A veszprémi vár egyházi kincsei

A két gyönyörű városról – Pápa, Zirc – írt beszámolónk után visszatérünk Veszprémbe még egy bejegyzés erejéig, amiben a veszprémi Vár egyházi nevezetességeivel foglalkozunk. Ebben a Boldog Gizella Főegyházmegyei Múzeumot, a Szaleziánumban kiállított tárgyakat, illetve a Gizella és a Szent György kápolnát szeretnénk bemutatni. Habár az egyházmegye fő temploma, vagyis a Szent Mihály-főszékesegyház télen nem látogatható, erről is lesz majd szó. Ezzel a poszttal kezdtük volna a bakonyi sorozatunkat, de eddig hasztalan vártunk a Boldog Gizella Főegyházmegyei Múzeum munkatársaitól olyan képre, amivel részletesebben tudtuk volna illusztrálni írásunkat (a helyszínen tilos volt fotózni), viszont írásos megkeresésünkre nem érkezett válasz.

Mielőtt mesélnénk a meglátogatott helyszínekről, érdemes némi történelmi áttekintést is adnunk az egyházmegyéről.

A veszprémi a jelenlegi 12 magyarországi egyházmegye közül az egyik legrégebbi, ugyanis a 10. század végén még Géza fejedelem alapított itt templomot, viszont az egyházmegyei struktúrát már fia, Szent István építette ki 1002-ben. Területéhez tartozik – Veszprém mellett – Fejér, Győr-Moson-Sopron és Komárom-Esztergom megye néhány települése is. Az egyházmegye négy főesperesi, hét esperesi kerületből, valamint 180 plébániából áll. Az egyházmegye főpásztora 1997 óta dr. Márfi Gyula érsek. A főegyházmegye védőszentje Szent Anna, társvédőszentje Boldog Gizella, főtemploma pedig a veszprémi Szent Mihály-székesegyház.

Veszprémet Szent István király óta a „királynék városának” nevezték, ugyanis az egyházmegye főpásztora koronázta a királynékat, és ők voltak egyben a királynék kancellárjai is. A koronázás hagyománya eleinte a szokásjogon alapult, ezt csak III. Ince pápa 1216-os oklevele tette hivatalossá (az oklevelet a veszprémi egyházmegyei levéltárban őrzik, a nemesmásolatát kiállították a Boldog Gizella Főegyházmegyei Múzeum Gizella termében). A királynéi kancellári pozíció viszont már jóval korábban kőbe vésett szabállyá vált. A koronázás során betöltött szerepet azért is kellett pápai okirattal megerősíttetni, ugyanis egy ilyen esemény mindig ajándékokkal járt, ami miatt az esztergomi érsek szívesen végezte volna el a királynéi koronázást is.

A középkori hagyományoknak megfelelően – a püspökök jellemzően az átlagosnál iskolázottabban voltak – az uralkodók gyakran bízták meg őket diplomáciai szolgálatokkal is, ráadásul a 15. század második felétől egyre több püspök katonai feladatokat is vállalt (korábban is katonáskodtak, ha a földesúri viszályok ezt tették szükségessé, illetve a banderiális rendszer miatt korábban is ki kellett állítaniuk katonákat a király számára, de a 15. század előtt nem volt jellemző, hogy hivatalosan is betöltsenek katonai pozíciókat).

Az egyházmegye püspökei közül kiemelkedik Robertus (1209–1226), aki megvédte a királyné koronázó jogot az esztergomi érsekkel szemben. Ő részt vett a IV. lateráni zsinaton, valamint részben kezdeményezésére indult el II. András király a keresztes hadjáratra. Bertalan püspök idejében (1226–1244) alapították meg a Szent Katalin kolostort. Szécsi Pál idejében (1263–1275) az egyházmegye területén tevékenykedő remetéket a pálos szerzetesrendbe szervezték be. Vetési Albert (1458–1486) Mátyás király kedvelt diplomatája volt, aki a szegények számára fürdővel ellátott ispotályt létesített Veszprémben, valamint átépítette a Szent György-kápolnát. Utóda, ifj. Vitéz János (1489–1499) több itáliai diákot pártfogolt és 1497-től a Dunai Tudós Társaság elnöke lett. Beriszló Péter püspök (1512–1520) pedig 1515-ös zsinati határozatban – hazánkban elsőként – szabályozta az anyakönyvvezetési gyakorlatot.

A 16. századtól a török hódítás a nem kímélte az egyházmegye területét és Veszprém városát is veszély fenyegette. 1544-ben a püspök és a káptalan menekülésre kényszerült: a püspök Sümegre, a káptalan pedig Sopronba költözött. Veszprémet 1552-ben, 1593 és 1598 között, illetve 1683-ban foglalták el a török csapatok, később a magyar (és német) végvári katonaság uralta a települést. Az egyházfők sokáig nem tudtak visszatérni az egyházmegye központjába, így a Sümegen tartózkodó, vagy katonai feladatokat ellátó püspököknek nem volt lehetősége a híveikkel törődni. A káptalan 1630-ban tért vissza a városba, a püspökre viszont még egy ideig várni kellett.

A 18. század elejétől a püspökök nagy erővel láttak hozzá az újjászervezéshez: az elpusztult templomokat, plébániákat fel kellett újítani, a török hódoltság árnyékában szabadabban szerveződő protestánsokat kívánták áttéríteni és a papnevelés újjáélesztése mellett nagy gondot fordítottak az egyházi fegyelem megszilárdítására is. 1777-ben a zalai és vasi plébániákból létrehozták a szombathelyi, a Fejér megyei területekből pedig a székesfehérvári püspökségeket, illetve a pápai főesperesség a veszprémi püspökséghez került. A 19. század elején a főpásztorok a magyar nyelv ápolását is fontosnak tartották, így 1833-ban elrendelték a magyar nyelvű anyakönyvvezetést, 1834-ben pedig tanítóképzőt alapítottak.

A 20. század elején Hornig Károly püspök (1888-1917) – a püspökök közül először – kiadatta a püspökség római okmánytárát, 1907-1910 között pedig neoromán stílusban restauráltatta a leégett Szent Mihály-székesegyházat.

A második világháború ideje alatt Mindszenty József volt az egyházmegye püspöke (1944-1945), akit a nyilas diktatúra börtönbe zárt. A rendszerváltozás után, 1993-ban újabb szervezeti átalakuláson esett át az egyházmegye: a Balatontól délre eső Somogy megyei területekből II. János Pál pápa létrehozta a kaposvári püspökséget, s ezzel együtt Veszprémet érseki rangra emelte.

A gyűjtemények felfedezését a Boldog Gizella Főegyházmegyei Múzeum anyagával kezdtük. A múzeum feladata a várban lévő egyházi műemléképületek: az Érseki Palota, a Gizella-kápolna, a Szent György-kápolna és a Piarista templom karbantartása, illetve kiállítások szervezése. Hozzájuk tartozik az Érseki Palota állandó enteriőr kiállításának gondozása, a műtárgyvédelem szakmai ellátása. Az Érseki Palota előreláthatónak 2018 nyaráig tartó felújítási munkálatai miatt most még nagyobb odafigyelésre van szükség, hogy a látogatók száma ne csökkenjen, viszont a feladat nem lehetetlen, hiszen meglehetősen reprezentatív, és érdekes gyűjtemény áll a rendelkezésre.

A török hódítás olyan pusztítást okozott, hogy szinte semmi se maradt fenn a korábbi korszak kincseiből. A gyűjtemény csökkenése viszont nem írható kizárólag a hódítók számlájára: pl. Szent István idejéből egészen 1217-ig a Szent Mihály székesegyházban őriztek egy női koronát, amit II. András királyunk vitte magával a Szentföldre. A betelepült szerzetesrendek használati tárgyai, valamint az azok mintájára már itthon készült ötvösmunkák, textilek is jelentősen elősegítették a liturgikus tárgyak gyarapítását. A templomokat főúri adományok is gazdagították. A mostani gyűjtemény viszont szinte kivétel nélkül a török hódoltság után keletkezett. Ennek őrzése érdekében egyre sürgetőbb igény volt egy olyan helyre, ahol ezeket a tárgyakat kiállítják. A gyűjteménybe reneszánsz, barokk ötvös-, ortodox liturgikus tárgyak, faszobrok, grafikák, liturgikus textíliák tartoznak. Ide tartozik pl. Padányi Biró Márton miseruha-garnitúrája, amit Bánáss László püspök és Klempa Sándor apostoli kormányzó gyűjtött össze. A ma is létező múzeumi intézményt 1985-ben Szendi József veszprémi püspök alapította, első igazgatója Márton Antal kanonok volt, aki hatalmas szervező munkával alakította ki a raktári rendet, végezte az anyag szakmai feldolgozását és folytatta a gyűjtést.

Ahogy korábban említettük, az Érseki Palota munkálatai miatt a múzeum most csak a Tejfalussy-házban üzemel, amely eredendően kanonoki lakóház volt, és csak később alakítottak át múzeummá.

Az itt megtekinthető, a magyar királyné-koronázás témájú kiállítás egy válogatás a tavalyi Kiegyezési-évforduló kapcsán készült tárlat anyagából. Szerencsére a látottak között volt az Erzsébet királyné koronázási díszruhájából készült miseruhakészlet, illetve még néhány használati és dísztárgy: ilyen pl. Ranolder János veszprémi püspök emlékalbuma, benne Székely Bertalan, Rauscher Lajos és Keleti Gusztáv munkáival. A királynéi koronázási díszruha a hagyományoknak megfelelően került Veszprémbe: a koronázások után ezt a szokásoknak megfelelően kapta meg a királynéi kancellár, vagyis az aktuális veszprémi püspök. Ezzel együtt a gyűjteményt gazdagította az Erzsébet 1854-es menyasszonyi ruhájából készített vecsernyepalást és miseruha, illetve a rámába helyett menyasszonyi koszorú is. A koronázási ruha kapcsán érdekesség, hogy a koronázás során nem készült fénykép a ruháról. Erre csak korábban, 1866. március 17-én került sor Emil Rabending bécsi fényképész műhelyében. Eduard von Engerth 1872-es, I. Ferenc József József királlyá koronázása Budán, 1867 című, sokáig elveszettnek hitt képén is a Rabending-féle fotók alapján sikerült megformázni Erzsébet ruháját. A többi látnivalóért még biztosan visszajövünk még, mert a Vetési Albert püspök (1410–1486) Velencében készült 15. századi miseruhája, Zita királyné koronázási ajándéka, Hornig bíboros pásztorbotja, IV. Károly kelyhe, Mindszenty bíboros veszprémi püspöki tárgyai, a firenzei és a velencei reneszánsz festmények, az orosz és a szerb ikonok, a bakonyi üveghuták, a Herendi Porcelánmanufaktúra remekei, az Albrecht Dürer tanítványainak műhelyében készült metszetek és több közel- és távol-keleti, főként török, arab és japán műtárgyak is biztosan mind lenyűgözőek.

A múzeum után átsétáltunk Gizella és Szent György kápolnákhoz.

István király feleségéről elnevezett, eredetileg két szintes kápolna Veszprém egyik gyöngyszeme, amely a legidősebb királyi magánkápolnának számít. A kápolna alapító oklevelét nem ismerjük. Az építkezés a vallon származású Robertus püspök személyéhez kapcsolható, aki a székesfehérvári királyi magánkápolna nagyprépostjából 1209-ben lett veszprémi püspök, majd 1226-tól esztergomi érsek. A kápolna az egykori Püspöki Palota magánkápolnájaként működött. Esterházy Imre püspök az 1720-as évek elején restauráltatta a székesegyházat és a Gizella-kápolnát is, Padányi Biró Márton püspök pedig Tiethart József veszprémi kőműves segítségével új tetőt készíttetett. Nagypréposti funkciója idején, 1745 előtt a kápolnában a kispapok borát őrizték. Leváltása után nem kívánt kiköltözni az általa 1741-ben egy emelettel bővített Nagy préposti Palotából, így jogutódja, Orosz Pál nagyprépost nem vehette azonnal birtokba a rezidenciát, így a kápolnán keresztül, erőszakosan próbált bejutni a Palotába, és a kápolna kapuját fahusángokkal beverette. A kápolna életében Koller Ignác püspök (1762-1773) ideje alatt új fejezett kezdődött, ugyanis a katonai használatot átvészelt Püspöki Palota helyett újat építtetett Fellner Jakab építésszel. Az épület északi határát Fellner a Nagypréposti ház déli homlokzati falánál jelölte ki, ezért a kápolnát is elbontották volna, de ez óriási felháborodást váltott ki. Főleg, hogy ekkor fedezték fel a “more graeco” (azaz görög, tehát bizánci stílusban) festett apostolfreskókat.

Mára csak az alsó kápolna maradt meg (no meg a felső kápolnából az északi fal), ennek falain a freskók egy rész elpusztult: az eredetileg 12 apostolból csak a keleti falon maradtak meg a 13. századi bizánci stílusú freskók, illetve egy Mária-fejet sikerült egész jó állapotban rekonstruálni, amit viszont a Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményében tekinthetünk meg. A boltozati zárókövei is említésre méltóak: ezek eredetileg a felső kápolnához tartoztak, de a restaurálás során, mint az eredetihez legközelebb álló darabokat építették be az alsó kápolnába. Az épület a korai gótika jegyeit viseli magán. A boltozatokat hordó támkötegek felett a boltindítások, diadalívpillér-fejezetek maradtak meg, melyeken 11 kis sárkányfigurát is megpillantottunk. Az alsó kápolna megközelíti a késő Árpád-kori egyházi művészet szintjét, itt folyt az egyik legkorábbi magyarországi műemléki helyreállítás.

A keleti falszakaszt is freskók díszítették, amelyek a feltételezések szerint a keresztre feszített Jézust, és jobbján Szűz Máriát, illetve Szent Jánost ábrázolták. A keleti és a nyugati falakat a középkori falak nyomvonalában építették újjá. Ekkor a feltárt, de levert freskókat újrafestették, és új nyugati bejárati ajtó készült új homlokzattal. A Koller-féle helyreállítást egy latin nyelvű felirat is bizonyítja:

„Ezt a kápolnát, amelyet a hagyomány szerint Boldog Gizella, Szent István első apostoli király felesége alapított, és amely sokáig elhagyatva hevert, nagymányai Koller Ignác veszprémi püspök régi alakjába és fényébe visszaállította, s az értünk keresztre feszített Krisztus Urunk tiszteletére az oltárt 1772. április 10-én felszentelte.”

Ekkor barokk stílusban új oltárt emeltek, mögötte egy szobor is állt, de 1938-ban a barokk hangulatú kápolnát román stílusúvá alakították vissza. Eltüntették a barokk freskókat és az oltárt. Helyreállították a román stílusú apostolfreskókat. A kápolna modern oltárt, új, díszes vasrácsos ajtót kapott. Az alacsony oszlopfejezetek feletti frízben latin nyelvű felirat is olvasható: Memoriae Beatae Giselae Sacrum (Boldog Gizella emlékének szenteltetett). Az alsó mezőben látható latin nyelvű feliraton rögzítették az ajtó tervezőjének, készíttetőjének nevét, rangját és a készítés évét.

1957-ben a székesegyház északi oldala mellett fedezték fel a Szent György-kápolna maradványait, amelyet ma egy üveg bunker véd, így kívülről nem is gondolná az ember, hogy itt egy kápolna maradványai találhatók. Az egyházi jellegre egyedül a bejáratnál álló modern Imre herceg szobor utal.

A kutatók a ránk maradt kápolna építésének idejét a 13. század első harmadára teszik, felfedezésekor faragott és festett falrészek kerültek elő. A középkori oklevelekben is említett szentély patkó alakú volt. A kápolna szélein álló oszlopokból csupán egy maradt meg, amit a főbejárat déli oldalán láthatunk. A főbejáratot hármas oszlopkötegek szegélyezték, a kapu küszöbkövén latin nyelvű felirat olvasható: IN LIMIE NO SEDETO. Ennek helyes olvasata: „in limine non sedeto”, azaz: a küszöbre ne üljetek. A figyelmeztetés a Szent György-napi búcsúba látogatóknak szólt, ugyanis itt őrizték Szent György fejereklyéjét, amelyet még Szent István király kapott a bizánci császártól 1016-1018 között a bolgárok felett aratott győzelme emlékére. A kápolna káptalanterem is volt és 1417-es források szerint püspököt is választottak itt. Vetési Albert püspök a kápolnát felújíttatta és vörös márvány gótikus oltárt emeltetett, síremlékét a kápolna közepén láthatjuk: a püspök vörös márványból készült sírköve egy nagy termetű, fekvő alakot ábrázol püspöki ornátusban, velencei miseruhában, püspökbottal. Kezét a mellére fektetett misekönyvén nyugtatja, ujján püspökgyűrű látható. A sírkő bal alsó sarkában feliratos tábla hirdeti, hogy a követ Ujhelyi János kanonok, segesdi főesperes állíttatta. A sír alján a később eltemetett kanonok egészben fekvő csontvázát találták meg, míg a lábainál a korábban eltemetett püspök csontjai feküdtek. Jelenleg is vizsgálatokat végeznek a maradványokon, így a sírt most egy üveg lappal védelmezik a további sérüléstől. A kápolna feltárása után egy korábbi építményt is találtak, ami egy körtemplom (rotunda) volt, szintén patkó alakú szentéllyel. Mivel a Szent Imre-legenda megemlékezik erről a korábbi templomról, valószínűleg a ránk maradt kápolna a korábbi építményt váltotta le.

A kápolnák mellett nem szabad kihagyni az egyházmegye fő templomát, a Szent Mihály-főszékesegyházat sem. Az eredeti templom az államalapítás idejében épült, így ez Magyarország egyik legrégibb székesegyháza. A neoromán stílusú épület a várban, a Szentháromság tér északi oldalán helyezkedik el. Szent István uralkodása után két toronnyal bővítették, amelyeket a város számos pontjáról láthatunk. Az 1380-as veszprémi tűzvészt követően a katedrálist gótikus stílusban építették újjá és 1400-ban szentelték fel. Az altemplomot is ekkor alakították ki. Az épület többi része a török időkben ment tönkre. A székesegyház újjáépítését csak a 18. század elején kezdték meg, de barokk stílusban. 1907 és 1910 között Aigner Sándor tervei alapján fejeződött be az építkezés, amely végül neoromán stílusú lett. A gótikus szentély és az altemplom viszont még az eredeti. Az üvegablakok a második világháború alatt megsemmisültek, az új ablakok Árkayné Sztehló Lili munkáját dicsérik. 1981-ben II. János Pál pápa a székesegyházat basilica minor rangra emelte.

2005 szeptemberében a bazilikán helyreállítási munkálatokat végeztek. Ekkor a két tornyot újították fel, majd 2010-ben állami támogatásból a templom külseje és belseje is megújult. A templom főhajója kazettás síkmennyezetű, az oszlopfőket az Árpád-kori faragványok mintájára alakították ki. A mellékhajókban két-két oltár található. A főbejárattól balra a Mária mennybemenetele- és a Szent György-, főbejárattól jobbra pedig a Szent Anna- és a Szent Imre-oltárt látható. A templom falképeit Szirmay Antal készítette, amelyek az Árpád-ház szentjeit, Nagy Szent Gergelyt, Nepomuki Szent Jánost és Hippói Szent Ágostont, valamint a négy evangélistát ábrázolják. Az üvegablakokon Szent Istvánt, Szent Margitot, Boldog Ilonát, Gizella királynét, Szent Józsefet és Szent Gellértet láthatjuk. A székesegyház Boldog Gizella királyné jobb alkarcsontját ereklyeként őrzi, illetve a gótikus altemplomában egykori veszprémi püspökök nyugszanak: Bánáss László, Beriszló Péter és Padányi Biró Márton. A templomnak öt harangja van: egy az északi, négy a déli toronyban. Eredetileg hat volt, de a hiányzókat a mai napig nem pótolták. Az 1725-ben Franz Ulrich Scheichel harangöntőjében készült a 3,5 mázsás Szentháromság-nagyharang és ez az egyetlen, amely eredeti formájában fennmaradt. Az 1923-ban készül majdnem egy mázsás Szent István-harangot Szlezák László aranykoszorús mester öntötte. Gombos Lajos 1974-ben készítette a 700 kilós Beöthy/Szent József-harangot. A 220 kilós Szent Anna-harang és a 125 kilós Lélekharang 1937-es, ezeket Szlezák László öntötte.

A székesegyház mellett található a vár egyetlen tere: a Szentháromság tér, rajta a Szentháromság szoborral. Ezt 1750-ben Padányi Bíró Márton püspök megrendelésére állították, aki a szükséges terület kialakítása érdekében két házat is lebontatott. Az emlékművet Walch Tamás építész tervei alapján Schmidt Ferenc szobrász faragta az Öskü melletti Bánta-pusztáról származó puha mészkőből. A megrendelőre utal a püspöki címer, illetve felette a latin nyelvű felirat: STUEBATUR PRO GLORIA CULTU QUE DIVINO AEVITERNO UNI ET TRINO A BIRO ANTISTITE MARTINO. 1750. (Az örök egy és hármas Istenség dicsőséges kultuszáért állíttatta Bíró Márton püspök. 1750).

A több szintes emlékmű tetején a két szárnyas angyalfej mellett a felhőtrónuson ülő Jézus Krisztus és Atyaisten alakja magaslik. Mögöttük, az aranyozott vörösréz dicsfényben a Szentlelket jelképező galamb látható. A pillértest tövében, a földgömbön áll a 12 csillagos, dicsfényes glóriával övezett Szűz Mária alakja. Már egy alsóbb szintet díszíti Szent Márton és Szent Miklós püspökök, hátul pedig Nepomuki Szent János szobra. Alattuk már Szent István és Szent Imre, hátul pedig Szent Flórián alakja magasodik. A szobrok között domborművek láthatók, alul Szent Péter, Mária Magdolna, továbbá Szent Pál; felül Szűz Mária Szent Annával, középen a pár említett püspöki címer, végül pedig Alexandriai Szent Katalin. A korlátot 1784-ben emelték: ezen Szent Sebestyén, Szent Rókus és hátul Szent György szobra áll.

A templom után a Szaléziánum Érsekségi Turisztikai Központ felújított barokk épületébe látogattunk el, ahol a több mint 1000 m²-en, és négy szinten temérdek látnivaló van. Az épületet az írók és újságírók védőszentjéről, Szalézi Szent Ferencről neveztél el. Megismerkedhetünk a halimbai füvespap történetével, megcsodálhatjuk a madaras, barokk freskóval díszített termeket, megtekintünk több időszaki kiállítást is. A liturgikus tárgyak bemutatják az egyház életét. Bepillantást kaphatunk az ostyasütés és gyertyakészítés fortélyaiba, valamint a hegedűkészítő mester munkáját is láthatjuk. A Bíró-Giczey ház földszintjét 1733-ban Padányi Bíró Márton püspök építtette, 1772-ben épült hozzá az emelet, Giczey István őrkanonok megrendelésére. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatósága működött itt 2005 tavaszáig, majd 2011-től turisztikai látogatóközponttá alakították át. A kiállító termeket tárlétvezetéssel és magunk is bejárhatjuk, mi az utóbbit választottuk. A bejárat jobb oldalán kapott helyet a Halimbai Füvesszoba, amely bemutatja Dr. Szalai Miklós, a halimbai „füves” pap történetét, aki országszerte ismert gyógynövényszakértő papként tevékenykedett. A rendszerváltás előtt kuruzslónak nyilvánították, ám róla nevezték el a Halimbárium gyógynövénykeveréket. A kiállítás keretében szárított gyógynövénytablók és egy üveggel fedett tároló asztal segítségével megismerhetjük a Halimba és környékéről származó gyógy- és fűszernövényeket, a „füves” pap receptjeit, illetve gyógynövényekkel és gyógyteákkal kapcsolatos érdekességeket. A belső udvaron található a Halimbárium Gyógynövénykert, ahol jó időben felfedezhetjük a Halimbai Füvesszobában látott gyógy- és fűszernövényeket. Minden növény mellé készült leírás, így megismerhetjük az egyes fajok eredetét, elterjedését, gyógyhatásait és felhasználási területeit. A keresőfelület tematikus, így akár problémára is kereshetünk.

Az épület kertjében kialakítottak egy műhelyet is, ahol a hegedűkészítés folyamatába pillanthatunk be. A hangszerek közül a hegedű mindig kiemelt figyelmet kapott, készítését körüllengi valami titokzatosság. Sümegi Elemér műhelye 2011 óta látogatható a Szaléziánum udvarán található kis épületben. Tanúja lehetünk egy-egy munkafolyamatnak: új hegedű, vagy cselló formálódásának, vagy használt hangszerek restaurálásának. A műhely kézműves mestereknek állít emléket és 19. és 20 századi asztalosszerszám gyűjteményt is megnézhetünk. A műhely galériaként is működik, melyben a mester rajzai mellett művészbarátainak kiállítása tekinthető meg. Iskolai, munkahelyi csoportok, baráti társaságok számára rendhagyó órákat, csoportfoglalkozásokat, bemutatókat tartanak.

A ház második emeletén, a tetőtéri galériában, a Főegyházmegye hétköznapjaiba pillanthatunk be. Külön kiemelnénk, hogy a modern multimédiás eszközökkel tarkított kiállító terem mindenki számára élvezetes múzeum látogatást kínál. Megnézhetjük a liturgikus naptárat, az egyházi szertartás eszközeit, a Veszprémi Főszékesegyház kottatárát, és itt bele is hallgathatunk a 18-19. századi zenei művekbe. A virtuális utazással a Főegyházmegye múltja és jelene tárul elénk.

Az első emeleti négy freskódíszes barokk, puttós mennyezetű termemben a korabeli műtárgyak megtekintésével átélhetjük a barokk világ hangulatát, illetve Padányi Bíró Márton veszprémi püspök munkásságát is áttekinthetjük.

Az első terem mennyezet tele van allegorikus figurával. A balra, középpontban, puttókkal övezve Ceres látható, a földművelés istennője. Kezében attribútumát, a sarlót tartja. Ceres magva, a gabona, két puttó kezében látható. A mennyezet középtengelyében alul gereblyét tartó puttó repül, és egy szalmaszállal megcsiklandozza a fekvő kisded orrát. A középtengelytől kissé jobbra fenn, a felragyogó felhő felett, Phoebus Apolló száguld. A ragyogó istenség négy pompás paripával húzott szekéren ül. Alatta két puttó van felfelé és lefelé tartott fáklyákkal. Ők a hajnal és az alkony, a kezdet és a vég, az élet és a halál szimbólumai. Lent jobbra, az alvó férfialak kaszával Szaturnusz, az emberiség aranykorának jelképe. Ő a földművelés, a termés római istene. Ugyanő a görög mitológiában Kronosz, az idő allegóriája. A kép keresztény gondolatiságában Krisztus áll, jelképrendszerét a tudós kanonok, Giczey István tervezte. A kisded természetesen maga a gyermek Jézus. Krisztust a barokk korban gyakran gereblyével és kalapban ábrázolták, mert a feltámadás után Mária Magdolna először kertésznek vélte. Apolló a keresztény értelmezés szerint is Krisztus megfelelője: ő a fény, a világosság, a nappal és az éj, de a kezdet és a vég is. A búzakalász a feltámadott Krisztusra és az Utolsó Vacsorára utal, a búza kenyér formájában az Oltáriszentséget jelképezi. A kasza a halálnak, a megállíthatatlan időnek az attribútuma. A puttók, vagyis a gyermek angyalok, a gyermek Jézus földöntúli játszótársai. Az angyal az Úr küldötte, szárnya pávatollakból áll: ez a Mennyei Paradicsomra és a mennyei trón őrizőinek szemekkel borított szárnyára utal.

A falmezők tengelyében a párkány felett, a festett falon négy címerpajzson az Apolló-mítoszból vett jeleneteket örökítettek meg. A barokk művészet gyakran merített Ovidius Átváltozások című művéből. Az ablaktól jobbra eső ajtó felett a babérkoszorús fejű, Apolló-Phoebus késével éppen megnyúzni készül a szatírként ábrázolt Marszüászt, az öntelt fuvolást, aki versenyre hívta őt, és akit legyőzött lantjátékával. Fogadásuk tétje az volt, hogy a győztes azt tehet a másikkal, amit csak akar. A következő képen Apolló a rettenetes Python sárkánnyal küzd, aki a delphoi jósdát őrizte. A következő képen Apollót lóval és bikával ábrázolták, ugyanis amikor az Olümposzról száműzték az istenek, Apollónak Admétosz király istállójában kilenc évig kellett dolgoznia pásztorként. A negyedik kartusban egyik hűtlen szerelmével, Khorinosszal látható. Miután egy holló beárulta a csalfa lányt, a feldühödött Apolló megölte.

A másik két teremben megismerkedhetnek az Érseki Levéltár és Könyvtár rejtett kincseivel: ősnyomtatványok, emlékkönyvek és –albumok, kéziratok, térképek és oklevelek csodálhatók meg.

Az épületben található még a Bonaventura Tea- és Kávéház, ahol ebéd után kipróbáltuk a finom kávét és forrócsokit. Ezeket másnak is ajánljuk.

Reméljük ezzel teljessé vált a bakonyi utunk beszámolója, és az áttekintésével Ti is kedvet kaptok, arra, hogy felfedezzétek a térség gyöngyszemeit.

Eduard von Engerth képét innen vettük: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.13.003

A képről még lásd még: Papp Katalin: Eduard von Engerth: I. Ferenc József királlyá koronázása Budán, 1867-ben In: A Szépművészeti Múzeum közleményei87. Szerk.: Tátrai Vilmos. Budapest, 1997. pp. 171–176.

További képeket itt láthattok a Szaléziánumról.

Élménybeszámoló egy bakonyi barangolásról

Február elején Veszprém megyébe látogattunk el és feltérképeztük magunknak a környék télen is látogatható helyeit. Ebben a blogbejegyzésében egy összefoglalót olvashattok a három nap látnivalóiról, ezt követő írásainkban pedig egy-egy érdekesebb látnivalót bővebben is bemutatunk majd.

A kirándulás előtt nap mint nap bújtuk az időjárás-előrejelzést, mivel hó esetén városiasabbra kellett venni a programot. Az induláskor már eleve a havas B tervvel számoltunk, de így is meglepett, ahogy Várpalota után a szürkeségből a fehérség birodalmába értünk.

Utunk először egy kis falucskába, Tésre vezetett. A település a Bakonyban a Tési-fennsíkon található. Az állandó széljárást miatt alkalmas a szélenergia hasznosítására, így több szélmalmot is építettek, amelyek közül mára csak Táncsics utcai kertekben lévőket nézhetjük meg. Az időjárás miatt most csak a Helt – féle szélmalom belsejébe kukkanthattunk be.

A köralaprajzú, enyhén karcsúsodó háromszintes kőfalazatú épületet Picher János építette 1840-ben. Forgatható, zsindelyes, kúpos tetővel fedett, hatvitorlás szélkerék hajtású. A malom belsejében két pár kő van, ami napi négy mázsát őrölt. Ez ma is forgatható, és működőképes.

Az Ozi János asztalos által 1924-ben épített malom 200 méterre arrébb látható, persze ha nincs köd. Mi semmit se láttunk belőle, ugyanis nagyjából 10 méter volt a látótávolság. A metsző szél és a hó miatt pedig inkább letettünk a megközelítéséről. Majd akkor kerítünk sort erre, amikor jó idő lesz. A szerkezete amúgy hasonló, annyi különbséggel, hogy itt csak egy pár kő őrölt.

A kertben található kovácsműhely is érdekes. Tulajdonosa már nem kovácsként dolgozik, de gyűjteményével a mai ember is betekintést nyer az 1920-1930-as évek kovácsmesterének szakmájába. A tulajdonos látogatásunkkor nagy lelkesedéssel mesélt a gyűjteményről, amiről mi pár képet nektek is bemutatunk (lásd a lenti linket).

Ezt követően Zirc felé folytattuk utunkat, ahol ebéd után a Zirci Ciszterci Apátságot és a hozzá tartozó templomot, a Reguly Antal Műemlékkönyvtárat és a Bakonyi Természettudományi Múzeumot néztük meg. Tartalmas tárlatvezetést kaptunk mindenhol, a látottakról részletesen beszámolunk majd egy külön blogbejegyzésben. A nagy hó miatt eleve kihagytuk Cseszneket, és a környező túralehetőségeket, így ezekről majd később fogunk írni.

A kirándulás fő úti céljához késő délután érkeztünk, és hamar előjöttek a gyerekkori emlékek. Persze nem elégedtünk meg azzal, hogy elfoglaljuk a szállást, így menet közben felmentünk a Harmat utcai kilátó ponthoz, ahonnan a viadukt és a vár képe fogadott. Igazából kék órás fotót szerettünk volna csinálni, de a szürkeségben ez nem volt lehetséges, így csak a szemünkkel ittuk a látványt. Veszprém egy kis ékszerdoboz, és könnyen bejárható gyalog is. Mi ezt megkönnyítettük azzal, hogy a várban foglaltunk szállást, de kissé melléfogtunk, ugyanis a székesegyház mellett minden nap reggel hatkor a harangszó ébresztett minket. A látottak viszont mindenért kárpótoltak: az ablakon kitekintve a napsütötte városka tárult elénk, távolban a Viadukt látványával.

A szállásról kilépve üdvözülni szerettük volna István királyunkat és Gizella királynénkat, de a szobrukat bebugyolálták, hogy óvják őket a téli fagytól. Sebaj, a székesegyház túloldalán indult a lépcső, amin leereszkedve kimentünk a Benedek-hegyi kereszthez (lásd a fenti képet). Néhány tájkép megörökítése után indultunk a vár „meghódítására”…

Az ajtók, kilincsek, kapuk és ablakok megörökítése közben elbandukoltunk a 48 méter magas Tűztoronyhoz. Jó idő esetén fel lehet menni az erkélyére, amit mi ki is használtunk, és szép panoráma várt ránk. A torony a középkorból származik, túlélte a török hódoltságot. Később azért nem rombolták le, mert tűzvédelmi célokat töltött be. A szomszédságában 1814-ben épült meg a Fecskendőház, amit a tűzoltók használtak. 1810-ben egy földrengés után Tumler Henrik építőmester újította meg copf (klasszicizáló késő barokk) stílusban. Azóta nem változtattak rajta, csak a vörös csillag helyett magyar címer került a csúcsára. Órája negyedóránként jelez, egész óránként pedig Csermák Antal veszprémi zeneszerző verbunkosát hallgathatjuk.

A torony után a Hősök Kapuja kiállítását néztük meg, ahol képek és leírások mesélnek az épület történetéről, az 1848-49-es forradalom és szabadságharcról, a világháborúkról, valamint az 1956-os veszprémi történésekről. (Információkat itt is találtok) A kapu az első világháborús emlékek sorába tartozik, ugyanis az elesett hősök emlékét ápolja. Eredendően a hatalmat reprezentáló és a katonai parádék díszletéül szolgáló emlékműben gondolkodtak az építtetők, majd a hadiárvák és a hadiözvegyek jelentette anyagi probléma gyorsan háttérbe szorította az eredeti elképzeléseket. A kezdeményezés 1924-ben vált újra aktuálissá, amikor egy belügyminiszteri körrendelet előírta egy háborús hősöket bemutató emlékkiállítás megszervezését. A kapu eredetileg ennek befogadására szolgált, és hosszas egyeztetés után csak az 1930-as évek közepén épült fel közadakozásból és 1939. október 5-én avatták fel. A csúszást részben magyarázza, hogy a katonaság számára nem tűnt alkalmasnak a terv, hogy a bajtársi összetartozást szimbolizálja. Ez vezetett oda, hogy a 31. honvéd gyalogezred 1939-ben a Vörösmarty téren állította fel a saját obeliszkjét, miközben a kapu a városi lakosság megemlékező helyszínévé vált. A belső térben helyezték el a veszprémi hősi halottak neveit tartalmazó táblákat, amelyek sajnos a második világháború után eltűntek. Egy névtelen katona földi maradványait pedig egy szarkofágba temették: a "fordulat évét" követően ezt is megsemmisítették, és a maradványokat szétszórták. A Hősök Kapuja eredeti emlékmű funkcióját csak az 1940-es évek végéig töltötte be, az 1956-os a forradalom alatt az épület golyó és gránát találat érte. Az 1960-as évektől az akkor szerveződő Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság vártörténeti kiállítást rendezett az épületben, de ezt a kiállítást az 1990-es években elhanyagolták, majd a kaput 2005-ben be is zárták. A várostörténeti és turisztikai jelkép 2013-ban európai uniós pályázati forrásokból megújult, Turányi Gábor és Zalavári István építészek tervei alapján és a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum munkatársai segítségével újra látogatható.

A kapu építésével egy időben más jellegzetes épületeket is emeltek a városban: ekkorra tehető a Veszprém szimbólummá vált Szent István Völgyhíd (Viadukt) átadása, amely a kor modern technikai vívmányait közé tartozott. Az Árpád-házi Szent (ekkor még csak Boldog) Margit tiszteletére szentelt templom építése is ekkor kezdődött, és ekkor állították fel a várhegy végén a kedvenc királyi szoborpárunkat is.

Ezt követően áttértünk az egyházi épületek és kiállítások megtekintésére. A Szaleziánum kivételével mindegyik egyházi jellegű gyűjtemény októbertől márciusig, tehát a téli szezonban csak előzetes bejelentkezéssel látogatható. Ennek megfelelően időpontot kértünk és kaptunk a Boldog Gizella Főegyházmegyei gyűjteménybe, illetve a Gizella és Szent György kápolnába. A gyűjtemény ideiglenesen átvette az érseki palota turisztikai bemutató-tér szerepét, mivel ez utóbbi előreláthatóan 2018 nyaráig munkálatok miatt nem látogatható. Ennek következtében a B. G. F. Gyűjteménybe hozták át a tavalyi „Kiegyezés és koronázás” című kiállítás anyagának egy részét. Az épületben egy első világháborús kiállítás is látható, illetve a két kápolnán kívül ide tartozik a Sz. Imre kápolna is. Ez utóbbit kihagytuk, hogy majd jó időben, amikor a székesegyház nyitva lesz, legyen még mit megnéznünk a várban. Tárlatvezetőnk nagyon kedvesen fogadott minket és sok-sok hasznos információval ellátott, miközben végigjártuk a helyszíneket. Erről hamarosan részletesen is írunk egy újabb blogbejegyzésben.

Utunk következő állomása a Szaléziánum volt. Az épület szintjein különböző kiállító termek kaptak helyet. Találhatunk itt egyházi témájú és barokk stílusú termeket, illetve egy érdekes, gyógynövényeket bemutató interaktív gyűjteményt is.

A barokk korszakot bemutató négy teremben freskókat, korabeli műtárgyakat láthattunk. Megismerkedhetünk a ház egykori híres lakóival, például Padányi Bíró Márton veszprémi püspökkel is, aki a korabeli művészek kiemelkedő mecénása volt. A 18. század végi tájkép témájú freskók is gyönyörűek. A „Képtálaló asztal” ad egy kis interaktivitást a kiállításnak, amelyben bemutatják a restaurátorok munkáját. A másik két teremben az Érseki Levéltár és Könyvtár rejtett kincseiben gyönyörködhettünk. Ezek között találtunk ősnyomtatványokat, emlékkönyveket, albumokat, kéziratokat, térképeket és okleveleket.

A második emeleten egy tetőtéri galéria várt ránk, ahol liturgikus tárgyakkal ismerkedtünk. Végezetül megtekintettük a Szalézium épületében található érdekes időszaki kiállítást, amely egy egy budapesti orvos-házaspár hagyatékát mutatja be. A gyönyörű használati és dísztárgyakat, bútorokat (Mária Terézia korabeli bútorok, herendi és más porcelántárgyak, Kovács Margit kerámiák) szebbnél szebb festmények egészítik ki (pl. Czóbel Béla, Nagy István és Egry József művei). A színvonalas, tartalmas kiállítást mindenkinek ajánljuk megtekintésre.

Megebédeltünk, majd folytattuk a veszprémi túránkat. Ekkor mentünk el megnézni a korábbi Veszprémi várbörtön, vagyis a legtovább működő várbörtön mínusz harmadik szintjén kialakított „Élet a mínusz harmadikon – várbörtön a 21. században” című kiállítást. A hely másoknak még a bezártságot jelentette 2003-ig, és a kiállítás csak 2015-ben nyitotta meg kapuit. Itt számos érdekes epizóddal szembesültünk: található itt Mindszenty József emlékszoba (az esztergomi érseki kinevezése előtt veszprémi püspök volt), kápolna, őrkilátó, parancsnoki szoba, vizesblokk… Hallottunk a bakonyi betyárokról, a második világháborús eseményekről és a város ’56-os múltjáról. Természetesen a hangsúly mindig a börtönön és az ítéleteken volt. A látogatás során egy hangfelvétel segítette a tájékozódást, majd az egészet egy rövidfilm zárta, amely az akkori börtön életét mutatta be 2002-ben. A tárlat igencsak kézzelfogható élményeket nyújt, a dohos szag és a zárt tér a végén már minket is nyomasztott. A kiállítást csak olyan személyeknek ajánljuk aki ezt bírja, de érdemes megnézni.

Jó érzés volt kijönni a napsütötte friss levegőre és rögtön a Lackó Dezső Múzeum felé vettük az irányt. Nem is sejtettük, hogy itt egy kiállítás erejéig mi is újra gyereknek érezhetjük majd magunkat, ugyanis a múzeumhoz érve láttuk: „Kockanapok” vannak. A veszprémi kulturális öröksége kiállítás mellett jó volt egy kicsit újra gyerekekké válni a Legó tárlatnak köszönhetően.

Mivel ekkor még messze volt az este, illetve kilométer hiányban szenvedtünk, így késődélután sétáltunk a városban, elmentünk a Petőfi Színház épülete mellett, és a különféle paloták közepette a bevásárló utcába is betévedtünk. Már ami a színházat érinti, az épület falán szép mozaikot láttunk, mert mi nem tudunk mozaikok nélkül élni… :) Az épület falán megtekintettük Latinovits Zoltán és Bujtor István emléktábláját, illetve fotózkodtunk a vándorszínészként ábrázolt Petőfi Sándor szobránál.

Ennyi élmény után már elégedetten térhettünk nyugovóra. Mivel amúgy is azt terveztük, hogy visszamegyünk még a városba amikor melegebb lesz, így erre a későbbi alkalomra tartalékoltuk az állatkertet, és a következő napot Veszprémen kívül töltöttük. Az úti célunk Pápa és Nagyvázsony volt.

Pápa a Tapolca-patak völgyében, a Pápai-síkság központjában található. A városban már a kelta időkből származó régészeti leleteket is találtak, de az első írásos említése – egy malom adományozása kapcsán – 1061-re tehető. Pápa eredendően mezőváros volt, és a 19. század első felében már 22 malom őrölte a gabonát a városban, amelyeket a Tapolca-patak hajtott. Az iparosodás miatt viszont ezek a malmok már csak látványosságként funkcionálnak, és egyre több gyár települt ide.

A város igazából a 18. század közepétől kezdett fejlődni, de iskoláinak köszönhetően már igen korán jó hírű iskolavárosnak számított. Országos hírű iskolája az 1531-ben alapított Református Kollégium, ahová Petőfi Sándor és Jókai Mór is járt. A pálosok által 1638-ban alapított iskolában (amit ma már Türr István Gimnázium néven ismerünk) pedig a Kiegyezés szellemi atyja, Deák Ferenc tanult.

Egyik fontos nevezetessége a jelenleg Kanadában élő Kluge család által 1786-ban alapított kékfestő műhely. A már korábban említett malmokhoz hasonlóan ezt is a Tapolca-patak vize táplálta. A kékfestés, amelyben a család a magyarországi élvonalhoz tartozott, a 19. századig kézi erővel történt, majd a gőzgépek bevezetését követően már egyre inkább gépesített keretek között zajlott. A műhely a mesterséggel együtt apáról fiúra szállt a Kluge családban, mígnem az államosítás során 1945-ben bezáratták és csak 1962 óta nyitotta meg a kapuit múzeumként. Nekünk különösen tetszett, sokáig elnéztük a gyönyörű kelméket, dísztárgyakat, de erről még olvashattok egy későbbi pápai írásunkban.

Pápa fő terét 2011 és 2013 között újították fel, amellyel egybekötve sor került az általunk is meglátogatott Esterházy kastély restaurálására is, de erről szintén olvashattok később.

Veszprém felé tartva rádöbbentünk, hogy a herendi porcelán manufaktúra télen nincs mindig nyitva, így helyette egyik hadvezérünk várát látogattuk meg Nagyvázsonyban.

A Kinizsi-vár a Séd-patak fölötti dombra épült, amelyet a Kinizsi utcából nyíló Vár utcán lefelé haladva közelítettünk meg. Katonai szemszögből előnytelen, elsősorban középnemesek lakóhelyeként szolgált és nem egy erős védelemmel rendelkező épület volt.

A vár nevét a 15-16. század egyik kiemelt hőséről, Kinizsi Pálról kapta, de Vázsony név szláv eredetű szó, a magyar Vázsony nemzetségtől ered.

A nemesi családból származó Vezsenyi László 1384-ben kapta meg a várépítési engedélyt Mária királynétól. Ekkor készült el a 25 m magas lakótorony, a hozzátartozó kisebb épületek és az udvart körülvevő fal.

A család fiú utód nélkül 1472-ben kihalt, így Hunyadi Mátyás király a hadjárataiban tanúsított vitézségéért Kinizsinek adományozta a várat. A négy kisebb toronnyal kiegészítve, ekkor épült ki a vár külső négyszögletes fala. Belső udvarát emeletes palotaszárnnyal bővítették, sarkában várkápolnával, míg a kaputornya elé az ágyúk elhelyezésére alkalmas barbakánt emeltek és mély árokkal vették körül a védelem erősítése érdekében. 1490-ben Habsburg Miksa trónkövetelő zsoldosserege elfoglalta a várat, de egy évvel később Kinizsi fegyvereseivel visszafoglalta.

Kinizsi Pál a hadjáratok miatt nem sokat élt itt, a rezidenciát a felesége, Magyar Benigna úrnő lakta. Kinizsi halála után az özvegy kétszer is férjhez ment. Harmadik ura Kereky Gergely erőszakos, durva ember hírében állt, így Benigna bizalmas híveivel megölette. Benignát a királyi bíróság csak Kinizsi érdemeire való tekintettel nem ítélte el, végül örökös száműzetéssel büntették.

1526-ban János király Bodó Ferencnek adta át a várat, majd a 16. század második harmadától a Horváth nemesi família tulajdonában állt, akik megerősítették a falakat a törökök ellen. A 16. század közepétől a magyar végvárrendszer részeként megfigyelő szerepet töltött be.

1594-ben sikerült a törököknek elfoglalni, ám nem sokáig volt a kezükön. A vázsonykői Zichy főnemesi család 1649-ben szerezte meg a vár fölötti uralmat és hajdúkat telepítettek ide. A Rákóczi-szabadságharc idején hol a kurucok, hol a labancok kezén volt. Végül 1709-ben végleg a labancok birtokába került, katonai jelentősége ezután már fokozatosan csökkent, börtönként hasznosították 1848-ig. 1857-ben tűzvész tett kárt a toronyban, tetőzése is elpusztult, de ezt később pótolták. A századfordulón a palota emeleti magas falának maradványa is ledőlt.

1955 és 1961 között kezdődött a régészeti feltárása, majd 2005-ben is újabb feltárásokat végeztek. 2013-ban a lakótorony helyreállítására került sor. A várat jelenleg az önkormányzati tulajdonú Nagyvázsonyi Kinizsi Nonprofit Kft. üzemelteti. 2013-óta folyamatosan fejlődnek a különböző kisebb-nagyobb programok a vár körül, amivel az embereket ide tudják csalogatni. A várat 2017-től kezdődően a Nemzeti Várprogram keretében felújítják, reméljük a további években is turisták kedvelt helye lesz.

A három nap után hazafelé jó volt átgondolni, hogy mi szépet láttunk. Reméljük ajánlatainkkal Ti is kedvet kaptok egy rövidebb kirándulásra és nem feltétlenül kell megvárni ezzel a tavaszt, vagy a nyarat. Ígéretünkhöz híven egyes témákról külön is fogunk írni, és Várunk Benneteket vissza a blogunkra, ahol remélhetően hamarosan a környező túra lehetőségekről is be fogunk tudni számolni.

Tésről itt látsz további képeket.

Íme a többi kép a Legó kiállításról.

Itt láttok még veszprémi szobrokat és emlékműveket.

Ez pedig egy vegyes témájú veszprémi mappa.

Nagyvázsonyról itt látod a többi képet.