2018. március 3., szombat

"Mert mi is egy kicsit pápaiak vagyunk..."

A blogunkat folytatjuk a veszprémi utunk második állomásának beszámolójával. Most az egykor még bő vízzel csurdogáló Tapolca-patak völgyében, a Pápai-síkság központjában található városba kalauzolunk el benneteket, ahol a katolikus Nagytemplomot, az Esterházy–kastélyt és a Kékfestő Múzeumot látogattuk meg.

Pápa a nevét egy bajor lovagtól (Popo) kaphatta, de már a kelta korszakból is találtak itt régészeti leleteket. Igaz most Pápa történelmével nem untatnánk benneteket mert erről már meséltünk az Élménybeszámolóegy bakonyi barangolásról című írásunkban.

Először a kastélyhoz mentünk, de útközben láttuk Jókai Mór házát, ahol egy emléktábla jelzi, hogy itt lakott az író, amikor Petőfi Sándorral és Orlay Petrich Somával a pápai kollégium diákja volt.

Az Esterházy-kastély Pápa központjában, a katolikus templom mögött található. A barokk kastély és az egykori erődrendszer fontos szerepet töltött be a város életében. Ma a felújított kastély kiemelt idegenforgalmi helyszín.
A 15. században a kastély helyén a Garaiak által emelt vár állt. Komoly hadászati szerepet a török hódoltság kialakulásakor kapott, ugyanis a török hadsereg többször is megtámadta a várost, amely Győr egyik elővédjeként működött, tehát közvetve Bécs védelmében is szerepet kapott. Az első földsánc 1532-ben épült ki a város körül, majd ezt folyamatosan fejlesztették. Akkor is, amikor a vár rövid ideig (1594–1596) török uralom alá került. 1626-ban került a vár az Esterházy család tulajdonába, de egy jelentős tűzvész nagy mértékben megrongálta az épületet. Az erőd a Rákóczi-szabadságharcban töltött be utoljára katonai szerepet, amikor 1707-ben császári csapatok szállták meg. A háborúk és az elhanyagolás miatt az épület végül pusztulásnak indult.
Esterházy Ferenc 1743-ban a katonai funkció elvesztésével egy nagy rezidenciát terveztetett a vár helyére és Franz Anton Pilgram építészre bízta a munkálatokat, amelyeket később Fellner Jakab, majd Grossmann József folytatott. A vizesárokkal körbevett épület látványterve a kastély Nádor-termének falát díszítő festményen látható, ami számunkra is érdekes látványt nyújtott, mert olyan tájat ábrázol, ami nem teljesen pápai. A hegyek ábrázolásával ugyanis a nagyságot és gazdagságot akarták az Esterházyak illusztrálni. A festményen látható tó viszont jórészt valós: a kiterjedt vízfelületet ugyanis később, már Esterházy Károly püspök száríttatta ki, és a helyén alakította ki a mai parkot. A kastély átalakításának terve sohase valósult meg teljes egészében, ugyanis a birtokot megöröklő Eszterházy Károly már az egyházi építkezésekre helyezte a hangsúlyt.
A barokk stílusú építmény végül 1784-ben készült el és az Esterházyak cseszneki ágának egyik lakóhelyeként szolgált. Az épület pusztulása 1945-től kezdődött, ugyanis ekkor a szovjet hadsereg szállta meg, amely 1959-ig maradt itt, és ekkor a berendezési tárgyak vagy megsemmisültek vagy eltűntek. Ezt követően a városi könyvtár, a zeneiskola, a művelődési ház és a helytörténeti múzeum kapott helyet a kastélyban.
Az 1960-as évek közepén helyreállították a külső homlokzatot, 1990-ben a kastélykápolnát is helyrehozták, amely Európa Nostra-díjat kapott. A főépület felújítása 1988-ban kezdődött, kisebb megszakításokkal 2015-ben fejeződött be. A Grossmann József által tervezett váristálló és kocsiszín, illetve a mellette álló őrségházak felújítása még várat magára. Múzeumként 2015. április 17-től látogatható, ami egy 3600 négyzetméteres terület bejárását teszi lehetővé.

A ma már nem látható kastélykaput 1860-ban Párizsból hozatták. A díszudvaron így az 1790-es években készült kapuőrző, címertartó kő oroszlánok fogadtak minket. A kastélypark előtti ideiglenes kerítést azért emelték, mert hamarosan elkezdik a kapu helyreállítását.
Az egy emeletes barokk stílusú kastély a versailles-i palota mintáját követi kicsiben. Az épület parkra néző főszárnya íves oromzattal záruló középrizalittal és sarokrizalittal (gazdagon díszített homlokzat) tagolt. Az oromzaton láthatjuk az Esterházy-címert. A két szárnya manzárdtetővel fedett, azaz meredekebb tetősíkját egy alacsony hajlásszögű tető követi, és ez díszített. A központi épület nem zár be derékszöget a két oldalsó szárnnyal, ugyanis az épület kialakításakor a vár szabálytalan alaprajzát követték. Ezt a pontatlanságot a főbejárat előtt található kocsibeálló/terasz próbálja kompenzálni.
Az előcsarnokba belépve barokk pompájú, kőkorláttal és stukkós mennyezettel rendelkező lépcsőház tárult elénk, de mielőtt idegenvezetőnk végigkísért volna a kastély termein, a földszinten megnéztünk egy kiállítást, majd a moziterembe mentünk, ahol egy Pápáról szóló kisfilmet vetítettek le.

Az épületegyüttes középső szárnyában reprezentációs helyiségeket láthattunk, az oldalszárnyakban voltak a vendéglakosztályok, ezek mellett a nyugati szárnyban a tulajdonos lakott. A keleti szárnyban van a kastélykápolna, amelyet a helyreállítás előtt a városi könyvtár olvasótermeként használtak.
A belső tereket az 1860-as években Esterházy Pál újíttatta fel, ekkor került kialakításra a Nádor-terem és az Ősök csarnoka is.
A Nádor-terem berendezése lényűgöző. Az intarziás parketta, a barokk kályha sokat érzékeltet abból, milyen lehetett a kastély korábban. A családi birtokokat bemutató festmények közül viszont több hiányzik. A legfontosabb, a pápai kastélyt ábrázoló látványterv viszont szerencsére fennmaradt. A barokk főúri élet hétköznapjait bemutató vezetéssel megelevenedett előttünk a múlt, ami különleges élményt nyújtott számunkra, és valószínűleg más látogatót is megfog majd. A tapéta az eredeti mintáit követi: a család fényképek segítettek a rekonstrukcióban, így eredeti minták alapján lehetett újragyártatni sok díszítőelemet. Habár az eredeti bútorok megsemmisültek, ezeket sikerült korabeli bútorokkal, festményekkel, és használati tárgyakkal pótolni, így az illúzió meg van, és így megismerhetjük, hogy az akkori főúri családok mit csináltak mindennapjaikban. Ez a bemutatás szerves részét képezi a vezetésnek: a korhű ruhában idegenvezetőink úgy fogadtak, mintha a főúri család vendégei lennénk, és korabeli énekkel, tánccal, illetve szófordulatokkal varázsoltak 18. századi hangulatot a 21. századi turista számára.
A többi teremben is látványos barokk stílusú tárgyakat, műalkotásokat láthatunk. Az északkeleti szárnyat teljesen könyvtárrá alakították át, a végében nyolcszögletű kápolna látható, aminek a freskóit Joseph Ignaz Mildorfer készítette 1750-ben. A csegelyeken az angyalok tartják Jézus szenvedésének relikviáit (a töviskoszorút, a szögeket, a kalapácsot, a szivacsot, a lándzsát és a kelyhet), a kupolán Jézus Krisztus mennybemenetelét ábrázolták.
A kastély kápolnája 1945-től zárva volt és világi célra használták. 2015-től viszont újra felszentelték, és katolikus istentiszteleteket, esküvőket és keresztelőket lehet itt tartani.
Az Esterházy kastély parkja kiterjedt zöldfelületként övezi az épületet, igaz ez most téli időszakban kevésbé látványos. A háború előtt nagyobb volt, vadasparkot alakítottak ki benne, ahova a köznép nem tehette be a lábát. A háború után erdőirtások miatt kisebb parkká vált. Szerencsére maradtak még benne ősfák. Szép időben jókat lehet sétálni a juhar, kőris, gesztenye fák, sajmeggyek, vörösfenyők és bükkök alatt. A kastélypark van, amikor a rendezvényektől is hangos: az épület északi oldalán található szabadtéri színpadon rendszeresek a koncertek.
A vezetés végén megtudtuk, hogy hátra van még a kastély kerítésének helyreállítása, a kovácsoltvas díszkapu rendberakása, a kastélypark rendezése, a váristálló és az őrházak felújítása, újraépítése. A kastély falai között, olyan volt sétálni, nézelődni, mintha ha egy barokk családi látogatáson lettünk volna. Bátran mondhatjuk, mintha, mi is egy kicsit pápaiak lennénk.

A kastély után a Kékfestő Múzeum felé vettük az irányt. Útközben megnéztük a katolikus Nagytemplomot is, amelyet 1774-ben gróf Esterházy Károly egri püspök, pápai földesúr adományából építettek. Fellner Jakab halála miatt az építkezést Grossmann József vette át. A templom 15 évig épült, 1795. május 3-án szentelték fel. Hatalmas egyhajós, úgynevezett csarnoktemplom, amely copf stílusban, barokk és klasszicista jegyekkel épült. Hossza 42 méter, szélessége 22 méter, belső tere 24 méter, a gyönyörű rézborítású, összetett sisakban végződő tornyai 72 méter magasak. A homlokzata timpanonos, fölötte szobor-kompozícióval. A belső terében a márványborítás vörös és sárga színekben pompázik. A mennyezetfreskókat Franz Anton Maulbertsch (osztrák festő) készítette. A három kupolafreskó, a szegélyképek, és főoltárkép Szent István életét ábrázolja. Szent István és László szobrait, a gyóntatószéket, a bronz keresztelőkutat, és a libanoni cédrusból faragott szószéket Prokop Fülöp alkotta meg. A négy mellékoltár Zirckler János alkotása, amelyeket Nepomuki Szent Jánosnak, Szent Annának, Józsefnek és Borromei Szent Károlynak szenteltek. A Szűz Mária-kápolna, a sekrestye és a két oratórium freskóit is Maulbertsch festette. A falakon lévő stációkat Cziráki Lajos faragta. A templom alatti kriptában nyugszanak az Esterházy család pápai ágának tagjai.

A Kékfestő Múzeumban nagyon kedvesen fogadtak, elmesélték a kékfestés történetét, menetét, majd mi magunk fedezhettük fel, hogyan is készülnek a szép tárgyak, ruhák ezzel az eljárással.

A kékfestés egy textíliákon alkalmazott színmintázási technológia, amely jellegzetesen kék alapon fehér színben jelenik meg. A kékfestő kelme az elmúlt századokban jelentős szerepet játszott a magyar népviseletben és a lakástextíliák körében, de ma is népszerű. Több kisvállalkozó foglalkozik ilyen termékek előállításával. A kékfestő kifejezés először 1770-ben a pápai Bengely István panaszos levelében fordul elő, majd innen terjedt el. Indiában, Kínában és Egyiptomban számos olyan leletet találtak, amelyek bizonyítják, hogy több ezer évvel ezelőtt ismert volt ez a technika.
A kékfestés alapvetően a gátlónyomás technológiáján alapul. Ez azt jelenti, hogy a szövetre a mintának megfelelően egy gátlószert nyomnak, amely a később felvitt színezéket elszigeteli a szövettől, így az csak a gátlószerrel nem fedett részeket fogja be. A kékfestő kelme előállítása két alapvető munkafázisból áll: mintázás a fedőanyaggal, majd színezés az indigócsávában.
Először a nyers szövetet kimossák forró (több mint 60 °C-os) vízben, hogy a szövésnél használt íranyagokat eltávolítsák, majd kiöblítik az anyagot és kiszárítják a szabad levegőn. Ezután kikeményítik kukorica- vagy burgonyakeményítővel, majd újra kiszárítják. Később a szövetet felfeszítik a nyomóasztalra és a gátlószer és a nyomódúc segítségével rányomják a mintát. Ezután újra szárítás következik, majd a színezést ismétlik, annak függvényében, hogy milyen árnyalatot szeretnének elérni. A gátlószert végül savas fürdővel távolítják el. Az utolsó alkalmazott eljárás a mángolás, amely hatására az anyag sima, ráncmentes lesz.
A technika alapjai ma se változtak, de az eszköztár sokat fejlődött a századok során. Az eredetileg fából faragott dúcokat ugyanis felváltották az alakos rézszegekkel és -huzalokkal kivert formák, illetve ez a munkafolyamat a gépesítésnek köszönhetően már nagyon régóta elvesztette manualitását.
Az európai kékfestők a gátlószert különböző vegyszerekből készült oldatban vitték fel. Színezékként növényi festékeket, a kék szín előállítására pedig az Indiában honos Indigofera tinctoria nevű növényből kinyert az indigót használták. A gátlószer összetétele – amit a magyar kékfestők papnak neveznek –, általában minden üzem féltve őrzött gyártási titka volt.
A nagyipari textilnyomás elterjedése természetesen visszavetette a kisüzemi kékfestést. Ennek ellenére tovább él, mint népművészeti tevékenység és néhány üzem ma is működik. Ilyen például az 1906-ban alapított, ma Tóth Ildikó és Gerencsér Zsolt által működtetett Győri Kékfestő Műhely, a dunaföldvári Gál Gyula, a nagynyárádi Sárdi János, szentendrei ifj. Kovács Miklós, a tiszakécskei id. Kovács Miklós, a szombathelyi Szakács, a bácsalmási Skorutyák János Kékfestő Műhely és a Tolnai Kékfestő Műhely és Múzeum, amelyek egyúttal látogatható bemutatóhelyek is.
A működő műhelyek részben a hagyományos vagy a tájegységhez igazodó népművészeti mintákat használják, de modern mintázat is előfordulhat. A kollekciók megjelennek a vásárlóközönség előtt és szerepelnek rangos kiállításokon is. Többen a kékfestők közül állami kitüntetésekben is részesültek művészi tevékenységükért. Bódy Irén textilművész, akadémikus állandó kiállítását mi is megnézhettük a pápai Kékfestő Múzeumban.
A múzeumot a Kluge-féle kékfestő műhelyben alakították ki. Ez a kékfestő műhelyek között az egyik leglátogatottabb bemutatóhelyeknek számít. Az üzem 1956-ig működött, majd az épületegyüttes és az egész berendezés műemléki védelem alá került. 1962-től nyílt meg a nagyközönség számára, majd 1983-ban a Kluge cég fennállásának 200. évfordulója alkalmából felújították. Az egykori üzem őrzi a tárgyi emléket, gyűjti a kékfestéssel kapcsolatos más kékfestő műhelyek munkáit emlékeit, termékeit is.
A céget Carl Friedrich Kluge alapította, akinek már több felmenője is kelmefestéssel foglalkozott. A családfő 1783-ban a szászországi Sorauból érkezett Magyarországra és Sárváron alapított kékfestő műhelyt. 1786-ban költözött át Pápára és ott a ma is álló épület helyén hozta létre üzemét. Akkoriban Pápán már 4-5 hasonló üzem működött, ami azt mutatja, hogy igen népszerű volt a „kékfestő” anyag.
Az alapító jelentős szakmai tapasztalatra tett szert különböző országok műhelyeiben. Ezt fia, Kluge Károly tovább bővítette, amikor apja nyomdokába lépett és az 1809-ből származó mintakönyvében 72 textildarabkából álló gyűjteményt állított össze a készítési eljárásokkal együtt. Ezek a jegyzetek az átlagosnál magasabb szakmai felkészültségről tanúskodnak. Nem hiába, az 1806-ban felvett vagyonleltár tanúsága szerint az akkori viszonyoknak megfelelően korszerűen felszerelt kékfestő műhely igen jól jövedelmezett, és a Kluge család a vagyonosak közé tartozott. Ennek jegyében 1896-ban készült el a család emeletes új lakóháza.
Kluge Károly 1895-ben halt meg, fia Kluge Ferenc is Európa szerte tanulta ki a kelmefestést, majd folytatta az apja által korábban már megkezdett korszerűsítést és új gépek beszerzését. Az üzem alapításának 100 éves évfordulójára, 1883-ban olyan szintre emelkedett a termelés, hogy azt 1884-ben „Blaudruck-Färberei” néven már a vezető cégek között emlegették. A 19-20. század fordulóján az üzemet tovább bővítették. A korábban használt vízkereket leszerelték, gőzgéppel hajtották meg a mángorlót, a keményítőgépeket, a szárítóhengereket. 1912-ben a favázas nyomógépet egy német gyártmányú fémvázas gépre cserélték.
Kluge Ferenc volt a család utolsó, szakmával foglalkozó férfi tagja. Lánya, Kluge Matild és férje ugyan átvette az üzem vezetését, de szakmailag nem értettek hozzá. Az üzemet tulajdonképpen az egyik segéd, Kovács József vezette egészen 1945-ig.
A háború miatt visszaesett a termelés, de így is hét Kluge generáció vitte az üzemet. 1956-ban az épületet és eredeti berendezését műemlékké nyilvánították és állami támogatással, helyreállítva múzeummá nyilvánították. Itt a hagyományos eszközöket és technológiát alkalmazva készítik a kékfestő textíliákat, és májustól októberig – előzetes egyeztetés alapján – csoportok is látogathatják.
Minket különösen megfogott a lenti műhely, ahol a mosómedencék a régi műhely hangulatát idézték.

Pápa városa természetesen nem csak a felsorolt nevezetességekről híres. Említésre méltó a református kollégium gyűjteménye, illetve érdemes sétálni a szép város utcáin, ugyanis a különféle épületek egytől egyik különlegesek. A kastély ráadásul múzeumpedagógiai szempontokból is érdekes: látogatását óvodás és iskolás csoportoknak is ajánljuk, mivel a kastély kiállítótermei, a marionett bábszínháza, a 3D-s moziterme, valamint rendezvénytermei egyaránt alkalmasak az egyéni és csoportos foglalkozásokra. A Kékfestő Múzeum is ajánl hasonló foglalkozásokat, vagyis itt is ki lehet bontakoztatni a kreativitást. Gyertek és fedezzétek fel Pápát!

A kastélyról itt látsz további képeket.
A Nagytemplomról készült további fotókat itt látod.
A Kékfestő Múzeumban készített további képeket pedig itt találod.
Ez pedig a pápai vegyes fényképválogatásunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése