Kötelező körök a Bükkben, avagy a Fátyol-vízeséstől Bélapátfalváig

Ha eljön a hétvége – és még az idő is kedvező – felvesszük a nyúlcipőt és felfedezzük a világot. Na jó, nem az egészet, csak egy kisebb szegletét. Augusztus első szombatját ezúttal a Bükkben töltöttük. A kellemes nyári melegben Szilvásváradon jó volt feltöltődni a friss levegőn, a fák alatt csordogáló patak, a vízesések és pisztrángok között sétálva visszatértek gyermekkori emlékeink. A természet viszont nem volt elég, így a nap folyamán megnéztük Bélapátfalván a ciszterci apátságot.

A Északi-Bükk területén található Szilvásvárad, vagyis pontosabban a Szalajka-völgy igen kedvelt kirándulóhely és természetileg védett, a Bükki Nemzeti Park része. A Gemenci erdőhöz hasonlóan erdei vonattal, illetve gyalogosan is kirándulhatunk benne. Ez a vasút 1908-ban épült, de a több mint 30 km hosszú hálózatból csak egy 4 km-es szakasz maradt meg, amelynek végállomása a Gloriett-tisztás. Mi inkább a sétát ajánljuk, mert akkor több mindent fedezhettek fel és esetleg pisztrángot is kóstolhattok. Az útvonal elején – miután átjutunk az éttermek tengerén – egy kis vadaskertet pillanthatunk meg, ahol dámszarvas párra lettünk figyelmesek. Elég szelídek voltak ahhoz, hogy közel jöjjenek a kerítéshez. 

A völgyben több kiemelt hely van, ahol érdemes időzni több időt és fotózni. Például a Tótfalusi-völgy torkolata is, vagy a Zilahy Aladár Erdészeti Múzeum, amitől nem messze a Nagy-tó felé néz a 2002-ben faragott Kárpátok őre elnevezésű szobor (lásd balra lent). A tiszta vizű vízben rengeteg hal és kacsa úszkált.

Ha utunkat folytatjuk, akkor eljuthatunk a pisztrángnevelőhöz, amely már „ősidők” óta működik, és az illat magáért beszél. A víz itt gazdag kvarcban, így a víz teljesen átlátszó és a barlangjáratokon keresztül tör a felszínre, így gyönyörű látvány tárul elénk például a Szikla-forrásnál (lásd jobbra lent). A forrástól nem messze található a másik természeti gyönyörűség, a jól ismert 17 méteres magas Fátyol-vízesés.

A Szalajka-tó után elsétálhattunk volt még az Istállós-kői-barlang felé, ami a Bükk-hegység második legmagasabb csúcsának oldalában található, de ezt máskorra halasztottuk, mert még a Bélapátfalvai apátság is várt ránk. Egy gofris édesség elfogyasztása után új erőre kaptunk és indultunk is tovább. Mellesleg ezt is ajánljuk nektek, mert frissen készítik és feltétet nem csak étlap szerint választhattok. A Szalajka-völgy programjairól és egyéb információkról itt tájékozódhattok. 

Bélapátfalva Heves megyében, Egertől északra található. Egy medence peremén helyezkedik el az Eger-patak folyásának felső részén. Az apátságot két oldalról is megközelíthetjük., mindkét részen kiépített parkoló várja a turistákat, mi a temető melletti, távolabbit ajánljuk. Egyrészt látványos, ahogy az apátság felé sétálunk, és a szemünk elé tárulnak a 816 méter magas Bél-kő sziklái, illetve az apátság szomszédságában több forrás is fakad, amelyek vizét részben a távolabbi parkoló felé vezeti a sétaút melletti meder. Ez ugyan nem a Szalajka-patak, ettől viszont ugyanúgy hangulatos.

A templom története a középkorba nyúlik vissza, ugyanis II. Kilit püspök 1232-ben a ciszterci szerzeteseknek építette. A templom mellett egy monostor is állt, de ennek már csak a maradványait láthatjuk, amit a későbbi feltárások során találtak meg. A történelem során sok megpróbáltatáson áteső épület mégis kitartott, így ez Magyarország egyetlen megmaradt román stílusú ciszterci temploma.

Nagyboldogasszonynak szentelt templom, illetve a hozzá monostor építését a tatárjárás ugyan megállította, de a szerzetesek igen hamar beköltöztettek, és gótikus elemekkel is bővítették. 1495-től az egri püspökség irányítása alá került, majd sajnos a legtöbb ciszterci apátsághoz hasonlóan (például a zirci) ez is elnéptelenedett. 

Később az egri káptalan, majd az egri papnevelő intézet vette kezelésbe, akik már arról számoltak be, hogy igen romossá vált az építmény. A helyreállítás kezdeményezője Baranyi István remete volt. Annak ellenére, hogy a felújítás már a barokk korszakban történt igyekeztek megőrizni a régi építési stílusjegyeket. 1745-ben gróf Endrődy Gábor egri püspök szentelte fel.

Az épület külső és belső részein is jó észrevehető a különböző építészeti stílusok. A ma látható berendezések is már a barokk korszakból valók. A vallási történetekkel díszített szószéket érdemes jól szemügyre vennetek (lásd balra lent). Érdekes, hogy hátoldalán egy festett alakot vettünk észre, ez arra utalhat, hogy újrahasznosított fából készült. A mellékszentélyben található Szent Imre oltár is figyelemre méltó (lásd jobbra lent), mert ez viszont a magyar rokokó művészet kiemelkedő alkotása. Sőt, itt található az ország legrégebbi templomi orgonája is. A templom belsőben kiállítottak néhány – a műemléki feltárás során talált – régi épületmaradványt, amelyeket szintén érdemes szemügyre venni. Újabb érdekesség, hogy 1965-ben találták meg monostor romai mellett a 800 évvel korábbi vízvezeték elemeit.

Összességében számunkra inkább a különleges helyszín, mint maga templom kinézete fogott meg. Persze emellett a bélletes kapu (lásd jobbra lent) és a rózsaablak a kedvencünk. Ha erre jártok mindenképp nézzétek meg, de látogatás előtt érdemes a hivatalos honlapjukat böngészni, ahol a nyitvatartásról, a programokról és belépődíjakról kaphattok bővebb információkat. Sőt különleges tárlatvezetéseket is ajánlanak az érdeklődők számára.

A nosztalgia, friss levegő feltöltött minket az újabb munkás hétköznapra. Nemhiába tervezzük az újabb kirándulásokat, de addig is nézzétek meg képeinket.

Itt találtok további fotókat a Szalajka-völgyről.

Itt pedig a bélapátfalvi templomról.

A solymári várnál és a Paprikás-patak völgyében jártunk

Március második felében a hétvégék kifejezetten kellemesek voltak, így a természetben jártunk amikor csak lehetőségünk nyílt rá: legyen ez a vácrátóti Nemzeti Botanikus Kert, a Füvészkert, vagy a pilisszentiváni Jági-tanösvény. Március utolsó napján úgy gondoltuk, hogy egy posztra kívánkozó helyre kellene elmenni, így a solymári Szarkavár és a Paprikás-patak völgye felé vettük az irányt. Ezek könnyen megközelíthetőek, ugyanis a solymári vasútállomás mellett találhatóak, így akár tömegközlekedéssel is könnyen el lehet ide jutni.

Először felmentünk a várhoz, amelyet egyes helyeken hibásan Szarkavárnak neveznek. Ezt a 14. század végén építette Lackfi István nádor, Nagy Lajos király kedvelt híve. A Lackfi család bukását követően Luxemburgi Zsigmond királyi birtokként kezelte, a felesége is megtartotta saját kezében, majd 1442-től különféle nemesi családok birtokolták (a Korbáviai grófok, az Olnadi Czudarok és a Rozgonyiak zálogbirtokként, 1455-től a Garaiak nádori ága teljes jogú tulajdonként). A Garai család nádori ága 1482-ben férfiágon kihalt, és ekkor Mátyás király megszerezte a várat, hogy 1490-ben már Corvin János birtokolja. A század végén II. Ulászló király sikeresen visszaszerezte, és a várkastély 1536-ban még biztosan állt. Az erődítmény valójában csak kisebb vadásztársaságok befogadására volt alkalmas, így állandóan csak a várnagy és egy kisebb őrség tartózkodott benne. Az igen egyszerű kiképzésű vár egy több helységből álló központi épülettömbből és tornyos falakból állt. A vár jelentősebb kiépítésére, vagyis az Öregtorony építésére, a palota bővítésére, és reneszánsz kőkeretes nyílásokkal való átépítésére csak 1500 körül került sor. A helye jelentősége abban rejlett, hogy a pilisi erdőségekben, vagyis egy közkedvelt vadászterületen állt, amely a budai királyi székhelyhez is közel feküdt. Komoly erőt nem tudott megállítani. Ennek megfelelően valószínűsíthető, hogy Buda 1541-es török bevételét követően pusztult el, szerepét a törökök által emelt pilisvörösvári palánkvár vette át. A 18. század elején Bél Mátyás még a fedetlen termeiről írt, a század második felében viszont építőanyagnak széthordta az újonnan betelepített falu lakossága.

Miután a Mátyás-domb építőanyagát újrahasznosították, semmi sem utalt arra, hogy itt egy erőd állt. A feltárást 1929–1940 között Valkó Arisztid végezte, aki csupán a fizikai munkákra kapott segítséget a környező település leventéitől. A vizsgálódást az 1970-es években folytatták Kozák Károly régész, Horler Miklós építész és Feld István régész hallgató irányításával, hogy azok az 1990-es évek végétől segítsék a több lakóépületet és az öregtornyot övező hosszúkás ovális alakú várfalak, illetve a várkút megtalálását. A romkerten 2005–2006 folyamán végeztek látványos fejlesztést: ekkor magasították vissza eltérő módon a várfalat, ekkor emelték az eredeti tornyot idéző kilátót, és ekkor alakították ki a várkút felépítményét. Természetesen a munkálatok ekkor sem álltak le, és folyamatosan folytatódnak. A vár 2013. július 1. óta hivatalos nyitvatartási rend szerint látogatható (április, október: Sz-V: 10-18, május-szeptember: K-V: 10-18, novembertől márciusig zárva), belépődíj ellenében (300 Ft, kedv.:200 Ft). Van saját honlapja, és különféle rendezvényeknek is otthont ad.

Miután megcsodáltuk a panorámát, elolvastuk az információs táblákat és bejártuk a vár területét, visszamentünk a WC irányába, hogy innen ne a vasútállomás, hanem a Paprikás-patak felé forduljunk, amelyet Jegenye-völgyként is ismerhetünk. Ezt Pesthidegkút felől is megközelíthetjük, igaz erre először nem jöttünk rá. Néztünk is ki a fejünkből, amikor olyanokkal találkoztunk a vízeséstől a vár felé visszatérve, akik szembe jöttek velünk, amikor a vízesés felé haladtunk, de a térkép alapján rádöbbentünk, hogy most elég slamposan készültünk fel, és létezik számos „alternatív” megközelítés. Sebaj, több is veszett Mohácsnál. A „kirándulók” közül a kutyák voltak a legjobbak: nagyokat kacagtunk, amikor egy addig felettébb engedelmes beagle hirtelen szagot fogott, és se szó, se beszéd, nekilódult. A gazda mondhatott amit akart, a Millennium-réten ugathatott a többi kutya, ő továbbra is követte a szagot.

Persze nem csak kutyákkal találkoztunk. Közvetlenül a vár alatt található ugyanis a Petneházy Lovaspark, és a pacikkal pont előttünk indultak neki a nagyvilágnak, hogy már csak pár darab maradjon a kerítés mögött. Ezek kiváló fotóalanynak bizonyultak és öröm volt nézni, ahogy jobbra-balra kolbászoltak.

Ahogy elhagytuk a Millennium-rétet, lassan vizet is láttunk a patakmederben. Ennek a vár felé eső részén ugyanis csak a száraz árkot követhettük.

A rét után hamarosan a Rózsika forrást is megtaláltuk. Ennek ma már nem iható a vize, de ettől függetlenül szép a Rumán Sándor által készített szobor, amely egy vizet öntő lányt ábrázol.

Ezt követően egy fura betongát maradványait pillantottuk meg (lásd balra lent). Ez az egyik utolsó emléke a „Sziklafürdő”-nek, amelyet 1929 után alakítottak ki. Ez a patak körülbelül 100 méter hosszú szakaszon történő felduzzasztásával jött létre, a második világháború végén ment tönkre, és amikor felmerült a helyreállítása, akkor ezt már csak a Paprikás-patak szennyezettsége miatt nem engedélyezték.

Mi persze nem álltunk meg, hiszen a vízesés volt a célunk (lásd jobbra fent). Hamarosan ide is elértünk, és miután lemásztunk az alsó mederhez, nekiálltunk fényképezni. Szerencsére volt benne elegendő víz, így látszik, hogy milyen impozáns. Ez ugyanis a Budai-hegység legmagasabb vízesése a maga majdnem 5 méteres esésével.

Természetesen az út tovább megy, de mi ezen a ponton visszafordultunk. Volt ugyanis még egy programunk, ami ráadásul határidősnek bizonyult: meg kívántuk nézni Máté Bence fényképeit a Szent István bazilika előtt.

Az Alsó-Jegenye-völgyet nem mi fedeztük fel, voltak elegen rajtunk kívül, igaz még bőven az élvezhetőségi határon belül, így mi csak megerősíteni tudjuk, hogy nagyon kellemes hely. Az út könnyen járható, a természet szép, a természeti képződmények érdekesek. Az egyik legkülönlegesebb ezek közül a homokkőfal, ahol sajnos se oda, se vissza nem tudtunk olyan fotót készíteni, mint amit szerettünk volna, ugyanis állandóan gyerekek mászkáltak rajta.

Itt találtok további képeket a túráról.

Lillafüredi élmények

A kirándulás és a fotózás a kikapcsolódási formák közül a kedvencünk, de ezt már biztosan sejtitek. Magyarországon és külföldön egyaránt rengeteg felfedezni való van, és nem is kell feltétlenül messzire menni, hogy szépet lássunk. Következő írásunkban Magyarország kirándulóhelyei közül a Bükk egyik legszebb helyéről olvashattok.

Lillafüred a bükki hegyek, völgyek között a Szinva- és a Garadna-patak összefolyásánál, a 2505-ös közút mentén található. Ez a városrész Miskolc területéhez tartozik, mégis távol van a város zajától. Lillafüred Hámorhoz tartozott 1950-ig, amikor a községet Miskolchoz csatolták. Ettől függetlenül a településnek semmi köze urbanisztikailag a közeli városhoz, ráadásul itt, a hegyek és sziklák között egy túraparadicsomra bukkanhatunk.

Mielőtt bemutatnánk a látogatható helyeket, egy kis történelmi kitekintésre invitálnánk Titeket.

A Garadna-völgyben a két patak összefolyásánál alakult ki egy kisebb, természetes tó. 1813-ban egy völgyzáró gáttal ezt visszaduzzasztották, hogy biztosítsák a vashámorok – vízzel hajtott pörölyök – működéséhez szükséges vizet. A település nevét Bethlen István miniszterelnök unokahúgáról, Vay Erzsébetről kapta, akit Lillának becéztek (Lilla úgy kapcsolódott a térséghez, hogy testvére, Vay Elemér, akkor Borsod vármegye főispánjaként teljesített szolgálatot). Miután Bethlen István miniszterelnök lett, a Népszövetség támogatásával építtette fel a Palotaszállót. 1926 és 1930 között Pávai-Vajna Ferenc geológus a környéken meleg vízre bukkant, de a fúrás félbe maradt, a helyén ma emlékmű áll.

A Lillafüreden eredő, közel húsz kilométer hosszú Szinva-patak kelet-nyugati irányban szeli át Miskolcot és a Sajó folyóba torkollik, de nem mindig volt így, ugyanis a Palotaszálló építésekor alakult ki a patak ma ismert medre. A tó északkeleti végében alakították ki azt a zsilipet, amely a vizet a „kis vízesés”-be vezette. 1928-ban már a Palotaszálló parkjának határát a Szinva új medre jelentette, s az a sziklafalról lebukva alakította ki a „nagy vízesést”. A híres lillafüredi vízesés 20 méteres magasságával minket is lenyűgözött, nemhiába, hiszen Magyarország legmagasabb vízesése. A sétányról biztonságosan meg lehet közelíteni, az Anna-mésztufabarlang felől pedig közvetlenül a vízesés lábához jutottunk. Az Anna-mésztufabarlang egy része a vízesés alatt van, de a barlangról még olvashattok az alábbiakban. A vízesés nemcsak a hóolvadás idején vagy nyáron nagyszerű látvány, ugyanis télen a megfagyott zuhatag jégcsapjai a fotózás szerelmeseinek kedvenc témái.

A Palotaszállót egy meredek emelkedő tetején, az itt található Herman Ottó szobor mellől pillantottuk meg. A támfallal megerősített szálloda olyan, mintha egy erődítmény lenne. A felső részénél teraszos sétányrendszert alakítottak ki, ahonnan az Anna-mésztufabarlang és több kisebb kőfülke nyílik. József Attila szobra és az István főherceg látogatása emlékére emelt oszlop is itt fedezhető fel, illetve a sétányról szépen látszik a 20 méter magas vízesés. A függőkert két oldalán a Szinva, illetve a Garadna patak csurdogál. Az épülettől a Szinva-források felé hatalmas park terül el, ami tele van botanikai ritkaságokkal. A kert felett, a kőhídon át Felsőhámor faluba sétálhatunk át.

A híres neoreneszánsz stílusban épült szállodát 1925 és 1929 között Lux Kálmán tervezte, és Mayer János, az akkori földművelésügyi miniszter avatta fel. 1945-ig a vendégek elsősorban a korabeli elit köreiből kerültek ki, konferenciákat rendeztek, hírességeknek is kedvelt helye volt. 1933-ban az írókongresszuson József Attila is részt vett. Természetesen a táj szépsége őt is megihlette, amit az Óda című versében is érezhetünk. Egy híres film – az 1934-ben forgatott Meseautó – is itt játszódott. A második világháborúban hadikórházat rendeztek be az épületben a sebesült orosz katonák számára, viszont a kórházi üzemelés helyrehozhatatlan károkat okozott az eredeti berendezésben. A háború után az üzemeltetési jog a Bükki Gyógyfürdőkre, majd a Szakszervezetek Országos Tanácsára szállt: a szálloda ezután 40 évig SZOT-üdülőként üzemelt. Az épület 1993-ban a Hunguest Hotels szállodalánc tulajdonába került, amikor kor-és hangulat hűen felújították. A szállót 2015-ben a Magyar Értéktár részének nyilvánították.

A Szinva völgyében a patak jobb partján folytattuk a Lillafüredi túránkat. A Mária-sétányon barangoltunk, amikor felfedeztük a Patrona Hungariae szoborfülkét, amit 2013-ban avattak fel, és pontos mása a Mátyás templom Lorettói Kápolnájában található vörös márvány szobornak. Tovább sétálva a Limpiászi keresztre is rábukkantunk, ami egy tábori oltár és a Bükk vidékének egyik legismertebb kegyhelye. A kereszt korpusza másolat, a fából faragott eredetije a spanyolországi Limpias nevű település templomában áll. A feszület és az oltár 1920 környékén épült, szentmiséket is tartanak a helyszínen.

A Mária-sétány itt ér véget, ezután a völgybe leereszkedtünk és ellátogattunk Herman Ottó házába, amit Peleháznak is neveznek. Herman Ottó egykori nyaralója 1898 és 1903 között épült. 1951-ben került a miskolci múzeum gondozásába, majd 1964-ben pedig a látogatók számára is megnyílt. A 2007-ben felújított épület – Herman Ottó életét, munkásságát bemutató emlékház – két szobából áll. Az első helyiségben eredeti bútorokat is láthatunk: a kéziratok, levelek, személyes tárgyak mutatják be a biológus magánéletét. A második szobában a tudományos munkájával, illetve egy gazdag tárgyi gyűjteménnyel ismerkedhetünk. A ház kertjében múzeumpedagógiai foglalkozást is tartanak: ottjártunkkor éppen utánunk egy iskolás csoport érkezett a múzeumba. A tárlatot hétfő kivételével minden nap 9 órától 17 óráig látogatható április 16-tól október 31-ig.

A múzeum után a barlangok felé vettük az irányt: először az Anna-mésztufabarlangot csodáltuk meg, ami 272 méter tengerszint feletti magasságban nyílik. A barlang egyedülállónak számít, mert csak hat ilyen barlang létezik. A barlangot 1833-ban fedezték fel Stark András bányász segítségével, amikor a hámori kohók vízellátása érdekében nyitottak egy tárlót a mészkőben. A barlangban fakadó források vizét Miskolc vízellátásánál hasznosították. Nagy népszerűségnek örvendett, Petőfi Sándor is megfordult itt 1847. július 8-án. A század második felére azonban a vashámorok bezárásával egy időben a barlang is feledésbe merült. Később 1912-ben nyitották meg újra, majd 1927-ben, amikor a Palotaszállót építették, újabb üregekre bukkantak: ezután alakították ki a mai bejáratot és vezették be a villanyvilágítást. A barlangot 1951-ben védetté, majd 1982-ben fokozottan védetté nyilvánították. Nyitvatartását a Bükki Nemzeti Park honlapján találhatjátok meg. A barlangban láthatunk szép mészkőalakzatokat, megkövesedett növényeket és a növények lenyomatait is. A téli szezon kivételével egész évben látogatható, a turistáknak kiépített, 380 méteres szakasz bejárása körülbelül fél óráig tart. A barlang teljes hossza 568 méter.

Magyarország idegenforgalmi barlangjai közül itt készült el az első, olyan világítási rendszer, amely LED-es fényforrásra épül, hogy a lámpaflórától megóvják a falakat. A barlangot a Szinva patak vize által lerakott mésztufával és egymástól független, 34 nagyobb üreg a mesterséges tágításával és összekötésével alakult ki. A barlangban állatok is élnek. 28 ízeltlábú fajt, valamint simaorrú denevéreket és patkósdenevéreket fedeztek fel.

A barlang nevére sok variációt ismernek: lehet, hogy Fazola Henrik adta a múlt században, vagy a helyi erdész feleségéről nevezték el, de mások szerint Szent Anna nevét viseli.

Az Anna-barlang és a Szent István-barlang a cseppköves barlangtípusnak a legérdekesebb fajtái. A két barlangban az érintetlen, gondosan őrzött cseppkövek gyönyörű látványt nyújtanak. Néhány cseppkőnek neve is van, de csak a fantázia szabhat határt, hogy mit látunk bennük. Például a Paradicsom-teremben a barlangászok az egyik képződményt Éva almafájának nevezték el. A gyerekek viszont átkeresztelték Brokkoli-teremmé, mivel a benne található képződmények brokkolira hasonlítanak, nem paradicsomra.

A szivárvány színeiben pompázó cseppkövek látványát a lámpák fényei segítik. A villanyvilágítással nagyszerű színhatásokat és fényhatásokat érnek el és láthatóvá válnak a titokzatos magasságokba vesző barlangtermek boltozata is. Régebben a barlangban miséket is tartottak, de a Hámori templom felépítése után ez a funkció megszűnt, igaz esküvőket még mindig tartanak, ha a Nemzeti Park engedélyezi. A háborúk idején óvóhelyként szolgált, sajnos ekkor sok cseppkő megrongálódott.

A Szent István-barlang a környék legnagyobb cseppkőbarlangja és a Bükki Nemzeti Parkban, a Szinva völgyében, az Eger felé vezető műút mellett, 331 méter tengerszint feletti magasságban található. 1913-ban fedezték fel, állítólag egy kutya beleesett az egyetlen természetes bejáratánál. A Létrás-tető–István-lápa alatt húzódó, nagy barlangrendszer utolsó tagja, a feltárását 1927-ben kezdték meg Révay Ferenc irányításával. 1931-ben nyílt meg a látogatók számára. A második világháború során – Anna-barlanghoz hasonlóan – károkat szenvedett, a világítás is tönkrement, amit 1955-ben hoztak rendbe.

A hűvös, tiszta levegőjű barlang teljesen pollenmentes, és közel 100%-os páratartalmú, ami allergiás szervezetünknek igazán jót tett, amíg lent bóklásztunk. A Fekete-teremben 1988 óta légzőszervi betegeket gyógyítanak és 1991 óta gyógybarlang és fokozottan védett természeti értékké nyilvánították. A barlang késő triász, anisusi mészkőből alakult ki. A legmélyebb része a Pokol elnevezésű terem. A megnyitott szakaszon első érdekes képződménye a Mamutfogsor. Belseje felé haladva különleges elnevezésű terembe érkeztünk, ami nem más mint a Meseország, ahol mesefiguráknak látszó cseppköveket fedezhetünk fel, az Oszlopok csarnoka pedig tele van összenőtt cseppkövekkel. A Színházterem is érdekes, ahol a cseppkő nézőtér és színpad várja a látogatókat. A barlang belső részei vízelvezető járatokkal is tarkított, 1958-ban és 1974-ben feltört benne a víz, és a barlangot elöntötte, majd a bejáraton kizúdult az útra. A világítás hatására a fal itt is mohásodni kezdett, ezt korszerűbb világítás bevezetésével igyekeznek megállítani.

A barlangok felfedezése után még a Hámori – tó környékén sétáltunk. A tó a Garadna völgyében, a Szinva patak mésztufagátjának duzzasztó hatása miatt keletkezett. A jelenlegi méretű tavat 1810-ben Fazola Frigyes hozta létre a kohászat állandó vízellátása érdekében. A gyár vízgazdálkodásában a tó igen fontos szerepet játszott; a vízállását naponta mérték, a zsilipek nyitását gondosan följegyezték. A tó másfél kilométer hosszú, helyenként meglehetősen mély. A tavon nyáron csónakázni és vízibiciklizni lehet. A partján a Neptun Búvárklub épülete található. Az egyik partján vezet a Bánkútra vezető autóút, a másik oldalon festői sétány található. A völgyzáró gáttól nem messze, a völgy déli oldalában fakad az Eszperantó-forrás vize, ami az erdei vasút alatti átereszen átfolyva jut a tóba.

Hazafelé megálltunk Lillafüredtől néhány kilométerre a Garadna völgyében fekvő pisztrángtelepnél. A látogatók itt friss sült halat is fogyaszthatnak, sokan vásárolnak is. Hasonló telep működik a Szalajka-völgyben, ám ez abban különbözik tőle, hogy itt árulják is a kifogott halakat.

A pisztrángtelep és Lillafüred közötti út mellett még megálltunk a 205 éves őskohónál, ami Magyarország egyik kiemelt ipartörténeti műemléke. Mellette áll a Massa Múzeum, egy korabeli, rekonstruált vasverő, illetve egy műszaki skanzen, ahol a vasmű történetének legfontosabb eseményeit, dokumentumait, az itt használt és készített korabeli szerszámokat és termékeket lehet megtekinteni. Fazola Henrik már 1765-től telepített kohászati üzemeket a Garadna és a Szinva patakok völgyében. Mária Teréziától kapott alapítólevéllel 1772-ben vasolvasztót épített Felsőhámorban (ma Ómassa). Az üzem beindításához stájer és felvidéki, vasgyártásban jártas szakembereket telepített le. A telepen kovács- és szegverő üzem is létesült, a kohó azonban 1820-ban beszüntette működését.

Az üzemet 1847-ben István nádor is meglátogatta, de járt itt Petőfi Sándor is, aki hangulatos írásban számolt be a látottakról. A faszénnel fűtött terméskőből épült kohó négy, acél vonórúddal megerősített sarokpilléren állt. A kohó zömök, kétlépcsős csonka gúla formájú. Az építmény oldalán kosárívű boltövek láthatóak. A keleti és a nyugati oldali nyílásban történt a levegő fújtatása, az északi nyílásban csapoltak. A kohó magassága 11,4 méter, térfogata 22 köbméter volt. Az átlagos napi termelés 1300 kilogramm, az adagsúly 5600 kilogrammot tett ki. A négyrészes fújtatókat működtető vízkerék 7 méter átmérőjű volt, a fújtatók 16 percenkénti löketszámmal dolgoztak. A nagyolvasztót 1832-ben átépítették. A kohó mellett vasverő műhely is épült, ahol a farkaskalapácsokat vízzel hajtott kerekekkel működtették. A nagyolvasztóval egy időben kezdték a hámori völgygát építését, amit 1812-ben fejeztek be. 1951-ben műemléki helyreállítása elkezdődött a Lenin Kohászati Művek és az Országos Műemléki Felügyelőség műszaki és anyagi közreműködésével. A munkálatokkal első ütemben 1954-re készültek el. Az őskohóból évente egyszer, a szeptemberi Fazola-napok keretén belül jelképes csapolást hajtanak végre, miközben sok más programot is rendeznek.

Reméljük Lillafüred bemutatásával kedvet kaptatok egy kis kirándulásra, ha már nyakunkon van a tavasz, hiszen rengeteg dolgot lehet még felfedezni ebben a bükki városrészben és környékén, ahol a kisvasút miatt a gyerekek is jól éreznék magukat.