2019. február 24., vasárnap

A Barberinik palotájában jártunk


A Barberini nevet úgyszólván mindenki ismeri, aki megfordult Rómában. Találkozunk vele a Pantheon timpanonja kapcsán (Quod non fecerunt barbari, fecerunt Barberini = Amit nem tettek meg a barbárok, azt a Barberinik cselekedték meg), de a Szent Péter bazilika baldachinjánál is ott repkednek a családi címer méhecskéi. Az első találkozás viszont szinte sohasem ennyire fennkölt. Balázs a Barberini moziban látta élete első olasz nyelvű filmjét, miközben Regina a Bazilika hercegnője című könyvből már ismert nevet először a Barberini metróállomásnál látta viszont első római útján. Aki tehát megfordul az Örök Városban, az garantáltan találkozik ezzel a családnévvel, és főleg VIII. Orbán pápa művészetpártolásának emlékeivel. Mi most a családi palotát szeretnénk bemutatni, ugyanis a sok-sok római múzeum, galéria, palota mellett ez egy relatíve elfeledett hely, ahova csak kevesen mennek.
A Barberini család római jelenléte kétséget kizárólag Maffeo Barberini kardinális tevékenységének köszönhetően vált meghatározóvá. Ugyan a római nagybácsi is fontos tisztségeket töltött be, de az igazán nagy karriert a firenzei születésű Maffeo futotta be. A fiatal pap villámgyorsan lépdelt felfelé a ranglétrán, és két évvel a pappá szentelése után már érsek, illetve bíboros volt. Ezzel párhuzamosan természetesen szüksége volt egy rangjához méltó palotára is, viszont a ma is létező Barberini palotát csak pápává választása után, 1625–1633 között építtette. A terveket eredetileg Carlo Maderno készítette, de ennek 1629-es halála után Gian Lorenzo Bernini vette át a műhely irányítását, akivel Francesco Borromini is együttműködött. Ahogy egy korábbi posztunkban már jeleztük, a két művész eleinte együtt dolgozott.
A pápa családi és nem pápai rezidenciának szánta az épületet, így érthető, hogy 1949-ig a Barberini örökösök tulajdona maradt. A Barberini család ugyanis férfiágon kihalt 1738-ban, de az utolsó leszármazott, Cornelia Costanza gyermekei Colonna Barberiniként vitték tovább a családi nevet. A birtok állami kézbe kerüléséig viszont számos változás történt. Az Olasz Királyság 1870-ben megszerezte Rómát, és ezt követően felgyorsult az új főváros építőipara. A Barberini palota-komplexum színháza például a mai Via Barberini kialakításakor tűnt el. A Piazza Barberini-felé eső homlokzatot alacsonyabb épületek takarták el, köztük a mai mozi, és a kert főbejáratát is áthelyezték a térről a Via delle Quattro Fontane-ra. A birtok mérete is jelentősen lecsökkent, hiszen a kertek jelentős részét már a 19. század végére beépítették. Ezeket korábban a mai Via XX Settembre határolta, amiből mára csak az előkert (ennek egy részletét lásd balra fent) és a hátsó traktus egy darabja maradt meg. A felparcellázott területek egy részén minisztériumi épületeket emeltek, és a palota is egészen 2006-ig hivatalos funkciót is kapott, ugyanis egy része a Fegyveres Erők Tiszti Kaszinójának adott otthont. Ez utóbbi 1934-től bérelte a maga részét, igaz ekkoriban még a családtól, majd a 2000-es években már nagyon meg szeretett volna szabadulni a bérlettől, ugyanis teherré vált számára a kifizetendő összeg. Emellett egy vitatott 1934-es királyi rendelet lehetővé tette, hogy az örökösök eladják a meglehetősen gazdag családi gyűjteményt, amiből akkora botrány lett, hogy ezt követően megszigorították az olaszországi műkincsek védelmét.
Maga az épület a korai barokk stílus egyik remekműve. A homlokzat klasszikus oszloprendeket idéző ívei (a központi ívet lásd jobbra fent) nyugodtságot, fennköltséget kölcsönöznek neki, de a belső díszítés egy részét már a barokk mozgalmassága hatja át. Ennek egyik legelső jele a jobb oldali helikoidális lépcső, amelyet Francesco Borromini tervezett (lásd balra lent). Ennek a bravúros csigalépcsőnek a fenséges párját Bernini alakította ki: ezt a homlokzat bal oldalán találjuk (lásd jobbra lent).

A belső tér eredeti bútoraiból semmi sem maradt meg, így szinte csak a mennyezeti freskók tanúskodnak a termek korábbi funkciójáról. Ezek között a mitológiai jelenetek dominálnak, amelyeket a család dicsőítésével kapcsolatos utalások tesznek egyedivé.
A legimpozánsabb, és talán legszínvonalasabb mennyezeti freskó a palota legnagyobb termében található. Sok helyi festményhez hasonlóan ezt is Pietro da Cortona készítette, és az Isteni Gondviselés diadalát ábrázolja. Ennek 530 m2 a felülete és már a barokk stílus mozgalmas lüktetése hatja át. A festő rekordokat is felállított ezzel a freskóval: a Sixtus-kápolna után ez a legnagyobb római mennyezeti freskó. A teret egyedül a hamis építészeti elem tagolja, amely öt részre osztja a képet. Középen látjuk az Isteni Gondviselést megtestesítő nőalakot, kezében jogarral, sárga ruhában, mögötte egy fénykoszorúval. Felette a koszorút tartó hölgyek keretezik a három repülő méhet, vagyis a Barberini címer heraldikai elemeit. Természetesen a pápai hatalom jelképe, vagyis Szent Péter két kulcsa sem maradhatott ki. A kép sarkaiban elhelyezett medálok az ókori történelem mitikus epizódjait ábrázolják, amelyek szintén erényeket jelképeznek. A négy szélső mezőben a Barberini pápa jó uralmát dicsőítette a festő: a békét (valójában a pápa nemcsak háborúzott, de vereséget is szenvedett a Castro hercegsége miatt megindított konfliktusban); a vallás és a spiritualitás diadalát (a politikai megfontolások persze a vallási érdekeket is felülírták, hiszen VIII. Orbán inkább a franciákat, vagyis közvetve a protestáns svédeket támogatta a 30 éves háborúban); az ész uralmát a nyers erő felett (a politikai vezetők szokásos jelmondata, amelyek viszont a fennkölt ígéretek ellenére szinte mindig alkalmazzák a nyers erőt is, ha a meggyőzés nem működik); a bűnök kerülését (VIII. Orbán olyannyira nem esett a szűkmarkúság bűnébe, hogy a bőkezűsége miatt uralkodása végére a pápai jövedelmek 80%-át az adósságok törlesztésére kellett felhasználni).
A mennyezet mellett persze néhol a falakon is fennmaradt valami az eredeti díszítésből. Ez a helyzet például a kis családi kápolnával, amelynek a Keresztre feszítést ábrázoló oltárképét a korábban említett freskóhoz hasonlóan Pietro da Cortona készítette 1632-ben. Ez volt ugyanis a főpróba, mielőtt megbízták volna a díszterem mennyezetének kidekorálásával. A kápolna terveit G. L. Bernini készítette, az összes festmény ikonográfiai programját Pietro da Cortona vázolta fel, viszont az oltárképen kívül mindegyik alkotást a tanítványai valósították meg.
Pietro da Cortona más „apróságokat” is festett a palotában. Az ő nevéhez kötődik például az az úgynevezett „Gallerietta”, amely díszítéseinek a terveit ugyan ő készítette, de a megvalósítást itt is jórészt a műhelyére hagyta (lásd balra lent).
Ezen kívül érdemes megemlíteni például Andrea Sacchi freskóját (lásd jobbra fent), amely az Isteni Tudás Diadalát ábrázolja. A terem eredetileg Taddeo Barberini feleségének, Anna Colonnának a lakosztályához tartozott. Az ábrázolt téma viszont nem a tulajdonoshoz, hanem a kor egyik fontos problémájához köthető. A sok-sok nap ugyanis egy utalás Galileo Galilei heliocentrikus világképére, amelyről pont a freskó készítésekor, vagyis 1629–30-ban vitáztak, ugyanis a szerző pont ekkoriban járt Rómában, hogy elérje az erről írt műve kiadásának az engedélyezését.
A palotában persze az olyan könnyedebb témák is előkerülnek a mennyezetek ábrázolásakor, mint például az egzotikus állatok. A látogatói tér egyik első helységében pont ezzel találkozunk, hiszen majmok és egyéb állatok ülnek a festett kereten (lásd fent).
A látogatók természetesen nem csak a fenti festményeket csodálhatják meg, ugyanis a palota ad otthont az Antik Művészeti Nemzeti Galériának, amelyet még 1895-ben alapítottak. Ebben kaptak helyet azok a töredékes gyűjtemények, amelyek szétszóródását nem sikerült időben megakadályozni. Ez eleinte az Odescalchi, Hertz és Chigi család kincseit tömörítette. Az intézmény székhelye akkoriban a Palazzo Corsini volt, amely mostanra már egy kiállítási „egységet” alkot a Palazzo Barberinivel. Amíg nem sikerült megvásárolni az utóbbit, a ki nem állított műveket különféle minisztériumoknak adták kölcsön, reprezentációs célra. Az 1950-es évek elejére viszont végre egy megfelelő alapterületű kiállító helyre is szert tettek a Barberini palotában. A múzeum először 1953-ban nyílt meg, és eleinte csak a piano nobile-t használták erre a célra. A Barberini palotában a kezdetektől a 16. századig, a Corsini palotában pedig 17–18. századi alkotásokat lehetett megtekinteni. 1984-ben a Corsini galériát a maga organikus egységében állították vissza, és minden mást a Barberini palotába szállítottak. A Tiszti Kaszinó kiköltözésével 2700 m2-rel nőtt a kiállítási tér, igaz a palotában 700 m2-t továbbra is fenntartottak a Véderő Minisztérium számára reprezentációs célra. A kiállított művek változatosak: 14-15. századi oltárképek, Raffaello Fornarina című portréja, Andrea del Sarto, Beccafumi, Sodoma, Bronzino, Lotto, Tintoretto, Tiziano, El Greco, Garofalo, Dosso Dossi, Caravaggio, Guido Reni, Domenichino, Guercino, Pietro da Cortona, Lanfranco, Bernini, Poussin és Maratta alkotásai miatt ez egy igazi kincsesbánya. Aki teheti látogassa meg. Soha sincs tömeg, a látvány megéri, a belépőjegy pedig feljogosít arra, hogy ezzel ingyen látogathassuk meg a Tevere túloldalán található Corsini palotát.

A metszetet innen töltöttük le.
Az alaprajz innen származik.
Itt láthattok további képeket a Palazzo Barberini külsejéről és a kiállítási terekről.
Itt a mennyezetekről állítottunk össze egy válogatást.
Itt pedig a benne kiállított művekről.
Itt a Corsini Palota belső tereit láthatjátok.
Itt pedig a Palazzo Corsini gyűjteményből válogattunk össze egy kisebb albumot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése