A solymári várnál és a Paprikás-patak völgyében jártunk

Március második felében a hétvégék kifejezetten kellemesek voltak, így a természetben jártunk amikor csak lehetőségünk nyílt rá: legyen ez a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert, a Füvészkert, vagy a pilisszentiváni Jági-tanösvény. Március utolsó napján úgy gondoltuk, hogy egy posztra kívánkozó helyre kellene elmenni, így a solymári Szarkavár és a Paprikás-patak völgye felé vettük az irányt. Ezek könnyen megközelíthetőek, ugyanis a solymári vasútállomás mellett találhatóak, így akár tömegközlekedéssel is könnyen el lehet ide jutni.

Először felmentünk a várhoz, amelyet egyes helyeken hibásan Szarkavárnak neveznek. Ezt a 14. század végén építette Lackfi István nádor, Nagy Lajos király kedvelt híve. A Lackfi család bukását követően Luxemburgi Zsigmond királyi birtokként kezelte, a felesége is megtartotta saját kezében, majd 1442-től különféle nemesi családok birtokolták (a Korbáviai grófok, az Olnadi Czudarok és a Rozgonyiak zálogbirtokként, 1455-től a Garaiak nádori ága teljes jogú tulajdonként). A Garai család nádori ága 1482-ben férfiágon kihalt, és ekkor Mátyás király megszerezte a várat, hogy 1490-ben már Corvin János birtokolja. A század végén II. Ulászló király sikeresen visszaszerezte, és a várkastély 1536-ban még biztosan állt. Az erődítmény valójában csak kisebb vadásztársaságok befogadására volt alkalmas, így állandóan csak a várnagy és egy kisebb őrség tartózkodott benne. Az igen egyszerű kiképzésű vár egy több helységből álló központi épülettömbből és tornyos falakból állt. A vár jelentősebb kiépítésére, vagyis az Öregtorony építésére, a palota bővítésére, és reneszánsz kőkeretes nyílásokkal való átépítésére csak 1500 körül került sor. A helye jelentősége abban rejlett, hogy a pilisi erdőségekben, vagyis egy közkedvelt vadászterületen állt, amely a budai királyi székhelyhez is közel feküdt. Komoly erőt nem tudott megállítani. Ennek megfelelően valószínűsíthető, hogy Buda 1541-es török bevételét követően pusztult el, szerepét a törökök által emelt pilisvörösvári palánkvár vette át. A 18. század elején Bél Mátyás még a fedetlen termeiről írt, a század második felében viszont építőanyagnak széthordta az újonnan betelepített falu lakossága.

Miután a Mátyás-domb építőanyagát újrahasznosították, semmi sem utalt arra, hogy itt egy erőd állt. A feltárást 1929–1940 között Valkó Arisztid végezte, aki csupán a fizikai munkákra kapott segítséget a környező település leventéitől. A vizsgálódást az 1970-es években folytatták Kozák Károly régész, Horler Miklós építész és Feld István régész hallgató irányításával, hogy azok az 1990-es évek végétől segítsék a több lakóépületet és az öregtornyot övező hosszúkás ovális alakú várfalak, illetve a várkút megtalálását. A romkerten 2005–2006 folyamán végeztek látványos fejlesztést: ekkor magasították vissza eltérő módon a várfalat, ekkor emelték az eredeti tornyot idéző kilátót, és ekkor alakították ki a várkút felépítményét. Természetesen a munkálatok ekkor sem álltak le, és folyamatosan folytatódnak. A vár 2013. július 1. óta hivatalos nyitvatartási rend szerint látogatható (április, október: Sz-V: 10-18, május-szeptember: K-V: 10-18, novembertől márciusig zárva), belépődíj ellenében (300 Ft, kedv.:200 Ft). Van saját honlapja, és különféle rendezvényeknek is otthont ad.

Miután megcsodáltuk a panorámát, elolvastuk az információs táblákat és bejártuk a vár területét, visszamentünk a WC irányába, hogy innen ne a vasútállomás, hanem a Paprikás-patak felé forduljunk, amelyet Jegenye-völgyként is ismerhetünk. Ezt Pesthidegkút felől is megközelíthetjük, igaz erre először nem jöttünk rá. Néztünk is ki a fejünkből, amikor olyanokkal találkoztunk a vízeséstől a vár felé visszatérve, akik szembe jöttek velünk, amikor a vízesés felé haladtunk, de a térkép alapján rádöbbentünk, hogy most elég slamposan készültünk fel, és létezik számos „alternatív” megközelítés. Sebaj, több is veszett Mohácsnál. A „kirándulók” közül a kutyák voltak a legjobbak: nagyokat kacagtunk, amikor egy addig felettébb engedelmes beagle hirtelen szagot fogott, és se szó, se beszéd, nekilódult. A gazda mondhatott amit akart, a Millennium-réten ugathatott a többi kutya, ő továbbra is követte a szagot.

Persze nem csak kutyákkal találkoztunk. Közvetlenül a vár alatt található ugyanis a Petneházy Lovaspark, és a pacikkal pont előttünk indultak neki a nagyvilágnak, hogy már csak pár darab maradjon a kerítés mögött. Ezek kiváló fotóalanynak bizonyultak és öröm volt nézni, ahogy jobbra-balra kolbászoltak.

Ahogy elhagytuk a Millennium-rétet, lassan vizet is láttunk a patakmederben. Ennek a vár felé eső részén ugyanis csak a száraz árkot követhettük.

A rét után hamarosan a Rózsika forrást is megtaláltuk. Ennek ma már nem iható a vize, de ettől függetlenül szép a Rumán Sándor által készített szobor, amely egy vizet öntő lányt ábrázol.

Ezt követően egy fura betongát maradványait pillantottuk meg (lásd balra lent). Ez az egyik utolsó emléke a „Sziklafürdő”-nek, amelyet 1929 után alakítottak ki. Ez a patak körülbelül 100 méter hosszú szakaszon történő felduzzasztásával jött létre, a második világháború végén ment tönkre, és amikor felmerült a helyreállítása, akkor ezt már csak a Paprikás-patak szennyezettsége miatt nem engedélyezték.

Mi persze nem álltunk meg, hiszen a vízesés volt a célunk (lásd jobbra fent). Hamarosan ide is elértünk, és miután lemásztunk az alsó mederhez, nekiálltunk fényképezni. Szerencsére volt benne elegendő víz, így látszik, hogy milyen impozáns. Ez ugyanis a Budai-hegység legmagasabb vízesése a maga majdnem 5 méteres esésével.

Természetesen az út tovább megy, de mi ezen a ponton visszafordultunk. Volt ugyanis még egy programunk, ami ráadásul határidősnek bizonyult: meg kívántuk nézni Máté Bence fényképeit a Szent István bazilika előtt.

Az Alsó-Jegenye-völgyet nem mi fedeztük fel, voltak elegen rajtunk kívül, igaz még bőven az élvezhetőségi határon belül, így mi csak megerősíteni tudjuk, hogy nagyon kellemes hely. Az út könnyen járható, a természet szép, a természeti képződmények érdekesek. Az egyik legkülönlegesebb ezek közül a homokkőfal, ahol sajnos se oda, se vissza nem tudtunk olyan fotót készíteni, mint amit szerettünk volna, ugyanis állandóan gyerekek mászkáltak rajta.

Itt találtok további képeket a túráról.