Pécs ékköve: a Zsolnay Kulturális Negyed

Mielőtt az utazós blogszerkesztés ötlete felmerült volna gondolatainkban, sok különleges helyet fedeztünk fel közösen, amelyekről még nem írtunk. Mivel érdemes ezekről írni, illetve a maradék nászutas beszámolók közé is be szeretnénk szúrni pár magyarországi posztot, így most virtuálisan a régebbi országjáró élményeinket is papírra vetjük. Az első ilyen állomásunk Pécs, és mi az, ami mindenkinek eszébe jut, ha ennek a városnak nevét hallja?!… Természetesen a Zsolnay Manufaktúra, de mielőtt mesélnénk a látottakról egy rövid történelmi hátteret is szeretnénk adni Pécsről majd pedig a Zsolnay családról.

A térségben már a második században – Sopianae néven – várost alapítottak, később ez a település jelentős központtá vált. Később, 1009-ben Szent István király püspökséget hozott létre itt, majd 1367-ben Nagy Lajos király az ország első egyetemét itt alapította meg. Emellett mindenki számára ismerős Janus Pannonius neve, aki a középkori várost az ország egyik kulturális, művészeti központjává emelte. A Pécs név – amelynek eredete bizonytalan – először egy 1235-ből származó oklevélben szerepel. A 150 éves török hódoltság építészeti újdonságokat is hozott, hiszen rengeteg különleges műemlék maradt ránk a 16-17. századból. Ilyen például Gázi Kászim pasa dzsámija, amit a város főterén láthatunk (lásd lent). 1780-ban Mária Terézia királynő szabad királyi várossá emelte Pécset, amely ösztönzőleg hatott a város gazdasági életére. A 19. században kezdetét vette az iparosodás, több ismert gyár is létesült a városban, amelyek termékei országos hírnevet kölcsönöztek Pécsnek. Ilyen volt például a Littke-pezsgő (Littke Lőrinc 1859-ben hozta létre a mai Magyarország területének első pezsgőgyárát, vagyis a Littke pezsgőgyárat), az Angster-orgona (Angster József orgonakészítő mester 1866-ban alapította az Angster orgona- és harmóniumgyárat), vagy az 1861-ben alapított Kesztyűmanufaktúra, illetve ami a mostani bejegyzésünk témája: a Zsolnay porcelángyár.

A további években a város arculatát, kultúráját színesítette, hogy itt a magyar, a horvát és a sváb kulturális értékek ötvöződtek, amely hagyományokat a mai napig őrzik. Pécs 1998-ban elnyerte az UNESCO által alapított „Városok a békéért” díjat. Az ókeresztény temetőjének építményegyüttese pedig 2000 decemberében felkerült az UNESCO világörökségének listájára.

Magyarország ötödik legnagyobb városa az ország délnyugati részén, Baranya megyében található. Északról a Mecsek, délről sík vidék határolja, így a túrázás szerelmesei is kiélvezhetik a hely adottságait és mellesleg a klímája is igen kedvező: a meleg hónapokban a Mecsekről meginduló légáramlás hűti és tisztítja a város levegőjét.

Utazásaink előtt több forrásból szoktunk tájékozódni az adott hely látnivalóiról, hogy ne érjen minket meglepetés. Így tettünk pécsi utunk előtt is. Megtudtuk, hogy érdemes kiváltani az „Irány Pécs”kártyát, amivel egyes helyekre kedvezményesen juthatunk be, így amikor 2017 nyarán a városba érkeztünk, első utunk a főtérre vezetett, ahol a Pécs Pont – Tourinform Pécs irodájában kiváltottuk ezt a bizonyos kártyát.

A település több nevezetessége közül (Széchenyi tér, Gázi Kászim pasa dzsámija, Szent István tér, Székesegyház, Victor Vasarely múzeum stb.) szerintünk a legkiemelkedőbb hely a Zsolnay Kulturális Negyed, amely 2010-től felújítva várja a látogatóit.

Ahhoz, hogy megismerjük a Zsolnay márkát, vissza kell repülnünk három évszázadot. A Zsolnay porcelángyár elődjét 1852-ben Zsolnay Miklós alapította, ezt később fia Ignác vette át, aki tíz évig sikeresen vezette a kézi erőre berendezett üzemet. A további években nem fejlesztettek, a gépesítés elmaradt, így a gyár nehezen maradt fent a piacon. Zsolnay Vilmos, Ignác fivére sikeresen megmentette az elárverezéstől és 1865-től fejlesztette, majd világhírűvé tette a családi manufaktúrát. Ez a századfordulón már a fénykorát élte, amikor is a Kárpát-medence teljes területére szállított építészeti kerámiát, illetve a világkiállításokon sorra nyerte a díjakat a dísztárgyakkal. Vilmos a különféle agyag- és mázfajtákkal kísérletezett, hogy kifejlessze a ma ismert stílusokat, amelynek fő alapanyaga az általa kifejlesztett pirogránit. Első nagy sikerét az 1873-as bécsi világkiállításon érte el, még az uralkodótól is elismerésben részesült. Ezt követően Angliából, Franciaországból, Oroszországból és Amerikából is jöttek a megrendelések.

Az 1870-es évek közepétől külföldi szakemberek, a Zsolnay család tagjai és gyári munkások is tevékenyen részt vettek a gyár munkájában. Az üzem szorosan kapcsolódott a család életéhez, közvetlenül a gyár mellé építették fel a lakóházaikat, amelyek ma kiállításoknak adnak helyet. Vilmost folyamatos újításának volt a gyümölcse többek között a porcelánfajansz is. Ez a fajansz olyan mázzal díszített tárgy, amelynek a nedvszívó képessége 5-10%-os. A Zsolnay-féle porcelánfajansz érdekessége az, hogy festék helyett mázzal vonják be a tárgyat és magas hőfokon, égetéssel dolgozzák eggyé.

Zsolnay család tagjai az évek során rengeteg előállítási módot, mintát alkottak meg, ilyen például Vilmos által kifejlesztett elefántcsontszínű máz, vagy a Vilmos lánytestvérei, Júlia és Teréz által tervezett magyaros és perzsa mintázat, de később perzsák által alkalmazott eozin mázat is továbbfejlesztették (lásd fent), amelyeket főleg a szecessziós stílusú kerámiák bevonataként használtak. Egyébként a Zsolnay testvérek monogramjait az épületeken több helyen felfedezhetjük.

1900 márciusában, Vilmos halála után fia Miklós vette át a gyár vezetését. Ekkor az ipari termelés vált elsődleges céllá, de 1880–1894 között nagy visszhangja lett a melbourne-i, kolumbiai, chicagói, San Franciscó-i világkiállításon bemutatott Zsolnay historizáló dísztárgyaknak is. A további évek során több tragikus esemény nehezítette a cég fennmaradását. Ilyen volt az, hogy az első világháború alatt csak a hadi célokat szolgálták ki, majd a későbbi örökösök csak konyhai porcelánedények gyártására álltak rá. Ezt követően újabb problémákat okozott a világgazdasági válság, a második világháború, és az államosítás is. 1953-tól folytatták a használati porcelánedény- és díszmű gyártását, de a gyár 1963-ban elvesztette önállóságát. A Zsolnay nevet 1974-ben szerezték vissza. Az 1990-es évek gazdasági helyzete újra bizonytalanságot hozott a gyár életébe. Ezek a negatív befolyásoló tényezők, illetve a későbbi tulajdonváltások is csökkentették cég népszerűségét mégis meg tudta őrizni a történelmileg is jelentős stílusát.

A ma látogatható Zsolnay Kulturális Negyed létrejöttét az segítette, hogy Pécs elnyerte az „Európa Kulturális Fővárosa” címet, így támogatást kapott az Európai Uniótól. A beruházás 2009-ben kezdődött és 2011 decemberétől újraéledt a legenda. A látogatók egész évben látogathatják az öt hektáron fekvő területet és a 40 ezer négyzetméternyi kiállítótermeket. Ez lett Magyarország egyik legnagyobb kulturális központja.

A területet több kapun közelíthetjük meg, de az egyik legkülönlegesebb a gyaloghíd (lásd fent), amin által szó szerint egy másik világba csöppenhetünk. Nektek is azt javasoljuk, hogy ti is itt menjetek át, mert az átkelő hely szerkezetileg is egyedülálló. Ez a kulturális városrész kicsik és a nagyok számára is megannyi látnivalót nyújt. A parkban, amely szabadon látogatható reggel hat órától hajnali egy óráig, lehet sétálni, játszani. Viszont a múzeumokat sem szabad kihagyni, amelyek méltón őrzik a Zsolnayak örökségét. Nyitvatartásukról és a jegyárakról itt tájékozódhattok. A negyed munkatársai nem hagyják unatkozni a látogatókat, mert a műemléképületekben és a szabadban is változatos művészeti, kulturális programokat kínálnak minden korosztály számára. Lehet barkácsolni, zenét hallgatni, színházi előadásokat nézni.

A terület négy részből áll; a Míves negyedből, az Alkotó negyedből, a Gyermek és Családi negyedből, valamint az Egyetemi negyedből.

A látogatásunkkor szinte az egész területet bejártuk, több kiállítási helyet tartottunk különlegesnek, melyek közül néhány a kedvencünkké is vált.

A világhírű Gyugyi-gyűjteményben például 700 igen értékes kerámiatárgyat láthattunk, néhány tárgy szinte beszél, annyira egyedülálló. A tárgyak 2009-ben Amerikából kerültek vissza Dr. Gyugyi László pécsi születésű magángyűjtőtől. A kiállított termékek a gyár 40 évét mutatják be, amely visszatekint a historizmus, a millennium és a szecesszió korszakokra is. Ezt a gyűjteményt a gyönyörű szecessziós Sikorski-házban láthatjuk A Zsolnay család- és gyártörténeti kiállításon az iparos dinasztia életének pillanataival ismerkedtünk, az épület előtt gyönyörű griff madarak hívogatnak a kiállítási térbe (lásd fent).

A tárgyak mellett a berendezett szobákban nézelődni olyan volt, mintha a Zsolnay család tagjai is ott lennének. Egy másik helyiségben – a Zsolnay Látványmanufaktúrában – gyártási folyamat pillanatait láthatjuk.

A kiállítások közül a legkülönlegesebbnek a Rózsaszín Zsolnayt tartottuk. Itt minden egyes darabot kézzel készítettek, illetve egyedi formával és „a rózsaszín ötven árnyalatával” kápráztattak el minket. Néhány tárgyon látszik a kor, de a gondos használat mégis megőrizte őket számunkra. Pont azért lettek ezek a kedvenceink mert olyan egyszerűek, de mégis különlegesek. Később – a gyár fejlődése során – a legyártott tárgyak díszítéseket kaptak, de árnyalat maradt. A kiállított tárgyakat Winkler Barnabás gyűjtésének köszönhetjük.

Egy-egy épület között a parkban is érdemes nézelődni, ahol több különleges Zsolnay díszt, szobrot, szökőkutat is felfedeztünk, ilyen például a cifra kémény, vagy a jégverem díszes tornya (lásd lent). Séta közben a Pirogránit udvaron (az itt látható épületek ebből a gránit fajtából épültek) egy másik híres pécsi ipartermék látványmanufaktúrája keltette fel a figyelmünket. Az 1861-ben alapított Pécsi kesztyű gyár történelmét és gyártási folyamatot ismerhetjük meg, és aki a kezén is hordani szeretné a történelmi kesztyűk egyikét, az a manufaktúra boltjában kedvére vásárolhat. Igaz, ez utólag is lehetséges az alábbi oldalon.

Ha a negyed felfedezése közben megszomjazunk, vagy esetleg megéhezünk, nem szükséges elhagynunk a területet, mert számtalan kávézó, étterem várja a látogatókat. Sőt az egész család számára nagy élmény lehet a Boltok utcája, ahol az édességboltok kézműves termékek készítésének folyamatát is bemutatják, mielőtt tesztelnénk ezeket ízlelő bimbóinkkal.

A gyerekek figyelmét könnyen lekötik a különböző játszóterek, színes beltéri programok. Az úgynevezett „Zöld Ház” 2011 óta ad helyet a Bóbita Bábszínháznak. A Planetáriumban pedig a csillagrajongóknak kedveznek. Az itteni digitális vetítőgép azért is különleges, mert Európában elsőként itt jelent meg és felbontása, illetve képminősége is kiemelkedő. A nyári hónapokban levendula illat csalogatja a látogatókat a Planetárium futurisztikus kupolája felé.

Mindezek mellett még különlegesebb helynek tartjuk a negyedtől kijjebb eső Zsolnay Mauzóleumot (lásd fent), amely a család temetkezési helye volt. A „Ledina” nevű városrész magaslatán emelt épületet pirogránit oroszlánszobrokkal körülvett lépcsőkön keresztül közelíthetjük meg.

Zsolnay Miklós apja halála után emeltette, később a többi családtagot is ide temették. A többszöri kifosztás, rongálás miatt 1986-ban már szinte teljesen tönkrement épületet Lovas László városvédő segítségével felújították és 2011 júliusától újra teljes pompában látogathatjuk.

A gyönyörű neoromán épületben egy sírkápolnát, alatta egy sírkamrát láthatunk díszes eozin szarkofággal és 32 koporsó-fülkével. A síremlék minden egyes részén Zsolnay kerámiák, majolikák szépségében gyönyörködhetünk. Az épület tetején Zsolnay zöld mázas cserép látható, ahol a szintén Zsolnay vízköpők figyelik a látogatókat.

Élményekkel telten indultunk haza ebből a dél-dunántúli városból és még biztosan visszatérünk mert megszerettük ezt a lankás dombokkal és zöldellő erdőkkel tarkított várost. A Zsolnay Kulturális Negyed pedig vissza vár minket, amelyet 2014-ben még hungarikummá is nyilvánították.

Reméljük ezzel a beszámolóval Ti is kedvet kaptok, hogy ellátogassatok a Mecsek lábánál fekvő városba és lássátok ezt az újjászületett legendát.

Itt találtok további képeket a Zsolnay Negyedről.

A solymári várnál és a Paprikás-patak völgyében jártunk

Március második felében a hétvégék kifejezetten kellemesek voltak, így a természetben jártunk amikor csak lehetőségünk nyílt rá: legyen ez a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert, a Füvészkert, vagy a pilisszentiváni Jági-tanösvény. Március utolsó napján úgy gondoltuk, hogy egy posztra kívánkozó helyre kellene elmenni, így a solymári Szarkavár és a Paprikás-patak völgye felé vettük az irányt. Ezek könnyen megközelíthetőek, ugyanis a solymári vasútállomás mellett találhatóak, így akár tömegközlekedéssel is könnyen el lehet ide jutni.

Először felmentünk a várhoz, amelyet egyes helyeken hibásan Szarkavárnak neveznek. Ezt a 14. század végén építette Lackfi István nádor, Nagy Lajos király kedvelt híve. A Lackfi család bukását követően Luxemburgi Zsigmond királyi birtokként kezelte, a felesége is megtartotta saját kezében, majd 1442-től különféle nemesi családok birtokolták (a Korbáviai grófok, az Olnadi Czudarok és a Rozgonyiak zálogbirtokként, 1455-től a Garaiak nádori ága teljes jogú tulajdonként). A Garai család nádori ága 1482-ben férfiágon kihalt, és ekkor Mátyás király megszerezte a várat, hogy 1490-ben már Corvin János birtokolja. A század végén II. Ulászló király sikeresen visszaszerezte, és a várkastély 1536-ban még biztosan állt. Az erődítmény valójában csak kisebb vadásztársaságok befogadására volt alkalmas, így állandóan csak a várnagy és egy kisebb őrség tartózkodott benne. Az igen egyszerű kiképzésű vár egy több helységből álló központi épülettömbből és tornyos falakból állt. A vár jelentősebb kiépítésére, vagyis az Öregtorony építésére, a palota bővítésére, és reneszánsz kőkeretes nyílásokkal való átépítésére csak 1500 körül került sor. A helye jelentősége abban rejlett, hogy a pilisi erdőségekben, vagyis egy közkedvelt vadászterületen állt, amely a budai királyi székhelyhez is közel feküdt. Komoly erőt nem tudott megállítani. Ennek megfelelően valószínűsíthető, hogy Buda 1541-es török bevételét követően pusztult el, szerepét a törökök által emelt pilisvörösvári palánkvár vette át. A 18. század elején Bél Mátyás még a fedetlen termeiről írt, a század második felében viszont építőanyagnak széthordta az újonnan betelepített falu lakossága.

Miután a Mátyás-domb építőanyagát újrahasznosították, semmi sem utalt arra, hogy itt egy erőd állt. A feltárást 1929–1940 között Valkó Arisztid végezte, aki csupán a fizikai munkákra kapott segítséget a környező település leventéitől. A vizsgálódást az 1970-es években folytatták Kozák Károly régész, Horler Miklós építész és Feld István régész hallgató irányításával, hogy azok az 1990-es évek végétől segítsék a több lakóépületet és az öregtornyot övező hosszúkás ovális alakú várfalak, illetve a várkút megtalálását. A romkerten 2005–2006 folyamán végeztek látványos fejlesztést: ekkor magasították vissza eltérő módon a várfalat, ekkor emelték az eredeti tornyot idéző kilátót, és ekkor alakították ki a várkút felépítményét. Természetesen a munkálatok ekkor sem álltak le, és folyamatosan folytatódnak. A vár 2013. július 1. óta hivatalos nyitvatartási rend szerint látogatható (április, október: Sz-V: 10-18, május-szeptember: K-V: 10-18, novembertől márciusig zárva), belépődíj ellenében (300 Ft, kedv.:200 Ft). Van saját honlapja, és különféle rendezvényeknek is otthont ad.

Miután megcsodáltuk a panorámát, elolvastuk az információs táblákat és bejártuk a vár területét, visszamentünk a WC irányába, hogy innen ne a vasútállomás, hanem a Paprikás-patak felé forduljunk, amelyet Jegenye-völgyként is ismerhetünk. Ezt Pesthidegkút felől is megközelíthetjük, igaz erre először nem jöttünk rá. Néztünk is ki a fejünkből, amikor olyanokkal találkoztunk a vízeséstől a vár felé visszatérve, akik szembe jöttek velünk, amikor a vízesés felé haladtunk, de a térkép alapján rádöbbentünk, hogy most elég slamposan készültünk fel, és létezik számos „alternatív” megközelítés. Sebaj, több is veszett Mohácsnál. A „kirándulók” közül a kutyák voltak a legjobbak: nagyokat kacagtunk, amikor egy addig felettébb engedelmes beagle hirtelen szagot fogott, és se szó, se beszéd, nekilódult. A gazda mondhatott amit akart, a Millennium-réten ugathatott a többi kutya, ő továbbra is követte a szagot.

Persze nem csak kutyákkal találkoztunk. Közvetlenül a vár alatt található ugyanis a Petneházy Lovaspark, és a pacikkal pont előttünk indultak neki a nagyvilágnak, hogy már csak pár darab maradjon a kerítés mögött. Ezek kiváló fotóalanynak bizonyultak és öröm volt nézni, ahogy jobbra-balra kolbászoltak.

Ahogy elhagytuk a Millennium-rétet, lassan vizet is láttunk a patakmederben. Ennek a vár felé eső részén ugyanis csak a száraz árkot követhettük.

A rét után hamarosan a Rózsika forrást is megtaláltuk. Ennek ma már nem iható a vize, de ettől függetlenül szép a Rumán Sándor által készített szobor, amely egy vizet öntő lányt ábrázol.

Ezt követően egy fura betongát maradványait pillantottuk meg (lásd balra lent). Ez az egyik utolsó emléke a „Sziklafürdő”-nek, amelyet 1929 után alakítottak ki. Ez a patak körülbelül 100 méter hosszú szakaszon történő felduzzasztásával jött létre, a második világháború végén ment tönkre, és amikor felmerült a helyreállítása, akkor ezt már csak a Paprikás-patak szennyezettsége miatt nem engedélyezték.

Mi persze nem álltunk meg, hiszen a vízesés volt a célunk (lásd jobbra fent). Hamarosan ide is elértünk, és miután lemásztunk az alsó mederhez, nekiálltunk fényképezni. Szerencsére volt benne elegendő víz, így látszik, hogy milyen impozáns. Ez ugyanis a Budai-hegység legmagasabb vízesése a maga majdnem 5 méteres esésével.

Természetesen az út tovább megy, de mi ezen a ponton visszafordultunk. Volt ugyanis még egy programunk, ami ráadásul határidősnek bizonyult: meg kívántuk nézni Máté Bence fényképeit a Szent István bazilika előtt.

Az Alsó-Jegenye-völgyet nem mi fedeztük fel, voltak elegen rajtunk kívül, igaz még bőven az élvezhetőségi határon belül, így mi csak megerősíteni tudjuk, hogy nagyon kellemes hely. Az út könnyen járható, a természet szép, a természeti képződmények érdekesek. Az egyik legkülönlegesebb ezek közül a homokkőfal, ahol sajnos se oda, se vissza nem tudtunk olyan fotót készíteni, mint amit szerettünk volna, ugyanis állandóan gyerekek mászkáltak rajta.

Itt találtok további képeket a túráról.

Március 15-ei nagyszombati élményeinkről

Megérkezett a tavasz és az időjárás ugyan még nem volt nem teljesen ideális, de minket ez sem tántorított el attól, hogy kimozduljunk a március 15-ei hosszúhétvégén. Úti célunknak a Szlovákia nyugati részén fekvő történelmi várost, Nagyszombatot választottuk. Ezt a „Felvidék Rómájának” is nevezik a sok római katolikus temploma miatt. A település Szlovákia hetedig legnagyobb városa, amely Pozsonytól északkeletre a Kis-Kárpátok és a Vág völgye között található. A legrégebbi szabad királyi város, ezen kívül több évszázadon keresztül Magyarország fő egyházi központja. Egyetemi város is, hiszen a Nagyszombati Egyetem és a Szent Ciril és Metód Egyetem is itt található. A fallal körülvett óvárosi részt pedig 1987-ben városi műemlék-rezervátummá nyilvánították. A településen sok turista fordul meg, és ezt a pezsgést a kulturális rendezvényeinek és a sok szép látnivalónak köszönheti. Nagy népszerűségnek örvend például a „M. Sch. Trnavský Nagyszombati Zenei Tavasz” nevű rendezvény, amely nevét a városban született, ismert zeneszerzőről kapta, vagy a már 11 éve hagyományosan megrendezett „Dobrofest Trnava” countryfesztivál de az ősz eleji Nagyszombati vásár is ide csalogatja az embereket.

Utunk tervezésekor Regina mesélt már a városról (ő már járt itt könyvtáros kollégáival 2013 nyarán), így kíváncsian vártuk, hogy hat év alatt mi változott, de mielőtt élményeinkről beszélnénk íme pár információról a városról.

A források az itt kialakult települést a szláv eredetű Trnava néven említik, amely a trn szóból származik és tüskét jelent. Ez az itt átfolyó azonos nevű patak nevére utal. A város fontos szerepet töltött be a magyar történelemben: IV. Béla király 1238-ban szabad királyi városi rangra emelte, igaz ekkor Zumbotelnek hívták. Nagy Lajos királyunk gyakran tartózkodott itt 1382-ben bekövetkezett haláláig, több épületet neki köszönhetünk, de ezekről majd később írunk. 1432-ben rövid ideig a husziták uralták a várost, majd aranykorát a 16. században élte, mert fontos kereskedelmi központtá vált. 1543-ban, mivel a törökök elfoglalták Esztergomot, az esztergomi érsek a káptalannal együtt a városba költözött, ennek következtében a település a következő 300 évben Magyarország kulturális és egyházi központjává nőtte ki magát. 1615-ben Bethlen Gábor fejedelem itt kötött békét II. Rudolf császárral, amellyel Erdély függetlenségét biztosította. Bornemissza János serege 1621 nyarán itt verte meg Pálffy István császári ezredes seregét, majd el is foglalta a várost.

A város további fejlődését a Pázmány Péter által alapított egyetemnek, illetve a létrehozott nyomdának, könyvtárnak köszönheti. Az iskolát 1777-ben Budára költöztették, ennek utódja a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem. 1793-ban itt alakult meg a szlovák tudóstársaság, 1846-ban Pozsony és Nagyszombat között készült el az első magyar közüzemű vaspálya. A trianoni békeszerződésig Pozsony vármegye Nagyszombati járásának volt a székhelye, majd a város 1920-tól jogilag is az akkori Csehszlovákiához került.

Miután megérkeztünk gyorsan találtunk parkolóhelyet, és alig vártuk, hogy felfedezzük a központot. Rengeteg templom látható a városban, amelyek szorosan kapcsolódnak a történelmünkhöz is. Itt van például Keresztelő Szent János székesegyház, amely Pázmány Péter által megalapított egyetem – a már említett ELTE elődje – temploma volt. Érkezésünkkor, épp az orrunk előtt csukták be a kapuját, mint később kiderült éppen tatarozzák. Szerencsénkre – amikor már délután a kocsihoz mentünk vissza – egy fotó erejéig bepillantást nyertünk ebbe az értékes templomba.

A barokk stílusú székesegyházat Pázmány Péter kezdeményezésére Esterházy Miklós nádor építtette 1629 és 1637 között a jezsuiták számára. A templom legfőbb patrónusa az Eszterházy család volt, akiknek a síremléke a templomban látható. A templom a vallási harcok során többször gazdát cserélt és az egyetem egységéhez tartozott. A külső homlokzatát dór, ión és korinthusi falpillérek tagolják. A külső fal egyszerűségét különböző méretű és formájú ablakok, szobrok és vakfülkék törik meg, ahol egy igazi barokk motívumot, a volutát is észrevettünk. A fülkékben 1680-as évekből származó apostolok szobrai kaptak helyet. A háromszögű timpanonnal díszített oromzatot a magas tornyok veszik körül. A díszes, faragott főkapu fölött az üldögélő angyalokat és az Esterházyak kőpajzsát láthatjuk.

Igaz, csak egy rövid időre kukkanthattunk be, így is szemünk elé tárult a belső tér legszebb része. A hatalmas fából faragott főoltáron több szobrászmester is dolgozott, amelyet végül 1640-ben fejeztek be. Ez a négy szintes oltár három oltárképpel rendelkezik, illetve 27 szent alakjaival díszítették. A képeken Jézus Krisztus megkeresztelését örökítették meg. A templom belső további ékességeit, a gyönyörű freskókat és a stukkós díszítéseket olasz mesterek (Rosa, Tornini és Conti) alkották. A mennyezeti freskó egy részét Gruber bécsi festő festette 1700-ban. A templom 1773-ig a jezsuiták tulajdonában maradt, majd a rend feloszlatása után 1977-től a pozsonyi-nagyszombati érsekség székesegyháza lett. A napóleoni háborúk idején lóistállónak használták, ezért lemeszelték a falakat, de ezt később helyreállították. Ha már felfedeztetek több jezsuita épületet, akkor ez a templom emlékeztethet benneteket a győri Szent Ignác-templomra, a trencséni Xavéri Szent Ferenc-templomra, illetve a kassai Szentháromság-templomra is. Reméljük a mostani felújítás után a templom szépségét teljes pompájában is láthatjuk egy újabb látogatás alkalmával.

Utunkat a 14. században épült Szent Miklós plébániatemplom felé folytattuk, ahol éppen véget ért a mise. A jelenlévő rengeteg ember és különböző egyházi személy miatt azt feltételeztük, hogy egy jelentős egyházi személyiség temetési szertartása zajlott. Szerencsére a kapuzárás előtt még meg tudtuk nézni a templom kincseit. Ez a hely is szorosan kapcsolódik a magyar történelemhez, hiszen 1820-ig az esztergomi érsekség székhelye volt. A templom építését Nagy Lajos király kezdeményezte egy korábbi román stílusú templom helyén. A templom építése idején az épület előtti téren felépült az Érseki Palota, a plébánia, és az Oláh Miklós érsek által alapított szeminárium. A tér közepére pedig egy Szent József szobrot állítottak (lásd balra fent).

A háromhajós, kéttornyú gótikus bazilika barokk oldalkápolnákkal rendelkezik, de az évszázadok során többször átépítették, viszont az előterében megmaradtak az eredeti gótikus falfestmények. A boltíven az evangélisták attribútumai és a város címere látható. Az oldalkápolnákban az esztergomi érsekek értékes reneszánsz és barokk reliefes sírtábláit helyezték el. Az északi oldalhajó nyugati falán különösen értékes gótikus epitáfium látható a 14. század második feléből. A bazilikát Pázmány Péter utasítására egészítették ki barokk oldalkápolnákkal, barokk kórussal és orgonával, valamint kicserélték a szószéket, a padokat és a padlót is.

Az épület északi részén szintén barokk stílusban egy nyolcsarkú kápolnát alakítottak ki, melyben láthatjuk Könnyező Szűz Mária kegyképét. A képet 1546 óta a város oltalmazójaként tisztelik, mert a hiedelmek szerint először 1663-ban a párkányi csata előtt, majd a kuruc harcok alatt többször vért könnyezett. Egyébként ez a római Szent Elek és Bonifác templomban található kegykép másolata. Miközben a templom további kincseiben gyönyörködtünk, az oldalkápolnákban több esztergomi érsek barokk síremlékét fedeztük fel. A presbitérium délkeleti felében egy román kori osszáriumot találtak, mely Nagyszombat legrégibb szakrális építménye. Ha erre jártok nem szabad kihagyni ezt a több száz éves templomot, mert a benne rejtőző kincsek építészetileg és történelmileg is párját ritkítják. Ráadásul ez a város kulturális életének is fontos központja. Többek közt otthont ad a Nagyszombati Orgona Napok elnevezésű nemzetközi fesztiválnak is és ha már zene, akkor ne felejtsük el, hogy egy jelentős zeneszerzőnk, népdal kincsünk felfedezője, Kodály Zoltán az érseki főgimnáziumban érettségizett.

A székesegyház után a város központja felé vettük az irányt. Útközben a régi, esztétikus házak, barokk épületek díszítéseiben gyönyörködtünk. Az óváros központi helye is tele van szebbnél szebb építményekkel, ilyen például az 1793-ban épült copf stílusú városháza, vagy az 1831-ben empire stílusban, Bernhard Grünn építészmester tervei alapján kőből épült Ján Palárik Színház. E központi hely legmagasabb épülete a Tűztorony (lásd balra lent), ahol ma a turisták számára információs irodát is kialakítottak és aki kedvet kap, megnézheti a torony tetejéről a csodás panorámát. A borús idő minket most ettől eltántorított. Az 54 méteres tornyot 1574-ben építették reneszánsz stílusban, viszont egy tűzvész miatt 1683-ban újjáépítették. A torony délkeleti oldalán napórát, a barokk kupola tetején pedig aranyozott Mária szobrot láthatunk. Érdekesség, hogy a szobor belsejében 1930-as évekből származó iratokat találtak.

 

A tér közepét a barokk stílusú Szentháromság-szobor (lásd jobbra fent) uralja, melynek lábánál még mindig látható mécsesek emlékeztetnek mindenkit a tavaly meggyilkolt szlovák oknyomozó újságíróra, Ján Kuciakra, és menyasszonyára, Martina Kusnírovára.

Ebéd előtt a tér mellett egy félreeső utcában meglátogattunk még egy templomot, ahol éppen két idősebb hölgy takarított, de kedvesen, mosolyogva beengedtek. A gótikus templom külső homlokzata csak úgy vibrál a sárga árnyalattól, melyet Szent Jakabnak szenteltek a ferencesek számára. Ennek a templomnak az építését is Nagy Lajos király rendelte el. Közvetlenül a templom mellett található egy kolostor is. A 17-18. században a leégett templomot felújították Szelepcsényi György érsek támogatásával, ekkor barokk külsőt és berendezést kapott. A homlokzaton Assisi Szt. Ferenc és Páduai Szt. Antal alakját láthatjuk. Itt található a legtöbb oltár: egy a kápolnában, kettő a szentélyben és tíz a főhajóban. A főoltáron Szent Jakab a felhőn lebeg egy fénykoszorúval. A templomot átmenetileg a protestánsok is használták.

A finom ebéd elfogyasztása után a régi Zsinagógát és a Nyugat-Szlovákiai Múzeumot néztük meg. A nagyszombati zsidó közösségről 1340-ből származik az első írásos adat, 1494-ben viszont kiűzték őket, és egészen 1783-ig vissza se térhettek. Igazából csak a 18. század közepére alakult ki jelentősebb közösség, így csak a század végére vált szükségessé egy reprezentatívabb zsinagóga építése. A ma is látható épület 1891-ben épült Jakub Gartner bécsi építész tervei alapján. A jellegzetes két tornyú épület már csak kívülről emlékeztet arra, hogy egykor ez a zsidó vallás szentélye volt, és a régi pompáját már csak régi dokumentumokban, fényképeken láthatjuk. Az idő és a háborúk annyira tönkretették, hogy az egykori funkcióját nem tudta betölteni. Az építkezés 1897-ben ért véget, majd egészen a második világháborúig működött. 1950-ben egy vállalat megvásárolta, és lifttel ellátott két szintes raktárrá alakította át. 1978-ban javaslat született arra, hogy felkerüljön a nemzeti kulturális javak listájára. 1993-ban a Ján Koniarek Galéria galéria vásárolta meg, amely egy teljes körű felújítás után ma is üzemelteti, és kortárs művészeti tárlatok bemutatására használja. Emellett koncerteket és előadásokat is tartanak itt. A zsinagóga előtt holokauszt emlékmű épült Artur Szalatnai-Slatinski építész tervei alapján. A fehér lemeszelt falak inkább nyomasztóak voltak számunkra és nem éreztük azt az atmoszférát, amit más zsinagógák látogatásakor tapasztalhattunk.

A nagyszombati kiruccanásunkat a Nyugat-Szlovákiai Múzeum kincseivel zártuk, amely számunkra a nap fénypontjává vált. A múzeum egy gazdagon díszített, gyönyörű, stukkókkal és domborművekkel tarkított klarissza kolostorban kapott helyet, ahol földrajzi, természeti, illetve történelmi kincsek segítségével ismerkedhetünk a térséggel. A látogatókat 2500 m²-es kiállítási területen várják, ahol az állandó tárlatok mellett minden évben húsz egyéb kiállítással csalogatják az érdeklődő közönséget.

Az épület a történelmi Magyarország első klarissza rendháza volt, amelyet Árpád-házi Szent Erzsébet szentté avatásának emlékére alapítottak 1238-ban. Az itt tevékenykedő apácák a ferences rend női ágához tartoztak, akik munkájuk során nagy hírnevet szereztek a leányok oktatásában és a szegények megsegítésében. Ezt 1782-ig zavartalanul végezhették. A hely történetében az újabb fordulópontot a második világháború jelentette, ugyanis a kolostor a háború alatt amerikai pilóták rejtekhelyévé vált. Végül múzeumot alakítottak ki benne.

A kedves fogadtatást követően a kiállítóhely magyar munkatársa érdekes dolgokat mesélt a tárgyakról. Különösen elnyerte a tetszésünket egy régi 19. századi zeneszekrény, amelynek hangját is hallhattuk.

A természettudománnyal foglalkozó gyűjteményben megismerhettük a térség élővilágát, az őshonos és a már kihalt állatokat. A Kis-Kárpátok geológiáját bemutató kiállítást minden korosztálynak ajánljuk. A sport rajongói is kedvükre nézelődhetnek az ezzel kapcsolatos termekben, ahol sportokkal kapcsolatos kiállításon, ahol különböző sport-ereklyéket, olimpiai egyenruhákat, sportmezeket láthatunk. A „Gótikus város” című tárlaton a város történelmét ismerhetjük meg. A kiállítások részeként bepillantást nyerhetünk az apácák munkájába is. Szerintünk az épület legszebb része a kolostor Oratóriuma, ahol szintén jellegzetes stukkókat fedezhetünk fel.

A népművészeti tárlat is bővelkedik látnivalóban. Itt a fazekas műhelyek kerámia tárgyaiban, a Nyugat-Szlovákiára jellemző népi öltözet elragadó csipkéiben gyönyörködhettünk.

A „Kampanológiai tárlat” is érdekes volt számunkra, ahol harminc darabból álló haranggyűjteményt nézhettünk meg, amelyeket Szlovákia teljes területéről válogattak. A legöregebb 1491-ből származik. Néhányat ki is próbáltunk, és mindegyiknek más volt a hangzása.

Nagyszombat, vagy ahogy a környéken nevezik a „szlovák Róma”, még biztosan tartogat számunkra látnivalót. Várnak ránk várak, kastélyok, így még biztosan visszatérünk. Addig is reméljük beszámolónkkal Ti is kedvet kaptok, hogy ellátogassatok ebbe a barokk szellemiségtől vibráló történelmi városba.

Itt találtok további képeket az Egyetemi templomról

Itt a Szent Miklós templomról

Itt az Érseki Palotáról

Itt a Zsinagógáról

Itt a Szent Háromság térről

Itt a Nyugat-Szlovákiai Múzeumról.

Itt a különféle díszítőelemekről és épületrészletekről

Itt pedig a további épületekről.

Oroszlánszívű Richárd nyughelyén, avagy a Fontevraud apátságban jártunk

Minden gyerek hallott Oroszlánszívű Richárdról. Mindannyian olvastuk, vagy legalább láttuk Robin Hood történetét. Az iskolában tanultunk a Magna Chartáról és Földnélküli Jánosról. Az viszont már kevésbé valószínű, hogy János és Richárd, ezen ismert királyi testvérpár szüleivel, a Plantagenet dinasztia alapítóival is találkoztak olvasóink, pedig ők voltak az igazi személyiségek, és nem a civakodó, esetenként hibát-hibára halmozó gyerekeik. A Fontevraud apátság róluk szól, ugyanis ez az ő temetkezési helyük.

II. Henrik Anjou hercegeként, és az angol trón potenciális örököseként született. Eme nagyra hivatott ifjú nemcsak a középkori Anglia egyik meghatározó uralkodójává vált, hanem egy birodalmat hozott létre, amit Anjou-birodalomnak is nevezünk. Henrik ugyanis feleségül vette Aquitániai Eleonórát, ezt a temperamentumos asszonyt, aki a mai Franciaország délnyugati részét hozta hozományként a házasságba. A korszak egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb nőalakja nemcsak gyerekeket szült, hanem fontos politikai és kulturális döntéseket hozott. Az előbbiek közé tartozott a fiai támogatása, amikor rendre fellázadtak apjuk ellen, illetve az utóbbiak egyike volt a családi nyughelynek szánt apátság támogatása. Fontevraud Anjou tartományban található, amelynek ekkoriban az angol király volt az ura, így cseppet sem meglepő, hogy II. Henrik támogatta az ötletet, miszerint ősei földjén temessék el. Az persze már nem szerepelt a tervekben, hogy II. Henrik Chinon várában halt meg, miután a fiai vereséget mértek rá, és szinte alig maradt valaki mellette, aki részt vett a temetésén. A sors fintora, hogy az apját legyőző Richárd is a mai Franciaország területén halt meg, miután egy ostrom során eltalálta egy nyílvessző. Jánost csak azért nem lehetett a családi sírboltba temetni, mert halálakor már elvesztette a franciaországi családi családi birtokokat, és furán jött volna ki, ha az angol uralkodót az ellenséges francia uralkodó egyik apátságában temetik el.

Fontevraud történetében tehát az első aranykor jó 100 évig tartott: az apátságot 1101-ben alapították, a század közepén már a Plantagenetek támogatását élvezte, Aquitániaia Eleonóra 1204-ben halt meg az apátságban, jó 10 évre rá pedig János elveszítette mind Normandiát, mind Anjou-t. Mondjuk már a 12. század végén se lehetett minden rendben, ugyanis Flandriai Matild apátnő (1189–1194) az apátság mérhetetlen szegénységére panaszkodott. A lassú hanyatlást a 100 éves háború gyorsította fel, és a 15. század közepén már alig laktak benne. 1457-ben, vagyis az utolsó utáni pillanatban az aktuális apátnő reformot hirdetett, amihez a királyi áldást is megszerezte. Ezzel kezdetét vette az újabb aranykor, amely a 18. század végéig tartott. Korábban is szokás volt, hogy az uralkodó család egyes lánytagjai az apátságban tartózkodjanak, vagy akár az apátnői tisztséget is betöltsék, de sohase volt túl szoros a kapcsolat az uralkodóval. XIV. Lajos uralkodása idejére mindez megváltozott: 1670-ben a királyi szerető, Madame de Montespan testvére került az apátság élére, aki nagyon szoros kapcsolatot ápolt az udvarral. Ez a következő apátnők alatt se változott, ugyanis 1738-ban XV. Lajos négy lányát is az apátságba küldték, hogy itt nevelkedjenek.

A dicsőség hirtelen ért véget, mivel a francia forradalom alatt a birtokokat is elveszítette a rend, majd ez utóbbit is feloszlatták. Hamarosan az apácák helyét a foglyok vették át, ugyanis Clairvaux-hoz és Mont Saint-Michel-hez hasonlóan a Fontevraud apátságból is börtön lett, sőt, Clairvaux után ez lett az ország legkeményebb fegyháza. Ezen persze nem változtatott, hogy az épületet 1840-ben felvették a műemlékek országos jegyzékébe.

A kultúra szó szerint 1963-ban vette újra pártfogásába a helyet, ugyanis a francia Kulturális Minisztérium tulajdonába került az ingatlan. A helyreállítási munkálatok egészen 1985-ig elhúzódtak, igaz a templomon egészen 2006-ig dolgoztak.

Ahogy a korábbi nászutas beszámolónkban jeleztük, az Isteni Gondviselés kísérte utunkat, amikor meglátogattuk az apátságot. Az útjelző tábláknak köszönhetően Chinon után szinte rögtön kikapcsoltuk a navit, mivel már nem volt rá szükségünk. Gyorsan megtaláltuk az apátsággal szemben található telken kialakított parkolót, és villámgyorsan beszereztük a jegyünket. Sajnos a konyhát éppen restaurálták, így ezt csak kívülről tekinthettük meg, de minden más tárva nyitva állt.

Megcsodáltuk a templom kapuját, majd amikor beljebb kerültünk le is szakadt az ég.

Az apátsági templomot Miasszonyunknak szentelték, és a munkálatok kezdetét követően kevesebb, mint 20 éven belül fel is szentelték. Az épület jellegzetes példája az úgynevezett Plantagenet-gótikának: az ívek már a magasba törnek, de a falak még tömzsiek, és relatíve kevés a fény. Itt minden impozáns: a belmagasság eléri a 23 métert, és a főhajót négy darab 10 méter átmérőjű kupola fedi. Eredendően a falak nem voltak fehérek: a szentély környékén megmaradtak kisebb freskó részletek. Ezek egyike Tolouse-i VII. Rajmundot, Oroszlánszívű Richárd unokaöccsét ábrázolja, akit szintén a templomba temettek, igaz a sírja nem maradt fenn. A templom igazi látványossága viszont Oroszlánszívű Richárd, II. Henrik angol király és Aquitániai Eleonóra, illetve Angoulême-i Izabella, vagyis Richárd szüleinek, és sógornőjének a síremléke. Eleonóra síremléke lett a kedvencünk: még a halálában is a könyvet bújta. A testekből sajnos semmi sem maradt meg, ugyanis a Francia Forradalom során feldúlták a sírokat.

Apropó, a bal oldalhajóból le lehetett menni az altemplomba, ahol nagyon érdekes volt látni a korábbi korszakokról tanúskodó épület töredékeket.

Ekkor még javában esett az eső, majd amikor kiértünk a nagy kerengőbe nemhogy elállt a zivatar, de az ég is egész kék lett. A mostani kerengő a 16. századból származik, ugyanis a déli galériát 1519-ben, a másik hármat pedig 1548-ban átépítették. A falak menti beugrókban és a padló borításán is gyakori az L B monogram: ez Louise de Bourbonra, az egyik apátnőre utal, aki elrendelte egyrészt a kerengő, másrészt a káptalan terem újjáépítését.

 

Az utóbbiban a festmények Thomas Pot nevéhez fűződnek, és a Passiót, illetve Szűz Mária mennybevitelét ábrázolják. Szépek, de a nem megfelelő felhasználás miatt kissé kopottak. A káptalanterem ugyanis a börtön érában sokáig kamra volt, és amikor egy konyhát is kialakítottak itt, akkor a nedvesség csak tovább rontott a festmények állapotán.

A káptalanteremben leginkább a faragványok tetszettek. A portál fenséges, és a szomszédos ívek is gyönyörűek!

 

Mi ezt követően megtekintettük a refektóriumot (lásd lent), illetve egy női sorsokkal foglalkozó kiállítást. Ez nagyon tetszett, ugyanis az oktatás, hétköznapi élet, családban betöltött szerep mellett olyan témákat is felölelt, mint például a divat. Sőt, még a korban használt parfümök illatát is rekonstruálták. A kolostor valóban alkalmas terepnek bizonyult ennek a témának a feldolgozásához, hiszen az apátnők nemcsak jelentős családok sarjai voltak, hanem a 17–18. században egyenesen a királyi udvarral is kapcsolatban álltak, vagyis ráláttak a világi életre,  hanem hatottak is erre.

A kiállítás után tovább barangoltunk a kolostor területén, és betévedtünk egy kisebb kápolnába. A kiírás alapján megtudtuk, hogy ez a Szent Benedek kápolna, amelyet az ispotály látogatói számára tartottak fenn. Ez az épület is a 12. századból származik, román stílusú, viszont Louise de Bourbon apátnő utasítására leválasztották a felső részét, hogy ezt is az apátnői lakosztályhoz csatolhassák. A lenti képen látható is, ahogy „lyukas” a mennyezet. Amúgy a börtön érában a kápolnában sörfőzde működött.

Ezt követően tovább nézelődtünk, bekukkantottunk a cellákba, megcsodáltuk kívülről a 12. századi konyhát (lásd jobbra fent), és eljutottunk a Szent Lázár priorátusig. Ebben ma egy étterem és egy szálloda működik, viszont mi úgy gondoltuk, hogy inkább kívül szeretnénk enni, vagyis így, a bejárható útvonal végén búcsút mondtunk a kolostornak. Csodálatos egy hely, gyönyörű látnivalókkal, vagyis aki erre jár, mindenképpen látogassa meg, mert megéri.

Itt találtok további képeket a templomról.

Itt a kolostorról.

Itt pedig a környező házakról.