"Mert mi is egy kicsit pápaiak vagyunk..."

A blogunkat folytatjuk a veszprémi utunk második állomásának beszámolójával. Most az egykor még bő vízzel csurdogáló Tapolca-patak völgyében, a Pápai-síkság központjában található városba kalauzolunk el benneteket, ahol a katolikus Nagytemplomot, az Esterházy–kastélyt és a Kékfestő Múzeumot látogattuk meg.

Pápa a nevét egy bajor lovagtól (Popo) kaphatta, de már a kelta korszakból is találtak itt régészeti leleteket. Igaz most Pápa történelmével nem untatnánk benneteket mert erről már meséltünk az „Élménybeszámolóegy bakonyi barangolásról” című írásunkban.

Először a kastélyhoz mentünk, de útközben láttuk Jókai Mór házát, ahol egy emléktábla jelzi, hogy itt lakott az író, amikor Petőfi Sándorral és Orlay Petrich Somával a pápai kollégium diákja volt.

Az Esterházy-kastély Pápa központjában, a katolikus templom mögött található. A barokk kastély és az egykori erődrendszer fontos szerepet töltött be a város életében. Ma a felújított kastély kiemelt idegenforgalmi helyszín.

A 15. században a kastély helyén a Garaiak által emelt vár állt. Komoly hadászati szerepet a török hódoltság kialakulásakor kapott, ugyanis a török hadsereg többször is megtámadta a várost, amely Győr egyik elővédjeként működött, tehát közvetve Bécs védelmében is szerepet kapott. Az első földsánc 1532-ben épült ki a város körül, majd ezt folyamatosan fejlesztették. Akkor is, amikor a vár rövid ideig (1594–1596) török uralom alá került. 1626-ban került a vár az Esterházy család tulajdonába, de egy jelentős tűzvész nagy mértékben megrongálta az épületet. Az erőd a Rákóczi-szabadságharcban töltött be utoljára katonai szerepet, amikor 1707-ben császári csapatok szállták meg. A háborúk és az elhanyagolás miatt az épület végül pusztulásnak indult.

Esterházy Ferenc 1743-ban a katonai funkció elvesztésével egy nagy rezidenciát terveztetett a vár helyére és Franz Anton Pilgram építészre bízta a munkálatokat, amelyeket később Fellner Jakab, majd Grossmann József folytatott. A vizesárokkal körbevett épület látványterve a kastély Nádor-termének falát díszítő festményen látható, ami számunkra is érdekes látványt nyújtott, mert olyan tájat ábrázol, ami nem teljesen pápai. A hegyek ábrázolásával ugyanis a nagyságot és gazdagságot akarták az Esterházyak illusztrálni. A festményen látható tó viszont jórészt valós: a kiterjedt vízfelületet ugyanis később, már Esterházy Károly püspök száríttatta ki, és a helyén alakította ki a mai parkot. A kastély átalakításának terve sohase valósult meg teljes egészében, ugyanis a birtokot megöröklő Eszterházy Károly már az egyházi építkezésekre helyezte a hangsúlyt.

A barokk stílusú építmény végül 1784-ben készült el és az Esterházyak cseszneki ágának egyik lakóhelyeként szolgált. Az épület pusztulása 1945-től kezdődött, ugyanis ekkor a szovjet hadsereg szállta meg, amely 1959-ig maradt itt, és ekkor a berendezési tárgyak vagy megsemmisültek vagy eltűntek. Ezt követően a városi könyvtár, a zeneiskola, a művelődési ház és a helytörténeti múzeum kapott helyet a kastélyban.

Az 1960-as évek közepén helyreállították a külső homlokzatot, 1990-ben a kastélykápolnát is helyrehozták, amely Európa Nostra-díjat kapott. A főépület felújítása 1988-ban kezdődött, kisebb megszakításokkal 2015-ben fejeződött be. A Grossmann József által tervezett váristálló és kocsiszín, illetve a mellette álló őrségházak felújítása még várat magára. Múzeumként 2015. április 17-től látogatható, ami egy 3600 négyzetméteres terület bejárását teszi lehetővé.

A ma már nem látható kastélykaput 1860-ban Párizsból hozatták. A díszudvaron így az 1790-es években készült kapuőrző, címertartó kő oroszlánok fogadtak minket. A kastélypark előtti ideiglenes kerítést azért emelték, mert hamarosan elkezdik a kapu helyreállítását.

Az egy emeletes barokk stílusú kastély a versailles-i palota mintáját követi kicsiben. Az épület parkra néző főszárnya íves oromzattal záruló középrizalittal és sarokrizalittal (gazdagon díszített homlokzat) tagolt. Az oromzaton láthatjuk az Esterházy-címert. A két szárnya manzárdtetővel fedett, azaz meredekebb tetősíkját egy alacsony hajlásszögű tető követi, és ez díszített. A központi épület nem zár be derékszöget a két oldalsó szárnnyal, ugyanis az épület kialakításakor a vár szabálytalan alaprajzát követték. Ezt a pontatlanságot a főbejárat előtt található kocsibeálló/terasz próbálja kompenzálni.

Az előcsarnokba belépve barokk pompájú, kőkorláttal és stukkós mennyezettel rendelkező lépcsőház tárult elénk, de mielőtt idegenvezetőnk végigkísért volna a kastély termein, a földszinten megnéztünk egy kiállítást, majd a moziterembe mentünk, ahol egy Pápáról szóló kisfilmet vetítettek le.

Az épületegyüttes középső szárnyában reprezentációs helyiségeket láthattunk, az oldalszárnyakban voltak a vendéglakosztályok, ezek mellett a nyugati szárnyban a tulajdonos lakott. A keleti szárnyban van a kastélykápolna, amelyet a helyreállítás előtt a városi könyvtár olvasótermeként használtak.

A belső tereket az 1860-as években Esterházy Pál újíttatta fel, ekkor került kialakításra a Nádor-terem és az Ősök csarnoka is.

A Nádor-terem berendezése lényűgöző. Az intarziás parketta, a barokk kályha sokat érzékeltet abból, milyen lehetett a kastély korábban. A családi birtokokat bemutató festmények közül viszont több hiányzik. A legfontosabb, a pápai kastélyt ábrázoló látványterv viszont szerencsére fennmaradt. A barokk főúri élet hétköznapjait bemutató vezetéssel megelevenedett előttünk a múlt, ami különleges élményt nyújtott számunkra, és valószínűleg más látogatót is megfog majd. A tapéta az eredeti mintáit követi: a család fényképek segítettek a rekonstrukcióban, így eredeti minták alapján lehetett újragyártatni sok díszítőelemet. Habár az eredeti bútorok megsemmisültek, ezeket sikerült korabeli bútorokkal, festményekkel, és használati tárgyakkal pótolni, így az illúzió meg van, és így megismerhetjük, hogy az akkori főúri családok mit csináltak mindennapjaikban. Ez a bemutatás szerves részét képezi a vezetésnek: a korhű ruhában idegenvezetőink úgy fogadtak, mintha a főúri család vendégei lennénk, és korabeli énekkel, tánccal, illetve szófordulatokkal varázsoltak 18. századi hangulatot a 21. századi turista számára.

A többi teremben is látványos barokk stílusú tárgyakat, műalkotásokat láthatunk. Az északkeleti szárnyat teljesen könyvtárrá alakították át, a végében nyolcszögletű kápolna látható, aminek a freskóit Joseph Ignaz Mildorfer készítette 1750-ben. A csegelyeken az angyalok tartják Jézus szenvedésének relikviáit (a töviskoszorút, a szögeket, a kalapácsot, a szivacsot, a lándzsát és a kelyhet), a kupolán Jézus Krisztus mennybemenetelét ábrázolták.

A kastély kápolnája 1945-től zárva volt és világi célra használták. 2015-től viszont újra felszentelték, és katolikus istentiszteleteket, esküvőket és keresztelőket lehet itt tartani.

Az Esterházy kastély parkja kiterjedt zöldfelületként övezi az épületet, igaz ez most téli időszakban kevésbé látványos. A háború előtt nagyobb volt, vadasparkot alakítottak ki benne, ahova a köznép nem tehette be a lábát. A háború után erdőirtások miatt kisebb parkká vált. Szerencsére maradtak még benne ősfák. Szép időben jókat lehet sétálni a juhar, kőris, gesztenye fák, sajmeggyek, vörösfenyők és bükkök alatt. A kastélypark van, amikor a rendezvényektől is hangos: az épület északi oldalán található szabadtéri színpadon rendszeresek a koncertek.

A vezetés végén megtudtuk, hogy hátra van még a kastély kerítésének helyreállítása, a kovácsoltvas díszkapu rendberakása, a kastélypark rendezése, a váristálló és az őrházak felújítása, újraépítése. A kastély falai között, olyan volt sétálni, nézelődni, mintha ha egy barokk családi látogatáson lettünk volna. Bátran mondhatjuk, mintha, mi is egy kicsit pápaiak lennénk.

A kastély után a Kékfestő Múzeum felé vettük az irányt. Útközben megnéztük a katolikus Nagytemplomot is, amelyet 1774-ben gróf Esterházy Károly egri püspök, pápai földesúr adományából építettek. Fellner Jakab halála miatt az építkezést Grossmann József vette át. A templom 15 évig épült, 1795. május 3-án szentelték fel. Hatalmas egyhajós, úgynevezett csarnoktemplom, amely copf stílusban, barokk és klasszicista jegyekkel épült. Hossza 42 méter, szélessége 22 méter, belső tere 24 méter, a gyönyörű rézborítású, összetett sisakban végződő tornyai 72 méter magasak. A homlokzata timpanonos, fölötte szobor-kompozícióval. A belső terében a márványborítás vörös és sárga színekben pompázik. A mennyezetfreskókat Franz Anton Maulbertsch (osztrák festő) készítette. A három kupolafreskó, a szegélyképek, és főoltárkép Szent István életét ábrázolja. Szent István és László szobrait, a gyóntatószéket, a bronz keresztelőkutat, és a libanoni cédrusból faragott szószéket Prokop Fülöp alkotta meg. A négy mellékoltár Zirckler János alkotása, amelyeket Nepomuki Szent Jánosnak, Szent Annának, Józsefnek és Borromei Szent Károlynak szenteltek. A Szűz Mária-kápolna, a sekrestye és a két oratórium freskóit is Maulbertsch festette. A falakon lévő stációkat Cziráki Lajos faragta. A templom alatti kriptában nyugszanak az Esterházy család pápai ágának tagjai.

A Kékfestő Múzeumban nagyon kedvesen fogadtak, elmesélték a kékfestés történetét, menetét, majd mi magunk fedezhettük fel, hogyan is készülnek a szép tárgyak, ruhák ezzel az eljárással.

A kékfestés egy textíliákon alkalmazott színmintázási technológia, amely jellegzetesen kék alapon fehér színben jelenik meg. A kékfestő kelme az elmúlt századokban jelentős szerepet játszott a magyar népviseletben és a lakástextíliák körében, de ma is népszerű. Több kisvállalkozó foglalkozik ilyen termékek előállításával. A kékfestő kifejezés először 1770-ben a pápai Bengely István panaszos levelében fordul elő, majd innen terjedt el. Indiában, Kínában és Egyiptomban számos olyan leletet találtak, amelyek bizonyítják, hogy több ezer évvel ezelőtt ismert volt ez a technika.

A kékfestés alapvetően a gátlónyomás technológiáján alapul. Ez azt jelenti, hogy a szövetre a mintának megfelelően egy gátlószert nyomnak, amely a később felvitt színezéket elszigeteli a szövettől, így az csak a gátlószerrel nem fedett részeket fogja be. A kékfestő kelme előállítása két alapvető munkafázisból áll: mintázás a fedőanyaggal, majd színezés az indigócsávában.

Először a nyers szövetet kimossák forró (több mint 60 °C-os) vízben, hogy a szövésnél használt íranyagokat eltávolítsák, majd kiöblítik az anyagot és kiszárítják a szabad levegőn. Ezután kikeményítik kukorica- vagy burgonyakeményítővel, majd újra kiszárítják. Később a szövetet felfeszítik a nyomóasztalra és a gátlószer és a nyomódúc segítségével rányomják a mintát. Ezután újra szárítás következik, majd a színezést ismétlik, annak függvényében, hogy milyen árnyalatot szeretnének elérni. A gátlószert végül savas fürdővel távolítják el. Az utolsó alkalmazott eljárás a mángolás, amely hatására az anyag sima, ráncmentes lesz.

A technika alapjai ma se változtak, de az eszköztár sokat fejlődött a századok során. Az eredetileg fából faragott dúcokat ugyanis felváltották az alakos rézszegekkel és -huzalokkal kivert formák, illetve ez a munkafolyamat a gépesítésnek köszönhetően már nagyon régóta elvesztette manualitását.

Az európai kékfestők a gátlószert különböző vegyszerekből készült oldatban vitték fel. Színezékként növényi festékeket, a kék szín előállítására pedig az Indiában honos Indigofera tinctoria nevű növényből kinyert az indigót használták. A gátlószer összetétele – amit a magyar kékfestők papnak neveznek –, általában minden üzem féltve őrzött gyártási titka volt.

A nagyipari textilnyomás elterjedése természetesen visszavetette a kisüzemi kékfestést. Ennek ellenére tovább él, mint népművészeti tevékenység és néhány üzem ma is működik. Ilyen például az 1906-ban alapított, ma Tóth Ildikó és Gerencsér Zsolt által működtetett Győri Kékfestő Műhely, a dunaföldvári Gál Gyula, a nagynyárádi Sárdi János, szentendrei ifj. Kovács Miklós, a tiszakécskei id. Kovács Miklós, a szombathelyi Szakács, a bácsalmási Skorutyák János Kékfestő Műhely és a Tolnai Kékfestő Műhely és Múzeum, amelyek egyúttal látogatható bemutatóhelyek is.

A működő műhelyek részben a hagyományos vagy a tájegységhez igazodó népművészeti mintákat használják, de modern mintázat is előfordulhat. A kollekciók megjelennek a vásárlóközönség előtt és szerepelnek rangos kiállításokon is. Többen a kékfestők közül állami kitüntetésekben is részesültek művészi tevékenységükért. Bódy Irén textilművész, akadémikus állandó kiállítását mi is megnézhettük a pápai Kékfestő Múzeumban.

A múzeumot a Kluge-féle kékfestő műhelyben alakították ki. Ez a kékfestő műhelyek között az egyik leglátogatottabb bemutatóhelyeknek számít. Az üzem 1956-ig működött, majd az épületegyüttes és az egész berendezés műemléki védelem alá került. 1962-től nyílt meg a nagyközönség számára, majd 1983-ban a Kluge cég fennállásának 200. évfordulója alkalmából felújították. Az egykori üzem őrzi a tárgyi emléket, gyűjti a kékfestéssel kapcsolatos más kékfestő műhelyek munkáit emlékeit, termékeit is.

A céget Carl Friedrich Kluge alapította, akinek már több felmenője is kelmefestéssel foglalkozott. A családfő 1783-ban a szászországi Sorauból érkezett Magyarországra és Sárváron alapított kékfestő műhelyt. 1786-ban költözött át Pápára és ott a ma is álló épület helyén hozta létre üzemét. Akkoriban Pápán már 4-5 hasonló üzem működött, ami azt mutatja, hogy igen népszerű volt a „kékfestő” anyag.

Az alapító jelentős szakmai tapasztalatra tett szert különböző országok műhelyeiben. Ezt fia, Kluge Károly tovább bővítette, amikor apja nyomdokába lépett és az 1809-ből származó mintakönyvében 72 textildarabkából álló gyűjteményt állított össze a készítési eljárásokkal együtt. Ezek a jegyzetek az átlagosnál magasabb szakmai felkészültségről tanúskodnak. Nem hiába, az 1806-ban felvett vagyonleltár tanúsága szerint az akkori viszonyoknak megfelelően korszerűen felszerelt kékfestő műhely igen jól jövedelmezett, és a Kluge család a vagyonosak közé tartozott. Ennek jegyében 1896-ban készült el a család emeletes új lakóháza.

Kluge Károly 1895-ben halt meg, fia Kluge Ferenc is Európa szerte tanulta ki a kelmefestést, majd folytatta az apja által korábban már megkezdett korszerűsítést és új gépek beszerzését. Az üzem alapításának 100 éves évfordulójára, 1883-ban olyan szintre emelkedett a termelés, hogy azt 1884-ben „Blaudruck-Färberei” néven már a vezető cégek között emlegették. A 19-20. század fordulóján az üzemet tovább bővítették. A korábban használt vízkereket leszerelték, gőzgéppel hajtották meg a mángorlót, a keményítőgépeket, a szárítóhengereket. 1912-ben a favázas nyomógépet egy német gyártmányú fémvázas gépre cserélték.

Kluge Ferenc volt a család utolsó, szakmával foglalkozó férfi tagja. Lánya, Kluge Matild és férje ugyan átvette az üzem vezetését, de szakmailag nem értettek hozzá. Az üzemet tulajdonképpen az egyik segéd, Kovács József vezette egészen 1945-ig.

A háború miatt visszaesett a termelés, de így is hét Kluge generáció vitte az üzemet. 1956-ban az épületet és eredeti berendezését műemlékké nyilvánították és állami támogatással, helyreállítva múzeummá nyilvánították. Itt a hagyományos eszközöket és technológiát alkalmazva készítik a kékfestő textíliákat, és májustól októberig – előzetes egyeztetés alapján – csoportok is látogathatják.

Minket különösen megfogott a lenti műhely, ahol a mosómedencék a régi műhely hangulatát idézték.

Pápa városa természetesen nem csak a felsorolt nevezetességekről híres. Említésre méltó a református kollégium gyűjteménye, illetve érdemes sétálni a szép város utcáin, ugyanis a különféle épületek egytől egyik különlegesek. A kastély ráadásul múzeumpedagógiai szempontokból is érdekes: látogatását óvodás és iskolás csoportoknak is ajánljuk, mivel a kastély kiállítótermei, a marionett bábszínháza, a 3D-s moziterme, valamint rendezvénytermei egyaránt alkalmasak az egyéni és csoportos foglalkozásokra. A Kékfestő Múzeum is ajánl hasonló foglalkozásokat, vagyis itt is ki lehet bontakoztatni a kreativitást. Gyertek és fedezzétek fel Pápát!

A kastélyról itt látsz további képeket.

A Nagytemplomról készült további fotókat itt látod.

A Kékfestő Múzeumban készített további képeket pedig itt találod.

Ez pedig a pápai vegyes fényképválogatásunk.

A téli Zircen jártunk

Korábbi ígéretünkhöz híven a veszprémi túránk egyes állomásairól részletesebben is írunk: ebben a bejegyzésben a Bakonyi hegység Zirci medencéjében található gyönyörű kisvárosról olvashattok.

A város Veszprémtől 25 km-re északra, Pápától 45 km-re keletre, a Balatontól 35, Győrtől 57 km-re fekszik. Legkönnyebben a Veszprémet Győrrel Cseszneken és Pannonhalmán keresztül összekötő 82-es főúton közelíthetjük meg.

Zirc nevének eredetére több magyarázat is létezik: ha a szláv „szerdce" szóból jön, akkor a jelentése „Bakony szíve”; amennyiben a „szirec” szóból, úgy ez a makkoltatásra utal; a harmadik változat szerint a „crk” szó az alap, aminek a jelentése egyedül álló kis templom; de nagy valószínűséggel a szintén szláv „szirici” szóból származik, ami árva gyermeket jelent.

A település több mint 900 éves, történelme szorosan összefonódott a ciszterciekkel és az apátságukkal. A ciszterci egy nagy múltú római katolikus szerzetesrend, amely a Szent Benedek-féle monaszticizmus 12. századi megújított változatához tartozik. Az alapítójuk Molesme-i Szent Róbert, aki 1098 márciusában húsz rendtársával Cîteaux (latinul Cistercium) mellett, egy elhagyatott helyen telepedett le, hogy ott könnyebben követhessék Szent Benedek szabályzatát. Már a második apát, Szent Alberik nevéhez köthető az ideiglenes szabályzat (Instituta monachorum Cisterciensium de Molismo Venientium) összeállítása, a ruházat színének meghatározása (fehér habitus, barna, később fekete skapuláréval) és II. Paszkál pápától 1100. április 18-án kapott védelmi okirat. Az új rend a teljes szervezettséget a harmadik apát, Harding Szent István alatt, 1119-ben érte el, aki megírta a Carta Caritatis-t, vagyis a végleges szabályzatukat. A rendet igazából a negyedik apát, Clairvaux-i Szent Bernát virágoztatta fel, aki a megszűnés határán ellensúlyozó kezdeményezésből egy dinamikusan terjeszkedő új szervezetet csinált. Szent Bernát halálakor a ciszterciek már Magyarországon is jelen voltak, ugyanis II. Géza király uralkodása alatt, 1142-ben már megjelentek a szerzetesek hazánkban is. A Magyar Királyság területén az első ciszterci apátság a cikádori volt (ma Bátaszék), amelyet a heiligenkreuzi szerzetesek alapítottak. Ezt követték a pilisi, pásztói, szentgotthárdi, és végül zirci apátságok. A lista természetesen nem teljes: a felsoroltak léteznek ma is. Eredetileg az apátságok rendszeres kapcsolatban álltak egymással, és az apátoknak az éves általános gyűlésen kellett volna találkozni. A nagy távolságok miatt ez egyre inkább megvalósíthatatlanná vált, így külön területi egységek, úgynevezett kongregációk alakultak ki. A magyarországi ciszterciek az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után alakították meg a saját kongregációjukat, amelynek a központja Zirc.

Itt az első apátságot 1182-ben III. Béla alapította, amely a 15. század elejéig a ciszterci apátságok között rendkívül jelentős szerepet töltött be. A virágzó életben a tatárjárás okozta az első törést: 1241-ben a mongolok támadásának számos apátság is áldozatul esett, de a központosított szervezetnek köszönhetően a katasztrófa után mindegyik apátságba visszatérhetett az élet. A 14. század közepére mégis, nagy valószínűséggel a megromlott egészségügyi problémák miatt a szerzetesek száma csökkent. 1480-ban Mátyás király és a ciszterci generális káptalan felszólítására a németországi apátok 12 fős konventet és apátot küldtek hét magyarországi monostor felélesztésére, így Zircre is. Később a törökök hódoltsága miatt kolostort a szerzeteseknek el kellett hagyniuk és Veszprém elfoglalása után a templom épülete is romba dőlt. A javak, a könyv- és levéltár gyűjteménye is valószínűleg megsemmisült, ugyanis későbbi sorsuk ismeretlen. Másfél évszázadon át Zirc teljesen lakatlanná vált. A szerzetesek 1629-ben térhettek vissza, ehhez az előkészületeket a lilienfeldi kolostor apátja kezdte meg. 1660-től Újfalussy Márton az új vezetője az apátságnak, aki sokat tett, hogy a szerzetesek száma növekedjen, de sajnos a portyázó törökök 1678-ban megölték. Innentől fogva a lilienfeldi apátok vették át az irányítást, majd 1699-ben a sziléziai Heinrich Kahler apát folytatta ugyanezeket a feladatokat. A visszatelepülést követően a helyreállítás sok időt vett igénybe, ugyanis a törökök teljes kiűzése után végül több évtizedbe telt, amíg újra benépesült az apátság.

A 18. századtól indult meg az újjáépítés. A középkori épületeket teljesen elbontották, és ezek elemeinek újrahasznosításával újakat emeltek. Lassan a függetlenség is elérkezett, ugyanis 1810-ben a porosz kormány megszüntette a sziléziai apátságot, majd az utolsó heinrichaui apát, Konstantin Gloger 1814-es halálát követően a zirci apátság önállóvá vált. Ettől kezdve Zirc a magyarországi ciszterci rend központja.

Időközben a szerzetesek az oktatásban is egyre nagyobb szerepet vállaltak: II. József feloszlatta az összes olyan szerzetesrendet, amely nem végzett az állam számára hasznos munkát, így aki maradni akart, jellegzetesen oktatási feladatokat vállalt (lásd a bencéseket, a cisztercieket és a piaristákat). Ennek köszönhetően 1814-től már a székesfehérvári és a pécsi gimnáziumok fenntartását is ők vállalták, majd a 20. század elején Baján és Budán is iskolát nyitottak. 1950-ben a zirci kolostort megszüntették, a szerzeteseknek újra el kellett hagyniuk a telephelyüket, ahova csak 1990-ben térhettek vissza. Azóta négy gimnáziumban újra a ciszterciek tanítanak.

Mielőtt az apátsághoz értünk volna, elmentünk a zirci arborétum mellett, ami télen sajnos zárva van. A havas, ködös időben így is szép látványt mutatott a ciszterciek apátságához tartozó épületegyüttes. A jegyvásárlás után, mielőtt elkezdődött volna az idegenvezetés – a templom csak vezetéssel látogatható –, fotóztunk és megnéztünk egy kisebb kiállítást az apátság történetéről. A tárlat az egykori narancsházban kapott helyet, és a látogatás egy vetítéssel kezdődik, amely a rend történetét mutatja be. A székek mellett a falakon két gyönyörű gobelin technikával készült faliszőnyeg található (ezek a Magyarország területén található legrégebbi hasonló faliszőnyegek), majd a többi helységben a gyűjteménybe tartozó műtárgyak, leletek, liturgikus kellékek mesélnek a rend életéről, múltjáról.

Az egyháztörténeti kiállítás után a templomot nézhettük meg, ami a város jelképe is. A Szent Máriának szentelt kéttornyú barokk épület különleges, belsejében minden fából készült: ez bizonyítja egy sérülés is amit az idegenvezetőnk megmutatott.

54 méter hosszával és 24 méter szélességével a templom igen szép kecses. Csigaszerű formák díszítik a külső felső szobrokat. A tető cakkozott kialakítású. Az épület nem csak barokk, hanem klasszicista jegyeket is hordoz: például a középső tornyokon látható boltíves díszítés is erre utal. A tornyok szélein felfedezhető timpanonok is jellegzetesen klasszicista stílusúak. A központi ablak fölött címerkép látható, amelyet indák, levelek, fáklyák és egy urna díszít, közepén egy korona látható szintén levél motívumokkal. A betűk Szűz Máriára utalnak, ezt a jellegzetes betűjelzést a templom belsejében is több helyen láttuk; az olajág a béke szimbóluma; az alsó címerkép a szerzetesrendre utal.

A templom tervezőjéről nem tudunk semmit, de a freskókat Wagmaister József, a Mária mennybevételét ábrázoló főoltárképet pedig Franz Anton Maulbertsch készítette.

A belső tér hármas tagolású, ahol a főhajó áll központban, a két oldali kápolna sor pedig mellette keskenyebb. Három boltozattal rendelkezik. A szószék és a 25 méter magas szentély melletti faragott stallumok (kóruspad) igazi remekművek. A bibliai jeleneteket ábrázoló szószék domborművein Szent Ambrus, Jeromos, Ágoston és Gergely egyházatyákat láthatjuk. A szélein az isteni erényeket ábrázoló női alakok kaptak helyet (Hit, Remény, Szeret). Az északi oldalon, az utolsó kápolnánál a falba épített kőtáblán feliratot fedeztünk fel, amely Imre király (1196-1204) oltáralapításáról tanúskodik: In nomine Patris et Fili et Spiritus Sancti. Hoc altere fundatus est per Aimerici rege Ungarino (Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében ezt az oltárt Imre magyar király alapította). A templomnak két orgonája van: a szentély mellettit a régebbi, a homlokzat felőlit pedig a romantikus zeneművek eljátszására használják.

1982-ben a templom – alapításának 800 éves évfordulójára – a pápától basilica minor rangot kapott. Helyreállítását nemrég fejezték be. A freskók restaurálása közben jöttek ugyanis rá, hogy az eredetileg fiatal személyek arcát idősnek festették át, illetve a kőszerű fehérrel átfestett szobrokat korábban arannyal vonták be. A falakon is megtisztították a későbbi átfestésektől a freskókat, amire látványos példákat mutatott előtte/utána fotókkal az idegenvezetőnk. Ahogy korábban említettük, az oltárok is mind fából készültek. Pápáról hozták őket, és csak a szószék mellett, egy kisebb sérülés tanúskodik ezek valódi alapanyagáról.

A közvetlenül a templom mellett álló ciszterci monostor jellegzetes épületének 18. századi szárnyait Witwer Márton karmelita szerzetes tervezte. A monostor klasszicista stílusára jellemző, hogy tetején timpanon látható és korinthoszi oszlopok övezik. A homlokzat alatt két angyal által közrefogott címer látható.

A bővítésének köszönhetően az apátságnak még két látogatható intézménye van. Az egyik az ország egyetlen vidéki természettudományi múzeuma, a Bakonyi Természettudományi Múzeum és a másik a Reguly Antal Műemlékkönyvtár (Reguly a magyarországi finnugrisztika egyik legelső, kiemelkedő alakja volt). Mindkét intézmény érdekes kincsei lenyűgözőek. A második emeleten látható műemlékkönyvtárat néztük meg először, ami szintén vezetővel látogatható. A templom és a könyvtár esetében is a látogatások időpontjait a honlapon is előre kikereshetjük.

A könyvtár története a rendház történetével párhuzamosan alakult. A mostani állomány alapját Sziléziából hozott kötetek képezték. Az intézmény egy nagy teremből állt, amit Leopord Peiss tervezett. A könyvtári állomány beszerzések és a szerzetes-tanárok hagyatéka révén gyarapodott, és miután az oktatók tudományos tevékenysége növekedett, így a könyvtárat már a múlt század végén bővíteni kellett: ekkor alakították ki az egyszerűbb berendezésű Kistermet.

A könyvtár legnagyobb érdemű könyvtárosa Szabó Otmár volt, aki huszonhét éves korától, haláláig óriási szorgalommal rendezte és katalogizálta a gyűjteményt. Ennek hatására az állomány 65 000 kötetre nőtt.

A második világháború harcai ugyan elkerülték az apátsági épületét, de egy német vadászrepülőgép súlyos kárt okozott a térőszerkezetbe, ami ma is látszik, mert már nem tudták a régi boltozatot eredeti állapotában helyrehozni. A bejárattól jobbra, a boltozat utolsó pár sor rozetta díszítései csak festettek: itt keletkezett a kár. A rend betiltása után az épület nemzeti tulajdonba került. Rövid ideig kaszárnyaként, szociális otthonként szolgált, majd végül szakmunkásképző intézetet és kollégium kapott helyet az épületben. 1953-ban a zirci könyvtár felügyeletét az Országos Széchényi Könyvtár vette át és a mai napig gondozza könyvtárat (a tulajdonjog a cisztercieké). Nemzeti könyvtárunk ezzel nagy gondot vállalt magára. A háborús és az azt követő nehéz gazdasági helyzetben a könyvtári épületrészen csak a legszükségesebb tatarozásokat lehetett elvégezni. Az állomány egy részét rovarfertőzés is rongálta. A helyreállítás után, csak 1955-ben sikerült megnyitni a könyvtár a látogatók számára. Ez ekkor vette Reguly Antal nevét. 1966 és 1970 között a könyvtártermeket is helyrehozták.

A könyvtár hatalmas állománya szemet kápráztattató volt számunkra, sok érdekes kötetet fedeztünk fel. Az állományban több, mint 70 ősnyomtatvány, több mint 300 antikva is megtalálható, amelyek közül sok egyedülálló Magyarországon. A polcokon elsősorban teológiai témájú dokumentumok, de más tudománnyal kapcsolatos kötetek is sorakoznak: például görög és római klasszikusok, jogi és a filozófiai és természettudományi kötetek. A gyakorlati vallásos könyvek mellett fellelhetőek a forráskiadások is. Az egyházatyák és tanítók műveinek kiadásai is megtalálhatóak Láttunk például Kempis Tamás és Luther Márton műveket is.

Az ősnyomtatványok, vagyis a 15. században nyomtatott könyvek közül a legrégebbit is felfedeztük. Ambrosius: De officiis című munkáját 1470 körül Ulrich Zell nyomtatta Kölnben. Rengeteg alkotás képviseli Anton Koberger nürnbergi nyomdáját; közülük megtaláltuk Hartmann Schedel híres, gazdagon illusztrált latin, és német nyelvű világkrónikáját.

Az ősnyomtatványok túlnyomó része latin, de megtalálhatók itt Petrarca olasz nyelvű költeményei is, amelyek 1491-92-ben két kötetben jelentek meg Velencében. Egyetlen magyarországi példány Johannes Reuchliri 1481-ben Baselben megjelent nyelvészeti munkája, ami csak itt van meg teljes egészében. A 15. századi magyar irodalmat három könyv képviseli. Közülük az egyik legjelentősebb Thuróczy János Magyar Krónikájának 1488. évi augsburgi kiadása.

Könyvészeti ritkaság még egy Aldus Manutius-kiadvány is. Aldus Manutius Európa egyik első könyvkiadója volt, aki felkutatta az ókori szerzők különböző könyvtárakban, kéziratokban fennmaradt műveit, kijavította a másolatok torzításait. Velencei nyomdájához köthető többek között a dőlt karakter bevezetése (innen jön a kurzív elnevezése az angol nyomdászatban. „italic type”), és az első mindkét oldalán számozott könyv kiadása. Az általa alapított nyomdász dinasztia sok olyan művet bocsátott útjára, amelyért máig megdobban a gyűjtők szíve.

A 16. századi görög klasszikusok is gazdagon képviseltek az állományban, de a későbbi korok legnagyobb gondolkodóinak művei is fellelhetőek, mint például Erasmus: Colloquia familiaria című művének 1522-es kiadása, de itt van Apophthegmata 1550-ben megjelent bázeli kiadása is. Ne felejtsük ki Heltai Gáspár 1571. évi kolozsvári magyar nyelvű Werbőczy-kiadását sem.

A könyvtár 17. századi anyaga igen gazdag és változatos. Erre példa Robert Fludd 1617-1618 körül Oppenheimben megjelent Utriusque cosmi maioris scilicet et minoris metaphysica, phisica atquae technica historia című műve. 

A bibliakiadások közül különösen értékesek a poliglott (sok nyelvű) bibliák. A 18. századi könyvek jelentős része már kiadásuk után rögtön bekerült a könyvtári állományba, mint például Augustin Calmet 1734-1735 körül megjelent 8 kötetes, díszesen kötött bibliakommentárja. A 19. századból származó könyvek között nagy íróink és költőink – Jókai, Petőfi, Táncsics művei – első, vagy korai kiadásaiból is sok megtalálható a gyűjteményben. A politikai műveket Kossuth Lajos és Széchenyi István írásai képviselik.

A hírlap- és folyóirat-gyűjtemény is jelentős. Fontosnak tartják a könyvtár munkatársai a régi hírlapok gyűjtését így a Pesti Hírlap, Pesti Napló számai láthatóak a gyűjteményben. A könyvtár legkorábbi kis nyomtatványai (röpiratok, röplapok, hirdetmények, plakátok) is képviselik magukat. A térképek a 19. század első feléből származnak. Ezek között találunk világtérképeket és Európa részeinek térképeit.

Mi elég sokáig gyönyörködtünk a kötéstáblák változatos díszítésében, és áhítattal olvastuk a különféle művek címeit.

Persze itt nemcsak a tartalom, hanem a forma is szép: ne felejtsük el a könyvtár egyik legnagyobb értékéről, a 17. század első feléből származó két darab Blaeu-féle glóbuszokról. A földgömb és éggömb hazánk legrégebbi fennmaradt glóbuszai, és a nagy hírű Blaeu amszterdami térképkiadói üzemben készültek.

Az a növekedés, amely a múlt század második felében jellemezte a könyvtár gyarapodását az első világháborúig tartott. A két világháború közötti években a nehéz gazdasági helyzet miatt itt is erősen visszaesett a gyűjtés. Az 1945 után pedig már kevesebb volt a kötetek gyarapítása.

1953 óta a könyvtár fő feladata a régi állomány megőrzése és feldolgozása. Manapság a beszerzés olyan művekre korlátozódik, amelyek szorosan kapcsolódnak az eredeti gyűjteményhez, vagy kiegészítik azt. Például a bakonyi térségre vonatkozó természet- és társadalomtudományi szakirodalmat is gyűjtik.

Elidőzhettünk volna még az állomány tanulmányozásában, de várt minket a természeti kiállítás. A természettudományi múzeum 1972 óta működik, de előtörténete a 19-20. századra nyúlik vissza. A Balaton hínarasodására figyeltek fel és ennek kapcsán létrejött egy olyan tudományos testület, mely feladatául tűzte ki a balatoni környék természet- és társadalomtudományi feltárását. A munkában részt vett Laczkó Dezső piarista tanár, geológus is. Ehhez a kezdeményezéshez kapcsolódott a gyűjtemény kialakítása.

A múzeum feladata a Bakony hegység faunájának, flórájának és geológiájának vizsgálata. Az egyik állandó kiállítása a bakonyi élővilágról szól, az apró és nagy állatoktól a növényekig. A másik tárlat a jégkorszaki óriásokról szól, ahol az őstulok, az ősbölény, az ősló, az óriásszarvas, a barlangi hiéna, a medve, a gyapjas mamut és az orrszarvú kinézetét tanulmányozhattuk.

Láthattunk gyönyörű ásványokat is, ami számunkra különlegesebb, hiszen a kitömött állatok látványa nem mindenkit vonz, még akkor is ha, így megtudhatunk egy-kettőt a növényekről és állatfajokról.

Ez a különleges kis városka még biztosan tartogat számunkra újdonságot, hiszen az arborétumhoz visszatérünk még a melegebb hónapokban. Addig viszont zárnánk zirci élménybeszámolónkat, és hamarosan újra jelentkezünk a veszprémi túránk egy újabb állomásáról írt bejegyzéssel.

További képeket itt láthatsz a Bakonyi Természettudományi Múzeumról.

Itt pedig egyéb zirci képek következnek.