Orvieto, a vulkáni tufára épült város

Olaszország sokféle különleges élményt nyújt, amelyeket szívesen mutatunk be Nektek. December végén ezúttal Közép-Olaszországban, azon belül Umbria tartományban jártunk, ahol az olasz fővárostól kb. 120 km-re északra található Orvietóba látogattuk el.

Az olajfákkal, hegyvidéki szőlőültetvényekkel tarkított város egy rendkívüli helyen fekszik, és a vonat mellett autóval is könnyen megközelíthető, ugyanis közvetlenül a Firenze–Róma közötti A1-es autópálya szomszédságában található. Ha a vonatot választjátok, akkor közvetlenül a vasútállomás mellől indul egy sikló. Ha autóval mentek, akkor a sikló felső végállomása melletti „Parcheggio della Funicolare”-nál (Piazza Cahen), vagy a város túloldalán található – és jóval nagyobb – „Parcheggio Orvieto Percorso Meccanizzato”-ban (Campo della Fiera) hagyhatjátok a járműveteket. Természetesen ezek mind fizetősek.

A Paglia folyó völgye fölé magasodó település a kezdetektől fogva fontos stratégiai szerepet tölt be a környéken. A területet már az etruszkok is lakták, akik elkezdték kialakítani a várost ma is behálózó földalatti járatokat, de az etruszk uralmat követően vált csak igazán mozgalmassá Orvieto történelme. A római hadsereg Kr. e. 264-ben lerombolta a várost, és mivel a magaslaton nincs víz, így a környező völgyben jött létre a római település. Ebből mára nem maradt szinte semmi, ugyanis a gótok, a bizánciak és a longobárdok egyáltalán nem békés eszközökkel érték el az uralmuk elismerését, így a kora-középkorban az orvietóiak újra felköltöztek a magaslat tetejére. A település a 12. századra jelentős vagyonra tett szert és modern, jól működő várossá fejlődött. Ekkor még „Urbs Vetus” (régi város) néven ismerték, amelyből a város jelenlegi neve származik. Ekkor épült a dóm, az Albornoz erőd és néhány palota a pápa megbízásából. Az 1383-as nagy pestis járvány és a nemesi családok viszálya a gazdasági életnek is betett, majd a 15. századra a pápáknak köszönhetően újra fellendült a gazdasági élet. Ekkor épültek a reneszánsz paloták. A hely katonai jelentősége miatt folyamatosan gondot fordítottak az erődítményei korszerűsítésére, amire néha igencsak nagy szükség volt. 1527-ben, amikor a császári zsoldosok kifosztották Rómát, a pápát pont Orvietóba menekítették. Hosszas stagnálás után a 18-19. század hozott újra jelentős újdonságokat, ugyanis elérte a települést a vasút, illetve 1888-ban megépítették a vasútállomástól a városba vezető első felvonót, amit eredetileg egy fejlett víztartály-rendszer működtetett.

Mi a kora délelőtti órákban érkeztünk meg, amikor még csak ébredezett a város, így mindenféle zavaró tényező nélkül tudtunk fotózni. A romantikus hangulatú keskeny utcácskák, középkori épületek pedig sok ihlettel szolgáltak. Először a nyolcszögű San Giuseppe templomba mentünk be (lásd fent), amely a 17. század második felében épült, és a díszítése is a barokk kor világát idézi. Megcsodáltuk a Betlehemet, majd a Corso Cavour végén felemelő érzés volt megpillantani a tér közepén kimagasodó hatalmas katedrálist, amelynek egyedülálló a homlokzata. Az 1290-től majdnem jó 300 éven keresztül épített épült székesegyház az olasz gótika egyik legcsodásabb példája, de erről egy másik blogbejegyzésben majd bővebben is írunk.

A városban a dómon kívül még rengeteg nevezetesség van. A hely múltjáról több kisebb templom és számos gyönyörű palota regél. A múzeumokban ismerkedhetünk az etruszkok életvitelével, a város történelmével és a székesegyház építésével. Ezek mellett a legérdekesebbek a föld alatti látnivalók. A régészek, kutatók szinte az egész város alatt alagutakat, barlangokat, pincéket tártak fel, mert a város alkotóelemét a vulkáni tufát könnyedén formálták.

Mi az Orvieto Underground szervezésében mentünk le a föld alá, igaz ott van még a Pozzo della Cava és a Labirinto di Adriano is, amelyek szintén érdekesek. Izgalmas volt a különböző formájú helyiségek között sétálni, amelyeket az etruszk időszakban ciszternaként, illetve temetkezési célra, majd a középkortól már élelmiszer tárolására használtak. Ahogy nőtt a sziklaplató beépítettsége, úgy fogyott el a műhelyek számára a hely, így kialakult egy olyan érdekes területi felosztás, hogy az orvietóiak a műhelyek jelentős részét a föld alá költöztették, így elég hely maradt a felszínen a lakóépületek számára. Ennek tudható be, hogy a látogatás során szinte rögtön a második teremben egy olívaolaj feldolgozó műhelyet találtunk, amit egy etruszk járat kibővítésével alakítottak ki.

Ahogy tovább haladtunk, az idegenvezető mesélt a kitermelés módszeréről is. A tufát ugyanis nem lehetett engedély nélkül kilyuggatni. Mutatott egy 19. század végi engedélyt is (pontosabban a másolatát), és megtudtuk, hogy az engedély birtokosa azok közé tartozott, akitől ezt meg kellett vonni, ugyanis már a székesegyház alapjai környékén kezdte vésni a tufa-pilléreket. Mondjuk a túra ezen része arra is jó volt, hogy megismerkedjünk az etruszk ciszternák építésével. Ezek szabvány eljárás alapján készültek, és a kb. 80×120 cm-es méret lehetővé tette, hogy egy ember a téglalap egyik, majd másik oldalán váltakozva ásson, és elérje a kívánt mélységet. A falakat vízhatlanná tették, és kapaszkodókat is kialakítottak, hogy akár kötél nélkül is le lehessen menni a ciszterna aljára, ha karbantartásra lenne szükség.

Egy másik járatnál azt figyeltük meg, hogy a hegy oldalában több nyílás is látható. Ezek most a meredélyre néznek, de korábban ezek a barlangok bejárataiként működtek, csak ugye a sziklaplatót is érinti az eróziós folyamat, a barlangok bejáratából tehát ablakok lettek. Időről időre meg kell erősíteni a fennsíkot, hogy ne csússzon a mélységbe újabb darab a városból.

Séta közben kíváncsian tanulmányoztuk a tufafalakban található szabályos mélyedéseket (lásd fent). Került, hogy ezekben galambot tartottak, ami ostrom esetén kiváló húskészletnek számított. Itt a földalatti vízelvezető rendszert is megfigyelhettük. A középkorban amúgy bőrfeldolgozó, kerámia-, és textilműhely is működött a föld alatt. A második világháborúban a várost „nyílt várossá” nyilvánították, így nem bombázták, de a környező katonai jellegű célpontokat, mint például a vasútállomást gyakran támadták. A „fenti” lakók persze nem lehettek biztosak abban, hogy védettek, így a bombák elől ezekbe a pincejáratokba menekültek. Később ezeket ideiglenesen kórteremként is használták. Néhány részbe viszont szűk járatokon lehet eljutni, így klausztrofóbiában szenvedőknek nem ajánljuk, de ezekre a helyekre az idegenvezető előre figyelmeztet.

Miután a föld felszínére értünk jólesett az éppen kisütő nap melege. Már elmúlt dél, így kerestünk egy kellemes hangulatú éttermet. Szívből ajánljuk a La Pergola nevű éttermet, ahol kedves kiszolgálásban részesülhettek és a finom helyi ételekből választhattok.

Ebéd után bementünk a dómba, amiről egy külön bejegyzésben írunk, illetve folytattuk Orvieto felfedezését, amely számos meglepetést tartogatott még számunkra. Utunk során többször megpillantottuk a Palazzo dei Sette tornyát, amit Torre del Moro néven emlegetnek. Ez a város főutcáján, a Corso Cavouron találhatóm és alapjában véve egy óratorony. Ez a 47 méter magasságával a város legmagasabb polgári épületének számít (a dóm homlokzata 53 méter magas), és állítólag gyönyörű innen a kilátás, viszont nem volt elég időnk, így nem tudtunk felmenni, hogy személyesen is meggyőződjünk erről. Lifttel, vagy gyalog is fel lehet menni, de az idő sürgetett és ezt most nem mertük bevállalni. A mellette látható középkori Palazzo dei Sette-ben a városi bírák dolgoztak, majd egy rövid ideig Antonio da Sangallo, megannyi erődítmény és templom tervezője is itt lakott. Manapság művészi kiállítások és más helyi rendezvények helyszíne.

Elsősorban a város kisebb templomait kívántuk felfedezni, viszont zárva találtuk rögtön az első célpontunkat, a Chiesa di San Francescót. A helyiektől tudtuk meg, hogy csak Szent Ferenc ünnepen nyitják ki. Nem csüggedtünk, visszamentünk a történelmi városközpontba, ahol a Chiesa di Sant’Andrea-t és Chiesa di San Domenico-t is meg tudtuk megnézni, igaz lehetett volna válogatni a templomok közül.

A Piazza della Repubblicán a Városháza mellett található Sant'Andrea templom az évek során többször is megújult. A gyönyörű homlokzatú, bazilika szerkezetű román stílusú épületet a 6. században egy etruszk templom romjai fölé emelték. Gustavo Giovannoni kezdeményezésre a templomot és a mellette látható tizenkétszögű harangtornyot 1926–30-ban restaurálták, amikor az 1200-as évek előtti állapotokat próbálta helyreállítani. Az utolsó felújítása során a homlokzatot kortárs szobrokkal egészítették ki, a rózsaablak üvegét Ilario Ciaurro készítette.

A piros márvány díszítésű kapuja csak úgy csalogatja az embert a templom belsejébe, ahol sok szép freskóban és festményben gyönyörködhetünk, igaz ezek kissé töredékesen maradtak fent. Különösen érdekes Cesare Nebbia Angyali üdvözlete. A három részre tagolt templombelső teteje fából készült, a főhajót monolit oszlopok határolják, viszont a szentélynél megmaradt a boltozat. A templomhajók mennyezete ugyanis egy 16. századi tűzeset után nyerte el mostani formáját.

A márványpadló szépségét felülmúlja az altemplom megmaradt eredeti mozaikpadlója. Magában a templomban pedig stílusú padlózatot is találunk, és szintén figyelemre méltó a szintén kozmata díszítésű szószék, illetve és a 14. századi temetkezési fülke.

A város lakóinak a dóm felépülése előtt ez volt a legfontosabb egyházi épülete, amely történelmileg is igen jelentős: számos pápa fordult itt meg, közülük például IV. Mártont itt koronázták meg, de békeszerződéseket is aláírtak, illetve szenteket is avattak a templomban.

A már előbb említett önkormányzati épület is a város legrégebbi építményeihez tartozik, amelyet az előző századokban többször felújítottak. Ippolito Scalza mérnök tervei alapján a javításokat nem fejezték be, így végül a 19. század közepén Vespignani mérnök segítségével alakult ki a palota mai arculata. A déli homlokzat falához egy neoklasszikus árkádot építtetett, amely „kaput” nyit a térre.

Késő délután, miközben utcáról-utcára sétáltunk, szebbnél-szebb palotákat, és más Orvieto-ra jellemző épületeket láthattunk. Néhány karácsonyi fényben tündöklő kirakat is emelte a város hangulatát. Ekkor tekintettünk fel az egyik épület – a Palazzo Bisenzi – falára, ahol egy emléktáblán ismerős nevet olvastunk. A tábla szerint Sigmond Freud lakott itt, és ebbe a városba a festészet iráni szenvedélye hozta.

Másik fontos kormányzati palota a Palazzo del Popolo, amelynek román-gótikus épülete gyönyörű látványban pompázott a lemenő nap fényében. A 13. században a helyi alapanyagokból emelt broletto-típusú építmény a város legnagyobb palotájának számít. Brolettóból sok létezik Olaszországban (pl. Alessandriában, Bresciában, Bergamóban, Milánóban, Monzában, Piacenzában, vagy Veronában). Így hívták azokat a jellemzőek két szintes kormányzati épületeket, amelyek alsó árkádos része a szabad ég alatti, tehát nagy tömeg előtti bíráskodást, a felső fedett tanácsterme pedig a különféle városi irányító testületek zárt ülését tette lehetővé. Orvietóban az első emeleten látható gyűlésterem hármas osztású, díszített ablakai jellegzetesek. Szintén átesett több javításon, de szerkezete megmaradt eredeti formában. Ma kongresszusi központként használják.

 

Orvieto-i utunk zárásaként betértünk a Chiesa di San Domenico-ba. A gótikus stílusú templomot 1233-ban építették a domonkos rend számára. Az eredeti három hajós épület oldalát 1932-ben lebontották és helyére egy női testnevelési akadémia épült. A templomnak így egy hajója és az apszisa maradt csak meg. Az épület belsejében felfedeztünk néhány műemléket, de a feltárások során több más kincs is előkerült, ezeket a Museo dell'Opera del Duomo-ban nézhetjük meg.

A templom látványa kevésbe hozott minket lázba, de szépnek találtuk a nyugati falnál elhelyezett az 1282-ben készült Braye bíboros mauzóleumát, amelyet Arnolfo di Cambio készített. Nekünk legjobban az arany mozaikjai és a faragott díszítései tetszettek, illetve nem semmi, hogy a rajta látható Madonna-szobor egy 2. századi római szobor újrafaragása után keletkezett. A síremlék amúgy egy rekonstrukció, de Arnolfo di Cambio esetén egy ilyentől is sebesebben ver a szívünk. A kórus alatt még a Michele Sanmicheli által készített Petrucci kápolna díszítéseiben gyönyörködtünk (lásd lent), ahol 1500-as évekből származó majolika stílusú csempézett padlót láthattunk.

Amikor a vonathoz értünk már ránk esteledett, de még mindig a város bűvöletben voltunk. Örültünk, hogy a látnivalók közül sokat meg tudtunk nézni, de biztosan visszatérünk még, mert ez a város a történelem, a művészet és a hagyományok fellegvára, ahol még sok nevezetesség várja, hogy felfedezzük.

Sajnos kívülről nem tudtunk jó fényképet csinálni a városról, így az első képet innen szedtük.

Itt van még fotó a földalatti túráról.

Itt találtok még képet a San Andrea templomról.

Itt pedig utcarészleteket, és egyéb városi fotókat láthattok.

A "postás" hercegek tengerparti vára, avagy Duino

Akik ismerik a posta történetét, azok tudják, hogy a 13. századtól kezdve a Thurn und Thaxis család neve összeforrott Európa postaszolgálatával. Eredetileg a velencei köztársaság és a Pápai Állam területén működtették a vállakozásukat, majd a 15. század végén az egyik családtag a Habsburgok szolgálatába lépett. 1615-től már az egyik leszármazott megkapta örökös jelleggel a német-római birodalmi főpostamesteri címét, amit csak 1805-ben töröltek el a napóleoni háborúk egyik folyományaként. A család vállalkozásként viszont egészen 1867-ig üzemeltette a postaszolgálatát, vagyis csak a német területen egy jó 300 éves hagyományról beszélhetünk, amikor a Thurn und Thaxis postaszolgálatot emlegetjük. Azt valószínűleg kevesen tudják, hogy a család egyik elszegényedett ágából származott az a Torquato Tasso, akit költőként minden italianista ismer, hiszen a Megszabadított Jeruzsálem című eposza a 16. századi itáliai irodalom egyik remekműve. Azt pedig végképp kevesen tudják, hogy a családnak több ága van, és az itáliai hercegek gyönyörű duinói kastélya 2003 óta a mai napig látogatható.

A kastély Trieszttől 20 km-re található, és egy meredek sziklaszirtre épült. Habár egykor egy római katonai őrhely állt a helyén, a mostani épület története „csak” a 14. századig nyúlik vissza. A korábbi, 10. századi erőd romjai ma is láthatóak a szemközti sziklaszirt tetején. Ezt még az aquileiai pátriárka építtette, ma „régi vár”-ként emlegetik, és nem látogatható. Az „új vár” átmenet egy erőd és egy kastély között, ugyanis a hely jól védhető, viszont a tulajdonosok a különféle átalakításoknak köszönhetően már a kényelemre is gondot fordítottak.

 

 

Természetesen kertek is tartoznak az épülethez, amelyek főleg tavasztól őszig szépek. Az egyik vendégről, a Rainer Maria Rilke költőről elnevezett sétányon pedig az igencsak impozáns sziklaszirtek mellett is végigsétálhatunk. Rilke neve többször is felbukkan a látogatás során, ugyanis a hercegi család vendégeként 1912-ben itt kezdte el írni az úgynevezett duinói elégiákat, amelyeket 1922-ben Marie Thurn und Taxis hercegnőnek ajánlott.
Habár nem az itáliai a család leggazdagabb ága, a vér mégiscsak sokat jelent, ugyanis a kastély urai számos európai királyi családdal állnak rokoni kapcsolatban, amelyre a kiállított emléktárgyak miatt nagyon hamar rájön az egyszeri látogató is. Van itt ugyanis bonapartista szál, ahogy a dán, vagyis a görög királyi dinasztia tagjai is a tágabb família részét képezik. Ennek megfelelően a vendégül látott előkelőségek listája sem akármilyen, hiszen a „kötelező” uralkodói látogatókon túl, mint Sissi, és Ferenc Ferdinánd főherceg, felbukkant többek között a francia trónkövetelő, Chambord grófja, illetve a mostani angol trónörökös, Károly herceg is. A művész látogatók sora is hosszú lenne. Közülük Rilke mellett elég említeni a legismertebbeket, mint például Mark Twaint, Liszt Ferencet, vagy Johann Strausst.

A kiállítási terület több, mint 18 teremből és a kápolnából áll. Az utóbbi eredetileg 1543-ben épült, és a családon kívül a környező lakosok számára ez nyújtotta az egyedüli lehetőséget, hogy misére járjanak. Mostani formája 18. századi, igaz a második világháború alatt bomba találat érte, így újjá kellett építeni. Jellemzően 1700-ban a bécsi apostoli nuncius delegáltjaként a trieszti püspök szentelte fel, miközben a terület az aquileiai pátriárka fennhatósága alá tartozik. Hiába, a megfelelő kapcsolat sok különleges kedvezményt biztosított a családnak.

Az épület egyik erőssége a Palladio-féle lépcső (lásd fent), de az 1810-es zongora is fontos lehet számunkra, ugyanis anno ezen játszott Liszt, amikor a kastélyban vendégeskedett. A zene nem csak a látogatók miatt van jelen, ugyanis a legfelső szinten egy gazdag hangszergyűjtemény várja a látogatókat.

 

 

Az első emeleten viszont a család reprezentatív termeit, lakosztályait tekinthetjük meg. Természetesen van ebédlő, bálterem és sok-sok szalon. Nekünk talán a könyvtár tetszett leginkább. Apró csalódás, hogy a torony tetejére már nem lehet felmenni, pedig innen aztán tényleg csodás kilátás nyílhat a tengerre.

A látogató a hely második világháborús történetébe is belekóstolhat, ugyanis 1943-ban a német haditengerészet 18 méter mélyen egy 400 m2-es bunkert alakított ki a kastély alatti sziklában, amelyhez kapcsolódóan 1944-ben zseb-tengeralattjárók is állomásoztak itt. A látogatók több nyelven olvashatják a család intézőjének leveleit, beszámolóját, és a későbbi kutatások eredményeit arról, hogy milyen is lehetett akkoriban itt az élet. A bunkert a második világháború után egészen 1954-ig az angol hadsereg használta üzemanyagraktárként, majd 2006 márciusában nyitotta meg a látogatók előtt a család.

Nekünk nagyon tetszett a hely, szerintünk mindenképpen érdemes felkeresni a kastélyt. Aki pedig szerencsés, az magától a hercegnőtől veheti meg a jegyet!

Itt találtok további képeket a kertről és a környező tengerről.

Itt pedig a kastélyról.

Szlovénia sziklába épített vára: Predjama

Szlovénia minden évszakban magával ragadó. A gyönyörű hegyoldalak, a völgyek, a csipkézett hegycsúcsok, a mélykék tavak és a folyók között utazni mesébe illő, így szívesen tervezünk erre kirándulást. November elején is, – miközben Trieszt felé haladtunk – megálltunk a szlovéniai Postojna mellett. A város két legfontosabb nevezetessége a cseppkőbarlang és a középkorból származó nem mindennapi vár. Mostani blogbejegyzésünkben erről a különleges várról olvashattok.

A város és a vár története a messzi múltba tekint vissza, mert a régészek a környéken már az őskorból származó leleteket is találtak. A római kor előtt pedig ismert kereskedelmi útvonalnak számított, majd a későbbi fejlődését a vasúthálózat kiépítésének és a barlangrendszer felfedezésének köszönhette. A mezővárosi rangot 1432-ben, a városi rangot pedig 1909-ben érte el. A Pivka folyó mentén fekvő település a Habsburgok uralkodása alatt Krajna tartomány részét képezte egészen 1918-ig, amikor Olaszország fennhatósága alá került, hogy 1945–1991 között Jugoszlávia vegye birtokba.

Postojna több szempontból vált híres és kedvelt turista paradicsommá, hiszen könnyen megközelíthető helyen fekszik a Ljubljana, Trieszt, Gorizia és Rijeka városokat összekötő gazdasági út mentén. A várostól nem messze, a hegyek között rejtőzködő Predjama vár elhelyezkedése egyedülálló. Nevének jelentése „barlang előtti”. Ez onnan ered, hogy az erődítményt a Hrušica hegy 123 méter magas sziklafalába építették. Alatta a Lovka patak csörgedezik, amely a vár alatti barlang járatait is formálta. A természet és ember alkotta vár már több mint 800 éves és elsősorban nem a kényelmes lakhatást szolgálta.

Feltételezések szerint az építmény már a 12. században is létezett, de az első okleveles említése csak 1274-ből származik. Ekkor Aquileia pátriárkája gótikus stílusban építette a várat, amely később a Lueger nemesi család kezére került. A család leghíresebb tagja, Nikolaj Lueger fia Erazmus volt, aki a 15. században rabló báróként vált híressé. Erazmus vakmerősége és öntörvényes viselkedése nem ismert határokat. Például III. Frigyes német-római császár ellen Mátyást királyt támogatta és miután császár kivégeztette barátját, Erazmus bosszúból megölte a Habsburgok egyik parancsnokát, aki a császárral is rokonságban állt. Erazmus az uralkodót még azzal is bosszantotta, hogy ügyesen hajtotta végre rablótámadásait a császár kereskedői ellen. Vérdíjat tűztek ki fejére, de a predjama-i vár egy ideig védelmet nyújtott számára. Eredetileg ki akarták éheztetni a lovagot és társait, de nem sejtették, hogy a bentlakók a vár mögötti barlangon keresztül könnyedén jutottak ételhez, italhoz. A várat hosszú ideig ostromolták, majd csak egy szolgáló árulásának köszönhetően tudták Erazmust megölni. A bárót a vár előtti téren a 15. századból származó az egykori Mária templom mellett temették el. A sír mellett egy gyönyörű hársfa áll, amelyet a hiedelmek szerint a lovag kedvese ültetett.

A megsérült barlangvárat az Oberburg család szerezte meg, majd a 16. század első évtizedében a felépített új várat egy földrengés rombolta le. Később Ivan Kobenzl báró reneszánsz stílusban felújította. A rezidenciát 1810-ben Michael Coronini von Cronberg gróf, majd 1846-ban a Windischgrätz család vásárolta meg. A 17. század elején a vár mögötti barlang bejáratát befalazták, hogy a rablók ne tudjanak még több értéktárgyat elvinni. A falat csak a második világháború után, barlangászok fedezték fel, és a járatot Erazmusról nevezték el.

A vár ma múzeum, de nem csak a turisták körében népszerű, ugyanis több filmrendezőt, írót is megihletett már. Itt forgattak jeleneteket az „Istenek fegyverzete” a „Harry Potter”, a „Trónok Harca” című filmekhez, de a Discovery Channel munkatársai is dolgoztak itt. George Raymond Richard Martin író is szerzett itt témát műveihez. A 2014-ben kiadott Counter-Strike: Global Offensive DLC , an Operation Breakout, a „Castle” többjátékos térképe a váron alapul.

Minket inkább a vár elhelyezkedése, kinézete ejtett ámulatba, nem pedig a belső bútorzata. A négyszintes épület kanyargós lépcsőkből és a szikla formájához igazodó helyiségekből áll. Termeiben a különböző berendezések által megismerkedhetünk a vár történelmével, és az egykori lakók életvitelével. A földszinten a pince és az őrhelység látható, ahol fegyvereket, szerszámokat állítottak ki. Az első emeleten a reneszánsz korszak köszön vissza, ahol a szalon, a hálószoba, a lovagterem, a kamra és a börtön látható. A termeket összekötő folyosó függőhídja izgalmas látványt nyújtott. A szalonban időszaki kiállítás mutatja meg a vár felújításának mozzanatait. A lovag szobája a legnagyobb, ahol a legtöbb és legérdekesebb tárgyakat fedezhetjük fel. A második emeleten az ítélőszoba, a kínzóterem, egy természetes kialakítású üregbörtön, az ebédlő, és a nyitott tűzhelyű konyha kapott helyet. Itt inkább a gótikus építészetre jellemző stílusjegyek figyelhetők meg. A szűk lépcsőfokok megmászása után a védőtoronyhoz jutunk ki, ahol a katonai felszerelések mellett jó láthatóak az egykor védelmi feladatokat ellátó lövésznyílások, és a kiöntő rések. A védőtorony mellett a mellékhelyiséget (a legenda szerint itt kapott halálos sebet Erazmus), az imahelyet, a fejedelmi szobát és a Szent Anna várkápolnát láthatjuk. Az egyik szobában Windischgrätz herceg vadásztrófeáit is megszemlélhetjük. A kilátó teraszára is érdemes kitekinteni, ahol szép panoráma tárul elénk a Vipava völgy felé. A negyedik emeleten a vendégek és a személyzet szobai voltak.

A szűk lépcsőfokokat nem kis feladat megmászni, de a sziklavár hátoldalának látványa kárpótolt minket, mert szerintünk ez a legkülönlegesebb rész mind közül. A vár mögötti és alatti barlangrendszer 140 méter mély, ahol 13 km hosszú járatot tártak fel. A vár látogatása után a kirándulást itt folytathatjuk, de csak tavasztól őszig. A festői szépségű barlangrendszer felső szintjeit egy 45 perces túra keretében könnyen bejárhatjuk, a többi szintet tapasztaltabb túrázóknak, barlangászoknak ajánlják. A barlangséta izgalmas mert szép, és még denevérekkel is találkozhatunk.

A várat 1990 végén teljesen felújították. A munkálatok közben 16. századi kincsekre bukkantak, melyet ma a Ljubljanai Nemzeti Múzeumban nézhetünk meg. A renoválás során tiszteletben tartották a vár egykori felépítését, a tornyait, a falait megerősítették és új tetőt kapott.

Postojna mellett még remek kikapcsolódás nyújt a cseppkőbarlang is, ahol különleges cseppkőalakzatokban gyönyörködhetünk. Postojnska jama-t a világ egyik legnagyobb barlangjaként tartják számon. Pivka folyó alakította járatait, melyek közül több mint 20 ezer métert tártak fel.

A turistákat egy kis vasúton szállítják a barlang mélyére, így úgy érezhetjük magunkat mintha mi is barlangászok lennénk. A mélyben eléggé hűvös van, így jobb ha melegen öltözünk. A 17. században felfedezett barlangot a nyilvánosság számára 1818-ban nyitották meg. Kezdetben csak 300 métert lehetett bejárni, de ma már 5 kilométeren keresztül merülhetünk el az óriási cseppkövek, a hatalmas termek, a barlangi folyók és a tavak szép látványában. Az első vasutat 1872-ben építették és 1884-ben kialakították az elektromos hálózatot is. A barlangi vasúttal 3,5 km-t, gyalog még 1,5 kilométert járhatunk be. Van mit felfedezni, például a barlangi koncerteremben 10 ezer fő is elfér, és az akusztika miatt érdemes itt meghallgatni egy zenei programot. A régészeti feltárások során kihalt állatfajok, például a barlangi medvére maradványaira bukkantak. Számos barlangi állatot is felfedezhetünk, melyek közül a leghíresebb a barlangi vakgőte, amely Postojna címerében is látható. A látogatók májustól októberig óránként indulhatnak a barlang felfedezésére.

Amennyiben Szlovéniában jártok semmiképpen se hagyjátok ki ezt a különleges barlangvárat, és a hozzá tartózó barlangot, mert örök élményt nyújthat ez a középkori csoda.

Itt találtok további képeket a várról.

Város(rész)tervezés fasiszta színekben, avagy irány az EUR

A tervezett város nem újdonság, különösen nem Olaszországban. Már a rómaiak is tudták, hogyan kell várost alapítani, akik természetesen megfelelő ismeretekre tehettek szert a görögök és az etruszkok példájából okulva. A modern kori Olaszországban viszont főleg a fasizmust emlegetik, amikor városalapításokról van szó (lásd Littoria/Latina, vagy Sabaudia esetét). A helyzet természetesen ennél sokkal összetettebb, hiszen a 19. században is alapítottak új településeket (például Crespi d'Addát, vagy Montevecchiót), viszont ezek főleg gazdasági célból, egy iparvidék munkásai számára jöttek létre. A fasizmus bukása után is alapítottak új településeket: ilyen például az 1968-as belicei földrengés után ex novo felépített Gibellina városa. Természetesen a természeti katasztrófákat követő városalapítások számát bőségesen felülmúlja az üzemi alapítású új negyedek száma (például Torviscosa vagy Metanopoli). Egy város(rész)alapítás viszont mindenképpen kilóg a sorból, ugyanis az EUR-t eredetileg kulturális célból építették. A római városrész eredeti neve E42 lett volna, hiszen az 1942-es világkiállítás színhelyéül szánták, majd ebből lett az Esposizione Universale di Roma [Római Világkiállítás], tehát EUR, és végül az Európa, amit szinte senki se használ. Hosszútávon, az expó után pedig ide kívánták kiköltöztetni a minisztériumokat, de végül a terv nem teljesen úgy valósult meg, ahogy eredetileg akarták.

1935-ben Róma kormányzója (a fasizmus alatt Rómának nem választott polgármestere, hanem kinevezett kormányzója volt) javasolta Mussolininek, hogy nevezze Rómát az 1942-es világkiállításra, amely arra is lehetőséget adott volna, hogy a Római menetelés 20. évfordulóját a nemzetközi figyelem központjában ünnepeljék meg. Mussolininek tetszett az ötlet, és a megfelelő előkészítések, kisajátítások, illetve felmérések után 1937. április 26-án kezdetét is vette az új negyed építése. A kor ismert építészeit kérték fel, és a klasszikus római urbanisztikai elveket kombinálták az olasz racionalizmussal.

Az olasz gazdaság viszont nem birkózott meg azzal a hatalmas feladattal, amit Mussolini elvárt tőle, így a második világháború során a munkálatok 1942-re leálltak. Ekkorra csupán pár épület készült el, mint például a hivatali épület (amely most is az EUR Rt. hivatalának ad otthont), vagy az ezzel szomszédos étterem, ahol a kiállítás fogadásait akarták megrendezni.

Az építkezés nem kizárólag állami eszközökkel történt. A Római Civilizáció Múzeuma például a FIAT cég megrendelésére készült, amely sokáig az épület tulajdonosa is volt. Ez is mutatja, hogy az épületek felhasználása összetett volt: az expó után a FIAT pavilonját eleve múzeumi célból kívánták hasznosítani.

Hasonló funkcióváltásra került sor a mostani Olasz Központi Levéltár tömbje esetében is. Ezt eredetileg a Fegyveres Erők épületének szánták, majd még a tervezési fázisban az olasz gazdasági sikereket bemutató pavilont csináltak belőle. A második világháború alatti leállásig csak az alapokat ásták ki, hogy majd minimális módosítással az 1950-es évek végén felépítsék az Olasz Központi Levéltár számára, amely azóta is itt működik.

Az épületeket, illetve ezek torzóit megviselték a második világháború harcai is. 1943-ban megsérült az építés alatt álló Szent Péter és Pál bazilika, illetve 1943. szeptember 10-én itt is összecsaptak az olasz és német csapatok. A templom építése az 1950-es években folytatódott, amikor rádöbbentek a hatóságok, hogy a felhalmozott építőanyag jelentős része szőrén-szálán eltűnt. Ez lett a sorsa pár műtárgynak is: a kibombázott lakosok, akik szükségszállásként használták az EUR épületeit, például eltüzelték Amerigo Tot egyik fából készült, 375×164×10 cm-es féldomborművét, de erre a sorsra jutottak a légvédelmi óvóhely fa padjai is.

A negyed meglehetősen foghíjas állapotban volt, amikor az 1950-es években újra elkezdtek foglalkozni vele, és némileg átértelmezve ugyan, de végül is a sport és a kultúra fellegváraként befejezték az 1960-as római olimpiára.

A két legismertebb épülete a fent is említett bazilika, amelyet a negyed legmagasabb pontján emeltek, így Róma különböző pontjairól látszódik (lásd fent), illetve a négyszögletes Colosseum (lásd lent, az utca végén), avagy az Olasz Civilizáció palotája. A templom természetesen nem Mussolini mauzóleuma, ahogy eredetileg tervezték, a „római sajtházat” (a sok becenév egyike) pedig 2028-ig a Fendi divatcég bérli, ami azért is jó hír, mert a befejezésétől kezdve többet állt üresen, mint amennyit valaha is használták valamire.

 

A Kongresszusi Palota (lásd fent, az utca végén), amelyet majdnem teljesen befejeztek a második világháború során, meglehetősen sok és változatos eseménynek volt a tanúja. Az 1960-as római olimpia alatt itt rendezték a vívók viadalait, de előtte például 1956. december 8–14. között itt ülésezett az Olasz Kommunista Párt 8. kongresszusa, amely az 1956-os forradalom elítélése mellett foglalt állást. 2002-től pedig minden év decemberében az egyik fontos olasz könyvfesztiválnak ad otthont.

A néprajzi múzeumot befogató épület is elkészült 1942-re, és az előterében látható többek között Amerigo Tot „A folklór jellegzetes elemei” című márványból készített féldomborműve, illetve a kolonnád két oldalát díszíti Enrico Prampolini „Korporációk” és Fortunato Depero „Szakmák és Művészetek” (lásd balra) című mozaikja. Egyszerűsítés lenne, ha a sok díszítést a fasiszta rezsim megrendelőinek művészeti igényére vezetnénk vissza. A Közmunkaügyi Minisztérium egyik 1935-ös (1935. február 9-ei 3790/129. sz.) és 1937-es (1937. április 29-ei Div. V, 4182. sz.) körözvénye után ugyanis az úgynevezett Bottai-fél törvény (1942. május 11-ei 839. sz. tc.) kötelezően előírta a középületek esetében, hogy a költségek minimum 2%-át külső dekorációra költsék. Ez nem vonatkozott az 1 millió – oktatási épület esetében 500 ezer – líra alatti költségvetésből emelt, illetve a „technikai-ipari” célú épületekre, viszont szentesített egy olyan gyakorlatot, amit az új, 1949-es művészeti törvény (1949. július 9-ei 717. sz. tc.) is fenntartott. A rendelkezések célja pedig a művészet pártolása volt, bármiféle politikai berendezkedéstől függetlenül. A fasizmus fennállása során eltervezett mozaikokat tehát újabb és újabb kültéri műtárgyak követték, így ebben sem figyelhető meg törés az EUR 1942 előtti és utáni épületei terén.

Az utcák elnevezése természetesen megváltozott. A Birodalom útja ma a Cristoforo Colombo sugárút névre hallgat, és a még Mussolini által megrendelt, de csak 1959-re befejezett Guglielmo Marconi obeliszk se a Birodalom téren, hanem a Marconi téren áll.

A negyed a római tömegközlekedés fejlődését is elősegítette. Az első római metróvonal ugyanis eredetileg ezért épült, hogy összekösse a tulajdonképpeni várossal az expó területét: ez a mai B vonal déli szakasza. Az expón belülre is terveztek egy kisvasutat, aminek a 19 km hosszú alagútrendszere máig létezik, és a különféle hivatalok összekötésére szolgált volna, viszont ma már csak a tűzoltók és a vízvezetékek karbantartói használják. Mussolini egy bunkert is terveztetett, amely megépült, és egy ideje szó volt arról, hogy látogathatóvá teszik. Ki tudja. Az EUR néhol kissé rideg, de monumentális, és a maga módján szép. Aki teheti nézze meg. Az itteni múzeumok éppen általános karbantartáson esnek át, és 2020-ra ígérik az újbóli megnyitásukat. Ha akkor mentek, akkor pedig mindenképpen látogassatok el a Római Civilizáció Múzeumába!

Az expó tervezett alaprajzát innen töltöttük le.

Az EUR 1953-as állapotát ábrázoló fénykép innen származik

Itt pedig további képeket találtok a városrészről.

Az ókori és keresztény művészet aquileiai gyöngyszemei

Aquileia egy kisváros óriási múlttal, és nagyon gazdag ókori örökséggel. Az ókori település bő 630 éven át létezett és Kr. u. 452-ben Attila hun serege pusztította el. Az erőszakos vég viszont hasznos számunkra, hiszen az ókori romokat aránylag gyorsan belepte a föld, és elég sok emlék maradt meg jó állapotban. A város a hunok után már nem védte tovább észak-kelet-Itáliát a barbár támadásoktól, viszont megmaradt vallási központnak, illetve a lakosok egy része megalapította a mai Velencét. Az egyházi központ viszont fennmaradt, és elegendő csábítást jelentett, így a honfoglaló magyarok is meglátogatták a Pó-síkság immáron őrizetlen kapuját, illetve a későbbiekben egyházi vonalon is keletkeztek kapcsolatok a Kárpát-medence és a település között.

A mai Aquileia egy szunnyadó település, amely főleg az ókori mozaikjai és emlékei miatt ismert. Ezekről már évszázadokkal korábban is tudtak, viszont a 2010-es években jelentős ásatások történtek, így sok új részletet tártak fel. A hely könnyen megközelíthető, a látványosságok gyalogszerrel bejárhatók, és a gazdag választék mellett meglehetősen sok időt lehet itt eltölteni.

Mi az információs pont melletti parkolóban hagytuk a kocsit, és innen vágtunk neki a felfedezőkörútnak. A parkolóval majdnem szemben található egy nagy mauzóleum. Ez egy Augustus korabeli városi hivatalnok síremléke, mostani állapot egy rekonstrukció eredménye. Természetesen nem ez az első ókori emlék, amely az utat szegélyezte, hiszen látogatható a fórum, a sírkert, és a parkoló mögött terül el a folyami kikötő. Ma csak egy keskeny folyócska mossa a bazilika mögötti részt, és egy szolid kanyarral kerüli meg a várost, viszont anno egy 48 méter széles folyóágy mellett 350 méter hosszan húzódott a kiépített városi móló. Természetesen ennek is maradtak látható nyomai.

A legjobb állapotban megmaradt épület a bazilika. Ezt Kr. u. 313-ban, tehát közvetlenül a kereszténység gyakorlását engedélyező milánói ediktum után alapították. Az eredeti épületet négyszer kellett újjáépíteni, így öt különböző réteget figyelhetünk meg: a Theodórosz püspök alatt készült első templomét (a 4. század elejéről), már a 4. század közepén és végén is javítgatták, hogy a 9. században sor kerüljön egy nagyobb helyreállításra, amit a 11. század első felében, illetve a 14-15. század során tovább javítottak. Ezen munkálatok viszont már csak a tetőszerkezetet érintették.

A mostani bazilika román-gótikus építészeti elemeket tartalmaz, a fő kincse a 4. századból ránk maradt polikróm mozaik. Ezt a régészek még az 1909–1912 közötti ásatások során tárták fel. Többek között ezekre utalva kapta meg 1998-ban a hely a megtisztelő „világörökség része” címet. A 4. századi mozaik bemutatásához vissza kellett bontani a 11. századi, Poppone pátriárka alatt kialakított padlót, és ennek a magasságából alakították ki a látogatók számára egy átlátszó járószintet.

A mozaikok szőnyegszerűen taglalják a különféle témákat. Rengeteg az allegorikus elem, mint például a kakas és a teknős harcát ábrázoló jelenet, amely a fényt (tehát Krisztust) üdvözlő szárnyas és a görögül „sötétség lakója” jelentésű névvel illetett páncélos közötti összecsapást idézi fel. A harcnak pénzben kifejezett jutalma is van, ugyanis a közöttük található oszlopon találunk egy a felirata alapján 300 dénárt tartalmazó zacskót. Ez a jelenet a Mitrász kultuszból származik, és egy példa nélküli eleme az ókeresztény művészetnek.

Vannak természetesen közismertebb jelképek is, hiszen feltűnik Jézus, mint „Jó Pásztor”, illetve a kora-keresztény művészetből ismert hal mozaikszó képi ábrázolása (a hal görögül ICHTYS, ami annak a rövidítése, hogy Jézus Krisztus a Megváltó Isten fia).

Megtaláljuk természetesen a donátorokat, és az évszakokat is különféle figurákkal ábrázolták. A mozaik pontos datálását segíti, hogy feltűnik rajta Theodórosz püspök felirata, akit más dokumentumok segítségével meglehetősen pontosan el tudunk helyezni a helyi kronológiában.

A szentély előtt közvetlenül már a halászatra utaló jelenetek a meghatározóak: ezek a csodálatos halfogásra, illetve Jónás próféta és a cet útjára is utalnak.

A szentély jobb oldalán találjuk a Della Torre, vagy más néven Szent Ambrus kápolnát. Ezt Raimondo Della Torre pátriárka (1273–1298) építtette családi temetkezési helyként. A Della Torrék ekkoriban Milánó császárpárti urai voltak, viszont az 1277-es desiói csatában a Visconti család pápapárti színekben legyőzte őket, és hosszas háborúskodás után teljes mértékben felszámolta a hatalmukat. Raimondo Della Torre ezen családi háborúskodás közepette emelte az aquileiai kápolnát, hiszen a halálakor már csak foszlányok maradtak a család hatalmából, így a rokonai mentésére is használta az Egyházon belüli pozícióját. Raimondót több Della Torre is követte a pátriárkai székben, akik szintén alakítottak a kápolnán, így ez mára meglehetősen töredékesen maradt csak fenn, hiszen a különféle változtatások az eredeti díszítést is érintették. Ettől függetlenül láthatunk itt pár szarkofágot, illetve kisebb nagyobb freskótöredékeket: egy 13. századi keresztre feszítést, illetve a 14. századból pár imádkozó alakot, akik valószínűleg a Della Torre család tagjai voltak, és donátorként szerepelnek a freskótöredéken.

A főoltár két oldalán lehet lemenni a kriptába. A bazilikának két kriptája is van, így a főoltár alatti a freskók kriptája, miközben a főbejárat szomszédságában találhatót az ásatások kriptájaként emlegetik.

A freskók kriptáját a 9. században alakították ki, a freskók pedig a 12. század második felében készültek. A 19 mennyezeti jelenet az aquileiai kereszténység mitikus történetét meséli el, ugyanis a legenda szerint Szent Márk evangélista kezdte el a terület megtérítését, akitől Szent Ermacora kapta meg az első püspöki címet, és tőle számítják az aquileiai pátriárkák sorát.

Nekünk azért is fontos a kripta, ugyanis itt található az a freskórészlet, amit – pontatlanul – a hátrafelé nyilazó magyar kalandozó lovas ábrázolásaként szoktak azonosítani. Valójában a freskó készítésekor már több évszázada nem járt Aquileia környékén kalandozó magyar lovas, így felettébb valószínűtlen, hogy a portyázó elődeink egyikét tisztelhetjük a képen látható lovasban. Valószínűleg a korabeli könnyűlovas keleti és a nehézlovas nyugati harcmodor kortárs megörökítéséről volt szó. A hátrafelé nyilazó honfoglaló magyar lovassal tehát csak annyiban lehet azonosítani a képen szeplő alakot, hogy a könnyűlovasság fegyverzete, taktikája nem sokat változott a 10. és a 12. század között, így alighanem a képen szereplő módon ábrázolták volna a magyar harcost is.

A főoltár freskója a 11. század közepéről származik, ugyanis rajta még élőként jelölték a Poppone pátriárkát ábrázoló alakot. Mivel a bazilikát Szűz Máriának szentelték, így őt találjuk a központi mandulában, de az aquileia mártírok mellett feltűnik II. Konrád német-római császár is a feleségével.

A szentély emelvényét határoló tribünt már a 15. század végén készítette Bernardino da Bissone.

A bal oldalhajó elején találjuk a jeruzsálemi Szent Sír bazilika helyi másolatát (lásd balra lent). Ezt a 11. században emelték, és a húsvéti Nagy hét során használták. Számos hasonló Szent Sír másolatot ismerünk, nekünk a bolognai basilica di Santo Stefano a kedvencünk.

Ahogy már korábban is jeleztük, a bejárat szomszédságában található az ásatások kriptája. Mielőtt viszont bemennénk ide érdemes röviden elidőzni merániai Berthold sírjánál (lásd jobbra fent), aki II. András magyar király sógora volt, és testvérének, Gertrúdnak hála többek között kalocsai érseki, szlavóniai báni, erdélyi vajdai, bácsi és bodrogi ispáni tisztséget is betöltötte. 1213-ban a király távollétében nővérével együtt az ország kormányzója volt, majd Gertrúd meggyilkolása után a kincstár jelentős részével külföldre szökött, igaz 1215-ben visszatért és kibékült a királlyal. Az átlagos magyar olvasó a Bánk Bánból ismerheti a nevét, hiszen ezen irodalmi alkotás az ő viselkedésének tudja be a Gertrúd életét követelő összeesküvést. Bertholdot 1217-ben választották meg aquileiai pátriárkává, és ezt követően 1251-es haláláig már csak elvétve foglalkozott magyar ügyekkel.

Az ásatások kriptája egy a harangtorony körüli területen található, Theodórosz püspök korabeli épületrészt jelöl, amely alatt a régészek egy Augustus császár korabeli domus maradványait is felfedezték. A Theodórosz püspök-féle épületet Attila hunjai rombolták le. A mozaikokat ezt követően jórészt törmelékek borították, ami részben jó, hiszen ezek védelmet biztosítottak számára, viszont el is felejtkeztek róla a későbbiekben, így meglehetősen barbár módon ennek a kellős közepébe emelték a ma is látható harangtornyot.

A bazilikához még három épületrész tartozik. Fizikailag kapcsolódik hozzá a főbejárattal szemközt található keresztelő kápolna. Ez a bazilika harmadik keresztelő kápolnája, amit még a 4. század végén, vagy az 5. század közepén emeltek. Érdekes ennek is a mozaik díszítése, illetve a hatszögletű keresztelő medence, amely az aquileiai egyházmegye jellegzetessége.

A bazilika és a keresztelő kápolna között található a Maxentius pátriárka-féle pogányok temploma, ami onnan kapta a nevét, hogy a keresztelésre váról még pogányoknak számítottak, tehát nekik külön templomot kellett emelni.

Közvetlenül a bazilika mögött terül el az első világháborús temető, amely annyiban üt el a többi környező és hasonló temetőtől, hogy itt lelt örök nyugodalmat Maria Bergamas, illetve 10 további ismeretlen katona. Az első világháború után Maria Bergamast kérték fel, hogy a többi olyan olasz anya nevében, akinek nem tért haza a gyermeke, válasszon 11 ismeretlen olasz katona közül, akiket az első világháború 11 frontszakaszáról vittek Aquileiába. Az, akire rámutatott, most Rómában nyugszik, az ismeretlen katona sírjában. Maria Bergamas 1953-ban halt meg Triesztben, és 1954-ben újratemették az aquileiai Hősök Temetőjében.

A bazilikától kissé távolabb található az apszisos terem. Ez valószínűleg a püspöki rezidencia része volt, és egy körülbelül 100 m²-es fogadó helységet jelöl, amely végén található az öt méter átmérőjű, megemelt apszis. A mozaik díszítését főleg a természet gazdagságára utaló állatok és növények adták, ami a tulajdonos bőségét is jelezte. Sokszor kellett helyreállítani a padlót, amiből arra következtetnek, hogy gyakran használták. Egy ismeretlen időpontban bekövetkező nagyobb pusztítás után a teljes keleti részét újrarakták, viszont ekkor is az eredeti mintákat követték. Végül az egész épület romba dőlt, ás csak az 1950-es években fedezték fel, hogy van itt valami. Az alapos feltárásokra egészen a 2009–2010, illetve a 2015–2016 közötti ásatásokig kellett várni. A régészek ekkor tárták fel az apszisos termet, de az alatta lévő rétegeket is dokumentálták, így egy Kr. e. 1. századi domus maradványait is feltárták.

A városban három múzeum is található: a Museo Archeologico Nazionale, amely a környék leggazdagabb római gyűjteményével rendelkezik; a Museo Paleocristiano di Monastero, amely egy nagy kiterjedésű mozaikot mutat be, és az egyházművészeti Museo Civico del Patriarcato.

Ezeket viszont már nem tudtuk megnézni, ugyanis késő volt, amire végeztünk a bazilikával. Sebaj, majd a következő alkalommal.

2025 novemberében is jártunk Aquileiában, amikor a bazilika és a hozzá tartozó részletek mellett a Régészeti Múzeumot is megtekintettük.

Addig is itt találtok további képet:

– a bazilikáról;

– a benne található mozaikokról;

– a freskók kriptájáról;

– az ásatások kriptájáról;

– illetve a Hősök Temetőjéről.