Cittadella – a kerek középkori Palmanova

Nincs olyan hely, amelyet valamilyen formában ne érintettek volna az emberi történelem folyamatos háborúi. Az itáliai félsziget városai csak nagyon rövid ideig, a Római Köztársaság fénykorától Aurelianus császár uralkodásáig maradtak falak nélkül, majd egészen a 19. század végéig valamilyen formában mindig fenntartották a védműveket. Van, ahol ezeket folyamatosan korszerűsítették, máshol megmaradt egy korábbi állapot.

Cittadella területe már a bronzkor óta lakott: 1990-ben tárták fel az akkori helység maradványait. A város mai szerkezete viszont a középkorban alakult ki, ugyanis a mostani települést 1220-ban alapította Padova. Ez egy előretolt helyőrség volt, ugyanis a trevisóiak által emelt Castelfranco ellen emelték. Cittadella eltért a konkurens településtől: ez nem csak egy erőd volt, hanem egy új város, amelyet a környező terület közigazgatási székhelyeként is hasznosítottak. Padova és birtokai 1406-ban kerültek velencei uralom alá, ekkor Cittadella is követte az anyaváros sorsát. A velencei uralom alatt végre beköszöntött a béke, és a helyiek elkezdtek a középkori falakon kívül is építkezni: korábban a falakon kívül senki sem szavatolta a biztonságukat. Habár 1797-ben a campoformiói béke felszámolta a Velencei Köztársaságot, Cittadellának ebből csak a közigazgatási ide-oda csatolások problémája okozott nehézséget.

A falakat már a velencei uralom alatt elkezdte felszámolni a lakosság, ugyanis szépen elhordták a földből készült belső támasztékot, ami 1774-ben egy jelentősebb szakasz leomlásához vezetett. Habár ekkorra már jócskán eljárt az idő a városi falak felett, a lakosok bizalma nem lehetett feltétlen, így a leomlott szakaszt azonnal kijavították. A stabilitást viszont továbbra se biztosították, így a támaszték elhordása miatt 1785-ben egy újabb szakaszon omlott össze a védmű. Ezeket a romló szakaszokat végül mindig helyreállították, így ami ránk maradt, az lényegében egy teljes fal, amely azon kevés európai középkori védművek egyike, aminek a tetején ma is végig lehet menni.

A falat négy kapu töri meg, amelyek az égtájakat követik: Padova, Vicenza, Bassano del Grappa és Treviso felé vezet innen út, így a vonatkozó kapuk is ezekről az irányokról kapták a nevüket. A falakat nem alapozták alá, csupán egy földből készült töltésen nyugszanak. Ez nem igazán okozott gondot, ugyanis eredetileg sokkal szélesebb volt az árok, amely körülvette a falakat, és régen is víz nehezítette ezen az átkelést. Ma a falak sugara 1461 méter, vastagságuk 2,1 méter, ami 80 cm-re csökken legfelül, és általában 14 méter a magasságuk, habár a négy kaputorony a 30 métert is eléri. Ezeken felül van még 12 darab négyszögletes 6×4×22 méteres nagyobb, illetve 16 db. 6×3×15 méteres kisebb torony. Ma az északi, vagyis a bassanói kapunál lehet bejutni a falakra, és ha nem szeretnénk végigmenni az egészen, akkor a déli, vagyis a padovai kapunál is ki lehet jönni. A két nagy kapuban kiállítás is van, amely részben a régészeti feltárás leleteit mutatja be, illetve a település középkori életének katonai aspektusaival foglalkozik. Ezek jórészt a város történetének padovai időszakát, és az akkori háborúskodást mutatják be. Az 1300-as években ugyanis többször is megostromolták a települést, és volt, amikor el is foglalták. A falak jelenkori helyreállítása és látogathatóvá tétele 1992-ben kezdődött, a múzeumot is ekkor alakították ki.

A városban megtalálunk mindenféle érdekességet. Ha a bassanói kapu felől közelítjük meg a városközpontot, akkor a buszpályaudvarnak is helyet adó első terecske sarkán egy modernista épületet találunk. El se lehet téveszteni, stílusa jellegzetes: ez volt a fasiszta párt helyi székháza.

Nem sokkal később kiérünk a főtérre, ahol a székesegyház és a városi színház mellett például a helyi lakosok városvédő szervezetének a székházát is megtaláljuk. Érdemes különben kihasználni a főútvonalak mellett szinte végig fennmaradt árkádok nyújtotta védett gyalogos útvonalat, ugyanis a hangulathoz néhol régi freskók is társulnak.

A székesegyház szép, de elég késői, mivel a mai formáját az 1913-ban átadott homlokzat kivételével 1776–1826 között nyerte el. A környező kápolnák viszont nagyon szép középkori freskó részleteket is rejtenek.

 A via Guglielmo Marconin például a Palazzo Pretorio az, amely különösen megtetszett: ez a történelmi városháza, amely nagyon sok eredeti freskót őriz (lásd balra net).

Az Isonzó expressz utasai viszont nem csak a fenti szépségekért, hanem a város határában található temető miatt látogatták meg a települést. Az első világháború után ugyanis elkezdték felszámolni a Piave-menti temetőket, és az 1940-es évek exhumálásainak köszönhetően ez lett az egyik legnagyobb gyűjtőtemető, ahol a Monarchia 21 478 elhunyt katonája nyugszik. Van közöttük mindenféle nemzetiségű: 662 osztrák, 2 638 magyar, 787 jugoszláv, 1 016 lengyel, 437 román, 24 orosz és 394 szlovák. Ezen felül 1 695 személy nemzetiség ismeretlen, és egy körülbelül 10 000 fős tömegsír is van. A szlovákok jórészt a csehszlovák légió halottai.

A temető délnyugati sarkában található bódéban általában fellelhető egy helyi szakember, aki tud segíteni a temető nyilvántartás megtekintésében is.

Itt találtok további fotókat a falakról.

Itt vannak még képek a városról.

Itt pedig a temetőről.

Város(rész)tervezés fasiszta színekben, avagy irány az EUR

A tervezett város nem újdonság, különösen nem Olaszországban. Már a rómaiak is tudták, hogyan kell várost alapítani, akik természetesen megfelelő ismeretekre tehettek szert a görögök és az etruszkok példájából okulva. A modern kori Olaszországban viszont főleg a fasizmust emlegetik, amikor városalapításokról van szó (lásd Littoria/Latina, vagy Sabaudia esetét). A helyzet természetesen ennél sokkal összetettebb, hiszen a 19. században is alapítottak új településeket (például Crespi d'Addát, vagy Montevecchiót), viszont ezek főleg gazdasági célból, egy iparvidék munkásai számára jöttek létre. A fasizmus bukása után is alapítottak új településeket: ilyen például az 1968-as belicei földrengés után ex novo felépített Gibellina városa. Természetesen a természeti katasztrófákat követő városalapítások számát bőségesen felülmúlja az üzemi alapítású új negyedek száma (például Torviscosa vagy Metanopoli). Egy város(rész)alapítás viszont mindenképpen kilóg a sorból, ugyanis az EUR-t eredetileg kulturális célból építették. A római városrész eredeti neve E42 lett volna, hiszen az 1942-es világkiállítás színhelyéül szánták, majd ebből lett az Esposizione Universale di Roma [Római Világkiállítás], tehát EUR, és végül az Európa, amit szinte senki se használ. Hosszútávon, az expó után pedig ide kívánták kiköltöztetni a minisztériumokat, de végül a terv nem teljesen úgy valósult meg, ahogy eredetileg akarták.

1935-ben Róma kormányzója (a fasizmus alatt Rómának nem választott polgármestere, hanem kinevezett kormányzója volt) javasolta Mussolininek, hogy nevezze Rómát az 1942-es világkiállításra, amely arra is lehetőséget adott volna, hogy a Római menetelés 20. évfordulóját a nemzetközi figyelem központjában ünnepeljék meg. Mussolininek tetszett az ötlet, és a megfelelő előkészítések, kisajátítások, illetve felmérések után 1937. április 26-án kezdetét is vette az új negyed építése. A kor ismert építészeit kérték fel, és a klasszikus római urbanisztikai elveket kombinálták az olasz racionalizmussal.

Az olasz gazdaság viszont nem birkózott meg azzal a hatalmas feladattal, amit Mussolini elvárt tőle, így a második világháború során a munkálatok 1942-re leálltak. Ekkorra csupán pár épület készült el, mint például a hivatali épület (amely most is az EUR Rt. hivatalának ad otthont), vagy az ezzel szomszédos étterem, ahol a kiállítás fogadásait akarták megrendezni.

Az építkezés nem kizárólag állami eszközökkel történt. A Római Civilizáció Múzeuma például a FIAT cég megrendelésére készült, amely sokáig az épület tulajdonosa is volt. Ez is mutatja, hogy az épületek felhasználása összetett volt: az expó után a FIAT pavilonját eleve múzeumi célból kívánták hasznosítani.

Hasonló funkcióváltásra került sor a mostani Olasz Központi Levéltár tömbje esetében is. Ezt eredetileg a Fegyveres Erők épületének szánták, majd még a tervezési fázisban az olasz gazdasági sikereket bemutató pavilont csináltak belőle. A második világháború alatti leállásig csak az alapokat ásták ki, hogy majd minimális módosítással az 1950-es évek végén felépítsék az Olasz Központi Levéltár számára, amely azóta is itt működik.

Az épületeket, illetve ezek torzóit megviselték a második világháború harcai is. 1943-ban megsérült az építés alatt álló Szent Péter és Pál bazilika, illetve 1943. szeptember 10-én itt is összecsaptak az olasz és német csapatok. A templom építése az 1950-es években folytatódott, amikor rádöbbentek a hatóságok, hogy a felhalmozott építőanyag jelentős része szőrén-szálán eltűnt. Ez lett a sorsa pár műtárgynak is: a kibombázott lakosok, akik szükségszállásként használták az EUR épületeit, például eltüzelték Amerigo Tot egyik fából készült, 375×164×10 cm-es féldomborművét, de erre a sorsra jutottak a légvédelmi óvóhely fa padjai is.

A negyed meglehetősen foghíjas állapotban volt, amikor az 1950-es években újra elkezdtek foglalkozni vele, és némileg átértelmezve ugyan, de végül is a sport és a kultúra fellegváraként befejezték az 1960-as római olimpiára.

A két legismertebb épülete a fent is említett bazilika, amelyet a negyed legmagasabb pontján emeltek, így Róma különböző pontjairól látszódik (lásd fent), illetve a négyszögletes Colosseum (lásd lent, az utca végén), avagy az Olasz Civilizáció palotája. A templom természetesen nem Mussolini mauzóleuma, ahogy eredetileg tervezték, a „római sajtházat” (a sok becenév egyike) pedig 2028-ig a Fendi divatcég bérli, ami azért is jó hír, mert a befejezésétől kezdve többet állt üresen, mint amennyit valaha is használták valamire.

 

A Kongresszusi Palota (lásd fent, az utca végén), amelyet majdnem teljesen befejeztek a második világháború során, meglehetősen sok és változatos eseménynek volt a tanúja. Az 1960-as római olimpia alatt itt rendezték a vívók viadalait, de előtte például 1956. december 8–14. között itt ülésezett az Olasz Kommunista Párt 8. kongresszusa, amely az 1956-os forradalom elítélése mellett foglalt állást. 2002-től pedig minden év decemberében az egyik fontos olasz könyvfesztiválnak ad otthont.

A néprajzi múzeumot befogató épület is elkészült 1942-re, és az előterében látható többek között Amerigo Tot „A folklór jellegzetes elemei” című márványból készített féldomborműve, illetve a kolonnád két oldalát díszíti Enrico Prampolini „Korporációk” és Fortunato Depero „Szakmák és Művészetek” (lásd balra) című mozaikja. Egyszerűsítés lenne, ha a sok díszítést a fasiszta rezsim megrendelőinek művészeti igényére vezetnénk vissza. A Közmunkaügyi Minisztérium egyik 1935-ös (1935. február 9-ei 3790/129. sz.) és 1937-es (1937. április 29-ei Div. V, 4182. sz.) körözvénye után ugyanis az úgynevezett Bottai-fél törvény (1942. május 11-ei 839. sz. tc.) kötelezően előírta a középületek esetében, hogy a költségek minimum 2%-át külső dekorációra költsék. Ez nem vonatkozott az 1 millió – oktatási épület esetében 500 ezer – líra alatti költségvetésből emelt, illetve a „technikai-ipari” célú épületekre, viszont szentesített egy olyan gyakorlatot, amit az új, 1949-es művészeti törvény (1949. július 9-ei 717. sz. tc.) is fenntartott. A rendelkezések célja pedig a művészet pártolása volt, bármiféle politikai berendezkedéstől függetlenül. A fasizmus fennállása során eltervezett mozaikokat tehát újabb és újabb kültéri műtárgyak követték, így ebben sem figyelhető meg törés az EUR 1942 előtti és utáni épületei terén.

Az utcák elnevezése természetesen megváltozott. A Birodalom útja ma a Cristoforo Colombo sugárút névre hallgat, és a még Mussolini által megrendelt, de csak 1959-re befejezett Guglielmo Marconi obeliszk se a Birodalom téren, hanem a Marconi téren áll.

A negyed a római tömegközlekedés fejlődését is elősegítette. Az első római metróvonal ugyanis eredetileg ezért épült, hogy összekösse a tulajdonképpeni várossal az expó területét: ez a mai B vonal déli szakasza. Az expón belülre is terveztek egy kisvasutat, aminek a 19 km hosszú alagútrendszere máig létezik, és a különféle hivatalok összekötésére szolgált volna, viszont ma már csak a tűzoltók és a vízvezetékek karbantartói használják. Mussolini egy bunkert is terveztetett, amely megépült, és egy ideje szó volt arról, hogy látogathatóvá teszik. Ki tudja. Az EUR néhol kissé rideg, de monumentális, és a maga módján szép. Aki teheti nézze meg. Az itteni múzeumok éppen általános karbantartáson esnek át, és 2020-ra ígérik az újbóli megnyitásukat. Ha akkor mentek, akkor pedig mindenképpen látogassatok el a Római Civilizáció Múzeumába!

Az expó tervezett alaprajzát innen töltöttük le.

Az EUR 1953-as állapotát ábrázoló fénykép innen származik

Itt pedig további képeket találtok a városrészről.