2019. március 10., vasárnap

Gorizia-Görz-Gorica: egy soknevű város nevezetességei


Gyakran megfordulunk a szlovén–olasz határ melletti területen, és nagyon a szívünkhöz nőttek az itteni hegyvidéki városok. Sok-sok olyan gyöngyszem található errefelé, amelyet mindenképpen fel szeretnénk fedezni, és a folyamatos túrázásnak köszönhetően állandóan rövidül a bakancslistánk. Tavaly novemberi trieszti utunk során – melyről másik blogbejegyzésünkben már meséltünk – nem csak a kikötő városban jártunk, hanem rövid ideig megfordultunk Gorizia olasz részében is. Nem először és nem utoljára, de első alkalommal turistáskodás céljából.
Ennek az észak-olaszországi városnak a neve a szlovén goricia („kis hegy”) szóból ered, ami arra utal, hogy a település az Isonzó és a Vipava folyó völgyének találkozásánál fekszik egy a helyi vidékre jellemző dombos, lankás tájon. Gorizia az évek során igen sokszínűvé vált, és ha eltöltünk néhány órát az óváros utcáin megismerhetjük ezt a történelmi múltat. Mielőtt mesélnénk élményeinkről röviden szólnánk a hely történelméről is, hogy érthetővé váljon miért válhatott ez a település oly sok kultúra találkozási pontjává.
Az Isonzó partján kialakított település már az őskorban is létezett, jelentőségét az Aquileia – Emona (mai nevén Ljubljana) – Arrabona (Győr) közti kereskedelmi út biztosította. Gorizia első említése 1001-ből származik, a lejegyzett oklevél egy birtokadományozásról szólt. A 11. században a város egy kormányzói várnegyedből és az alsóvárosból állt, majd Görz és Gradisca grófság részeként a 16. században a Habsburg Birodalom fennhatósága alá került. A 18. század közepére már törvénykezési székhellyé vált, illetve elindult a város modernizálása. 1809-től rövid ideig a Francia Császársághoz tartozott, majd 1815-től a bécsi kongresszus hivatalosan is a Habsburg Birodalomnak ítélte a területet. Ekkor az Illír Királyság részeként létrehozták az Osztrák Tengermellék (Küstenland) tartományt, amely az Isonzó völgyétől az Isztriai-félszigetig húzódott: Gorizia is ide tartozott.
A város lakosai többnemzetiségűek voltak már akkor is: az 1910-es népszavazás adatai szerint a Görz és Gradisca grófsága lakosainak 61,8%-a szlovén, 36,1%-a olasz etnikumú volt, akik mellett a német ajkúak (1,8%) alkottak még számottevő tömböt. Ettől eltért a goriziai városi lakosság aránya: 3 235 német (10,43%); 14 812 olasz (47,78%); 10 790 szlovén (34,80%). Mára a német nyelvű lakosság lényegében eltűnt, a szlovén–olasz arányszám pedig jelentősen eltolódott az utóbbiak javára.
A város az első világháború során a Monarchia egyik hídfőjeként súlyos károkat szenvedett, ugyanis az első hat isonzói csata vagy a közvetlen környéken, vagy magában a városban zajlott. A saint-germaini békeszerződés alapján 1919-ben az Olasz Királysághoz csatolták és a város Gorizia néven Veneto tartomány része lett, majd később Venezia-Giulia tartomány székhelyévé vált. A második világháború végén a Német Birodalom hadserege szállta meg a várost, Olaszország hivatalosan csak 1947-ben kapta vissza, igaz néhány külső kerület (Salcano/Solkan, San Pietro/Šempeter) kivételével. Ezeket – a régi vasúti pályaudvarral együtt – Jugoszláviához csatolták, és Josip Broz Tito építkezéseinek köszönhetően kialakult a mai Nova Gorica. Jugoszlávia szétesésekor ez utóbbi harcok helyszíne volt: a goriziai várból élőben láthatták az olaszországi lakosok, ahogy 1991. június 28-án és 30-án összecsaptak a szomszédban a szlovén és jugoszláv erők. 2007. december 21-étől a schengeni egyezmény következtében a várost kettészelő határ elvesztette az országokat elválasztó szerepét.
Miután megérkeztünk a városba és a parkolást is megoldottuk a városközpontól nem messze, elindultunk a város felfedezésére. Első célpontunk a Goriziai vár volt, amit a város feletti dombon, a 17. század végén a császár tiszteletére épült Leopold-kapun keresztül közelítettük meg (lásd fent). A vár körül szép rendezett parkban sétálhatunk ahonnan a panoráma sem utolsó. A vár falai a 14. században épültek, és relatíve kevés épületet tartalmaznak. A várkapu után – egy bár mellett – találjuk a goriziai Nagy Háború Múzeumát (lásd legfelül), illetve a tulajdonképpeni vár lábánál látható a Szentlélek tiszteletére épített kápolna (lásd lent). A felszentelt helyet Michele és Giovanni Rabata testvérpár megrendelésére emelték 1398 és 1414 között, majd az 1917-es bombázások után átépítettek. A haranglábas, rozettával, csúcsíves ablakokkal díszített templom romantikus hangulatot áraszt, viszont mázli kell a belseje megtekintéséhez, ugyanis csak nagyon ritkán nyitják ki, pedig állítólag reneszánsz freskókban gyönyörködhet, aki bejut ide.
A kis templomocska fölött látható várat többször újjáépítették, bástyákkal és tornyokkal bővítették. A történelem során folyamatosan változó szerepkörben hasznosították: volt közigazgatási központ, erőd, de börtön is. A vár kapuja felett felfigyeltünk a Szent Márk hatalmát szimbolizáló oroszlánra: ez velencei uralomra utal, miközben a vár csupán két évig volt velencei kézen.
Az első világháborús belövések jócskán megrongálták a várat, amelyet 1934–1937 között állítottak helyre Ferdinando Forlati építész, illetve a Szépművészeti Főfelügyelőség irányításával. A renoválás során megpróbálták kidomborítani az épület középkori és reneszánsz arculatát. Ez a pusztítás sajnos a reneszánsz emlékeket is érintette, ugyanis az ekkori fehér külső festést is felszámolták. Hasonló jellegű törekvést Magyarországon is tapasztaltunk: a második világháború után a budavári királyi palota esetében is a barokk, illetve neobarokk palota rekonstrukciója helyett a középkori emlékek feltárására helyezték a hangsúlyt. A goriziai vár ma múzeumként működik, vagyis látogatható, mi viszont az idő rövidsége miatt csak a falakról csodáltuk meg a kilátást és néhány panorámakép elkészítése után (lásd lent) a történelmi városközpont felé vettük az irányt.
 
A Leopold-kaputól lefelé vezető utca egyik kereszteződésében egy életnagyságú szobrot vettünk észre (lásd balra lent), amely olyan, mintha üdvözölne minket. Tetszett, de ott helyben nem igazán tudtuk, hogy a talapzaton olvasható név kire is vonatkozik. Egy helyi lakó elmondta, hogy Carlo Michelstadter goriziai író és filozófus volt. A németes hangzású vezetéknév senkit se tévesszen meg, ugyanis Michael egy olasz érzelmű zsidó család tagjaként nőtt fel, aki máig tisztázatlan okok miatt lett öngyilkos egyetemi tanulmányait követően. Személye azért is fontos, mert a Monarchia-korabeli Gorizia bonyolult nemzetiségi viszonyainak volt a jelképe.
A szobortól már látszik a székesegyház tornya. Ennek az alapítása körülbelül a 15. század közepére tehető, viszont azóta többször is átépítették. A reneszánsz freskókat és festményeket ne is keressük: a mostani díszítés a barokk korszakot és a 19. századot idézi. A jelenleg látható piramiscsúcsos harangtornya a 16. századból származik. Csupán egy gótikus kápolna maradt meg eredeti formájában, viszont a S. Acazio kápolnát 1918-ig sekrestyeként használták, és csak ezt követően nyitották egybe a tényleges templomtérrel. Az impozáns stukkókkal díszített templomot Szent Ilariónak és Tazianónak szentelték: az előbbi egy aquileiai pátriárka volt, míg az utóbbi a diakónusa. A védőszent választás is arra utal, hogy ez a terület eredetileg az aquileiai egyházmegyéhez tartozott, és csak 1751-ben lett önálló. A katedrális amúgy a sok átalakítás ellenére a maga egyszerűségében gyönyörű és a mai formáját az első világháború után végzett újjáépítésnek köszönheti: erről tanúskodik a templom oldalán található latin feliratú műemlék (lásd jobbra fent).
Ha a Michelstadter szobortól a Piazza S. Antonio felé megyünk, akkor elkezdhetjük a goriziai Bourbon-túrát, mivel az itteni Palazzo Strassoldóban élt sokáig a száműzött X. Károly francia király családja: a fia, a menye, aki XVI. Lajos és Marie Antoinette lányaként egyben unokahúga is volt, illetve unokája, akit a chambordi posztunkban már bemutattunk, és ez utóbbi felesége. A palotában ma a Grand Hotel Entourage működik, amely neve (entourage) a királyi kíséretre utal. A család 1836-ban költözött Goriziába, ugyanis a prágai Hradzsint egy melegebb éghajlatú helyre kívánták lecserélni. A hotellel szemben álló Palazzo Lantierinek is volt Bourbon kötődése, ugyanis itt ünnepelte a család Chambord grófjának 18. születésnapját. A túra részét képezi még a Villa Attems (Chambord grófja nyári rezidenciaként használta), a Villa Coronini Cronberg (itt halt meg X. Károly) és a Castegniavizza-i ferences kolostor (lásd jobbra), ahova eltemették az összes goriziai száműzetésben élő családtagot. A kolostor is súlyosan megszenvedte a háborút, ugyanis a tüzérség teljesen lerombolta, viszont a kripta mindezt épségben megúszta. 1918-ban a hamvakat Bécsbe vitték, és csak 1932-ben szállították őket vissza.

Mi ezeket mind délután néztük meg, ugyanis sétánkat a szobortól a Via Rastello irányába folyattuk, ahol az üzletek kirakatai, és az éttermekből, kávézókból áradó illatfelhők csalogattak. Ebéd előtt viszont még bementünk a Piazza della Vittorián található Sant'Ignazio barokk templomba. Az 1654 és 1747 között épített templom a tér meghatározó épülete. A jezsuita atyák által emeltetett, timpanonnal díszített homlokzatot függőleges vonalak uralják. A három bejárati ajtó fölött a fülkékben Szent Ignác, Keresztelő Szent János és Szent József alakjait fedeztük fel. A templom két harangtornyát a barokkra jellemző „hagymás” kupolával zárták le. Az épület külseje mellett belsejét is a barokk motívumok, díszítések jellemzik. Az egyhajós épület mindkét oldalán három kápolnát láthattunk. Szépek a 17. századból származó márvány díszítések, a fából faragott és berakott berendezések, de leginkább a Lazzarini velencei szobrász által alkotott oltár. A fehér carrarai és szicíliai márványból faragott szószék, illetve Tausch által festett 17. századi Szent Ignácról szóló freskó is felkeltette a figyelmünket. Érdekes, hogy nincs központi kupola, viszont felbukkan a jezsuita templomok tipikus eleme, vagyis a matroneum. A 40 regiszterből álló orgonája a legnagyobbnak számít Goriziában. A 18-19. század között még további szobrászati és képi műtárggyal gazdagították a templom belsejét. A város többi épületéhez hasonlóan ezt a templomot sem kímélte meg a háború, de szerencsére helyre tudták állítani.
Már esteledett, amikor befejeztük a városi sétánkat, így útnak indultunk a trieszti szállásunk felé. A kikötővároshoz hasonlóan Gorizia minden egyes szeglete különleges. Az utcák és az árkádok nagyon hangulatosak. A sok-sok zöld park miatt a levegő is egész kellemes. A környező hegyek pedig csodálatos látványt biztosítanak. Körülbelül egy nap alatt bőven be lehet járni, így egy rövidebb túrába is belefér, de ez senkit se tévesszen meg: a relatíve kevés látnivaló valójában nagyon gazdag programot tesz lehetővé.

A romos Görzöt ábrázoló első világháborús fényképet innen töltöttük le.
Itt találtok további képeket a goriziai utcákról.
Itt a kisebb épület részletekről.
Itt pedig a várnegyedről.
Itt a várnegyedből látható panorámáról.
Itt a különféle cégérekről és egyéb díszítésekről.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése