Ahogy előző bejegyzésünkben említettük, az orvietói székesegyháznak egy külön posztot szentelünk, ugyanis olyan gazdag, hogy túlfeszítettük volna a kereteket, ha minden orvietói élményünket egy helyen írtuk volna meg.
Orvieto székesegyháza szorosan kötődik az úgynevezett bolsenai csodához. 1263-ban egy Prágából származó, Rómába zarándokló, Pietro nevű pap, aki kételkedett abban, hogy a mise során valódi átváltozás történik, éppen átváltoztatta az ostyát és a bort Bolsenában, amikor az ostya valóban vérezni kezdett. Azóta persze többféle tudományos magyarázat is felmerült, a jelenséget laboratóriumban többször is reprodukálták, de nem sikerült tudományosan megmagyarázni minden egyes vérző ostyát, vagyis akár csoda is lehetett, ami Bolsenában történt. Ennek nyomait viszont sohase engedték, hogy tudományos eszközökkel megvizsgálják, vagyis nekünk kell eldönteni, hogy mit higgyünk el. A korban a jelenséget természetesen csakis csodaként tudták értelmezni, így érthető, hogy egy méltó helyet kívántak emelni, ahol a kor egyik nagy problémájára, a valódi vérré és hússá történő átváltozás kérdésére választ adó relikviákat méltó módon lehessen elhelyezni. Ebből lett az orvietói székesegyház, amely szerintünk az egyik legszebb gótikus székesegyház Olaszországban.
A munkálatok 1290-ben kezdődtek, természetesen ekkor még román stílusban, de hamar megjelentek a gótikus stílus elemei, amelyek most már meghatározzák az épületet. Természetesen egy székesegyház sohase rövid idő alatt épül fel, így Orvietóban is hivatalosan a 16. század végén értek véget a munkálatok, de az 1591-es hivatalos befejezés ellenére még a 19-20. században is dolgoztak az épületen. Az eredeti tervezője valószínűleg Arnolfo di Cambio volt, de elég sok ember határozta meg a templom építését. A 13. század végén Giovanni di Uguccione honosította meg a gótikus formákat, a homlokzat kialakítását pedig a sienai Lorenzo Maitaninak köszönhetjük (a 14. század első harmada). Mellesleg sienai hatásnak köszönhető az épület jellegzetes világos-sötét sávozása, amit bazalt és travertin márvány felhasználásával értek el. Az építkezés során az utolsó építészként Ippolito Scalzát tartják számon, akinek a nevéhez többek között a homlokzat négy tornya köthető.
A homlokzat szabályos, és büszkén hirdeti, hogy Szűz Máriának szentelték a helyet. Nem hiába található a Madonna mindegyik ábrázolás központjában. A bronzkapukat Emilio Greco készítette 1964–70 között (a baloldali kápolna ajtaja is relatíve új, ugyanis ezt meg a 19. század végén készítették).
A főhomlokzat többi eleme viszont a 13-17. században készült. Az alsó regiszterben, a kapuk mellett, balról jobbra haladva az alábbi témákat dolgozzák fel a 13–14. századi féldomborművek: Teremtés, Jessze fája (vagyis Jézus családfája), Jézus élete, Utolsó ítélet. Nagyon szépek, plasztikusak a jelenetek, némi bibliai ismerettel könnyedén lehet azonosítani pl. a Teremtés epizódjait.
Közvetlenül a kapuk felett a négy evangélista jelképeit ábrázoló bronzszobrokat láthatjuk (ezek az eredeti 14. századi szobrok), illetve középen a trónon ülő Madonnát (ez viszont az eredeti 14. századi munka másolata) (lásd lent).
A legalsó timpanon sor csúcsán lévő három szobor (Mihály és Gábriel arkangyal, illetve az Isten báránya) közül a jobb oldali (Gábriel) szintén másolat.
A mozaikokat a 13-19. században készítették, és ahogy korábban említettük, Szűz Mária életének epizódjait ábrázolják. A rózsaablak 13. századi.
A templom alaprajza latin kereszt formájú, de nem szabályos, ugyanis a kereszthajó enyhén ferde. Belül hiába beszélünk gótikus székesegyházról, a márvány lapokból készült ablakok relatíve kevés fényt engednek át, így látni rendesen látunk, viszont aki fényképezni szeretne, annak magasra kell tekernie az ISO-t. Mi megoldottuk, de mobillal senki se remélje, hogy díjnyertes fotókat készíthet.
Amikor beléptünk baloldalt, a sienai mesterek által készített keresztelő medence mögött (ennek részletét lásd jobbra fent)) rögtön megláttunk egy fenomenális freskót: Gentile da Fabriano trónoló Madonnáját (lásd balra lent). Ez 1425-ben készült, és már a dóm építésének azon szakaszában, amikor az 1421-es új szabályzat kimondta, hogy csakis a legnevesebb festők alkothatnak itt, tehát a munka megrendelése már önmagában a mester korabeli elismertségét tükrözi. A festő gyorsan dolgozott: 1425. augusztus 25-én még csak a jövetelét ünnepelték, október 16-án pedig az elkészült munka utáni jutalmat állapították meg. A kép egyrészt a perspektíva miatt fontos: Gentile da Fabriano a firenzei Brunelleschi-féle perspektíva tanulmányok ismeretében fogott neki a képnek, vagyis ekkor már keményen dörömbölt a reneszánsz a „kapukon”. Másrészt ez nagyon fontos állomás a festő naturalista irányba történő fejlődésében. A megrendelők is tisztában voltak a munka értékével, így azonnal megtettek mindent a védelme érdekében: például 1432-ben vasráccsal akadályozták meg, hogy bármi is hozzáérjen. A 16. századi festők se merték bántani: kicsit körbenyírták, de belekomponálták a manierista templombelsőbe.
Sajnos a két oldalhajó kápolnáiban csak kisebb-nagyobb freskótöredékek maradtak fenn az eredeti, 13-14. századi dekorációból, illetve a bal oldali utolsó oszlop közelében található Ippolito Scalza-féle Pietàtól se voltunk elragadtatva (lásd jobbra fent), amely Michelangelo híresebb, Szent Péter bazilikában található művét értelemezi újra, csak kevésbé kifejező módon. A szentély viszont mindenért kompenzál.
Egyrészt ott van a főoltár mögötti üvegablak. Ezt assisi Giovanni di Bonino készítette 1325–1334-ben és Szűz Máriát, illetve a prófétákat ábrázolja. A színek szinte csak úgy vibrálnak! Két kisebb részletet lásd a lenti fényképeken.
A szentély freskóit orvietói Ugolino di prete Ilario készítette 1370–1380 között, természetesen segédekkel, és ez az egyik legnagyobb máig fennmaradt korabeli freskóciklus Olaszországban. Természetesen ez is Szűz Mária életének epizódjait ábrázolja (lent egy részletet láthattok).
A sok szín mellett pedig hajlamosak elsiklani a gazdagon intarziázott kórus mellett, amelyet szintén a 14. század első felében készítettek. Sajnos a fényviszonyok miatt erről már nem tudtunk részletes képet készíteni.
A templom igazi csodája viszont a jobb oldali oldalhajóban, a San Brizio, vagy Új kápolnában található (lásd fent). Ez az Utolsó napok krónikája című freskóciklus, amelyet a mennyezeten még Beato Angelico és a segédei között szereplő Benozzo Gozzoli kezdett meg 1447-ben (három hónap alatt két mennyezeti ciklust csináltak meg, majd Beato Angelico ideiglenesen távozott, de olyan sokáig kellett rá várni, hogy 1449-ben felbontották a szerződését), majd a falakon Luca Signorelli fejezett be (1499–1502). Beato Angelico és műhelye nevéhez csak az oltár feletti rész köthető, amely a Ítélkező Krisztust ábrázolja angyalok és próféták között. Minden más Luca Signorelli munkája. A kápolna egy témájában és kivitelezésében is fantasztikus alkotás. A freskók a teret hamis építészeti elemekkel további részekre osztják. Alul grotteschék és kisebb jelenetek között híres személyek arcképei sorakoznak (itt számos híres mintát figyelembe vehetett Luca Signorelli): Sallustius, Dante (lásd balra lent), Statius, Claudianus, Ovidius, Tibullus, és az Empedoclészként azonosított figura (lásd jobbra lent).
A történet a bejárattól balra, a felső regiszterben kezdődik: itt az Antikrisztus prédikálását és tetteit mutatja be a festő. Érdekesség, hogy az Utolsó Ítéletet ábrázoló itáliai festményciklusok közül ez az egyedüli, amely hangsúlyos helyen ábrázolja ezt a jelenetet.
Itt Luca Signorelli számos korabeli személyt megfestett, köztük saját magát és Beato Angelicót is, amint domonkos szerzetei ruhában a freskó bal szélén nézik mi történik a képen, és szinte várják a tapsot. Giorgio Vasari, aki fiatalkorában találkozott Signorellivel, megerősítette, hogy a festő valóban olyan jó kiállású személy volt, mint amilyennek magát ábrázolta.
Az ajtó felett található a második epizód, vagyis a Világvége (lásd fent), majd jön a két kedvenc részünk: a hús feltámadása, illetve az elkárhozottak pokolra jutása.
Eléggé nyilvánvaló, hogy Signorelli már használható anatómiai ismeretek birtokában volt, amikor megfestette, ahogy a csontvázakból újra hús-vér emberek lesznek, vagyis boncolt.
Az elkárhozás folyamata volt az első freskó, amit Signorelli megfestett, és tele van erotikus utalásokkal, groteszk viccekkel és pikás részletekkel. A freskó egyik leghíresebb részlete a repülő démon, amint egy bűnös nőt visz magával, és vicsorít, amint hátranéz, mintha elégedett lenne zsákmányával.
Az elkárhozás jelenetével szemben, vagyis az antikrisztusos epizód szomszédságában találhatók a boldogok a Paradicsomban. Természetesen mindannyiukat érett felnőttként ábrázolta Signorelli, amint nyugodtan várják mi fog történni.
Az oltár feletti rész természetesen azt ábrázolja, amint a Beato Angelico által már megfestett Ítélkező Krisztus magához hívja az üdvözülteket és letaszítja a pokolba a kárhozottakat. Az oltárkép pedig a kápolna nevét adó Madonna di San Brizio. Ez a legenda szerint az a madonna, amit a várost megtérítő San Brizio adományozott a lakosoknak, valójában viszont egy középszerű 13. századi festményről van szó, amelyet a 14. században részlegesen átfestettek. A festmény amúgy egy barokk keretben található, amit 1715-ben készítettek (lásd balra lent). A boltozat Luca Signorelli-féle freskóiból pedig jobbra lent látsz egy részletet.
Balázs már volt párszor Orvietóban, de mindig azelőtt, hogy befejezték volna a Brizio kápolna restaurálását. Most persze tobzódott. Miután mindenki kigyönyörködte magát, átmentünk a baloldali oldalhajóba, ahol a bolsenai oltárterítőt őrzik. Ezt 1350–1356 között építették, és a szentély freskói kapcsán már említett Ugolino di prete Ilario festette ki 1357–1364-ben (természetesen nem egyedül). A festmények mind az átváltoztatás csodájához kötődnek, ugyanis a bolsenai csodán kívül hasonló eseményeket örökítenek meg. Szépnek szép, de hiba volt, hogy a San Brizio kápolna után jöttünk ide, ugyanis Luca Signorelli után csak bólogattunk a freskókra, de egyik miatt se lelkesedtünk eléggé.
A kápolna egyik gyöngyszeme – volt, amíg át nem vitték a közeli múzeumba – a relikviatartó, amely sienai Ugolino di Vieri munkája 1337–1338-ból. Ezt még a kápolna felépítése előtt csinálták, és az itáliai, illetve európai aranyművészet egyik gyöngyszeme. Az oltárterítő viszont nem sokáig maradhatott benne, ugyanis 1363-tól napjainkig a most is látható szentségtartóban őrzik (lásd balra lent).
A kápolna másik érdekessége a Lippo Memmi-féle Kegyelem Madonnája, amely 1330 körül készült (lásd jobbra fent).
Ahogy korábban is jeleztük, az orvietói székesegyház csodálatos, ha arra jártok mindenképpen menjetek el, mert megéri.
Itt találtok további képeket a dóm külsejéről.
Orvieto székesegyháza szorosan kötődik az úgynevezett bolsenai csodához. 1263-ban egy Prágából származó, Rómába zarándokló, Pietro nevű pap, aki kételkedett abban, hogy a mise során valódi átváltozás történik, éppen átváltoztatta az ostyát és a bort Bolsenában, amikor az ostya valóban vérezni kezdett. Azóta persze többféle tudományos magyarázat is felmerült, a jelenséget laboratóriumban többször is reprodukálták, de nem sikerült tudományosan megmagyarázni minden egyes vérző ostyát, vagyis akár csoda is lehetett, ami Bolsenában történt. Ennek nyomait viszont sohase engedték, hogy tudományos eszközökkel megvizsgálják, vagyis nekünk kell eldönteni, hogy mit higgyünk el. A korban a jelenséget természetesen csakis csodaként tudták értelmezni, így érthető, hogy egy méltó helyet kívántak emelni, ahol a kor egyik nagy problémájára, a valódi vérré és hússá történő átváltozás kérdésére választ adó relikviákat méltó módon lehessen elhelyezni. Ebből lett az orvietói székesegyház, amely szerintünk az egyik legszebb gótikus székesegyház Olaszországban.
A munkálatok 1290-ben kezdődtek, természetesen ekkor még román stílusban, de hamar megjelentek a gótikus stílus elemei, amelyek most már meghatározzák az épületet. Természetesen egy székesegyház sohase rövid idő alatt épül fel, így Orvietóban is hivatalosan a 16. század végén értek véget a munkálatok, de az 1591-es hivatalos befejezés ellenére még a 19-20. században is dolgoztak az épületen. Az eredeti tervezője valószínűleg Arnolfo di Cambio volt, de elég sok ember határozta meg a templom építését. A 13. század végén Giovanni di Uguccione honosította meg a gótikus formákat, a homlokzat kialakítását pedig a sienai Lorenzo Maitaninak köszönhetjük (a 14. század első harmada). Mellesleg sienai hatásnak köszönhető az épület jellegzetes világos-sötét sávozása, amit bazalt és travertin márvány felhasználásával értek el. Az építkezés során az utolsó építészként Ippolito Scalzát tartják számon, akinek a nevéhez többek között a homlokzat négy tornya köthető.A homlokzat szabályos, és büszkén hirdeti, hogy Szűz Máriának szentelték a helyet. Nem hiába található a Madonna mindegyik ábrázolás központjában. A bronzkapukat Emilio Greco készítette 1964–70 között (a baloldali kápolna ajtaja is relatíve új, ugyanis ezt meg a 19. század végén készítették).
A főhomlokzat többi eleme viszont a 13-17. században készült. Az alsó regiszterben, a kapuk mellett, balról jobbra haladva az alábbi témákat dolgozzák fel a 13–14. századi féldomborművek: Teremtés, Jessze fája (vagyis Jézus családfája), Jézus élete, Utolsó ítélet. Nagyon szépek, plasztikusak a jelenetek, némi bibliai ismerettel könnyedén lehet azonosítani pl. a Teremtés epizódjait.
Közvetlenül a kapuk felett a négy evangélista jelképeit ábrázoló bronzszobrokat láthatjuk (ezek az eredeti 14. századi szobrok), illetve középen a trónon ülő Madonnát (ez viszont az eredeti 14. századi munka másolata) (lásd lent).
A legalsó timpanon sor csúcsán lévő három szobor (Mihály és Gábriel arkangyal, illetve az Isten báránya) közül a jobb oldali (Gábriel) szintén másolat.
A mozaikokat a 13-19. században készítették, és ahogy korábban említettük, Szűz Mária életének epizódjait ábrázolják. A rózsaablak 13. századi.
A templom alaprajza latin kereszt formájú, de nem szabályos, ugyanis a kereszthajó enyhén ferde. Belül hiába beszélünk gótikus székesegyházról, a márvány lapokból készült ablakok relatíve kevés fényt engednek át, így látni rendesen látunk, viszont aki fényképezni szeretne, annak magasra kell tekernie az ISO-t. Mi megoldottuk, de mobillal senki se remélje, hogy díjnyertes fotókat készíthet.
Amikor beléptünk baloldalt, a sienai mesterek által készített keresztelő medence mögött (ennek részletét lásd jobbra fent)) rögtön megláttunk egy fenomenális freskót: Gentile da Fabriano trónoló Madonnáját (lásd balra lent). Ez 1425-ben készült, és már a dóm építésének azon szakaszában, amikor az 1421-es új szabályzat kimondta, hogy csakis a legnevesebb festők alkothatnak itt, tehát a munka megrendelése már önmagában a mester korabeli elismertségét tükrözi. A festő gyorsan dolgozott: 1425. augusztus 25-én még csak a jövetelét ünnepelték, október 16-án pedig az elkészült munka utáni jutalmat állapították meg. A kép egyrészt a perspektíva miatt fontos: Gentile da Fabriano a firenzei Brunelleschi-féle perspektíva tanulmányok ismeretében fogott neki a képnek, vagyis ekkor már keményen dörömbölt a reneszánsz a „kapukon”. Másrészt ez nagyon fontos állomás a festő naturalista irányba történő fejlődésében. A megrendelők is tisztában voltak a munka értékével, így azonnal megtettek mindent a védelme érdekében: például 1432-ben vasráccsal akadályozták meg, hogy bármi is hozzáérjen. A 16. századi festők se merték bántani: kicsit körbenyírták, de belekomponálták a manierista templombelsőbe.
Sajnos a két oldalhajó kápolnáiban csak kisebb-nagyobb freskótöredékek maradtak fenn az eredeti, 13-14. századi dekorációból, illetve a bal oldali utolsó oszlop közelében található Ippolito Scalza-féle Pietàtól se voltunk elragadtatva (lásd jobbra fent), amely Michelangelo híresebb, Szent Péter bazilikában található művét értelemezi újra, csak kevésbé kifejező módon. A szentély viszont mindenért kompenzál.
A sok szín mellett pedig hajlamosak elsiklani a gazdagon intarziázott kórus mellett, amelyet szintén a 14. század első felében készítettek. Sajnos a fényviszonyok miatt erről már nem tudtunk részletes képet készíteni.
A templom igazi csodája viszont a jobb oldali oldalhajóban, a San Brizio, vagy Új kápolnában található (lásd fent). Ez az Utolsó napok krónikája című freskóciklus, amelyet a mennyezeten még Beato Angelico és a segédei között szereplő Benozzo Gozzoli kezdett meg 1447-ben (három hónap alatt két mennyezeti ciklust csináltak meg, majd Beato Angelico ideiglenesen távozott, de olyan sokáig kellett rá várni, hogy 1449-ben felbontották a szerződését), majd a falakon Luca Signorelli fejezett be (1499–1502). Beato Angelico és műhelye nevéhez csak az oltár feletti rész köthető, amely a Ítélkező Krisztust ábrázolja angyalok és próféták között. Minden más Luca Signorelli munkája. A kápolna egy témájában és kivitelezésében is fantasztikus alkotás. A freskók a teret hamis építészeti elemekkel további részekre osztják. Alul grotteschék és kisebb jelenetek között híres személyek arcképei sorakoznak (itt számos híres mintát figyelembe vehetett Luca Signorelli): Sallustius, Dante (lásd balra lent), Statius, Claudianus, Ovidius, Tibullus, és az Empedoclészként azonosított figura (lásd jobbra lent).
A történet a bejárattól balra, a felső regiszterben kezdődik: itt az Antikrisztus prédikálását és tetteit mutatja be a festő. Érdekesség, hogy az Utolsó Ítéletet ábrázoló itáliai festményciklusok közül ez az egyedüli, amely hangsúlyos helyen ábrázolja ezt a jelenetet.
Itt Luca Signorelli számos korabeli személyt megfestett, köztük saját magát és Beato Angelicót is, amint domonkos szerzetei ruhában a freskó bal szélén nézik mi történik a képen, és szinte várják a tapsot. Giorgio Vasari, aki fiatalkorában találkozott Signorellivel, megerősítette, hogy a festő valóban olyan jó kiállású személy volt, mint amilyennek magát ábrázolta.
Az ajtó felett található a második epizód, vagyis a Világvége (lásd fent), majd jön a két kedvenc részünk: a hús feltámadása, illetve az elkárhozottak pokolra jutása.
Eléggé nyilvánvaló, hogy Signorelli már használható anatómiai ismeretek birtokában volt, amikor megfestette, ahogy a csontvázakból újra hús-vér emberek lesznek, vagyis boncolt.
Az elkárhozás folyamata volt az első freskó, amit Signorelli megfestett, és tele van erotikus utalásokkal, groteszk viccekkel és pikás részletekkel. A freskó egyik leghíresebb részlete a repülő démon, amint egy bűnös nőt visz magával, és vicsorít, amint hátranéz, mintha elégedett lenne zsákmányával.
Az elkárhozás jelenetével szemben, vagyis az antikrisztusos epizód szomszédságában találhatók a boldogok a Paradicsomban. Természetesen mindannyiukat érett felnőttként ábrázolta Signorelli, amint nyugodtan várják mi fog történni.
Az oltár feletti rész természetesen azt ábrázolja, amint a Beato Angelico által már megfestett Ítélkező Krisztus magához hívja az üdvözülteket és letaszítja a pokolba a kárhozottakat. Az oltárkép pedig a kápolna nevét adó Madonna di San Brizio. Ez a legenda szerint az a madonna, amit a várost megtérítő San Brizio adományozott a lakosoknak, valójában viszont egy középszerű 13. századi festményről van szó, amelyet a 14. században részlegesen átfestettek. A festmény amúgy egy barokk keretben található, amit 1715-ben készítettek (lásd balra lent). A boltozat Luca Signorelli-féle freskóiból pedig jobbra lent látsz egy részletet.
Balázs már volt párszor Orvietóban, de mindig azelőtt, hogy befejezték volna a Brizio kápolna restaurálását. Most persze tobzódott. Miután mindenki kigyönyörködte magát, átmentünk a baloldali oldalhajóba, ahol a bolsenai oltárterítőt őrzik. Ezt 1350–1356 között építették, és a szentély freskói kapcsán már említett Ugolino di prete Ilario festette ki 1357–1364-ben (természetesen nem egyedül). A festmények mind az átváltoztatás csodájához kötődnek, ugyanis a bolsenai csodán kívül hasonló eseményeket örökítenek meg. Szépnek szép, de hiba volt, hogy a San Brizio kápolna után jöttünk ide, ugyanis Luca Signorelli után csak bólogattunk a freskókra, de egyik miatt se lelkesedtünk eléggé.
A kápolna egyik gyöngyszeme – volt, amíg át nem vitték a közeli múzeumba – a relikviatartó, amely sienai Ugolino di Vieri munkája 1337–1338-ból. Ezt még a kápolna felépítése előtt csinálták, és az itáliai, illetve európai aranyművészet egyik gyöngyszeme. Az oltárterítő viszont nem sokáig maradhatott benne, ugyanis 1363-tól napjainkig a most is látható szentségtartóban őrzik (lásd balra lent).
A kápolna másik érdekessége a Lippo Memmi-féle Kegyelem Madonnája, amely 1330 körül készült (lásd jobbra fent).
Ahogy korábban is jeleztük, az orvietói székesegyház csodálatos, ha arra jártok mindenképpen menjetek el, mert megéri.
Itt találtok további képeket a dóm külsejéről.
Egy csoda!!!!
VálaszTörlésHamarosan indulunk Rómából, nagyon várjuk! Miklós
VálaszTörlés