2018. március 10., szombat

A veszprémi vár egyházi kincsei

A két gyönyörű városrólPápa, Zircírt beszámolónk után visszatérünk Veszprémbe még egy bejegyzés erejéig, amiben a veszprémi Vár egyházi nevezetességeivel foglalkozunk. Ebben a Boldog Gizella Főegyházmegyei Múzeumot, a Szaleziánumban kiállított tárgyakat, illetve a Gizella és a Szent György kápolnát szeretnénk bemutatni. Habár az egyházmegye fő temploma, vagyis a Szent Mihály-főszékesegyház télen nem látogatható, erről is lesz majd szó. Ezzel a poszttal kezdtük volna a bakonyi sorozatunkat, de eddig hasztalan vártunk a Boldog Gizella Főegyházmegyei Múzeum munkatársaitól olyan képre, amivel részletesebben tudtuk volna illusztrálni írásunkat (a helyszínen tilos volt fotózni), viszont írásos megkeresésünkre nem érkezett válasz.

Mielőtt mesélnénk a meglátogatott helyszínekről, érdemes némi történelmi áttekintést is adnunk az egyházmegyéről.
A veszprémi a jelenlegi 12 magyarországi egyházmegye közül az egyik legrégebbi, ugyanis a 10. század végén még Géza fejedelem alapított itt templomot, viszont az egyházmegyei struktúrát már fia, Szent István építette ki 1002-ben. Területéhez tartozik – Veszprém mellett – Fejér, Győr-Moson-Sopron és Komárom-Esztergom megye néhány települése is. Az egyházmegye négy főesperesi, hét esperesi kerületből, valamint 180 plébániából áll. Az egyházmegye főpásztora 1997 óta dr. Márfi Gyula érsek. A főegyházmegye védőszentje Szent Anna, társvédőszentje Boldog Gizella, főtemploma pedig a veszprémi Szent Mihály-székesegyház.
Veszprémet Szent István király óta a „királynék városának” nevezték, ugyanis az egyházmegye főpásztora koronázta a királynékat, és ők voltak egyben a királynék kancellárjai is. A koronázás hagyománya eleinte a szokásjogon alapult, ezt csak III. Ince pápa 1216-os oklevele tette hivatalossá (az oklevelet a veszprémi egyházmegyei levéltárban őrzik, a nemesmásolatát kiállították a Boldog Gizella Főegyházmegyei Múzeum Gizella termében). A királynéi kancellári pozíció viszont már jóval korábban kőbe vésett szabállyá vált. A koronázás során betöltött szerepet azért is kellett pápai okirattal megerősíttetni, ugyanis egy ilyen esemény mindig ajándékokkal járt, ami miatt az esztergomi érsek szívesen végezte volna el a királynéi koronázást is.
A középkori hagyományoknak megfelelően – a püspökök jellemzően az átlagosnál iskolázottabban voltak – az uralkodók gyakran bízták meg őket diplomáciai szolgálatokkal is, ráadásul a 15. század második felétől egyre több püspök katonai feladatokat is vállalt (korábban is katonáskodtak, ha a földesúri viszályok ezt tették szükségessé, illetve a banderiális rendszer miatt korábban is ki kellett állítaniuk katonákat a király számára, de a 15. század előtt nem volt jellemző, hogy hivatalosan is betöltsenek katonai pozíciókat).
Az egyházmegye püspökei közül kiemelkedik Robertus (1209–1226), aki megvédte a királyné koronázó jogot az esztergomi érsekkel szemben. Ő részt vett a IV. lateráni zsinaton, valamint részben kezdeményezésére indult el II. András király a keresztes hadjáratra. Bertalan püspök idejében (1226–1244) alapították meg a Szent Katalin kolostort. Szécsi Pál idejében (1263–1275) az egyházmegye területén tevékenykedő remetéket a pálos szerzetesrendbe szervezték be. Vetési Albert (1458–1486) Mátyás király kedvelt diplomatája volt, aki a szegények számára fürdővel ellátott ispotályt létesített Veszprémben, valamint átépítette a Szent György-kápolnát. Utóda, ifj. Vitéz János (1489–1499) több itáliai diákot pártfogolt és 1497-től a Dunai Tudós Társaság elnöke lett. Beriszló Péter püspök (1512–1520) pedig 1515-ös zsinati határozatban – hazánkban elsőként – szabályozta az anyakönyvvezetési gyakorlatot.
A 16. századtól a török hódítás a nem kímélte az egyházmegye területét és Veszprém városát is veszély fenyegette. 1544-ben a püspök és a káptalan menekülésre kényszerült: a püspök Sümegre, a káptalan pedig Sopronba költözött. Veszprémet 1552-ben, 1593 és 1598 között, illetve 1683-ban foglalták el a török csapatok, később a magyar (és német) végvári katonaság uralta a települést. Az egyházfők sokáig nem tudtak visszatérni az egyházmegye központjába, így a Sümegen tartózkodó, vagy katonai feladatokat ellátó püspököknek nem volt lehetősége a híveikkel törődni. A káptalan 1630-ban tért vissza a városba, a püspökre viszont még egy ideig várni kellett.
A 18. század elejétől a püspökök nagy erővel láttak hozzá az újjászervezéshez: az elpusztult templomokat, plébániákat fel kellett újítani, a török hódoltság árnyékában szabadabban szerveződő protestánsokat kívánták áttéríteni és a papnevelés újjáélesztése mellett nagy gondot fordítottak az egyházi fegyelem megszilárdítására is. 1777-ben a zalai és vasi plébániákból létrehozták a szombathelyi, a Fejér megyei területekből pedig a székesfehérvári püspökségeket, illetve a pápai főesperesség a veszprémi püspökséghez került. A 19. század elején a főpásztorok a magyar nyelv ápolását is fontosnak tartották, így 1833-ban elrendelték a magyar nyelvű anyakönyvvezetést, 1834-ben pedig tanítóképzőt alapítottak.
A 20. század elején Hornig Károly püspök (1888-1917) – a püspökök közül először – kiadatta a püspökség római okmánytárát, 1907-1910 között pedig neoromán stílusban restauráltatta a leégett Szent Mihály-székesegyházat.
A második világháború ideje alatt Mindszenty József volt az egyházmegye püspöke (1944-1945), akit a nyilas diktatúra börtönbe zárt. A rendszerváltozás után, 1993-ban újabb szervezeti átalakuláson esett át az egyházmegye: a Balatontól délre eső Somogy megyei területekből II. János Pál pápa létrehozta a kaposvári püspökséget, s ezzel együtt Veszprémet érseki rangra emelte.

A gyűjtemények felfedezését a Boldog Gizella Főegyházmegyei Múzeum anyagával kezdtük. A múzeum feladata a várban lévő egyházi műemléképületek: az Érseki Palota, a Gizella-kápolna, a Szent György-kápolna és a Piarista templom karbantartása, illetve kiállítások szervezése. Hozzájuk tartozik az Érseki Palota állandó enteriőr kiállításának gondozása, a műtárgyvédelem szakmai ellátása. Az Érseki Palota előreláthatónak 2018 nyaráig tartó felújítási munkálatai miatt most még nagyobb odafigyelésre van szükség, hogy a látogatók száma ne csökkenjen, viszont a feladat nem lehetetlen, hiszen meglehetősen reprezentatív, és érdekes gyűjtemény áll a rendelkezésre.
A török hódítás olyan pusztítást okozott, hogy szinte semmi se maradt fenn a korábbi korszak kincseiből. A gyűjtemény csökkenése viszont nem írható kizárólag a hódítók számlájára: pl. Szent István idejéből egészen 1217-ig a Szent Mihály székesegyházban őriztek egy női koronát, amit II. András királyunk vitte magával a Szentföldre. A betelepült szerzetesrendek használati tárgyai, valamint az azok mintájára már itthon készült ötvösmunkák, textilek is jelentősen elősegítették a liturgikus tárgyak gyarapítását. A templomokat főúri adományok is gazdagították. A mostani gyűjtemény viszont szinte kivétel nélkül a török hódoltság után keletkezett. Ennek őrzése érdekében egyre sürgetőbb igény volt egy olyan helyre, ahol ezeket a tárgyakat kiállítják. A gyűjteménybe reneszánsz, barokk ötvös-, ortodox liturgikus tárgyak, faszobrok, grafikák, liturgikus textíliák tartoznak. Ide tartozik pl. Padányi Biró Márton miseruha-garnitúrája, amit Bánáss László püspök és Klempa Sándor apostoli kormányzó gyűjtött össze. A ma is létező múzeumi intézményt 1985-ben Szendi József veszprémi püspök alapította, első igazgatója Márton Antal kanonok volt, aki hatalmas szervező munkával alakította ki a raktári rendet, végezte az anyag szakmai feldolgozását és folytatta a gyűjtést.
Ahogy korábban említettük, az Érseki Palota munkálatai miatt a múzeum most csak a Tejfalussy-házban üzemel, amely eredendően kanonoki lakóház volt, és csak később alakítottak át múzeummá.
Az itt megtekinthető, a magyar királyné-koronázás témájú kiállítás egy válogatás a tavalyi Kiegyezési-évforduló kapcsán készült tárlat anyagából. Szerencsére a látottak között volt az Erzsébet királyné koronázási díszruhájából készült miseruhakészlet, illetve még néhány használati és dísztárgy: ilyen pl. Ranolder János veszprémi püspök emlékalbuma, benne Székely Bertalan, Rauscher Lajos és Keleti Gusztáv munkáival. A királynéi koronázási díszruha a hagyományoknak megfelelően került Veszprémbe: a koronázások után ezt a szokásoknak megfelelően kapta meg a királynéi kancellár, vagyis az aktuális veszprémi püspök. Ezzel együtt a gyűjteményt gazdagította az Erzsébet 1854-es menyasszonyi ruhájából készített vecsernyepalást és miseruha, illetve a rámába helyett menyasszonyi koszorú is. A koronázási ruha kapcsán érdekesség, hogy a koronázás során nem készült fénykép a ruháról. Erre csak korábban, 1866. március 17-én került sor Emil Rabending bécsi fényképész műhelyében. Eduard von Engerth 1872-es, I. Ferenc József József királlyá koronázása Budán, 1867 című, sokáig elveszettnek hitt képén is a Rabending-féle fotók alapján sikerült megformázni Erzsébet ruháját. A többi látnivalóért még biztosan visszajövünk még, mert a Vetési Albert püspök (1410–1486) Velencében készült 15. századi miseruhája, Zita királyné koronázási ajándéka, Hornig bíboros pásztorbotja, IV. Károly kelyhe, Mindszenty bíboros veszprémi püspöki tárgyai, a firenzei és a velencei reneszánsz festmények, az orosz és a szerb ikonok, a bakonyi üveghuták, a Herendi Porcelánmanufaktúra remekei, az Albrecht Dürer tanítványainak műhelyében készült metszetek és több közel- és távol-keleti, főként török, arab és japán műtárgyak is biztosan mind lenyűgözőek.

A múzeum után átsétáltunk Gizella és Szent György kápolnákhoz.
István király feleségéről elnevezett, eredetileg két szintes kápolna Veszprém egyik gyöngyszeme, amely a legidősebb királyi magánkápolnának számít. A kápolna alapító oklevelét nem ismerjük. Az építkezés a vallon származású Robertus püspök személyéhez kapcsolható, aki a székesfehérvári királyi magánkápolna nagyprépostjából 1209-ben lett veszprémi püspök, majd 1226-tól esztergomi érsek. A kápolna az egykori Püspöki Palota magánkápolnájaként működött. Esterházy Imre püspök az 1720-as évek elején restauráltatta a székesegyházat és a Gizella-kápolnát is, Padányi Biró Márton püspök pedig Tiethart József veszprémi kőműves segítségével új tetőt készíttetett. Nagypréposti funkciója idején, 1745 előtt a kápolnában a kispapok borát őrizték. Leváltása után nem kívánt kiköltözni az általa 1741-ben egy emelettel bővített Nagy préposti Palotából, így jogutódja, Orosz Pál nagyprépost nem vehette azonnal birtokba a rezidenciát, így a kápolnán keresztül, erőszakosan próbált bejutni a Palotába, és a kápolna kapuját fahusángokkal beverette. A kápolna életében Koller Ignác püspök (1762-1773) ideje alatt új fejezett kezdődött, ugyanis a katonai használatot átvészelt Püspöki Palota helyett újat építtetett Fellner Jakab építésszel. Az épület északi határát Fellner a Nagypréposti ház déli homlokzati falánál jelölte ki, ezért a kápolnát is elbontották volna, de ez óriási felháborodást váltott ki. Főleg, hogy ekkor fedezték fel a “more graeco” (azaz görög, tehát bizánci stílusban) festett apostolfreskókat.
Mára csak az alsó kápolna maradt meg (no meg a felső kápolnából az északi fal), ennek falain a freskók egy rész elpusztult: az eredetileg 12 apostolból csak a keleti falon maradtak meg a 13. századi bizánci stílusú freskók, illetve egy Mária-fejet sikerült egész jó állapotban rekonstruálni, amit viszont a Laczkó Dezső Múzeum gyűjteményében tekinthetünk meg. A boltozati zárókövei is említésre méltóak: ezek eredetileg a felső kápolnához tartoztak, de a restaurálás során, mint az eredetihez legközelebb álló darabokat építették be az alsó kápolnába. Az épület a korai gótika jegyeit viseli magán. A boltozatokat hordó támkötegek felett a boltindítások, diadalívpillér-fejezetek maradtak meg, melyeken 11 kis sárkányfigurát is megpillantottunk. Az alsó kápolna megközelíti a késő Árpád-kori egyházi művészet szintjét, itt folyt az egyik legkorábbi magyarországi műemléki helyreállítás.
A keleti falszakaszt is freskók díszítették, amelyek a feltételezések szerint a keresztre feszített Jézust, és jobbján Szűz Máriát, illetve Szent Jánost ábrázolták. A keleti és a nyugati falakat a középkori falak nyomvonalában építették újjá. Ekkor a feltárt, de levert freskókat újrafestették, és új nyugati bejárati ajtó készült új homlokzattal. A Koller-féle helyreállítást egy latin nyelvű felirat is bizonyítja:

Ezt a kápolnát, amelyet a hagyomány szerint Boldog Gizella, Szent István első apostoli király felesége alapított, és amely sokáig elhagyatva hevert, nagymányai Koller Ignác veszprémi püspök régi alakjába és fényébe visszaállította, s az értünk keresztre feszített Krisztus Urunk tiszteletére az oltárt 1772. április 10-én felszentelte.”

Ekkor barokk stílusban új oltárt emeltek, mögötte egy szobor is állt, de 1938-ban a barokk hangulatú kápolnát román stílusúvá alakították vissza. Eltüntették a barokk freskókat és az oltárt. Helyreállították a román stílusú apostolfreskókat. A kápolna modern oltárt, új, díszes vasrácsos ajtót kapott. Az alacsony oszlopfejezetek feletti frízben latin nyelvű felirat is olvasható: Memoriae Beatae Giselae Sacrum (Boldog Gizella emlékének szenteltetett). Az alsó mezőben látható latin nyelvű feliraton rögzítették az ajtó tervezőjének, készíttetőjének nevét, rangját és a készítés évét.

1957-ben a székesegyház északi oldala mellett fedezték fel a Szent György-kápolna maradványait, amelyet ma egy üveg bunker véd, így kívülről nem is gondolná az ember, hogy itt egy kápolna maradványai találhatók. Az egyházi jellegre egyedül a bejáratnál álló modern Imre herceg szobor utal.
A kutatók a ránk maradt kápolna építésének idejét a 13. század első harmadára teszik, felfedezésekor faragott és festett falrészek kerültek elő. A középkori oklevelekben is említett szentély patkó alakú volt. A kápolna szélein álló oszlopokból csupán egy maradt meg, amit a főbejárat déli oldalán láthatunk. A főbejáratot hármas oszlopkötegek szegélyezték, a kapu küszöbkövén latin nyelvű felirat olvasható: IN LIMIE NO SEDETO. Ennek helyes olvasata: „in limine non sedeto”, azaz: a küszöbre ne üljetek. A figyelmeztetés a Szent György-napi búcsúba látogatóknak szólt, ugyanis itt őrizték Szent György fejereklyéjét, amelyet még Szent István király kapott a bizánci császártól 1016-1018 között a bolgárok felett aratott győzelme emlékére. A kápolna káptalanterem is volt és 1417-es források szerint püspököt is választottak itt. Vetési Albert püspök a kápolnát felújíttatta és vörös márvány gótikus oltárt emeltetett, síremlékét a kápolna közepén láthatjuk: a püspök vörös márványból készült sírköve egy nagy termetű, fekvő alakot ábrázol püspöki ornátusban, velencei miseruhában, püspökbottal. Kezét a mellére fektetett misekönyvén nyugtatja, ujján püspökgyűrű látható. A sírkő bal alsó sarkában feliratos tábla hirdeti, hogy a követ Ujhelyi János kanonok, segesdi főesperes állíttatta. A sír alján a később eltemetett kanonok egészben fekvő csontvázát találták meg, míg a lábainál a korábban eltemetett püspök csontjai feküdtek. Jelenleg is vizsgálatokat végeznek a maradványokon, így a sírt most egy üveg lappal védelmezik a további sérüléstől. A kápolna feltárása után egy korábbi építményt is találtak, ami egy körtemplom (rotunda) volt, szintén patkó alakú szentéllyel. Mivel a Szent Imre-legenda megemlékezik erről a korábbi templomról, valószínűleg a ránk maradt kápolna a korábbi építményt váltotta le.

A kápolnák mellett nem szabad kihagyni az egyházmegye fő templomát, a Szent Mihály-főszékesegyházat sem. Az eredeti templom az államalapítás idejében épült, így ez Magyarország egyik legrégibb székesegyháza. A neoromán stílusú épület a várban, a Szentháromság tér északi oldalán helyezkedik el. Szent István uralkodása után két toronnyal bővítették, amelyeket a város számos pontjáról láthatunk. Az 1380-as veszprémi tűzvészt követően a katedrálist gótikus stílusban építették újjá és 1400-ban szentelték fel. Az altemplomot is ekkor alakították ki. Az épület többi része a török időkben ment tönkre. A székesegyház újjáépítését csak a 18. század elején kezdték meg, de barokk stílusban. 1907 és 1910 között Aigner Sándor tervei alapján fejeződött be az építkezés, amely végül neoromán stílusú lett. A gótikus szentély és az altemplom viszont még az eredeti. Az üvegablakok a második világháború alatt megsemmisültek, az új ablakok Árkayné Sztehló Lili munkáját dicsérik. 1981-ben II. János Pál pápa a székesegyházat basilica minor rangra emelte.
2005 szeptemberében a bazilikán helyreállítási munkálatokat végeztek. Ekkor a két tornyot újították fel, majd 2010-ben állami támogatásból a templom külseje és belseje is megújult. A templom főhajója kazettás síkmennyezetű, az oszlopfőket az Árpád-kori faragványok mintájára alakították ki. A mellékhajókban két-két oltár található. A főbejárattól balra a Mária mennybemenetele- és a Szent György-, főbejárattól jobbra pedig a Szent Anna- és a Szent Imre-oltárt látható. A templom falképeit Szirmay Antal készítette, amelyek az Árpád-ház szentjeit, Nagy Szent Gergelyt, Nepomuki Szent Jánost és Hippói Szent Ágostont, valamint a négy evangélistát ábrázolják. Az üvegablakokon Szent Istvánt, Szent Margitot, Boldog Ilonát, Gizella királynét, Szent Józsefet és Szent Gellértet láthatjuk. A székesegyház Boldog Gizella királyné jobb alkarcsontját ereklyeként őrzi, illetve a gótikus altemplomában egykori veszprémi püspökök nyugszanak: Bánáss László, Beriszló Péter és Padányi Biró Márton. A templomnak öt harangja van: egy az északi, négy a déli toronyban. Eredetileg hat volt, de a hiányzókat a mai napig nem pótolták. Az 1725-ben Franz Ulrich Scheichel harangöntőjében készült a 3,5 mázsás Szentháromság-nagyharang és ez az egyetlen, amely eredeti formájában fennmaradt. Az 1923-ban készül majdnem egy mázsás Szent István-harangot Szlezák László aranykoszorús mester öntötte. Gombos Lajos 1974-ben készítette a 700 kilós Beöthy/Szent József-harangot. A 220 kilós Szent Anna-harang és a 125 kilós Lélekharang 1937-es, ezeket Szlezák László öntötte.

A székesegyház mellett található a vár egyetlen tere: a Szentháromság tér, rajta a Szentháromság szoborral. Ezt 1750-ben Padányi Bíró Márton püspök megrendelésére állították, aki a szükséges terület kialakítása érdekében két házat is lebontatott. Az emlékművet Walch Tamás építész tervei alapján Schmidt Ferenc szobrász faragta az Öskü melletti Bánta-pusztáról származó puha mészkőből. A megrendelőre utal a püspöki címer, illetve felette a latin nyelvű felirat: STUEBATUR PRO GLORIA CULTU QUE DIVINO AEVITERNO UNI ET TRINO A BIRO ANTISTITE MARTINO. 1750. (Az örök egy és hármas Istenség dicsőséges kultuszáért állíttatta Bíró Márton püspök. 1750).
A több szintes emlékmű tetején a két szárnyas angyalfej mellett a felhőtrónuson ülő Jézus Krisztus és Atyaisten alakja magaslik. Mögöttük, az aranyozott vörösréz dicsfényben a Szentlelket jelképező galamb látható. A pillértest tövében, a földgömbön áll a 12 csillagos, dicsfényes glóriával övezett Szűz Mária alakja. Már egy alsóbb szintet díszíti Szent Márton és Szent Miklós püspökök, hátul pedig Nepomuki Szent János szobra. Alattuk már Szent István és Szent Imre, hátul pedig Szent Flórián alakja magasodik. A szobrok között domborművek láthatók, alul Szent Péter, Mária Magdolna, továbbá Szent Pál; felül Szűz Mária Szent Annával, középen a pár említett püspöki címer, végül pedig Alexandriai Szent Katalin. A korlátot 1784-ben emelték: ezen Szent Sebestyén, Szent Rókus és hátul Szent György szobra áll.

A templom után a Szaléziánum Érsekségi Turisztikai Központ felújított barokk épületébe látogattunk el, ahol a több mint 1000 m²-en, és négy szinten temérdek látnivaló van. Az épületet az írók és újságírók védőszentjéről, Szalézi Szent Ferencről neveztél el. Megismerkedhetünk a halimbai füvespap történetével, megcsodálhatjuk a madaras, barokk freskóval díszített termeket, megtekintünk több időszaki kiállítást is. A liturgikus tárgyak bemutatják az egyház életét. Bepillantást kaphatunk az ostyasütés és gyertyakészítés fortélyaiba, valamint a hegedűkészítő mester munkáját is láthatjuk. A Bíró-Giczey ház földszintjét 1733-ban Padányi Bíró Márton püspök építtette, 1772-ben épült hozzá az emelet, Giczey István őrkanonok megrendelésére. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatósága működött itt 2005 tavaszáig, majd 2011-től turisztikai látogatóközponttá alakították át. A kiállító termeket tárlétvezetéssel és magunk is bejárhatjuk, mi az utóbbit választottuk. A bejárat jobb oldalán kapott helyet a Halimbai Füvesszoba, amely bemutatja Dr. Szalai Miklós, a halimbai „füves” pap történetét, aki országszerte ismert gyógynövényszakértő papként tevékenykedett. A rendszerváltás előtt kuruzslónak nyilvánították, ám róla nevezték el a Halimbárium gyógynövénykeveréket. A kiállítás keretében szárított gyógynövénytablók és egy üveggel fedett tároló asztal segítségével megismerhetjük a Halimba és környékéről származó gyógy- és fűszernövényeket, a „füves” pap receptjeit, illetve gyógynövényekkel és gyógyteákkal kapcsolatos érdekességeket. A belső udvaron található a Halimbárium Gyógynövénykert, ahol jó időben felfedezhetjük a Halimbai Füvesszobában látott gyógy- és fűszernövényeket. Minden növény mellé készült leírás, így megismerhetjük az egyes fajok eredetét, elterjedését, gyógyhatásait és felhasználási területeit. A keresőfelület tematikus, így akár problémára is kereshetünk.
Az épület kertjében kialakítottak egy műhelyet is, ahol a hegedűkészítés folyamatába pillanthatunk be. A hangszerek közül a hegedű mindig kiemelt figyelmet kapott, készítését körüllengi valami titokzatosság. Sümegi Elemér műhelye 2011 óta látogatható a Szaléziánum udvarán található kis épületben. Tanúja lehetünk egy-egy munkafolyamatnak: új hegedű, vagy cselló formálódásának, vagy használt hangszerek restaurálásának. A műhely kézműves mestereknek állít emléket és 19. és 20 századi asztalosszerszám gyűjteményt is megnézhetünk. A műhely galériaként is működik, melyben a mester rajzai mellett művészbarátainak kiállítása tekinthető meg. Iskolai, munkahelyi csoportok, baráti társaságok számára rendhagyó órákat, csoportfoglalkozásokat, bemutatókat tartanak.
A ház második emeletén, a tetőtéri galériában, a Főegyházmegye hétköznapjaiba pillanthatunk be. Külön kiemelnénk, hogy a modern multimédiás eszközökkel tarkított kiállító terem mindenki számára élvezetes múzeum látogatást kínál. Megnézhetjük a liturgikus naptárat, az egyházi szertartás eszközeit, a Veszprémi Főszékesegyház kottatárát, és itt bele is hallgathatunk a 18-19. századi zenei művekbe. A virtuális utazással a Főegyházmegye múltja és jelene tárul elénk.

Az első emeleti négy freskódíszes barokk, puttós mennyezetű termemben a korabeli műtárgyak megtekintésével átélhetjük a barokk világ hangulatát, illetve Padányi Bíró Márton veszprémi püspök munkásságát is áttekinthetjük.
Az első terem mennyezet tele van allegorikus figurával. A balra, középpontban, puttókkal övezve Ceres látható, a földművelés istennője. Kezében attribútumát, a sarlót tartja. Ceres magva, a gabona, két puttó kezében látható. A mennyezet középtengelyében alul gereblyét tartó puttó repül, és egy szalmaszállal megcsiklandozza a fekvő kisded orrát. A középtengelytől kissé jobbra fenn, a felragyogó felhő felett, Phoebus Apolló száguld. A ragyogó istenség négy pompás paripával húzott szekéren ül. Alatta két puttó van felfelé és lefelé tartott fáklyákkal. Ők a hajnal és az alkony, a kezdet és a vég, az élet és a halál szimbólumai. Lent jobbra, az alvó férfialak kaszával Szaturnusz, az emberiség aranykorának jelképe. Ő a földművelés, a termés római istene. Ugyanő a görög mitológiában Kronosz, az idő allegóriája. A kép keresztény gondolatiságában Krisztus áll, jelképrendszerét a tudós kanonok, Giczey István tervezte. A kisded természetesen maga a gyermek Jézus. Krisztust a barokk korban gyakran gereblyével és kalapban ábrázolták, mert a feltámadás után Mária Magdolna először kertésznek vélte. Apolló a keresztény értelmezés szerint is Krisztus megfelelője: ő a fény, a világosság, a nappal és az éj, de a kezdet és a vég is. A búzakalász a feltámadott Krisztusra és az Utolsó Vacsorára utal, a búza kenyér formájában az Oltáriszentséget jelképezi. A kasza a halálnak, a megállíthatatlan időnek az attribútuma. A puttók, vagyis a gyermek angyalok, a gyermek Jézus földöntúli játszótársai. Az angyal az Úr küldötte, szárnya pávatollakból áll: ez a Mennyei Paradicsomra és a mennyei trón őrizőinek szemekkel borított szárnyára utal.
A falmezők tengelyében a párkány felett, a festett falon négy címerpajzson az Apolló-mítoszból vett jeleneteket örökítettek meg. A barokk művészet gyakran merített Ovidius Átváltozások című művéből. Az ablaktól jobbra eső ajtó felett a babérkoszorús fejű, Apolló-Phoebus késével éppen megnyúzni készül a szatírként ábrázolt Marszüászt, az öntelt fuvolást, aki versenyre hívta őt, és akit legyőzött lantjátékával. Fogadásuk tétje az volt, hogy a győztes azt tehet a másikkal, amit csak akar. A következő képen Apolló a rettenetes Python sárkánnyal küzd, aki a delphoi jósdát őrizte. A következő képen Apollót lóval és bikával ábrázolták, ugyanis amikor az Olümposzról száműzték az istenek, Apollónak Admétosz király istállójában kilenc évig kellett dolgoznia pásztorként. A negyedik kartusban egyik hűtlen szerelmével, Khorinosszal látható. Miután egy holló beárulta a csalfa lányt, a feldühödött Apolló megölte.
A másik két teremben megismerkedhetnek az Érseki Levéltár és Könyvtár rejtett kincseivel: ősnyomtatványok, emlékkönyvek és –albumok, kéziratok, térképek és oklevelek csodálhatók meg.
Az épületben található még a Bonaventura Tea- és Kávéház, ahol ebéd után kipróbáltuk a finom kávét és forrócsokit. Ezeket másnak is ajánljuk.


Reméljük ezzel teljessé vált a bakonyi utunk beszámolója, és az áttekintésével Ti is kedvet kaptok, arra, hogy felfedezzétek a térség gyöngyszemeit.


Eduard von Engerth képét innen vettük: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.13.003
További képeket itt láthattok a Szaléziánumról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése