a Várfürdő szomszédságában található kastélyt 2016-ban felújították és egy korszerű látogatóközpontot alakítottak ki benne, amely állandó és több időszaki kiállítás mellett rendezvényeknek is helyet ad. A gyerekek számára is gyakran szerveznek programokat, amelyek által játékosan ismerhetik meg a kastély múltját. A programokról itt tájékozódhattok.

Először a toronyba mentünk fel, ahol 13,5 méteres magasságból a várra és a fürdőre látunk rá. A tornyot az 1801-es városi nagy tűzvész után a Wenckheim család építette id. Czigler Antal építész segítségével, aki a török toronnyal átellenben víztornyot emelt. A két torony homlokzata a korai romantikus historizmust idézi gótikus díszítésekkel. 1950-ben a víztornyot lebontották és csak 1985-ben építették újjá, de sajnos már az akkor divatos anyagból: betonból.

A kastély körül lenyűgöző park van, ahol a nyugalmat árasztó platánok, tölgyek és berkenyék árnyékában sétálhatunk. A kastély falai között pedig újra visszarepülhetünk a múltba, ahol megismerhetjük az itt lakó emberek mindennapjait. Különösen tetszett nekünk, hogy a sok kastélymúzeummal ellentétben itt egykori személyzet munkájába is bepillantást nyerünk. Nem csak a tárgyak által, hanem interaktív eszközökkel is. Például, amikor beléptünk az első ajtón kivetített 3D-s komornyik fogad minket, majd a kulcsárnő, a szakács és a pukedliző komorna tekintete kísér el minket szobáról szobára. Láttátok a „Downton Abbey” sorozatot? Nekünk pont ezen sorozat jelenetei jutottak eszünkbe miközben teremből terembe sétáltunk. A számítógépes eszközök segítségével pedig még jobban a bőrükbe bújhatunk. A kastély urainak hétköznapi szokásait is tanulmányozhattuk. A viselkedési, étkezési szokásaikról, sőt az öltözetükről is láthatunk példákat.

A török hódoltság felszámolását követően Harruckern János György felső-ausztriai iparos családból származó katonatiszt III. Károlytól kapta meg ezt a területet szolgálata fejében. Az elnéptelenedett megyét ő telepítette újra magyar, német, szlovák és román telepesekkel. Később fia, Ferenc a gyulai kastély barokk tömbjét alakította ki, és a bővítést a következő generáció folytatta. Wenckheim Ferenc lovardát emelt, parkot, és télikertet alakított ki.

Almásy család birtokába Wenckheim Stefánia Mária grófnő és gróf Almásy Kálmán házassága révén került, de a további örökösök már nem tudták fenntartani, és a világháború is közbeszólt. Ezt követően a kastélyt államosították. Az épületben szakmunkásképző iskolát, ápolónőképző szakiskolát és kollégiumot, majd csecsemőotthont helyeztek el. Az 1960-as években a parkban kialakították a termálfürdőt (egyébként erről a történésekről bővebben olvashatunk a kastélyban ábrázolt idővonalon). A kastélyt az 1990-es években fokozatosan kiürítették.

A kastélyban sok jeles esemény zajlott, ezek közül az egyik legszomorúbb, amikor az osztrák követelélésnek megfelelően a későbbi kilenc aradi vértanú itt adta oda a fegyverét, de mindezt úgy, hogy bedobta az ablakon. Beléphetünk abba a földszinti szobába is, amelynek ablakán a honvédtisztek kívülről hajították be szablyáikat. Az egyik földszinti helyiségben, erről az eseményről bővebben olvashatunk, és a kardok másolatait is kiállították. Az uralkodó is többször látogatta meg a települést: 1807-ben I. Ferenc legidősebb lányával, Mária Ludovikával érkezett váratlanul. 1857-ben Ferenc József feleségével, Erzsébettel járt a kastélyban. majd később 1876-ban egy hadgyakorlat miatt utazott Nagyszebenből Gyulára. Kulturális események is zajlottak a fala között: például ez az első kastélyunk, ahol már 1746-ban színdarabot mutattak be. Erkel Ferenc nagyapja kulturális udvarmesterként dolgozott a kastélyban, de Erkel Ferenc is többször járt itt. Munkácsy Mihály is itt kezdett ismerkedni a festészettel.

Elmondhatjuk, hogy mindenki számára remek élmény lehet a felújított kastély bejárása.

Gyulai kirándulásunk zárásaként az Almásy-kastéllyal szemben található várba sétáltunk át. A vár környékén hétvégente állandó programokat rendeznek, például történelmi játékokat, solymász bemutatókat, illetve kézműves tárgyak vásárát. A vár előtt Tóth Béla szobrászművész végvári vitézt ábrázoló lovas bronz szobra üdvözöli a látogatókat. A vár körüli csónakázótó romantikus hangulatot kölcsönöz a várnak, igaz ez korábban várárokként védelmi funkciót töltött be. A vár építése is eltért a szokásostól mert egyszerre építették fel a tornyot és a falakat. Az egységes folyosórendszer is újdonság volt az 1500-as években. A külső vár területén felépített Huszártorony pedig az egyetlen Magyarországon fennmaradt, világi célokat szolgáló török épület.

A gyulai uradalom Károly Róbert ideje alatt alakult meg, majd 1387-ben Zsigmond király Losonczy László erdélyi vajdának adta, aki egy erődítményt épített fel a mostani vár helyén. 1403-ban Maróti János, macsói bán a vár átépítését olasz mesterekre bízta. 1476-tól Mátyás király Gyulát Békés megye székhelyévé teszi. Később természetes fia, Corvin János, majd felesége Frangepán Beatrixszel lett az örökös, hogy számos kézen menjen át. A törökök a végvári harcok során csak egy igen hosszú, 63 napos ostrommal tudták elfoglalni, ami azért is rekord, mert kétszer tovább állt ellen a töröknek, mint a temesvári, a szigetvári, illetve az egri vár. A vár 1694-ben szabadult fel, de az aradi vár felépülése után stratégiai jelentőségét elvesztette. A Rákóczi-szabadságharc alatt sem tudták elfoglalni, és később 1723-ban Harruckern János György birtokába került. Későbbiekben a vár közgyűlések helyszíne lett, majd cselédlakásokat, börtönt, sör- és pálinkafőzdét alakítottak ki benne.

A vár felfedezése során végigsétálhatunk a falakon, ahonnan rálátunk az egész városra, és a bátrabbak a kilátóba is felmerészkedhetnek. Az épületben 24 kiállítótermet alakítottak ki, van közöttük várbörtön, éléstár, sütőház, kovács- és fazekasműhely, múzeumpedagógiai terem, borozó és kápolna. A vár udvarán nyaranként a Gyulai Várszínház 1964 óta működik, így a felállított színpad miatt most nem mindegyik teremben tudtunk szétnézni. Az emeleten az uraság lakórészeiben, a várúri hivatali szobába, a szandzsák bég fogadószobájába, a fegyvertárba, az alabárdos terembe és a lovagterembe nyertünk betekintést. A kápolnában egyébként ma is tartanak esküvőket, a lovagterem pedig kibérelhető fogadásokra, konferenciákra és egyéb jellegű rendezvényekre lebonyolítására.

A vári séta közben a sok élmény miatt nehezen indultunk haza. Gyula nagyon kellemes város, ahol minden korosztály remekül érezheti magát, és rövidebb vagy egy hosszabb kikapcsolódásra is mindenkinek ajánljuk. Ha úgy döntötök, hogy ti is szeretnétek ellátogatni a városba, akkor érdemes tájékozódni a jegyárakról, mert több kiállítóhelyet egy jeggyel is megnézhettek. Ezek a linkek nekünk is segítettek a tájékozódás során: https://gyulakult.hu/ vagy https://www.visitgyula.com/.

Itt találtok további képeket a várról.

Itt a kastélyról.

Itt a Ladics-házról.

Itt a 100 Éves Cukrászdáról.

Itt az Erkel Emlékházról.

Itt a Kohán Képtárról.

Itt pedig vegyes fotókat a városról.

A dömösi prépostság – már ami megmaradt belőle

Ilyen jó idővel muszáj volt kimozdulnunk, és ezúttal a dömösi prépostságot céloztuk meg. Korábban is felmerült már úti célként, ráadásul ma nem akartunk túl komplikált programot, illetve egy Duna-menti sétával is könnyű volt összekötni. A csillagok aktuális állása mellett tehát a Dömös cetlit „húztuk ki” a terv-tarsolyból. A Petőfi téren parkoltunk, és a Dobogókői úton sétálva közelítettük meg a prépostsági templom romjait. Hm, az utca utolsó szakaszán volt némi kirakodóvásár, a házak állaga is drasztikus romlást mutatott és a kutyák is rendesen megugattak. Másoknak inkább az Álmos herceg útját ajánljuk. Innen már egyszerű a dolgunk, ugyanis egy tábla is jelzi az irányt.

A romkert kissé gazos, nincs semmiféle információs tábla, de a lényeget mindenki kikövetkeztetheti: a szentélyrészt rekonstruálták, némi betonnal ki is hangsúlyozták, a templom oldalfalait pedig részben kiásták.

Korábbi fotókról tudtuk, hogy le lehet menni az altemplomba, és a szentély bal oldalán meg is találtuk a lejáratot, amit viszont egy rács zárt le. Először annyiban hagytuk a dolgot, és a többi épületrészt kezdtük felfedezni, majd Balázst nem hagyta nyugodni a rács, és kiderült, hogy elég volt egy reteszt eltolni, és máris le lehetett menni. Biztos a kóbor kutyáktól, meg a kevésbé fifikás emberektől védik a fedett részt.

Dömösről általában történelmi tanulmányaink során hallunk először, ugyanis I. Béla királyunkra itt szakadt rá a trónja 1063-ban. Bele is halt, viszont nem itt, hanem Szekszárdon temették el. Az apátsághoz vezető út nem véletlenül viseli Álmos herceg nevét, ugyanis a templomot Béla unokája, Álmos herceg alapította a korábbi királyi kastély mellett 1107-ben. Álmosnak picivel több szerencsét hozott Dömös, mint nagyapjának, ugyanis folyamatos ármánykodásait megelégelve bátyja, Könyves Kálmán parancsára megvakíttatták, majd az immáron vak herceget Dömösre vitték. Amikor viszont a király már Álmos halálát akarta, a dömösi egyházfiak megmentették az életét. A hely tehát nagyon szorosan kötődött Álmos herceghez, így egyáltalán nem véletlen, hogy a fia, II. (Vak) Béla is támogatta: már az ő uralkodása alatt fejezték be az épületet, amit egy 1138-as bőkezű királyi adomány is segített. A préposti pozíciót sokszor befolyásos személyek töltötték be, a birtokállomány is elősegítette a kolostor működését. Buda 1541-es elfoglalása után, valószínűleg 1543-ban pusztult el végleg a hely. A török kiűzését követően az újjászülető helység lakói széthordták a romos épület köveit, amelyek egy részét az új templom építésekor használták fel.

Sokáig csak egy 4-5 méter magas kisebb falcsonkot láthatott az ide tévedő turista. Az elpusztult épületek helyén Gerevich László végzett ásatást az 1970-es években, amikor megtalálták a 11. századi királyi palota falmaradványait is. Ez volt az az épület, ahol I. Béla trónja rászakadt az uralkodóra. Hiába, az a statika… Gerevich csapata annyi részletet fedezett fel, hogy az altemplomot is sikerült rekonstruálni. A szürke kváderkövekből épített félköríves szentélynek a modern elemei betonból és téglából készültek, így elsőre is elválnak egymástól a különböző korokban emelt részek. Az oszlopfők viszont jórészt eredetiek, és ezek csodálatosak! A romok területén előkerült kőfaragványok észak-itáliai, lombardiai kapcsolatokra utalnak. A kiemelt főapszis alatti altemplom pedig akár cseh, vagy lengyel kötődést is jelezhet. Az viszont biztos, hogy a Dömösön aktív építőműhely tagjai más – királyi és főúri – építkezéseken is dolgoztak.

Mi természetesen végigfotóztunk mindent, amit csak lehetett. A részletért Regina, a körpanorámáért Balázs felelt: ezeket szokásunkhoz híven a blog Facebook-os felületére töltöttük fel.

A romkert után sajnos elkövettük azt a hibát, hogy nem a dömösi révhez mentünk sétálni, így nem tudtuk „szemből” fotózni a Dunakanyart. Ettől függetlenül a romkertből, no meg a pilismaróti partszakaszról rendesen megörökítettük a zebegényi házakat, no meg az Ördög-gerincet.

A dömösi prépostság és a romkert további fotóit itt találjátok.

Ide töltöttük fel a Duna-parti képeket.

Ez pedig a körpanoráma.

Versailles: az eredeti és az utánozható

Versailles. Mindenki hallott róla: a francia abszolutizmus máig élő jelképe, a Napkirály pompázatos udvarának a helyszíne, amely egy önálló műfajt teremtett a kastélyépítészetben. Elég csak a nápolyi, vagy a bécsi megfelelőjére, tehát Casertára és Schönbrunnra gondolnunk. Az Esterházy család fertődi kastélya mondjuk funkcióját tekintve nem „Versailles”, szépségét tekintve viszont ezt utánozza. Tavaly a nászutunkat a Loire-menti kastélyok bebarangolásának szenteltük, és természetesen stílusosan szerettük volna lezárni utunkat, így hazarepülés előtt Versailles-ben aludtunk meg, hogy a palotát és a kerteket is bebarangolhassuk. Előző poszt-sorozatunkban a nápolyi királyi rezidenciákat jártuk végig, és Caserta után úgy illik, hogy a nagy előképről beszéljünk.

Versailles annyira közismert, hogy tényleg csak az élményeinkről szeretnénk írni, hiszen felesleges információkkal traktálni az olvasót, miközben internetes honlapok és nyomtatott kiadványok hosszú hosszú sora foglalkozik vele. Tehát, vissza a látogatásunkhoz.

2018. augusztus 1-jén kora délután értünk a városba. Lepakoltuk a csomagjainkat, majd megrohantuk a kerteket. A kastélyba már talán nem is lehetett bemenni, de a kertek más nyitvatartással üzemelnek, és természetesen tömeg volt. Szorgalmasan bejártuk a szökőkutakat, és csalódottan vettük tudomásul, hogy a jelentős részük nem működik, és sok közülük nincs is túl jó állapotban. Ahol viszont volt vízjáték, ott ez tetszett. Sőt, a Király Kertjében még zenei aláfestés is volt. A tömeg mindig zavaró, de egyenletesen eloszlott, így egész jól el lehetett viselni.

Mivel jól álltunk az idővel, bementünk a Nagy-Trianon palotába. Ez a XIV. Lajos-féle „szolid” „menekülő” helyek egyike volt, ahol az udvarának egy részét maga mögött hagyva kevesebb kötöttséggel tölthette napjait. Mondjuk egy lelkiismeretes uralkodóról volt szó, így a trianoni szép napok se a teljes elvonulásról szóltak, csak itt ugye nem mindenki lihegett a nyakában. A palotában éppen egy időszaki kiállítás volt, így nem a szokásos módon rendezték be a termet, ahol a magyar békeküldöttség aláírta az első világháborút lezáró békét, de a személyzet felkészültségét dicséri, hogy amikor rákérdeztünk melyik az az ominózus terem, azonnal tudták. Hát, itt már többen voltak a látogatók, de a bőszen kattingató ázsiai turista hordákat megúsztuk. A termek szépek, a berendezésről elegendő információt közölnek a lépten-nyomon elérhető segédanyagok, így jól éreztük magunkat. A nagy-trianoni kert nagyon nem érdekelt minket, így a közvetlenül a kastély melletti terület bebarangolása után mentünk is vissza a Versailles-ig nagy kertbe, hogy befejezzük a körünket.

Augusztus 18-án reggel korán átsétáltunk a Versailles-i palota díszudvarába, hogy kivárjuk a sorunkat. Mondanunk se kell: tömeg volt. Nem kicsi, hanem óriási. Aki a neten foglalta le a jegyet, az se száguldhatott befelé, igaz ez a sor valóban gyorsabban haladt. A kastély viszont egyáltalán nem tetszett. A termekben alig lehetett mozdulni, és a a látványt se igazán tudtuk kiélvezni, ugyanis az őrök hajtottak minket előre. A Tükörterem végétől már kezdődött is a lezárt termek hosszú sora, ugyanis tavaly novemberig több lakosztályt restaurálás miatt lezárták. Természetesen egy sort se találtunk erről se a honlapon, se a különféle helyi információs felületeken, és amikor Balázs az általa kb. 20 évvel korábban látott részeket kereste, csak az x-edik helyi alkalmazott tudta miért nem látogatható az, aminek amúgy léteznie kellene. Természetesen sok dolog tetszett, mi is elkészítettük a kötelező szelfit a Tükörteremben, megcsodáltuk a királyi hálószoba pompáját, megjártuk az Operaházzal, mert az nem látogatható (ez a mi formánk, mert Casertában se tudtunk bejutni a helyi színházba, ugyanis aznap éppen bezárták).

Mivel előző nap már feltérképeztük a Nagy-Trianon melletti vendéglátóipari helységeket, így az ebéd miatt sem aggódtunk, hiszen arrafelé van megfizethető hely. A részleges versailles-i csalódás után elsétáltunk ezek egyikéhez, majd a Kis-Trianon kastélyba mentünk és bebarangoltuk az itteni kerteket, no meg a Királyné Faluját. Ezek tetszettek. Egyrészt itt szellősebb volt a tér, no meg az egész hangulata intimebb volt. A Falut ráadásul szépen helyreállították, így a versailles-i kert néhol felsejlő részleges kopottsága se kísértett.

Aki tehát Versailles-ba szeretne menni, és nem szereti a tömeget, az nyugodtan ki is hagyhatja a fő kastélyépületet, hiszen a kert és a „kiegészítő” részek is elegendő csodát nyújtanak. Aki viszont a „nagy” és történelmileg jelentős termeket kívánja bebarangolni, az online vegyen jegyet és jól vértezze fel magát a tömegnyomor kezelésére.

Itt láthattok képeket a Versailles-i kertről;

Itt a Versailles-i kastélyról;

Itt Nagy-Trianonról;

Itt Kis-Trianonról;

Itt pedig Marie Antoinette falujáról.

A nápolyi Versailles és egyéb királyi lakok nyomában (III. rész)

A poszt utolsó részében elérkeztünk ahhoz a palotához, amelyet a Bourbonok Nápoly Versailles-ának szántak, és amely nekünk is a kedvencünk.

Caserta királyi palotája és parkja

Először is pár számadat:

– Versailles építése és folyamatos átalakítása 1662-től körülbelül 1837-ig tartott, míg Caserta esetében a munkálatok 1752–1845 között zajlottak, habár 1780-tól már laktak benne;

– Versailles alapterülete 67 121 m², Casertáé 47 000 m² (természetesen mindkét esetben csak az épületé);

– Versailles-nak 700 szobája, 2 513 ablaka, 352 kéménye (1 252 volt az Ancien régime idején), 67 lépcsője van; míg a casertai palotának 1 200 szobája, 1 742 ablaka, 1 026 kéménye és 34 lépcsője;

– a teljes versailles-i park 800 hektár (ebből 300 hektár erdő), míg Caserta esetében a park 120 hektár.

A caserta királyi palota tehát nagynak nagy, de a mintaképet nem éri utol. Ha viszont csak Olaszországot nézzük, akkor a casertai palotánál csak a Külügyminisztérium épülete nagyobb (ez 120 000 m²-en terül el, 1300 szobája van, 720 000 m³ a teljes kiterjedése).

Röviden: Caserta hatalmas!

Ezt a monstrumot Bourbon Károly kezdte el építtetni a többi Nápoly-környéki rezidenciához hasonlóan, de csak a fia, Ferdinánd alatt vált kiemelt beruházássá a palota. Persze Károly uralkodása során is volt ennél elhanyagoltabb építkezés, ugyanis Capodimonte épülete talán az egyik leglassabban elkészülő Bourbon palota volt. Károly Versailles mintájára egy városon kívüli rezidenciára vágyott, ahol a teljes udvara elfér, és a lakosság soraiból érkező potenciális fenyegetések mellett a tenger felül is védhetőnek bizonyul. 1742. augusztus19-én ugyanis a brit királyi haditengerészet fenyegette Nápolyt, így az uralkodó a saját bőrén tapasztalhatta meg mennyire védtelen a tengerpart mellett fekvő városi rezidenciájában.

A palota tervezője, Luigi Vanvitelli 1700-ban született Nápolyban egy bevándorolt holland festő gyermekeként, aki akkoriban éppen a nápolyi királyi palotán dolgozott. Luigi Rómában nőtt fel, eleinte ő is festőnek készült, de Filippo Juvarra hatására építész lett belőle. Habár már korábban is kapott jelentősebb megrendeléseket, Vanvitelli számára Caserta a nagy kitörési lehetőséget jelentette, a Bourbonok égisze alatt ugyanis a Nápolyi királyság szinte összes királyi palotáján ott hagyta a keze nyomát. Caserta sajnos túl nagy falatnak bizonyult, a munkálatokat már a fia vezetésével fejezték be, ugyanis Luigi Vanvitelli 1773-ban, pont Casertában halt meg. A palota mai formájában csonka, ugyanis a sarkok hangsúlyosabbá tétele érdekében tornyokat álmodott Vanvitelli, és a központi kupolát is hangsúlyosabbra tervezte (lásd fent). Az elvártnál „sivárabb” valóság mögött a Bourbonok anyagi gondjai álltak, amely például a kert kialakításakor is éreztette hatását.

IV. Ferdinánd fő uralkodói székhelyként kezelte, a felesége pedig különös figyelemmel követte az itteni munkálatokat. A napóleoni időszakban Murat uralkodása alatt is sokat szépült Caserta, viszont a Bourbon Restauráció után már csak vadászkastélyként kezelték, és elkezdődött a lassú hanyatlása. 1860-ban a Savoia család birtokai közé került, de alig használták. 1919-ben III. Viktor Emánuel az olasz népnek adományozta, amivel lényegében csak a fenntartása terhétől szabadult meg, de a palota helyzetét nem sikerült rendeznie. Az állag megőrzéséhez állandó felügyeletre volt szükség, így nagy segítség volt, hogy 1926–1943 között itt működött a Katonai Repülési Akadémia. A szövetséges csapatok előretörésével a palota vált a szövetségesek főparancsnokságává, igaz előtte némi bombakár is keletkezett benne (ennek nyomait ma is láthatjuk a kápolnában), és 1945. április 29-én itt írták alá az olaszországi német csapatok a fegyverletételről szóló dokumentumot. Az olasz légierő a második világháború után is használta a helyet, ugyanis 1948. október 1-től 2016. január 16-ig ez volt a légierő egyik altisztképző iskolájának a székhelye. Ezt követően is találunk errefelé légierős futókat, csak ők már nem a palota épületében, hanem közvetlenül emellett tanulnak. A Légierő sokáig próbált megszabadulni a palotától, ugyanis a használatért minden évben busás összegeket perkált le bérleti költség címen, majd amikor végre sikerült elérni, hogy kiköltözhessenek, természetesen majdnem túllépték a kiszabott határidőt. A kiürített termek egy részét már kiállítótérként használják, de messze vagyunk még a teljes kihasználtságtól.

A palota belső kialakítása meglehetősen szabályos. Négy nagyszabású udvara van (az egyiket lásd fent), amelyeket négy belső szárny választ el egymástól. Ezek közül a nyugati belső szárny jelentős részét elfoglalja a Vanvitelli-féle díszlécsőház, amelynek az oroszlánjai talán a legjobbak, amelyeket királyi palotában láthattunk (lásd balra lent). Ez a lépcső az egész épület központját jelentő központi oszlopcsarnokhoz vezet (lásd jobbra lent), ahonnan betekinthetünk a kápolnába, illetve elkezdhetjük a különféle lakosztályok megtekintését.

Az úgynevezett Nagy Sándor terem osztja ketté a lakosztályokat (lásd lent): ettől balra vannak az úgynevezett régi lakosztályok, jobbra pedig az újak. A Nagy Sándor terem mennyezetén a makedón uralkodó és Rhóxané kézfogóját ábrázolták, a falakon pedig a Bourbonok nápolyi hatalmát megalapozó velletri csatát, illetve Bourbon Károlynak a nápolyi trónról történő lemondását, és IV. Ferdinánd uralkodóvá történő kinevezését festették meg. A helyzet pikantériája, hogy a terem díszítőelemei pont a Bourbonokat száműzetésben tartó Murat megrendelésére készültek.

A termek kialakítása különböző korokhoz kötődik. Egyes helységek már Ferdinánd, és felesége első uralkodása alatt elkészültek, a trónterem kialakításával viszont csak az 1830-as években foglalkoztak (lásd balra lent), az utolsó nápolyi királyné lakosztálya pedig az 1850-es évek végén nyerte el mai formáját (lásd jobbra lent).

 Egyes szobák esetében máshonnan átszállított bútorokat láthatunk (lásd balra lent Murat ágyát, amely eredetileg a Portici királyi palotában volt), de olyan termeken is áthaladunk, ahol oda csak részben illő tárgyakat találunk. Ilyen például a lenti két bölcső, amelyeket nápolyi mesteremberek készítettek: a jobb oldalit 1869-ben Margherita királynőnek a fia, a későbbi III. Viktor Emánuel születése alkalmával, a bal oldalit pedig 1934-ben az utolsó olasz királynénak (akkor még csak a trónörökös feleségének), Maria Jozénak, első gyereke születésekor.

A belső terek bejárását a királyi betlehem megtekintésével fejezzük be, amely hihetetlenül gazdag, és rengeteg életképet mutat be (ennek két részletét lásd lent).

A látogatás nem teljes, ha nem járjuk be a kertet. Ez két fő részből áll: a francia kertből, amely az egész park hosszanti tengelyét képezi, illetve az angol kertből, amely ennek a nyugati végével határos. A palota hátsó része mellől kisbuszok viszik a kert végéig a turistákat: odafelé érdemes befizetni a jegyet, visszafelé pedig sétálni.

A francia kert szintkülönbségét több mesterséges vízesés és szökőkút töri meg: ezek elkészültek, a palota melletti parterre virágágyásai viszont már nem, helyette csak gyepet találunk. A palotától a meredek zuhatag-sorig öt nagy szökőkutat találunk, a kedvencünk az utolsó, Diana és Akteón kútja, amely két külön szoborcsoport segítségével mutatja be, amint a Dianát megleső Akteónból szarvas lesz, akit a saját vadászkutyái tépnek szét. Régen tovább is lehetett menni, egészen a zúgók kiindulópontjáig, de sajnos ebben az évben lezárva találtuk a felfelé vezető ösvényt. Mondjuk a nagy hőségben fel se merült, hogy felcaplatnánk, de hűvösebb időben kár, hogy ez a lehetőség már nem áll fenn.

Ha a kúttól viszont jobbra haladunk, akkor bejutunk az angol kertbe. Itt műromokat, hangulatos tavacskákat és sétányokat, illetve kisebb-nagyobb vízeséseket találunk. Sajnos még nem sikerült teljesen befejezni a helyreállítási munkálatokat, ugyanis a pálmaházak egy része még torzó, de a korábbi évekhez viszonyítva már látszik, hogy haladnak. Összességében tehát ez egy mesés hely és egyáltalán nem véletlen, hogy az összes eddigi királyi palotából ez a kedvencünk!

A poszt első részét itt olvashatod.

A második részt pedig itt találod.

Itt láthatjátok a francia kertben készült fényképeinket,

Itt az angol kertben kattintott felvételeket,

Itt pedig a palota belsejében készülteket.

A tervrajzot innen töltöttük le.

A nápolyi Versailles és egyéb királyi lakok nyomában (II. rész)

A poszt első részét ott fejeztük be, hogy a Bourbonok már Nápolyban vannak. Károly, e néven a VI. (mint nápolyi király), az V. (mint szicíliai uralkodó) és a III. (mint későbbi spanyol király) 1738-ban bebiztosította nápolyi királyságát és feleséget is szerzett szászországi Mária Amália személyében. A hölgy 1738-ban csak 14 éves volt és magával hozta a meisseni porcelán iránti rajongását, így cseppet sem véletlen, hogy 1743-ban a capodimontei királyi palotában elkezdte áldásos működését a porcelánmanufaktúra. Persze szokás szerint előrerohantunk, mert a manufaktúrához épület is kellett, ami tehát feltételezi, hogy ekkor már beszélhetünk a capodimontei királyi palotáról.

Capodimonte királyi palotája (és múzeuma)

A capodimontei királyi palota a Nápoly történelmi városmagja melletti erdős, dombos területen található, építését 1738-ban rendelte el Bourbon Károly. Eredetileg is múzeumnak szánta, ugyanis itt kívánta őrizni az anyja révén megörökölt Farnese gyűjteményt, amit ma már részben a Nápolyi Régészeit Múzeumban csodálhatunk meg. Ennek ellenére királyi lakosztályokat is kialakítottak, igaz ezt már főleg a napóleoni időszak uralkodóinak köszönhetjük. Az biztos, hogy Károly, és fia Ferdinánd alatt sem lehetett büszkélkedni a munkálatok gyorsaságával, ugyanis a központi szárnyat csak 1765-ben fejezték be. Ráadásul 1759-ben Károly a teljes porcelánmanufaktúrát mintákkal és személyzettel együtt magával vitte Spanyolországba, így mindent újra kellett kezdeni, amikor Ferdinánd 1773-ban újraalapította a gyárat. 1806-ra, a franciák érkezésekor az épületegyüttesnek még mindig csak a kétharmada készült el, így még aránylag fájdalommentesen lehetett alakítani az épületen. Erre az időszakra tehető a lakosztályok kialakítása, amely annyira megtetszett a visszatérő Bourbonoknak, hogy ezen már ők se változtattak. Sőt, a múzeumi jelleget is szinte teljesen felszámolták, ugyanis elkezdtek mindent a mostani régészeti múzeum épületében összpontosítani. Az olasz egységet követően is az uralkodóház egyes tagjai, ekkor már a Savoiák lakták az épületet, igaz a belső csinosítgatás ekkor se állt le. Előszeretettel koncentráltak Capodimontéban műtárgyakat és korábbi berendezési tárgyakat, például a portici palotából. Az ingatlant felügyelő igazgatóknak köszönhetően viszont a 19. század végére egyre több nápolyi festő alkotása tűnt fel az épületben, ami újra kezdett múzeumi belsőt kölcsönözni ez utóbbinak. III. Viktor Emánuel sokat lakott itt, aki a dinasztia mellékágának, az aostai hercegeknek biztosította pár évre a helyet. Itt töltötte gyermekkora egy részét Amadeo, a miramarei posztunkból már ismerős későbbi etiópiai alkirály. Amadeo kamaszként se bírt egy helyben megülni, ugyanis a capodimontei palota egyik első emeleti ablakából ugrott ki öccsével egy házilag gyártott ejtőernyővel (valójában egy esernyővel), mivel megtetszett nekik a repülés. Arról már nem szól a fáma, hogy mit kapott a két fiú a mutatványért az apjuktól.

A Savoiák végül csak 1946-ban váltak meg a palotától, amikor az olasz trónt is elvesztették, és a palota csak 1949-től vált végérvényesen múzeummá. A szükséges munkálatok elvégzését követően 1957-ben nyitotta meg kapuit, és mára szépen kinőtte magát, ugyanis a második emeleten a látványraktárakat is megnyitották. Az első emeleten találhatók a történelmi lakosztályok, amelyeket sajnos most nem tudtunk megnézni (és lefotózni), ugyanis kiállításépítés miatt éppen lezárták őket, de Balázs még kiskamaszként volt itt, és úgy emlékszik, hogy csodásak. A kiállított anyag változatos. A műtárgyak jelentős része festmény, de van itt fegyvertár, kisplasztikák gyűjteménye, és a paviai csatát ábrázoló faliszőttesek egyenesen mesések. Amikor voltunk éppen Caravaggio kiállítást rendeztek. Felesleges volt fotózni, ugyanis úgyse tudtuk volna visszaadni a hangulatot, de írásban is garantáljuk, hogy nagyon érdekes volt. Aki pedig egyszerűen csak a parkban szeretne eltölteni némi időt, annak is megéri ide elmenni, mivel a capodimontei park egy szépen karbantartott közpark, ahol nagyon jókat lehet sétálni. A festménygyűjtemény pedig világszép: Simone Martini, Tiziano, Raffaello, Guido Reni, Botticelli, Luca Giordano, Ribera, El Greco stb. festményeivel ez valószínűleg evidens.

Portici, avagy az első herculaneumi múzeum

Bourbon Károlynak (még mindig neki) és feleségének 1738-ban annyira megtetszett d'Elboeuf hercegének a villája (ma is áll, csak nagyon romos), hogy azonnal eldöntötték: a közelben nekik is építeniük kell egy királyi palotát. Ez Porticiben történt, Herculaneum szomszédságában, a Vezúv lábainál. A hely és a rohamléptekben felépített palota annyira megtetszett a királyi párnak, hogy 13 gyerekük közül öt született Porticiben. Az elsőszülött fiú, Filippo, aki mentális problémái miatt nem örökölhette a trónt, szinte egész életét a portici palotában töltötte, és itt is halt meg alig harminc évesen. A palota viszont eléggé kicsire sikeredett, és az udvar tagjai esténként nem fértek el benne, így a nemesség rohamléptekben kezdte kiépíteni a környéken a saját villa-hálózatát. Az építkezés olyannyira jól sikeredett, hogy ezeket összességében a Miglio d'Oro Vezúv-menti villáinak nevezik. A Miglio d'Oro az SS18-as főút egy szakasza (akkoriban Calabriai főútnak hívták) az Ercolano, Corso Resina 189. szám alatti Villa De Bisogno di Casaluce és a Torre del Grecóban található Palazzo Vallelonga között. A 122 villa listáját itt találjátok. A terület jelentőségét jelzi, hogy a királyság első vasútvonalát 1839-ben adták át, és ez Nápolyt kötötte össze Porticivel, vagyis az uralkodó székhelyét az egyik kedvenc rezidenciájával.

A portici palota története a herculaneumi feltárásokkal kissé bonyolódott, ugyanis az uralkodó utasítására a szomszédos területről ide hozták át a műtárgyakat, és itt alakították ki az első múzeumot. Ez persze tovább csökkentette az udvari célokra használható termek számát, viszont garantáltan jól mutatott. A Vezúv-menti feltárásokat meglátogató személyek ugyanis itt szembesülhettek a hihetetlen kinccsel, amit szó szerint összeharácsoltak. A gyűjtemény természetesen hozta maga után a feldolgozás kényszerét, vagyis megjelentek a másolatokat készítő szakemberek, no meg a hivatalos kiadványok metszetei is itt készültek.

A múzeumi gyűjtemény egy része 1799-ben – a Bourbonok első szicíliai menekülése alkalmával – Palermóba került. Ezt egy újabb adag követte 1806-ban, a második menekülés alkalmával. Egyáltalán nem véletlen, hogy a Napóleon kegyelméből a nápolyi trónra kerülő Joseph Bonaparte elrendelte a műkincsek biztonságba helyezését: ezek ekkor kerültek a nápolyi Régészeti Múzeumba. Amikor a Bourbonok hatalmát restaurálta a bécsi kongresszus, és végre visszatérhettek Nápolyba, a gyűjtemény Palermóba szállított részét is már a Régészeti Múzeumba vitették, habár a portici ókori faliképek Nápolyba szállítása csak 1827-ben fejeződött be.

A napóleoni időszakban a portici palota újra a fénykorát élte, ugyanis Carolina Bonaparte egyik kedvenc rezidenciája volt. A férje, Murat marsall tehát teljesen új, empire stílusú bútorokkal töltötte meg az épületet. Ennek ma már semmi nyoma, ugyanis a nápolyi és a Casertai Királyi Palotát részben a portici bútorokkal töltötték meg a Restauráció, illetve a második világháború után. A mennyezeti freskók viszont megmaradtak, így már csak ezért is érdemes ide eljönni.

Ma az épületben működik a nápolyi II. Frigyes egyetem agrártudományi kara, és természetesen a kertben egy botanikus kertet alakítottak ki. A királyi lakosztályokban a helységek korábbi funkciójára utaló rövid leírásokat találunk, és a szinte teljes épségben megmaradt freskókat. No meg egyes termekben tematikus jelleggel metszeteket, szobrokat, kiadványokat, és különféle reprodukciókat is felfedezhetünk. A fenntartó ugyanis egy meglehetősen ambiciózus projektbe vágott, mivel megkísérelte reprodukálni milyen volt a palotában működő herculaneumi múzeum. Erre lásd az alábbi fotót, ahol a Régészeti Múzeumban kiállított leszakított ókori festmények 18. századi elrendezését mutatják be.

Ez azért is érdekes, mert itt szembesül igazán az ember hogyan is zajlott a feltárás, és miként tárták a világ elé az anyagot. Tegyük hozzá: eleinte borzalmasan, mindenféle szakmaiságot mellőzve, kizárólag a fosztogatásra berendezkedve, hogy eljussanak a tudományos módszerek alkalmazásáig és a modern régészet megszületéséig.

A botanikus kert felújítási munkálatok miatt éppen zárva volt, amikor arra jártunk, így csak annyit láttunk belőle, amennyi az ablakokból elénk tárulkozott.

A belső dekorációk viszont ezért az apró hiányosságért is kárpótoltak.

Portici tehát megéri, mert egy igaz ínyencségről van szó, és a palota megtekintése tökéletes program például egy herculaneumi látogatás kiegészítéseként.

Hamarosan folytatjuk a királyi paloták bemutatását posztunk harmadik, egyben befejező részével.
Az első részt itt találjátok.
Addig is:

itt láthatjátok a Capodimontéban készült fényképeinket,

itt pedig a portici fotókat.