Oroszlánszívű Richárd nyughelyén, avagy a Fontevraud apátságban jártunk

Minden gyerek hallott Oroszlánszívű Richárdról. Mindannyian olvastuk, vagy legalább láttuk Robin Hood történetét. Az iskolában tanultunk a Magna Chartáról és Földnélküli Jánosról. Az viszont már kevésbé valószínű, hogy János és Richárd, ezen ismert királyi testvérpár szüleivel, a Plantagenet dinasztia alapítóival is találkoztak olvasóink, pedig ők voltak az igazi személyiségek, és nem a civakodó, esetenként hibát-hibára halmozó gyerekeik. A Fontevraud apátság róluk szól, ugyanis ez az ő temetkezési helyük.

II. Henrik Anjou hercegeként, és az angol trón potenciális örököseként született. Eme nagyra hivatott ifjú nemcsak a középkori Anglia egyik meghatározó uralkodójává vált, hanem egy birodalmat hozott létre, amit Anjou-birodalomnak is nevezünk. Henrik ugyanis feleségül vette Aquitániai Eleonórát, ezt a temperamentumos asszonyt, aki a mai Franciaország délnyugati részét hozta hozományként a házasságba. A korszak egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb nőalakja nemcsak gyerekeket szült, hanem fontos politikai és kulturális döntéseket hozott. Az előbbiek közé tartozott a fiai támogatása, amikor rendre fellázadtak apjuk ellen, illetve az utóbbiak egyike volt a családi nyughelynek szánt apátság támogatása. Fontevraud Anjou tartományban található, amelynek ekkoriban az angol király volt az ura, így cseppet sem meglepő, hogy II. Henrik támogatta az ötletet, miszerint ősei földjén temessék el. Az persze már nem szerepelt a tervekben, hogy II. Henrik Chinon várában halt meg, miután a fiai vereséget mértek rá, és szinte alig maradt valaki mellette, aki részt vett a temetésén. A sors fintora, hogy az apját legyőző Richárd is a mai Franciaország területén halt meg, miután egy ostrom során eltalálta egy nyílvessző. Jánost csak azért nem lehetett a családi sírboltba temetni, mert halálakor már elvesztette a franciaországi családi családi birtokokat, és furán jött volna ki, ha az angol uralkodót az ellenséges francia uralkodó egyik apátságában temetik el.

Fontevraud történetében tehát az első aranykor jó 100 évig tartott: az apátságot 1101-ben alapították, a század közepén már a Plantagenetek támogatását élvezte, Aquitániaia Eleonóra 1204-ben halt meg az apátságban, jó 10 évre rá pedig János elveszítette mind Normandiát, mind Anjou-t. Mondjuk már a 12. század végén se lehetett minden rendben, ugyanis Flandriai Matild apátnő (1189–1194) az apátság mérhetetlen szegénységére panaszkodott. A lassú hanyatlást a 100 éves háború gyorsította fel, és a 15. század közepén már alig laktak benne. 1457-ben, vagyis az utolsó utáni pillanatban az aktuális apátnő reformot hirdetett, amihez a királyi áldást is megszerezte. Ezzel kezdetét vette az újabb aranykor, amely a 18. század végéig tartott. Korábban is szokás volt, hogy az uralkodó család egyes lánytagjai az apátságban tartózkodjanak, vagy akár az apátnői tisztséget is betöltsék, de sohase volt túl szoros a kapcsolat az uralkodóval. XIV. Lajos uralkodása idejére mindez megváltozott: 1670-ben a királyi szerető, Madame de Montespan testvére került az apátság élére, aki nagyon szoros kapcsolatot ápolt az udvarral. Ez a következő apátnők alatt se változott, ugyanis 1738-ban XV. Lajos négy lányát is az apátságba küldték, hogy itt nevelkedjenek.

A dicsőség hirtelen ért véget, mivel a francia forradalom alatt a birtokokat is elveszítette a rend, majd ez utóbbit is feloszlatták. Hamarosan az apácák helyét a foglyok vették át, ugyanis Clairvaux-hoz és Mont Saint-Michel-hez hasonlóan a Fontevraud apátságból is börtön lett, sőt, Clairvaux után ez lett az ország legkeményebb fegyháza. Ezen persze nem változtatott, hogy az épületet 1840-ben felvették a műemlékek országos jegyzékébe.

A kultúra szó szerint 1963-ban vette újra pártfogásába a helyet, ugyanis a francia Kulturális Minisztérium tulajdonába került az ingatlan. A helyreállítási munkálatok egészen 1985-ig elhúzódtak, igaz a templomon egészen 2006-ig dolgoztak.

Ahogy a korábbi nászutas beszámolónkban jeleztük, az Isteni Gondviselés kísérte utunkat, amikor meglátogattuk az apátságot. Az útjelző tábláknak köszönhetően Chinon után szinte rögtön kikapcsoltuk a navit, mivel már nem volt rá szükségünk. Gyorsan megtaláltuk az apátsággal szemben található telken kialakított parkolót, és villámgyorsan beszereztük a jegyünket. Sajnos a konyhát éppen restaurálták, így ezt csak kívülről tekinthettük meg, de minden más tárva nyitva állt.

Megcsodáltuk a templom kapuját, majd amikor beljebb kerültünk le is szakadt az ég.

Az apátsági templomot Miasszonyunknak szentelték, és a munkálatok kezdetét követően kevesebb, mint 20 éven belül fel is szentelték. Az épület jellegzetes példája az úgynevezett Plantagenet-gótikának: az ívek már a magasba törnek, de a falak még tömzsiek, és relatíve kevés a fény. Itt minden impozáns: a belmagasság eléri a 23 métert, és a főhajót négy darab 10 méter átmérőjű kupola fedi. Eredendően a falak nem voltak fehérek: a szentély környékén megmaradtak kisebb freskó részletek. Ezek egyike Tolouse-i VII. Rajmundot, Oroszlánszívű Richárd unokaöccsét ábrázolja, akit szintén a templomba temettek, igaz a sírja nem maradt fenn. A templom igazi látványossága viszont Oroszlánszívű Richárd, II. Henrik angol király és Aquitániai Eleonóra, illetve Angoulême-i Izabella, vagyis Richárd szüleinek, és sógornőjének a síremléke. Eleonóra síremléke lett a kedvencünk: még a halálában is a könyvet bújta. A testekből sajnos semmi sem maradt meg, ugyanis a Francia Forradalom során feldúlták a sírokat.

Apropó, a bal oldalhajóból le lehetett menni az altemplomba, ahol nagyon érdekes volt látni a korábbi korszakokról tanúskodó épület töredékeket.

Ekkor még javában esett az eső, majd amikor kiértünk a nagy kerengőbe nemhogy elállt a zivatar, de az ég is egész kék lett. A mostani kerengő a 16. századból származik, ugyanis a déli galériát 1519-ben, a másik hármat pedig 1548-ban átépítették. A falak menti beugrókban és a padló borításán is gyakori az L B monogram: ez Louise de Bourbonra, az egyik apátnőre utal, aki elrendelte egyrészt a kerengő, másrészt a káptalan terem újjáépítését.

 

Az utóbbiban a festmények Thomas Pot nevéhez fűződnek, és a Passiót, illetve Szűz Mária mennybevitelét ábrázolják. Szépek, de a nem megfelelő felhasználás miatt kissé kopottak. A káptalanterem ugyanis a börtön érában sokáig kamra volt, és amikor egy konyhát is kialakítottak itt, akkor a nedvesség csak tovább rontott a festmények állapotán.

A káptalanteremben leginkább a faragványok tetszettek. A portál fenséges, és a szomszédos ívek is gyönyörűek!

 

Mi ezt követően megtekintettük a refektóriumot (lásd lent), illetve egy női sorsokkal foglalkozó kiállítást. Ez nagyon tetszett, ugyanis az oktatás, hétköznapi élet, családban betöltött szerep mellett olyan témákat is felölelt, mint például a divat. Sőt, még a korban használt parfümök illatát is rekonstruálták. A kolostor valóban alkalmas terepnek bizonyult ennek a témának a feldolgozásához, hiszen az apátnők nemcsak jelentős családok sarjai voltak, hanem a 17–18. században egyenesen a királyi udvarral is kapcsolatban álltak, vagyis ráláttak a világi életre,  hanem hatottak is erre.

A kiállítás után tovább barangoltunk a kolostor területén, és betévedtünk egy kisebb kápolnába. A kiírás alapján megtudtuk, hogy ez a Szent Benedek kápolna, amelyet az ispotály látogatói számára tartottak fenn. Ez az épület is a 12. századból származik, román stílusú, viszont Louise de Bourbon apátnő utasítására leválasztották a felső részét, hogy ezt is az apátnői lakosztályhoz csatolhassák. A lenti képen látható is, ahogy „lyukas” a mennyezet. Amúgy a börtön érában a kápolnában sörfőzde működött.

Ezt követően tovább nézelődtünk, bekukkantottunk a cellákba, megcsodáltuk kívülről a 12. századi konyhát (lásd jobbra fent), és eljutottunk a Szent Lázár priorátusig. Ebben ma egy étterem és egy szálloda működik, viszont mi úgy gondoltuk, hogy inkább kívül szeretnénk enni, vagyis így, a bejárható útvonal végén búcsút mondtunk a kolostornak. Csodálatos egy hely, gyönyörű látnivalókkal, vagyis aki erre jár, mindenképpen látogassa meg, mert megéri.

Itt találtok további képeket a templomról.

Itt a kolostorról.

Itt pedig a környező házakról.

Gorizia-Görz-Gorica: egy soknevű város nevezetességei

Gyakran megfordulunk a szlovén–olasz határ melletti területen, és nagyon a szívünkhöz nőttek az itteni hegyvidéki városok. Sok-sok olyan gyöngyszem található errefelé, amelyet mindenképpen fel szeretnénk fedezni, és a folyamatos túrázásnak köszönhetően állandóan rövidül a bakancslistánk. Tavaly novemberi trieszti utunk során – melyről másik blogbejegyzésünkben már meséltünk – nem csak a kikötő városban jártunk, hanem rövid ideig megfordultunk Gorizia olasz részében is. Nem először és nem utoljára, de első alkalommal turistáskodás céljából.

Ennek az észak-olaszországi városnak a neve a szlovén goricia („kis hegy”) szóból ered, ami arra utal, hogy a település az Isonzó és a Vipava folyó völgyének találkozásánál fekszik egy a helyi vidékre jellemző dombos, lankás tájon. Gorizia az évek során igen sokszínűvé vált, és ha eltöltünk néhány órát az óváros utcáin megismerhetjük ezt a történelmi múltat. Mielőtt mesélnénk élményeinkről röviden szólnánk a hely történelméről is, hogy érthetővé váljon miért válhatott ez a település oly sok kultúra találkozási pontjává.

Az Isonzó partján kialakított település már az őskorban is létezett, jelentőségét az Aquileia – Emona (mai nevén Ljubljana) – Arrabona (Győr) közti kereskedelmi út biztosította. Gorizia első említése 1001-ből származik, a lejegyzett oklevél egy birtokadományozásról szólt. A 11. században a város egy kormányzói várnegyedből és az alsóvárosból állt, majd Görz és Gradisca grófság részeként a 16. században a Habsburg Birodalom fennhatósága alá került. A 18. század közepére már törvénykezési székhellyé vált, illetve elindult a város modernizálása. 1809-től rövid ideig a Francia Császársághoz tartozott, majd 1815-től a bécsi kongresszus hivatalosan is a Habsburg Birodalomnak ítélte a területet. Ekkor az Illír Királyság részeként létrehozták az Osztrák Tengermellék (Küstenland) tartományt, amely az Isonzó völgyétől az Isztriai-félszigetig húzódott: Gorizia is ide tartozott.

A város lakosai többnemzetiségűek voltak már akkor is: az 1910-es népszavazás adatai szerint a Görz és Gradisca grófsága lakosainak 61,8%-a szlovén, 36,1%-a olasz etnikumú volt, akik mellett a német ajkúak (1,8%) alkottak még számottevő tömböt. Ettől eltért a goriziai városi lakosság aránya: 3 235 német (10,43%); 14 812 olasz (47,78%); 10 790 szlovén (34,80%). Mára a német nyelvű lakosság lényegében eltűnt, a szlovén–olasz arányszám pedig jelentősen eltolódott az utóbbiak javára.

A város az első világháború során a Monarchia egyik hídfőjeként súlyos károkat szenvedett, ugyanis az első hat isonzói csata vagy a közvetlen környéken, vagy magában a városban zajlott. A saint-germaini békeszerződés alapján 1919-ben az Olasz Királysághoz csatolták és a város Gorizia néven Veneto tartomány része lett, majd később Venezia-Giulia tartomány székhelyévé vált. A második világháború végén a Német Birodalom hadserege szállta meg a várost, Olaszország hivatalosan csak 1947-ben kapta vissza, igaz néhány külső kerület (Salcano/Solkan, San Pietro/Šempeter) kivételével. Ezeket – a régi vasúti pályaudvarral együtt – Jugoszláviához csatolták, és Josip Broz Tito építkezéseinek köszönhetően kialakult a mai Nova Gorica. Jugoszlávia szétesésekor ez utóbbi harcok helyszíne volt: a goriziai várból élőben láthatták az olaszországi lakosok, ahogy 1991. június 28-án és 30-án összecsaptak a szomszédban a szlovén és jugoszláv erők. 2007. december 21-étől a schengeni egyezmény következtében a várost kettészelő határ elvesztette az országokat elválasztó szerepét.

Miután megérkeztünk a városba és a parkolást is megoldottuk a városközpontól nem messze, elindultunk a város felfedezésére. Első célpontunk a Goriziai vár volt, amit a város feletti dombon, a 17. század végén a császár tiszteletére épült Leopold-kapun keresztül közelítettük meg (lásd fent). A vár körül szép rendezett parkban sétálhatunk ahonnan a panoráma sem utolsó. A vár falai a 14. században épültek, és relatíve kevés épületet tartalmaznak. A várkapu után – egy bár mellett – találjuk a goriziai Nagy Háború Múzeumát (lásd legfelül), illetve a tulajdonképpeni vár lábánál látható a Szentlélek tiszteletére épített kápolna (lásd lent). A felszentelt helyet Michele és Giovanni Rabata testvérpár megrendelésére emelték 1398 és 1414 között, majd az 1917-es bombázások után átépítettek. A haranglábas, rozettával, csúcsíves ablakokkal díszített templom romantikus hangulatot áraszt, viszont mázli kell a belseje megtekintéséhez, ugyanis csak nagyon ritkán nyitják ki, pedig állítólag reneszánsz freskókban gyönyörködhet, aki bejut ide.

A kis templomocska fölött látható várat többször újjáépítették, bástyákkal és tornyokkal bővítették. A történelem során folyamatosan változó szerepkörben hasznosították: volt közigazgatási központ, erőd, de börtön is. A vár kapuja felett felfigyeltünk a Szent Márk hatalmát szimbolizáló oroszlánra: ez velencei uralomra utal, miközben a vár csupán két évig volt velencei kézen.

Az első világháborús belövések jócskán megrongálták a várat, amelyet 1934–1937 között állítottak helyre Ferdinando Forlati építész, illetve a Szépművészeti Főfelügyelőség irányításával. A renoválás során megpróbálták kidomborítani az épület középkori és reneszánsz arculatát. Ez a pusztítás sajnos a reneszánsz emlékeket is érintette, ugyanis az ekkori fehér külső festést is felszámolták. Hasonló jellegű törekvést Magyarországon is tapasztaltunk: a második világháború után a budavári királyi palota esetében is a barokk, illetve neobarokk palota rekonstrukciója helyett a középkori emlékek feltárására helyezték a hangsúlyt. A goriziai vár ma múzeumként működik, vagyis látogatható, mi viszont az idő rövidsége miatt csak a falakról csodáltuk meg a kilátást és néhány panorámakép elkészítése után (lásd lent) a történelmi városközpont felé vettük az irányt.

 

A Leopold-kaputól lefelé vezető utca egyik kereszteződésében egy életnagyságú szobrot vettünk észre (lásd balra lent), amely olyan, mintha üdvözölne minket. Tetszett, de ott helyben nem igazán tudtuk, hogy a talapzaton olvasható név kire is vonatkozik. Egy helyi lakó elmondta, hogy Carlo Michelstadter goriziai író és filozófus volt. A németes hangzású vezetéknév senkit se tévesszen meg, ugyanis Michael egy olasz érzelmű zsidó család tagjaként nőtt fel, aki máig tisztázatlan okok miatt lett öngyilkos egyetemi tanulmányait követően. Személye azért is fontos, mert a Monarchia-korabeli Gorizia bonyolult nemzetiségi viszonyainak volt a jelképe.

A szobortól már látszik a székesegyház tornya. Ennek az alapítása körülbelül a 15. század közepére tehető, viszont azóta többször is átépítették. A reneszánsz freskókat és festményeket ne is keressük: a mostani díszítés a barokk korszakot és a 19. századot idézi. A jelenleg látható piramiscsúcsos harangtornya a 16. századból származik. Csupán egy gótikus kápolna maradt meg eredeti formájában, viszont a S. Acazio kápolnát 1918-ig sekrestyeként használták, és csak ezt követően nyitották egybe a tényleges templomtérrel. Az impozáns stukkókkal díszített templomot Szent Ilariónak és Tazianónak szentelték: az előbbi egy aquileiai pátriárka volt, míg az utóbbi a diakónusa. A védőszent választás is arra utal, hogy ez a terület eredetileg az aquileiai egyházmegyéhez tartozott, és csak 1751-ben lett önálló. A katedrális amúgy a sok átalakítás ellenére a maga egyszerűségében gyönyörű és a mai formáját az első világháború után végzett újjáépítésnek köszönheti: erről tanúskodik a templom oldalán található latin feliratú műemlék (lásd jobbra fent).

Ha a Michelstadter szobortól a Piazza S. Antonio felé megyünk, akkor elkezdhetjük a goriziai Bourbon-túrát, mivel az itteni Palazzo Strassoldóban élt sokáig a száműzött X. Károly francia király családja: a fia, a menye, aki XVI. Lajos és Marie Antoinette lányaként egyben unokahúga is volt, illetve unokája, akit a chambordi posztunkban már bemutattunk, és ez utóbbi felesége. A palotában ma a Grand Hotel Entourage működik, amely neve (entourage) a királyi kíséretre utal. A család 1836-ban költözött Goriziába, ugyanis a prágai Hradzsint egy melegebb éghajlatú helyre kívánták lecserélni. A hotellel szemben álló Palazzo Lantierinek is volt Bourbon kötődése, ugyanis itt ünnepelte a család Chambord grófjának 18. születésnapját. A túra részét képezi még a Villa Attems (Chambord grófja nyári rezidenciaként használta), a Villa Coronini Cronberg (itt halt meg X. Károly) és a Castegniavizza-i ferences kolostor (lásd jobbra), ahova eltemették az összes goriziai száműzetésben élő családtagot. A kolostor is súlyosan megszenvedte a háborút, ugyanis a tüzérség teljesen lerombolta, viszont a kripta mindezt épségben megúszta. 1918-ban a hamvakat Bécsbe vitték, és csak 1932-ben szállították őket vissza.

Mi ezeket mind délután néztük meg, ugyanis sétánkat a szobortól a Via Rastello irányába folyattuk, ahol az üzletek kirakatai, és az éttermekből, kávézókból áradó illatfelhők csalogattak. Ebéd előtt viszont még bementünk a Piazza della Vittorián található Sant'Ignazio barokk templomba. Az 1654 és 1747 között épített templom a tér meghatározó épülete. A jezsuita atyák által emeltetett, timpanonnal díszített homlokzatot függőleges vonalak uralják. A három bejárati ajtó fölött a fülkékben Szent Ignác, Keresztelő Szent János és Szent József alakjait fedeztük fel. A templom két harangtornyát a barokkra jellemző „hagymás” kupolával zárták le. Az épület külseje mellett belsejét is a barokk motívumok, díszítések jellemzik. Az egyhajós épület mindkét oldalán három kápolnát láthattunk. Szépek a 17. századból származó márvány díszítések, a fából faragott és berakott berendezések, de leginkább a Lazzarini velencei szobrász által alkotott oltár. A fehér carrarai és szicíliai márványból faragott szószék, illetve Tausch által festett 17. századi Szent Ignácról szóló freskó is felkeltette a figyelmünket. Érdekes, hogy nincs központi kupola, viszont felbukkan a jezsuita templomok tipikus eleme, vagyis a matroneum. A 40 regiszterből álló orgonája a legnagyobbnak számít Goriziában. A 18-19. század között még további szobrászati és képi műtárggyal gazdagították a templom belsejét. A város többi épületéhez hasonlóan ezt a templomot sem kímélte meg a háború, de szerencsére helyre tudták állítani.

Már esteledett, amikor befejeztük a városi sétánkat, így útnak indultunk a trieszti szállásunk felé. A kikötővároshoz hasonlóan Gorizia minden egyes szeglete különleges. Az utcák és az árkádok nagyon hangulatosak. A sok-sok zöld park miatt a levegő is egész kellemes. A környező hegyek pedig csodálatos látványt biztosítanak. Körülbelül egy nap alatt bőven be lehet járni, így egy rövidebb túrába is belefér, de ez senkit se tévesszen meg: a relatíve kevés látnivaló valójában nagyon gazdag programot tesz lehetővé.

A romos Görzöt ábrázoló első világháborús fényképet innen töltöttük le.

Itt találtok további képeket a goriziai utcákról.

Itt a kisebb épület részletekről.

Itt pedig a várnegyedről.

Itt a várnegyedből látható panorámáról.

Itt a különféle cégérekről és egyéb díszítésekről.

A Barberinik palotájában jártunk

A Barberini nevet úgyszólván mindenki ismeri, aki megfordult Rómában. Találkozunk vele a Pantheon timpanonja kapcsán (Quod non fecerunt barbari, fecerunt Barberini = Amit nem tettek meg a barbárok, azt a Barberinik cselekedték meg), de a Szent Péter bazilika baldachinjánál is ott repkednek a családi címer méhecskéi. Az első találkozás viszont szinte sohasem ennyire fennkölt. Balázs a Barberini moziban látta élete első olasz nyelvű filmjét, miközben Regina a Bazilika hercegnője című könyvből már ismert nevet először a Barberini metróállomásnál látta viszont első római útján. Aki tehát megfordul az Örök Városban, az garantáltan találkozik ezzel a családnévvel, és főleg VIII. Orbán pápa művészetpártolásának emlékeivel. Mi most a családi palotát szeretnénk bemutatni, ugyanis a sok-sok római múzeum, galéria, palota mellett ez egy relatíve elfeledett hely, ahova csak kevesen mennek.

A Barberini család római jelenléte kétséget kizárólag Maffeo Barberini kardinális tevékenységének köszönhetően vált meghatározóvá. Ugyan a római nagybácsi is fontos tisztségeket töltött be, de az igazán nagy karriert a firenzei születésű Maffeo futotta be. A fiatal pap villámgyorsan lépdelt felfelé a ranglétrán, és két évvel a pappá szentelése után már érsek, illetve bíboros volt. Ezzel párhuzamosan természetesen szüksége volt egy rangjához méltó palotára is, viszont a ma is létező Barberini palotát csak pápává választása után, 1625–1633 között építtette. A terveket eredetileg Carlo Maderno készítette, de ennek 1629-es halála után Gian Lorenzo Bernini vette át a műhely irányítását, akivel Francesco Borromini is együttműködött. Ahogy egy korábbi posztunkban már jeleztük, a két művész eleinte együtt dolgozott.

A pápa családi és nem pápai rezidenciának szánta az épületet, így érthető, hogy 1949-ig a Barberini örökösök tulajdona maradt. A Barberini család ugyanis férfiágon kihalt 1738-ban, de az utolsó leszármazott, Cornelia Costanza gyermekei Colonna Barberiniként vitték tovább a családi nevet. A birtok állami kézbe kerüléséig viszont számos változás történt. Az Olasz Királyság 1870-ben megszerezte Rómát, és ezt követően felgyorsult az új főváros építőipara. A Barberini palota-komplexum színháza például a mai Via Barberini kialakításakor tűnt el. A Piazza Barberini-felé eső homlokzatot alacsonyabb épületek takarták el, köztük a mai mozi, és a kert főbejáratát is áthelyezték a térről a Via delle Quattro Fontane-ra. A birtok mérete is jelentősen lecsökkent, hiszen a kertek jelentős részét már a 19. század végére beépítették. Ezeket korábban a mai Via XX Settembre határolta, amiből mára csak az előkert (ennek egy részletét lásd balra fent) és a hátsó traktus egy darabja maradt meg. A felparcellázott területek egy részén minisztériumi épületeket emeltek, és a palota is egészen 2006-ig hivatalos funkciót is kapott, ugyanis egy része a Fegyveres Erők Tiszti Kaszinójának adott otthont. Ez utóbbi 1934-től bérelte a maga részét, igaz ekkoriban még a családtól, majd a 2000-es években már nagyon meg szeretett volna szabadulni a bérlettől, ugyanis teherré vált számára a kifizetendő összeg. Emellett egy vitatott 1934-es királyi rendelet lehetővé tette, hogy az örökösök eladják a meglehetősen gazdag családi gyűjteményt, amiből akkora botrány lett, hogy ezt követően megszigorították az olaszországi műkincsek védelmét.

Maga az épület a korai barokk stílus egyik remekműve. A homlokzat klasszikus oszloprendeket idéző ívei (a központi ívet lásd jobbra fent) nyugodtságot, fennköltséget kölcsönöznek neki, de a belső díszítés egy részét már a barokk mozgalmassága hatja át. Ennek egyik legelső jele a jobb oldali helikoidális lépcső, amelyet Francesco Borromini tervezett (lásd balra lent). Ennek a bravúros csigalépcsőnek a fenséges párját Bernini alakította ki: ezt a homlokzat bal oldalán találjuk (lásd jobbra lent).

A belső tér eredeti bútoraiból semmi sem maradt meg, így szinte csak a mennyezeti freskók tanúskodnak a termek korábbi funkciójáról. Ezek között a mitológiai jelenetek dominálnak, amelyeket a család dicsőítésével kapcsolatos utalások tesznek egyedivé.

A legimpozánsabb, és talán legszínvonalasabb mennyezeti freskó a palota legnagyobb termében található. Sok helyi festményhez hasonlóan ezt is Pietro da Cortona készítette, és az Isteni Gondviselés diadalát ábrázolja. Ennek 530 m² a felülete és már a barokk stílus mozgalmas lüktetése hatja át. A festő rekordokat is felállított ezzel a freskóval: a Sixtus-kápolna után ez a legnagyobb római mennyezeti freskó. A teret egyedül a hamis építészeti elem tagolja, amely öt részre osztja a képet. Középen látjuk az Isteni Gondviselést megtestesítő nőalakot, kezében jogarral, sárga ruhában, mögötte egy fénykoszorúval. Felette a koszorút tartó hölgyek keretezik a három repülő méhet, vagyis a Barberini címer heraldikai elemeit. Természetesen a pápai hatalom jelképe, vagyis Szent Péter két kulcsa sem maradhatott ki. A kép sarkaiban elhelyezett medálok az ókori történelem mitikus epizódjait ábrázolják, amelyek szintén erényeket jelképeznek. A négy szélső mezőben a Barberini pápa jó uralmát dicsőítette a festő: a békét (valójában a pápa nemcsak háborúzott, de vereséget is szenvedett a Castro hercegsége miatt megindított konfliktusban); a vallás és a spiritualitás diadalát (a politikai megfontolások persze a vallási érdekeket is felülírták, hiszen VIII. Orbán inkább a franciákat, vagyis közvetve a protestáns svédeket támogatta a 30 éves háborúban); az ész uralmát a nyers erő felett (a politikai vezetők szokásos jelmondata, amelyek viszont a fennkölt ígéretek ellenére szinte mindig alkalmazzák a nyers erőt is, ha a meggyőzés nem működik); a bűnök kerülését (VIII. Orbán olyannyira nem esett a szűkmarkúság bűnébe, hogy a bőkezűsége miatt uralkodása végére a pápai jövedelmek 80%-át az adósságok törlesztésére kellett felhasználni).

A mennyezet mellett persze néhol a falakon is fennmaradt valami az eredeti díszítésből. Ez a helyzet például a kis családi kápolnával, amelynek a Keresztre feszítést ábrázoló oltárképét a korábban említett freskóhoz hasonlóan Pietro da Cortona készítette 1632-ben. Ez volt ugyanis a főpróba, mielőtt megbízták volna a díszterem mennyezetének kidekorálásával. A kápolna terveit G. L. Bernini készítette, az összes festmény ikonográfiai programját Pietro da Cortona vázolta fel, viszont az oltárképen kívül mindegyik alkotást a tanítványai valósították meg.

Pietro da Cortona más „apróságokat” is festett a palotában. Az ő nevéhez kötődik például az az úgynevezett „Gallerietta”, amely díszítéseinek a terveit ugyan ő készítette, de a megvalósítást itt is jórészt a műhelyére hagyta (lásd balra lent).

Ezen kívül érdemes megemlíteni például Andrea Sacchi freskóját (lásd jobbra fent), amely az Isteni Tudás Diadalát ábrázolja. A terem eredetileg Taddeo Barberini feleségének, Anna Colonnának a lakosztályához tartozott. Az ábrázolt téma viszont nem a tulajdonoshoz, hanem a kor egyik fontos problémájához köthető. A sok-sok nap ugyanis egy utalás Galileo Galilei heliocentrikus világképére, amelyről pont a freskó készítésekor, vagyis 1629–30-ban vitáztak, ugyanis a szerző pont ekkoriban járt Rómában, hogy elérje az erről írt műve kiadásának az engedélyezését.

A palotában persze az olyan könnyedebb témák is előkerülnek a mennyezetek ábrázolásakor, mint például az egzotikus állatok. A látogatói tér egyik első helységében pont ezzel találkozunk, hiszen majmok és egyéb állatok ülnek a festett kereten (lásd fent).

A látogatók természetesen nem csak a fenti festményeket csodálhatják meg, ugyanis a palota ad otthont az Antik Művészeti Nemzeti Galériának, amelyet még 1895-ben alapítottak. Ebben kaptak helyet azok a töredékes gyűjtemények, amelyek szétszóródását nem sikerült időben megakadályozni. Ez eleinte az Odescalchi, Hertz és Chigi család kincseit tömörítette. Az intézmény székhelye akkoriban a Palazzo Corsini volt, amely mostanra már egy kiállítási „egységet” alkot a Palazzo Barberinivel. Amíg nem sikerült megvásárolni az utóbbit, a ki nem állított műveket különféle minisztériumoknak adták kölcsön, reprezentációs célra. Az 1950-es évek elejére viszont végre egy megfelelő alapterületű kiállító helyre is szert tettek a Barberini palotában. A múzeum először 1953-ban nyílt meg, és eleinte csak a piano nobile-t használták erre a célra. A Barberini palotában a kezdetektől a 16. századig, a Corsini palotában pedig 17–18. századi alkotásokat lehetett megtekinteni. 1984-ben a Corsini galériát a maga organikus egységében állították vissza, és minden mást a Barberini palotába szállítottak. A Tiszti Kaszinó kiköltözésével 2700 m²-rel nőtt a kiállítási tér, igaz a palotában 700 m²-t továbbra is fenntartottak a Véderő Minisztérium számára reprezentációs célra. A kiállított művek változatosak: 14-15. századi oltárképek, Raffaello Fornarina című portréja, Andrea del Sarto, Beccafumi, Sodoma, Bronzino, Lotto, Tintoretto, Tiziano, El Greco, Garofalo, Dosso Dossi, Caravaggio, Guido Reni, Domenichino, Guercino, Pietro da Cortona, Lanfranco, Bernini, Poussin és Maratta alkotásai miatt ez egy igazi kincsesbánya. Aki teheti látogassa meg. Soha sincs tömeg, a látvány megéri, a belépőjegy pedig feljogosít arra, hogy ezzel ingyen látogathassuk meg a Tevere túloldalán található Corsini palotát.

A metszetet innen töltöttük le.

Az alaprajz innen származik.

Itt láthattok további képeket a Palazzo Barberini külsejéről és a kiállítási terekről.

Itt a mennyezetekről állítottunk össze egy válogatást.

Itt pedig a benne kiállított művekről.

Itt a Corsini Palota belső tereit láthatjátok.

Itt pedig a Palazzo Corsini gyűjteményből válogattunk össze egy kisebb albumot.

Az egyik kedvenc római nemesi gyűjteményünkben, vagyis a Doria-Pamphilj palotában jártunk

Létezik egy Doria néven ismert genovai család. Őseiket körülbelül a 10. századig lehet visszakövetni és tagjai igen hamar a Genovai Köztársaságot irányítói közé emelkedtek. Természetesen voltak mélypontok is a történelmükben, de az „Admirális”, Andrea Doria (1466–1560) kiemelkedő katonai teljesítménye az európai ismertséget is biztosította számukra. Ma több ága létezik a Doria családnak, köztük egyesek a hercegi címet is megszerezték, és szinte az egész itáliai félszigeten fellelhető a koronás sasos címerük, mi viszont most a római-genovai ág egyik palotájával fogunk foglalkozni.

A Doriák házasság útján kerültek Rómába. Volt ugyanis egy Pamphilj nevű család, amely Umbriából származott, majd a 15. század második felében betelepült Rómába. Nem volt nagy súlyuk az olyan római oligarchák mellett, mint az Orsinik vagy a Colonnák, de a tudatos házasodási politikájuknak köszönhetően egyre nagyobb hatalomra tettek szert. A családi székhelyük a mai Piazza Navona mellett állt, ami a hagyományokhoz való ragaszkodásra is visszavezethető, hiszen az első római Pamphilj a szomszédos Pasquino téren vett házat. Amikor Giovanni Battista Pamphiljt X. Ince néven pápává választották, a családi címer már megfelelő patinával rendelkezett, Azzal persze mindenki tisztában volt, hogy a Pamphiljk kasszája többször volt üres, mint tele. X. Ince pápasága (1644–1655) annyiban biztosan hasonlított a kortársaiéra, hogy segítette a családját, viszont a nepotizmus vádját nem egyedül viselte, hiszen a sógornőjéről, Olimpia Maidalchiniról köztudott volt, hogy szereti a hatalmat és a pénzt, illetve hallgat rá a pápa. Donna Olimpiára így hamar ráragadt a papessa, vagyis pápanő gúnynév. Ekkorra tehető a ma brazil nagykövetségként működő családi palota felépítése a Piazza Navonán (lásd lent), illetve a Doria-Pamphilj park kialakítása a Via Aurelia mellett.

Donna Olimpia a korabeli római művészek mecénásaként is feltűnt, amiben a sógora is segített. Ennek köszönhető, hogy olyan római nevezetességeken találjuk a három liliom alatt olajágat tartó galambot, mint például a Gian Lorenzo Bernini-féle Folyók szökőkútja a Piazza Navonán, vagy a lateráni bazilika. Olimpiának csak egy fia született, és ez az elkényeztetett ficsúr, Camillo Pamphilj megcsinálta a család szerencséjét, ugyanis elvette feleségül az Aldobrandini vagyon örökösét, és ezzel anyagilag is a legtehetősebb rómaiak közé került. A római Doria-Pamphilj palota is ennek az Aldobrandini-örökségnek a része. Camillo természetesen volt, amikor kötelező jelleggel költötte a pénzét: a palota Collegio Romano felé eső homlokzatát például VII. Sándor pápa utasítására egy év alatt építtette, ugyanis a pápa méltó környezetet akart kialakítani a jezsuiták római kollégiuma számára. Ettől függetlenül nem kell nagyon sajnálni a családot, ugyanis volt miből költeni, és ez a pápai utasítás is csak egyike volt azon trükköknek, amelyekkel a X. Incét következő pápák vissza akarták csurgatni a közösbe a Donna Olimpia által elcsalt összegeket. A Pamphiljk nem sokáig élvezhették a gazdagságot, ugyanis Camillo fiaival a család férfiágon kihalt. Camillo Anna nevű lánya viszont egy genovai Doriához ment feleségül, és az ő gyermekeiktől származnak a Doria-Pamphiljik.

A Doria-Pamphilj családnak két rezidenciája van: a genovai Villa del Principe és a római Palazzo Doria-Pamhilj. Balázs egy genovai levéltári kutatása után a genovai palotát is megtekintette, viszont nem sok fotót csinált, ugyanis inkább megvette a helyi útikönyvet. 2019. január elején viszont sikerült közösen eljutnunk a római palotába, amiről rengeteg fényképet készítettünk, és a sok-sok élményünkből próbálunk megosztani veletek néhányat.

Ahogy már említettük: a Via Lata-i palota az Aldobrandini örökség részét képezte. Ha valaki megnézi a hatalmas épületet a Google Maps-on, akkor egy meglehetősen nagyszabású tömböt talál, ugyanis ez teljesen egybefüggő módon terül el a Via del Pleibiscito, a Via del Corso és a Piazza del Collegio Romano között. Sokáig a Collegio Romano felől kellett bemenni, majd a 2000-es évek eleje óta a Via del Corso felé eső bejáratot tartják nyitva. Ez annyiból jó nekünk turistáknak, hogy keresztül megyünk az udvaron, és nem csak az ablakból csodálhatjuk a látványt (lásd jobbra).

Csak az első emeleti piano nobile látogatható, és ebből se minden, de aki betéved ide, az garantáltan tömény kulturális élményben részesül, mert a termek kialakítása is pompás, illetve az olyan nagy nevek művei sorakoznak a falakon, mint Caravaggio, G. L. Bernini, Guercino, Filippo Lippi, Brueghel, Tiziano, vagy Velázquez. A látogatás során kétféle jegyet vásárolhatunk: az egyik „csak” a galériára érvényes, egy kisebb összeget ráfizetve viszont a magánlakosztályokba is be lehet jutni. Szerintünk mindkettőt érdemes megtekinteni. Arra viszont készüljünk, hogy a palota magántulajdon, így szinte csak a diákoknak adnak kedvezményt a jegyvásárláskor. Ennek ellenére nem győzzük hangsúlyozni, hogy megéri, mert csodálatos. Emellett az is fontos segítség, hogy a nyitvatartása is kedvező, ugyanis hétfőn is látogatható.

Az első emeleten fogadótermek követik egymást. Az elsőben érdemes átvenni az audioguide-ot (ingyenes), ugyanis a termekben nincsenek információs táblák és a képeknél sincs mindig feltüntetve ki festette és mi a címe. Ahol pedig ott a név, az sokszor félrevezető, hiszen a „másolat valaki után” helyett a kereten csak az eredeti festő nevét tüntették fel. A honlapon találunk ugyan részletes bemutatást, de mi inkább az audioguide-ot választottuk. Az audioguide-ból a család egyik tagjától hallottuk, hogy az első látogatható termet sokáig üresen hagyták, és ezt csak jelentős késéssel rendezték be. A Poussin termet díszítő festmények egy részét eredetileg valóban nem ide, hanem a család vidéki rezidenciáiba szánták.

Ahogy tovább haladunk, úgy válik egyre emberközelibbé a termek mérete. A Szövetek termében a hasított szövettapéta melegsége mellett két szép Algardi mellszobrot és különféle festményeket találunk. Nekünk leginkább Mattia Preti alkotása tetszett.

Érdekes módon a Bálterem nem is olyan nagy. A terem különlegessége a zenészeknek kialakított sarok, ahol két egyenruhát, illetve egy 18. századi hárfát találunk. Ez a terem a 19. század második felében nyerte el mai formáját. A mennyezet sem az eredeti. Ennek korábbi mintáját szemlélteti a zenész-sarokban található kisebb vázlat.

A múzeumi könyvesboltnak helyet adó teremből két irányba lehet haladni. Balra benézhetünk a kápolnába, majd jobbra következik a tulajdonképpeni galéria.

A kápolnát még Domenico Fontana tervei alapján alakították ki 1689–91-ben, de az évszázadok során többször is átalakították. A mostani trompe-l’oeil festés a 19. század közepén készült. A család hatalmát tanúsítja, hogy a katakombákból két szent teljes testét is sikerült megszerezniük.

A tulajdonképpeni galéria három szárnya a palota sorsát meghatározó három család, vagyis az Aldobrandinik, a Pamphiljk és a Doriák nevét viseli, míg a negyedik egyszerűen a Tükörfolyosó névre hallgat. Ha előre haladunk, akkor az Aldobrandini szárnnyal kezdjük a sétát.

 

Itt a kedvencünk a Guido Reni-féle Puttók harca című festmény, de találunk itt Annibale Carracitól, vagy akár Claude Lorraine-től is érdekes alkotásokat. Amikor végig megyünk a folyosón, akkor balra be lehet menni egy kis terembe, ahol X. Ince két ábrázolását találjuk: a Velázquez-féle realista portrét, és a Bernini-féle heroizált mellszobrot. Egyikünk a Bernini-féle, másikunk pedig a Velázquez-féle ábrázolásért volt oda, úgyhogy karácsonyi ajándék gyanánt szívesen elfogadjuk őket.

A kis terem valójában a palota egyik sarkánál található, és a megvilágítását a mennyezeten található ablak is segíti. Itt a szomszédos S. Maria in Via Lata templom tornyát találjuk, amely egyfajta családi templomként is működik, ugyanis a család tagjai átmehetnek közvetlenül a palotából a templom felső szintjén kialakított zárt páholyaikba.

A Galéria Via del Corso felé eső szárnyát nevezik Tükörfolyosónak. A mennyezeten Héraklész próbáit festette meg egy bolognai festő, a falakat pedig természetesen tükrök díszítik. Találunk itt egy Raffaello feliratú festményt is, de ez csak másolat (lásd balra lent).

A Via del Corso-felé eső folyosó folytatásaként még találunk pár termet. Anno itt állították ki Caravaggio Bűnbánó Magdolna című festményét, de ma már egy kivételével az összes Caravaggio az Aldobrandini teremben található. A Tükörfolyosó folytatásaként végig bóklásztuk a meglehetősen sötét termeket, majd visszatértünk a tükörfolyosóra. Ezt a Pamphilj folyosó követte, ahol nem tudtuk eldönteni, hogy Algardi mellszobrát, Battista di Giovanni Bellini Madonnáját, vagy Guido Reni Madonnáját másoltassuk le. Mondjuk a Dürer követője által festett Sz. Eustachius látomása is tetszett.

Ez még csak a kezdet volt, mert a folyosó végén balra kanyarodtunk, és az Aldobrandini teremben Balázst alig lehetett elrángatni a kedvenc Caravaggióitól. A késő középkori festők termében is láttunk pár érdekes alkotást, de itt annyira sötét volt, hogy egyáltalán nem tudtunk fényképezni.

A galéria utolsó folyosójának, vagyis a Doria szárnynak a mennyezeti díszítése a legkésőbbi, ugyanis ezt már a 19. században alakították ki. A Donna Olimpiát ábrázoló Algardi-féle mellszobor mellett itt sok-sok érdekességet találunk, de leginkább a Brueghel festményeknek örültünk, ugyanis lemaradtunk a bécsi nagy Brueghel kiállításról, így ezek a festmények kicsit kompenzálták a hiányérzetünket.

Erről a folyosóról lehet bejutni a magánlakosztályokba is. Ezek mennyezet freskói jórészt a 18. század végi római festőiskolák termékei. A berendezés kevésbé egységes, ugyanis ez magán viseli a az egymást követő hercegek ízlését.

A Vénusz öltözője nevű helység az első, ahova belépünk (ennek lásd fent a mennyezetét), majd ezt követi a hálószoba. A bölcső egy Doria-Pamphilj hercegé, akinek a „kalapos” király, II. József császár volt a keresztapja. Mellesleg a gyerek anyját Savoia Leopoldinának hívták, vagyis a Szárd-Piemonti uralkodóházzal is rokonságban álltak a Doria-Pamphiljk, ráadásul Leopoldina húga Marie Antoinette francia királyné legjobb barátnője volt. Azért nem semmi egy kapcsolati háló!

A hálószobát találóan Vörös Szalonnak hívják. Az ezt követő termeknek is a falakat borító drapéria színe alapján emlegeti, tehát van itt Sárga (lásd lent), Zöld és Kék szalon.

  

A Kék Szalonban találjuk V. Filippo Andrea Doria Pamphilj és felesége, az angol Mary Talbot arcképeit. Az ő házasságuk alapozta meg a család angol kapcsolatait: a mostani örökösök is angol állampolgárok. A lakosztályok utolsó terme a pápai trónterem. Itt érdekes a trónszék, amely a fal felé néz, ugyanis ezt csak a pápai látogatások alkalmával fordították a helyes irányba. Innen már a Poussin terembe lyukadunk ki, ahol visszaadhatjuk az audioguide-okat. 

Nekünk nagyon tetszett a palota, mindenkinek ajánljuk, hogy menjen el, és nézze meg. Már csak azért is, mert a Colonna és a Pallavicini-Rospigliosi palota mellett ez Róma leggazdagabb ma is látogatható nemesi gyűjteménye, viszont az utóbbiakkal ellentétben a Doria-Pamphilj család kincseit nem csak havi 3-4 alkalommal tekinthetjük meg. Reméljük beszámolónkkal és képeinkkel sikerült kedvet csinálnunk a látogatáshoz.

Addig is itt láthattok további fényképeket a termekről.

Itt a puttókról, és a többi díszítőelemről.

Itt pedig a válogatásunkat láthatjátok a különféle alkotásokról.

Ráadásként pedig íme pár fotó a látogatható udvarról.

Legvégül: a metszetet innen töltöttük le.