Angers, a zebra erőd és fali szőttese

Nászutunk Loire-folyó melletti szakaszában az utolsó napot Angers-ben töltöttük, ahol a város mellett az erődöt, a székesegyházat és néhány múzeumot is meglátogattunk. A település a Loire és a Maine folyó találkozásától nem messze, a Maine két partján fekszik. Habár az írásmódból kevésbé nyilvánvaló, de ez is tükrözi, hogy a város Anjou tartomány központja, így a történelem során felbukkanó különféle Anjou grófoknak/hercegeknek ez volt a mindenkori hatalmi központja, hacsak nem kerültek még magasabb pozíciókba. Az első fontos Anjou dinasztia a Plantageneteké, akik 1154-ben az angol trónt is megszerezték, mégis első családi temetkezési helyszínként az Angers-hez közeli Fontevraud apátságot szemelték ki. Hiába, a szülőföld varázsa… Angers első virágkora a Plantagenetekhez fűződik, akik eleinte a szomszédos normandiai hercegek ellenfelei voltak, így Angers-t muszáj volt megerődíteniük. II. Henrik angol király a normann hercegi és az angol királyi cím örökösének, Matildának, illetve V. (Szép) Gottfriednek, Anjou grófjának volt a fia, így alatta kezdődött először a franciaországi, majd pedig az angliai birtokkoncentráció. Ez a birodalomépítés egy példátlan kulturális fellendüléssel társult, és egy egyedi építészeti stílus, az úgynevezett Plantagenet gótika megjelenését eredményezte.

Először az óváros történelmi negyedében található, 13-15. század között épült várkastélyhoz mentünk, melynek elődje már a római időkben is állt. Földnélküli János angol király többek között ezt az erődöt is elveszítette, így a de facto független Anjou hercegségből a 13. század elejére francia királyi birtok lett. Angers regionális várossá fejlődött, a mostani erőd építése IX. (Szent) Lajos francia király ideje alatt kezdődött. Ekkor kizárólag garnizonként szolgált a hely, viszont a francia királyi ház egyik mellékágának odaadományozta az uralkodó az Anjou hercege címet, amely a település, és az erőd újabb fénykorához vezetett. A Valois-Anjouk 1360-1481 között uralkodtak Angers felett, és ideig-óráig a nápolyi trónt is megszerezték, így Angersből – legalábbis névleg – királyi központ lett.

A kastély előtt Anjou René szobra üdvözli a turistákat, ami stílszerű, hiszen alatta teljesedett ki a pompa a várban. René király reprezentációs igényei következtében ugyanis a garnizonból valódi királyi palota született a komor várfalak által határolt területen. Erre volt hely, hiszen az ötszög alakú építmény több mint 20 000 m²-es területet foglal el, amelyhez 950 méter hosszú várfal, illetve 17 henger alakú bástya tartozik. Ezek ekkoriban magasabbak voltak, mint ma, ugyanis a tüzérség megjelenését követően csökkentették a magasságukat. Csak ez egyiket hagyták meg 40 méteresnek, ugyanis ezen egy szélmalom működött.

Ne hagyjátok ki a várfal sétát sem, mert remek kilátás nyílik a folyóra és az óvárosra, ahol a legimpozánsabb építmény a 12. századi gótikus Saint Maurice székesegyház, amelyet a vár után közelebbről is megnéztük, de erről majd később.

A bejárat a felvonóhidakkal ma is áll, és a tufából, illetve palából épült erőd marcona látványát gyönyörű, reneszánsz stílusú kertek színesítik. Sikerült nyitásra odaérnünk, így a délelőtti napsütésben itt fotóztunk, mielőtt beléptünk volna a belső terekbe, hogy relatíve turista-mentes képeket készíthessünk. Sietnünk kellett, mert az elmaradhatatlan olasz csoportokat csak egy paraszthajszállal előztük meg. A kertek természetesen a középkorban nem csak az esztétikai élmény miatt létesültek, ugyanis volt itt szőlő, és gyógynövényeket, illetve fűszernövényeket is termesztettek. Ma ezen funkciókra utal a tér kialakítása.

A királyi lakhelynek csak egy része maradt fenn, és sajnos ez is töredékesen. A vadregényes külsőt tornyok biztosítják, és az erődszerű kiképzést hangsúlyozzák a csigalépcsők is. Az első emeleten voltak René király lakosztályai, a második szinten pedig a feleségéé. Sajnos a belső díszítőelemek jelentős része megsemmisült, ma mutatós kiállítást találunk itt, amely az udvari életet, a lovagi kultúrát és a dinasztiát mutatja be.

A királyi lakrészhez tartozik egy kápolna is, melyben megmaradt néhány középkori díszítő elem, valamint freskó. Az egy hajós épületet II. Lajos építtette valamikor 1410-ben. Természetesen az uralkodónak magánoratórium dukált (lásd lent), amelyet külön lehetett fűteni. A mennyezeten a zárókövek pedig az uralkodói címert formázzák (lásd jobbra fent): ez magyar elemet is tartalmaz a család nápolyi trónigény miatt, hiszen a nápolyi Anjou címer fontos eleme volt az Árpád-sáv, az Anjou-liliomokkal teli mező, és a jeruzsálemi kereszt, amelyeket az Angers-i rezidencián is be kellett mutatni. A kápolna impozáns, de szerencsénkre a fény nem engedte, hogy elfelejtkezzünk a festett ablakokról, ugyanis a beszűrődő napfény látványa lenyűgözött minket.

A váron belül egy modern épület is található, ahol a hely egyik legkülönlegesebb tárgya található. Ez a tenture de l’Apocalypse elnevezésű 14. századi faliszőnyeg-sorozat, amely a Jelenések könyvének epizódjait ábrázolja. 1954-től látható mai helyén, egy L alakú épületben, amelyet Bernard Vitry francia építész tervezett. 1990-ben és 2000-ben a fény- és szellőzőberendezést is korszerűsítették, hogy még jobban érvényesülhessenek a műemlékvédelmi szempontok. Ezek közé tartozik az állandó hő és páratartalom biztosítása, így ha sokáig szeretnétek gyönyörködni a műben, akkor készüljetek meleg holmival.

A kárpitot Nicolas Bataille, a 14. század második felének legismertebb szőnyegszövő művésze készítette I. Lajos rendelésére. A szövés hét évig tartott Párizsban, Jean de Bruges rajzai alapján. A mesés sorozat eredetileg 24 méter széles, 6,1 méter magas, 168 méter hosszú volt. Mindegyik darabja egy bibliai személyiséget ábrázol, de a 90 vallásos jelentből mára csak 71 maradt meg. A színei alaposan megkoptak, de így is dominálnak a kék, piros és elefántcsont színek, melyek között narancs és zöld színek is előbukkannak. A művész aranyozott, illetve ezüstözött gyapjú és a selyem szálakat is használt. Az Apokalipszis népszerű téma volt a középkorban, hiszen a látványos bibliai témák különféle allegorikus töltet hordoznak. Mindegyik témához tartozik egy-egy plusz regiszter, amely az eget és a földet ábrázolja. A legtöbb jelenetben a pusztulás és halál szerepel, mégis a végén a jó diadalmaskodik. René király, az utolsó előtti Anjou herceg 1480-ban az Angers-i székesegyházra hagyta a faliszőttest, amelyet a 18. században már ósdinak tartottak, és ekkor csonkították meg. A kárpit darabjait padlószőnyegként, a fák védelmére, vagy épületek szigetelésére használták. A 19. században felismerték jelentőségét és elkezdték a restaurálását.

A várkastély után a már említett Saint Maurice székesegyházat néztük meg. Története a 11. századra nyúli vissza, amikor Norman de Dua és Guillaume de Beaumont püspökök egy új templom építését rendelték el, miután a korábbi leégett, viszont ezt a 16. századig többször is átépítették. A két tornyú épület magasra nyúlik, és keverednek benne a román, illetve a gótikus stílusjegyek. Nincsenek külső támpillérek, így a boltozat súlyát az oldalfalak hordozzák. Ez még a román stílusra utal, viszont az ablakokat a felső szinten már úgy alakították ki, hogy minél több fényt engedjenek be, amely már a gótikát idézi. Az átmenetet tükrözik a falak is. A román stílusú alsó szintet már majdnem gótikus jellegű ívek fedik. Ezt a különleges stílust nevezzük Plantagenet, vagy más néven Anjou gótikának nevezik. A katedrális portálján Krisztust és a négy evangélista láthatjuk a szimbólumaikkal. A székesegyházat eredetileg Szűz Máriának szentelték, védőszentje csak később lett Szent Maurice, aki a thébai légió katonája volt, és keresztény hite miatt lett vértanú. A homlokzaton a thébai légió katonának a szobrai kaptak még hangsúlyos helyet, igaz kialakításuk késői, ugyanis ezeket a díszítéseket már a 16. században készítették.

Szerencsére mindez túlélte a vallásháborúkat, amikor a hugenották sok szobrot elpusztították, illetve a francia forradalmat, amikor ez a székesegyház is az „Ész temploma” lett.

Nekünk leginkább az ólomüveg ablakok tetszettek, amelyek között vannak eredeti 12. századiak is. A nyugati hajó ablakait 1451-ben André Robin mester műhelye készítette. A főhajó északi oldalán találhatóak a 12. századi ablakok, míg a déli oldal ablakai megsemmisültek a második világháborús bombázások következtében, így ezeket az 1960-as években készítették.

Sajnos a középkori belső freskókból csak töredékek maradtak fenn, de egy emléktábla a padlón emlékeztet minket arra is, hogy az Anjou-hercegeknek ez a templom a temetkezési helye: itt temették el I-II. Lajos, Anjou René és feleségeik szívét.

A francia gasztronómia élvezetek után sétáltunk a városban, ahol a fából és téglából épített régi házak faragott díszítéseiben tobzódtunk. Ezek közül a leghíresebb a Sainte-Croix téren  található található Ádám-ház, amelyet a 15. században építettek (lásd balra lent).

Útba ejtettük a Szentháromság templomot. Itt is az Anjou-gótika volt a jellemző, és mivel egy kevésbé ismert látványosságról van szó, így tömeg-mentesen csodálhattuk végig a részleteket. Oda voltunk a fenomenális oszlopfőkért, ugyanis tele voltak szörnyecskékkel.

A templom ma egy plébánia központja, eredetileg viszont a Ronceray apátsághoz tartozott, és ezzel össze is nőtt. Sajnos ez utóbbiba már nem tudtunk bemenni, de így is megérte, mert a látványon túlmenően nagyon szemléletesen mutatták be a tablók miért is különleges ez a helyi gótikus stílus.

Nem sokat sétáltunk a templom után, ugyanis már nagyon közel jártunk a Musée Jean-Lurçat-hoz, amely a középkorban egy kórház volt, ma pedig kortárs szőttes kiállítást rendeztek be benne. Ez utóbbi nekünk túl modern, de a befogadó kórházi struktúra megérte, mert ilyen ispotály-rendszerű épületből nem sok maradt fenn Európában.

Újra nyakunkba vettük a várost, és a túránkat a Szépművészeti Múzeum gazdag gyűjteményével zártuk. Ezt a nagy francia forradalmat követően hozta létre a Louvre mintájára a Direktórium, és mára a térség egyik leggazdagabb gyűjteményévé vált. Van gipszgyűjteményük, természettudományi részlegük is, de a fő profil a szépművészet. Mindenki maga tudja, hogy mennyire kedveli az ilyen helyeket, és milyen mélységben tekinti meg a tárlatot. Nekünk nagyon tetszett, rengeteg érdekességet láttunk, jó volt összefoglalásként a nap végére.

Szerencsére Angers nagy város, így a múzeum után gyorsan találtunk egy pékséget, majd mentünk vissza a szálláshelyünkre. Nem maradhattunk sokáig, ugyanis össze kellett pakolni, hiszen a következő nap már Maintenon, illetve Versailles volt a program. Angers-el viszont a lehető legjobb módon zártuk le nászutunk Loire-menti szakaszát.

Ha lehet, akkor majd ti is látogassatok el ebbe a városba. A macskaköves utcák, a szökőkutas parkok, kertek, illetve a reneszánsz és gótikus stílusú épületek között varázslatos hangulat fogad mindenkit.

Itt találtok további fényképeket az erődről.

Itt az Apokalipszis szőttesről.

Itt a székesegyházról.

Itt pedig a Szentháromság templomról.

Ebben a mappában vannak a Musée Jean-Lurçat-ban kattintott felvételek.

Itt pedig a Szépművészeti Múzeum gyűjteményét ismerhetitek meg.
Itt vannak a fotók a kedvenc faszerkezetes házainkról.
Itt pedig az egyéb érdekes városi épületekről.

A homok és a nádvilág a Kolon-tónál

A tél, valamint a rossz idő elmúlásával alig vártuk, hogy kimehessünk a friss levegőre és magunkon érezzük a napsugarakat. Balázs le is barnult rendesen, pedig nem is túráztuk agyon magunkat. Sebaj, a mostani helyzetben további helyeket osztunk meg veletek virtuálisan, ahova érdemes ellátogatni egy jó egészségügyi séta keretében, és valószínűleg tömeget se találunk majd.
Magyarországon rengeteg természetközeli élménnyel lehetünk gazdagabbak, csak körül kell nézni. Felfedezhetünk ismertebb, de eldugottabb helyszíneket is, mi leginkább az utóbbiakat kedveljük. Az 1975-ben létesített Kiskunsági Nemzeti Parkhoz tartozó Kolon-tó is egy ilyen hely, amely Izsák határában található. A város Kecskeméttől 27 km-re fekszik és legkönnyebben az 52. számú főútról érhetjük el.
A Duna-Tisza között az úgynevezett Turján-vidék egyik mélyebb részén található a 2962 hektáron fekvő Kolon-tó, amely kb. 10-12 ezer évvel ezelőtt keletkezett. A tó körül több tanösvényt is felfedezhetünk, amelyek több oldalról is megközelíthetőek. Az általunk kinézett rész a városi sportpályától, a Mező utcából indul (tábla is jelzi), majd a nádas szélén halad tovább a kilátókig. Itt csak a sárga sáv jelzésű túrautat kellett követnünk. Mi a nádas melletti útvonalat, vagyis a 3500 méter hosszú Aqua Colun tanösvényt, és a 3000 méteres Bikatorok tanösvényt jártuk be. Az utóbbi ösvény azok számára is elérhető, akik nem feltétlenül akarják lejárni a lábukat (nekünk sikerült, de megérte). A környéken az élővilág, a fenyők illata elbódított minket. Jó érzés volt sétálni a csendben, ahol csak a madarak muzsikáltak, utunkon pedig gyönyörű színekben pompázó lepkék kísértek. Ha ellátogattok ide, akkor készüljetek jól záródó cipővel, mert a homok mindent beborít. Szerintünk pont attól különleges a hely, ahogy a homokbuckák és a lápvidék találkozik.

A nemzeti park legnagyobb édesvízi mocsarának igen gazdag növény- és állatvilága van, szóval a jó cipő mellé egy jó távcső se árt.
Az Aqua Colun tanösvényen a magaslesekről és a tó felé benyúló stégekről leshetjük a növényeket és madarakat. Felfelé is nézzünk, hiszen így sikerült nekünk egy nyári ludas szinkronrepülést is lencsevégre kapni. Egy jó tanács: minél csendesebbek vagytok, annál több állatot fedezhettek fel. Így láthattunk mi is közelről egy szürke gémet és egy őzikét is, de mivel sietős dolguk volt, hamar elillantak a szemünk elől. Az oxigénhiányos sekély vízben több halfajta is megél, de ebből csak a buborékokat láttuk. Állítólag a kétéltűek közül a gőte és a békafélék is felbukkanhatnak, de a sok madár miatt csak a félénk vartyogást hallottuk. Siklót láttunk élve és holtan is, de lencsevégre csak egy félig megemésztett példányt kaptunk, ahogy a fák ágai között megzavartunk ebéd közben egy bölömbikát (lásd lent). Szegény – nem mintha igényt tartottunk volna rá, de –  visszaöklendezte az ebédjét, majd nem tetszését kinyilvánítva továbbrepült.

Emellett egy másik szenzációs élmény volt számunkra, amikor egy lúdcsapat és egy betolakodó hattyú elkezdett egymással veszekedni. Nem győztük megörökíteni a harcukat.

Felfedező utunk során volt egy időszak, amikor felfigyeltünk a hirtelen csendre, hiszen még a repülő madarak is némák maradtak. Ekkor az égen egy ragadozó madarat fedeztünk fel, amint étel után kutatott. Szerencsére itt könnyen elbújhatnak az állatok, mert nagyon dús a növényzet. Reméljük a tó kincseit még sokig élvezhetjük, mert sajnos a tó öregedése előrehaladott, aminek a nyoma a kevés szabad vízfelület. Egyrészt sok szerves törmelék kerül a vízbe és a növények kivonják a szén-dioxidot, ami mészkiválást eredményez. Másrészt az öregedéshez a hullóporos feltöltődés (futóhomok-befúvás) és a lecsapolás is hozzájárul. Ma ezt a természetvédő szakemberek a nyílt vízfelületek kialakításával próbálják kompenzálni, hogy még sokáig élvezhessük e táj kincseit.
A nádas nem csak búvóhely az állatok számára, hanem a víz tisztítását is elősegíti, hiszen megköti a nitrogént és foszfort, de az se jó, ha túl sok a nitrogén, hiszen akkor minden rothadásnak indul. A múltban viszont a nádasok élővilágát az aratás igencsak befolyásolta. Annak idején a házak falát, tetejét, a bölcső és koporsó fenekét ezzel növénnyel takarták, de még hidak is készültek belőle, valamint fűtőanyagnak sem utolsó. Ma is értékes anyag a gazdaság számára, de a Kolon-tó nádasainak hasznosításakor természetvédelmi szempontokat is figyelembe vesznek a természetszeretők nagy örömére.

A tó tágabb környezetét telepített erdők és megművelt földek, tanyák övezik, illetve a nyugati oldalról közelíthető meg a Bikatorok tanösvény, ahol a magasabb homokbucka, az úgynevezett Bikatorok található. A kilátóról szuper lehet a kilátás, de ezt most a felújítás miatt nem tudtuk megnézni. A tanösvényt 2009-ben a Kiskunsági Madárvédelmi Egyesület készítette a Zöld Iránytű Alapítvány, az izsáki önkormányzat és a nemzeti park közreműködésével.
Egyébként az ösvény kiinduló pontjánál felfedeztünk egy 1920-as években épült házat, amely 1999-ben került a nemzeti park birtokába és a felújítás után ez lett a Kolon-tavi madártani kutatások központja, azaz a Madárvárta. Itt folyik az énekesmadarak és vízimadarak kutatása, megjelölése, hogy minél többet megtudjunk ezekről a fajokról. Évente 20 ezer egyedet jelölnek meg. 1999 és 2015 között 146 madárfaj 322121 egyedére került jelölőgyűrű, és 60 599 visszafogást regisztráltak. A Madárvárta szakemberei 2002 óta minden évben szerveznek külföldi expedíciókat is, ahol több hetes út alkalmával madarakat vizsgálnak. Jártak már Horvátországban, Olaszországban, Görögországban, Albániában és Bulgáriában is. Reméljük tudják folytatni munkájukat, mi meg élvezhetjük ennek gyümölcsét.
Ha majd lehet családostul, vagy egy biológia óra keretében látogassatok el erre a helyre, mert a Madárvárta a kiskunsági ornitológiai kutatások bázishelye, és szervezett utakat is ajánl. Az információkat itt találjátok. Addig is beszéljenek a képeink. Párat a szövegben is láthattatok, a többit ide kattintva érhetitek el.

A kastély, ahol a Széchényi-család élt

Tavaly novemberben, Burgenlandi kalandozásunk lezárásaként megálltunk Nagycenken. A nyugat-magyarországi határhoz közeli település története szorosan összefonódik a Széchenyi / Széchényi család sorsával, és a kastély méltó emléket állít a magyar nemzeti fejlődést oly sok felajánlásukkal elősegítő családtagoknak. 

Nem kenyerünk a lustálkodás, így a szállás elhagyását követően szinte mi nyitottuk meg a kastély kapuit, amelyeket stílszerűen kovácsoltvasból készültek. A kastély előtti barokk kert akkoriban őszi arcát mutatta, de így is tetszett nekünk a rendezettsége miatt.
A Széchényi család a Nógrád megyei Alsószécsénykéről (ma Szécsénke) származik és az első kiemelkedő alakja, valamint a vagyonuk megalapozója Széchényi György, a későbbi esztergomi érsek volt. A család generációkon át szolgálta hazáját, volt köztük politikus, államférfi, pap, valamint katonaként is értek el sikereket, amelyek viszonzásaként a grófi címet is megkapták. A Széchényiek számos generációjából először Ferencnek élte meg több gyermeke is a felnőtt kort, így az ő halálig a családi vagyon mindig egy kézben maradt. A reprezentatív családi székhelyet viszont csak relatíve későn építették meg, mivel a 17-18. században újabb és újabb sorscsapások közepette kellett újrakezdeniük a vagyon felhalmozását. Ma több Széchényi / Széchenyi kastélyról is tudunk Magyarországon, ezek mind Ferenc leszármazottainak a lakhelyei voltak, viszont ha a család neve elhangzik, akkor mindenki elsőre a cenki kastélyra gondol. Ezt Széchényi Antal generális és felesége, Barkóczy Zsuzsanna kezdte el építeni 1750-ben az egykori majorház helyén. Ahhoz képest, hogy egy nádfedelű tanyából indult el a család karrierje, ez a majorház se volt rossz, de a század közepén már egy rendes főúri lakra volt szükség, hogy reprezentálni is tudjanak. Hiába, a grófi címmel ilyen jellegű felelősség is járt. A terveket Franz Anton Pilgram készítette, de nagyszabású tervei csak iránymutatóak voltak. Mindenesetre erre az időszakra utal a kastély homlokzatán található  négyméretű Széchényi-Barkóczy egyesített családi címer, amely az 1750-es évekből származik. Ahogy közeledtünk a kastély bejáratához, nemcsak erre, hanem az épület fő homlokzatának díszítéseire is felfigyeltünk.

Természetesen a kastélyt valamennyi családtag a saját ízlésre formálta, és nem sok maradt meg az eredeti barokk külsőből. Széchényi Ferenc 1783-ban költözött a kastélyba és ezt át is építtette a soproni Ringer József építésszel. A felvilágosodás eszméiben jártas, és a köz javáért dolgozó politikust tudománypártoló tevékenysége miatt is kedvelték kortársai. Mi is nagyra becsüljük, különösen 1802-es tette miatt, hiszen az otthon őrzött felbecsülhetetlen értékű könyv-, kép-, térkép-, címer-, pecsét- és éremgyűjteményét a nemzetnek adományozta, amellyel megalapozta a hazai múzeum- és könyvtárügyet. Ez az alapítvány a Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Széchenyi Könyvtár, illetve többek között a Természettudományi Múzeum születési okmánya. Ferenc klasszicista stílusban építtette át a kastély barokk homlokzatát, a dombormű alatt a kapuhoz hasonlóan kovácsoltvas korláttal egy erkélyt is kialakítottak. Ma itt esküvőt is lehet tartani, így a karzat alatt elképzeltük milyen szép látvány lehet, amikor az ifjú pár fentről tekint le a násznépre.
A kastély fogadótérben megmaradt az eredeti mozaikpadló és a barokk márvány kandalló. Ferenc halála után legkisebb fia Széchenyi István folytatta a kastély átalakítását. A gróf itt töltötte gyerekkora nagy részét, majd 1834 és 1840 között technikai újdonságokat honosított meg az épület falai között: Magyarországon itt működött először vízöblítéses mosdó és gázvilágítás.

A kastély mai belseje sajnos csak kevés eredeti bútort őriz, viszont a tereket megtöltő kiállítást korszerű múzeumpedagógiai szemlélet alapján alakították ki. A kastély termeiben leginkább Széchenyi István életének és munkásságának állítanak emléket. A földszinten összenyíló teremszobákban korabeli enteriőrök között sétáltunk, és leginkább István gróf dolgozó szobája  tetszett (lásd fent). A tárlókban műveit, a döblingi évek emlékeit, személyes tárgyait állították ki. A falakon Széchenyi ábrázolások, döblingi életképek függenek. Klimatizált tárlóban láthattuk Széchenyi István halálakor viselt ruhadarabjait is.

István naplóbejegyzéseiből megtudhatjuk, hogy nem lelkesedett annyira az otthonáért, hiszen egyrészt munkái révén állandóan Bécs, Pozsony, Pest között ingázott, másrészt szíve szerint teljesen átépítette volna ezt a családi kúriát. Ősei emléke miatt viszont ezt nem tette meg. Kis érdekesség, hogy a korabeli politikai elit tagjai, illetve három Habsburg főherceg, közöttük a leendő császár, Ferenc József is járt itt. A földszint folyósólyán 19. századi magyarországi látképeit, Ludwig Rohbock alkotásait láthatjuk.

Miután végigjártuk az földszintet, az emeletre a szép barokk lépcső vezet fel. Az emeleti termekben Széchenyi István közéleti munkásságát, gazdasági tevékenységét, műszaki alkotásait szemlélhettük meg. A nagyteremben látható a kastély egyetlen megmaradt rokokó kályhája, a falakat pedig neves művészek Széchenyi Istvánt és a család más tagjait ábrázoló festményei díszítik.

A magyar hajózás, az úthálózat alakulásában, valamit a mezőgazdaságban is nagy szerepe volt a „legnagyobb magyarnak”. Ízelítőt kaphattunk a tárgyi és képi anyag segítségével a  folyamszabályozásokból, a közlekedésfejlesztésből, az úthálózat korszerűsítéséből, megépítéséből, a korszerű majorgazdálkodásból, a ló, juh- és selyemhernyó-tenyésztésből, gőzmalomépítésből, amely témák különösen fontosak voltak István grófnak. A sok-sok nevezetes alapítvány, tett és terv között a budapesti Lánchíd építéstörténete is felbukkan, amelyre többek között az alapkő letételénél használt ezüst vakolókanál utal.

A kiállítótermek természetesen István fiairól sem feledkeztek meg: a két kastélyrészt összekötő teremben Széchenyi Béláról és Ödönről láthattunk emlékeket. Széchenyi István halála után legidősebb fia, Béla lett az új tulajdonos, aki az épületen már csak kisebb átalakításokat végeztetett és inkább a kert átalakítása kapott nagyobb hangsúlyt. Feleségével, Erdődy Hannával számos egzotikus növényritkaságot telepített a kastélykertben.
A fiatalabbik fiú, Ödön nevéhez fűződik többke között 1863-ban a pest-budai önkéntes, majd 1870-ben a magyar hivatásos tűzoltóság megszervezése, de Konstantinápolyba is ő a modern tűzoltóság „atyja”.

Sajnos a második világháború nem kímélte a kastélyt, a bombázások súlyos károkat okoztak. A kastély 1945-ig a család birtokában, majd elhanyagolták és a maradék bútorokat is  megsemmisítették. A romossá vált kastélyra 1950-es évek végén figyeltek fel.
Az 1960-as évek elején a tetőszerkezetet és az átázott falakat állították helyre, majd megkezdődhettek a belső felújítási munkálatok. A kastély rekonstrukciója után, 1973-ban nyílt meg a Széchenyi István Emlékmúzeum, amely Magyarország legnagyobb alapterületű emlékmúzeuma. Az felújítás természetesen ekkor még nem ért véget. A keleti szárny, az egykori istállók 1976-ra újultak meg, majd 1985-ben a kiállítás területe bővült. 2016-ban nemzeti emlékhellyé vált a kastély.

A kastély a koronavírus miatt jelenleg csak korlátozottan látogatható, de amint lehet nézzétek meg, mert megéri. Rengeteg állandó és időszaki programokkal várják az érdeklődőket érdemes tájékozódni a http://www.szechenyiorokseg.hu/ oldalon.. Ha az időjárás engedi, akkor sétálhatunk  a kastéllyal szemben, a főút túloldalán kezdődő híres 250 éves, 2600 m hosszú hársfasoron, amelynek végén található Széchenyi Bélának és feleségének a síremléke.

Itt találtok további fényképeket a kastélyról.

A régi képet innen töltöttük le.

Azay-Le-Rideau – reneszánsz kéjlak egy tó közepén

Hosszas távollétet követően – legalábbis virtuálisan – visszatérünk nászutunk színhelyére, Franciaország szerintünk egyik legszebb részére, a Loire folyó völgyébe, amelyről már olvashattatok a „Szösszenetek a nászútról”  című blogbejezésünkben. Vannak itt erődök, romantikus, tündéri, meglepő kinézetű kastélyok, kolostorok, amelyek közül oly sokat felkereshettünk. Mostani beszámolónk tárgya, Azay-le-Rideau kissé eltér a többitől, mert egy szigetre épült, amely körül egy tavacskává duzzasztották az Indre folyót. A korábban már említett bejegyzésben leírtuk, hogy elsőre egy másik kastélyt tekintettünk meg a település határában, de erre csak később döbbenünk rá.

A kastély egy természetes szigetre épült, amelyet cölöpökkel erősítettek meg. A középkorban ennek az építkezési formának gazdasági szerepe is volt, hiszen a folyókon haladó kereskedők hajóitól itt szedtek vámot. A település is hangulatos, de a kastély látványától szokás szerint leesett az állunk. Nem hiába áradozott róla többek között Balzac is. Az épület mintha egy tóból emelkedne ki, amely teljesen meseszerűvé teszi a helyet.

A 12. századi leégett erőd helyén a 15. században Gilles Berthelot, I. Ferenc kincstárnoka  építtetett egy kastélyt, de a munkálatokat elsősorban felesége, Philippe Lesbahy irányította. Az első építtetőre és a korabeli királyi házaspárra a kastély homlokzata is utal, ahol feltűnik többek között két kedvencünk, a hermelin és a szalamandra, amely Klaudia királyné és I. Ferenc francia király jelképe. A tulajdonosokra a kezdőbetűk utalnak.

A Berthelot házaspár nem sokáig élvezhette a kastély nyújtotta előnyöket, mivel sikkasztás miatt kegyvesztettek lettek. Ezután a kastélyt I. Ferenc felajánlotta egyik hűséges követőjének, Antoine Raffinnek. Számos tulajdonváltást követően, mielőtt az állam átvette volna a kastély irányítását, a Biencourt márkik három nemzedéke felújította a kastélyt és a kertet. A mostani mesebeli reneszánsz kéjlak ekkoriban jött létre. A kastély 1905-től állami tulajdon, ma már az UNESCO Világörökség része, legutoljára 2017-ben újították fel. Mi 2018-ban jártunk ott, így teljes pompájában csodálhattuk meg. Természetesen a 17. században épült melléképületek most már modern funkciókat kaptak és a turistákat szolgálják ki. Apropó, a kapu épületben üzemelő étteremben ebédeltünk és isteni volt a gourmet kávé, no meg a hozzá járó francia aprósütemények, de ne szaladjuk ennyire előre, hiszen van mit felfedezni a kastélyban és környékén.

A délelőtti órákban érkeztünk a kastélyhoz és az épület gyönyörűen tükröződött a víz felszínén, így mielőtt beléptünk volna a kastély termeibe sétáltunk egyet az angolkertben, és körbejártuk a kastély külső részét. Gyönyörködtünk az ikerablakokban, tornyokban, díszítésekben. Egyébként ajánljuk a látogatást a nyári estéken is, mert falra vetített fényjátékos előadásokat tartanak júniusban és júliusban.

A Loire-menti kastélyokat szerintünk azért sem lehet megunni, mert hiába köszönnek vissza mindenhol az olasz reneszánsz és a gótikus stílusjegyek (lásd például Chenonceau, Blois, vagy Amboise esetét) mindenhol vannak egyedi megoldások, amelyek valami pluszt adnak minden egyes kastélynak. Ezt magabiztosan állítjuk, hiszen volt mit összehasonlítanunk, mert a Loire-vidék nyolc napos bejárása alatt közel 15 kastélyt látogattunk meg. Kellett is némi idő, hogy feldolgozzuk az élményeket.

Itt a legimpozánsabb egyedi megoldásnak a bejáratnál a homlokzatból, díszítéseivel kidomborodó díszlépcsőt találtuk, amely végigvezet minket a kastély három emeletén. Az emeleteket egy-egy loggia osztja meg, ahonnan nehezen mozdultunk el, mert minden szintem megannyi apró részletet, díszítést lehet felfedezni. A faragott figurák, és nem utolsó sorban a kazettás díszítésű mennyezet a medáliakkal teszik egyedivé a részt. Egyszerűen imádtuk ezeket a tereket!

A kastélyban 14 helyiség van, viszonylag mindegyik elég tágas, nagy ablakokkal. A berendezésük viszont meglehetősen eklektikus, hiszen a késő reneszánsztól egészen a kortársig majdnem mindegyik irányzatot képviseli valami.

A legnagyobb terem az első emeleti fogadó helyiség. Itt a belmagasság miatt pöttömnek éreztük magunkat, viszont az ajtóknál vigyázni kell, mert mert könnyen beverhetjük a fejünket. A terem központi helyén áll az eredeti kandalló, ahol természetesen a király motívumok is megjelennek. Az épületben összesen két eredeti kandalló maradt meg, a másodikat az egyik lakosztályban fedeztük fel. A több szoba falán a Hollandiából származó 16. századi falikárpitok a múltat mutatják meg a látogatóknak: ezek díszítőelemként és szigetelő rétegként is funkcionáltak, mivel a kőfalak hidegek voltak. A fogadó helyiség mellett egy érdekes könyvet fedeztünk fel, melyben az építkezés kezdetét írták le.

Mivel folyosók nincsenek, így a szobák egymásból nyílnak, ezért fura érzés volt, amikor szobánként változott a berendezés stílusa. Néhány bútor máshonnan származik, és átalakítás után került a kastélyba. Más darabokat viszont kifejezetten ide rendeltek: például a bársonyfüggönyöket és az ülőbútorokat. Reginának leginkább a kárpitos négyoszlopos reneszánsz ágyak tetszettek, de a kis fiókos elefántcsontból és diófából faragott szekretereket is elfognánk.

A fali szőttesek mellett a festményeken királyokat vagy éppen királyi kegyelteket ismerhetünk fel. A díszesebb helyiségek királyi lakosztályok voltak, ugyanis a francia nemességnek fenn kellett tartani egy helyet, ahol az esetlegesen átutazó uralkodót szállásolhatták el. Azay-Le-Rideu-ben több király is aludt, amikor itt vendégeskedett. Köztük például XIII. Lajos, aki 1619-ben két éjszakát töltött, amikor állítólag áradozott a kastélyról.

A kastély utolsó tulajdonosa rengeteg dísztárgyat gyűjtött, így az egyik szobát az ő ízlésese alapján újították fel egy 19. századi fénykép alapján.

Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: biliárd szoba, padlástér, könyvtár, étkező, konyha. A fergeteges lépcsőkről pedig ne is beszéljünk... Mi alig győztük csodálni a látottakat. Amint tehetitek, ti is látogassatok el ebbe a bájos francia reneszánsz kastélyba.

Addig itt találtok további képeket a kastély külsejéről.

Itt a belsejéről.

Itt pedig a városról.