Belekóstoltunk az Őrségbe

A világ és más kultúrák megismerése nagyszerű dolog, de ez csak akkor sikeres, ha a saját kultúránkkal és hagyományainkkal is tisztában vagyunk. A sok külföldi csavargás után így az októberi hosszú hétvégére Magyarország egyik legszebb vidékét, az Őrséget ütemeztük be. Sok-sok helyen jártunk, átmentünk Ausztriába is. Az Őrség bemutatását egy általános beszámolóval kezdjük, majd a későbbiekben olvashattok az általunk felfedezett többi helyszínről is.

A régiót a határ védelmében betöltött feladatai miatt miatt nevezték el így, ugyanis az úgynevezett gyepű részét képezte. A gyepű egy széles határ menti földsáv volt, amelyet a honfoglaló magyarok hagytak elvadulni, hogy csak kevés helyen lehessen rajta átjutni, így elég volt csak ezen átjárók védelmével törődni. A gyepű mellé jellegzetesen az alávetett népeket telepítették. Ez lett a sorsa például a székelyeknek is, akik a dél-keleti határsávot őrizték. Nyugaton elsősorban török nyelvű népek feladata volt a határvédelem. Az Árpád-korban főleg az ismétlődő német betörések miatt volt fontos a nyugati gyepű, amely egyáltalán nem volt áttörhetetlen. Gondoljunk csak a Szent István halála utáni trónharcokra. Lásd a Vértes elnevezését, vagy Búvár Kund legendáját.

A terület a 16. században a Batthyány család tulajdonába került, viszont ekkor már két oldalról is határnak számított a terület, hiszen a a török hódoltság és az osztrák örökös tartományok között terült el, így értelemszerűen az itteni lakosok a magyar és a török földesúrnak is adóztak. Mivel a határ menti állapotok sohase voltak állandóak, így a reformáció és az ellenreformáció harca se vezetett végleges eredményre, vagyis a helyi templomok többször is gazdát cseréltek.

A trianoni békeszerződés kettévágta az Őrséget. A szomoróciak ezzel nem értettek egyet, aminek fegyveresen adtak hangot, így a hősiességüknek köszönhetően elnyerték „a legbátrabb falu” jelzőt, illetve Kercaszomoróc részeként továbbra is Magyarországhoz tartoznak.

A kellemes őszi napsütés hatására még inkább megjött a kedvünk a túrázásra, de rögtön tettünk egy kis kitérőt. Útközben ugyanis megpihentünk az egyik kedvenc városunkban, Kőszegen, ahol éppen a „Natúrpark ÍzeiGasztronómiai Fesztivál és Orsolya-napi Vásár” zajlott. A nívós sokadalomban sok szép dolgot láttunk. A róla készített fényképeinket itt láthatjátok (LINK). A friss erdei levegő is hívogatott minket, hogy elsétáljunk a Hörmann-forráshoz. Az erdő őszi színei már itt ámulatba ejtetek minket, és természetesen fényképezőgép se maradhatott a táska mélyén.

Az Őrséget keletről, Körmend felől közelítettük meg, ahol a legfontosabb műemlék a Batthyány-kastély. Ennek lenyűgöző kiállításáról majd olvashattok egy következő blogbejegyzésünkben.

A gyönyörű színekben pompázó fákkal szegélyezett, kacskaringós utakon haladva éreztük, hogy a nyugalom földjére érkeztünk. Egy-egy településen keresztül haladva az utak mentén láthattuk, ahogy az itt élők árulják a szebbnél szebb kézműves fazekas tárgyaikat. Mint később megtudtuk, az őrségi agyagot régóta használják ilyen célra, és a fazekasmesterek ma is a bevált hagyományos módszerekkel, díszítési mintákkal dolgoznak. Néhány településen az érdeklődő turisták bepillantást nyerhetnek a kerámiatárgyak készítésébe és kipróbálhatják a munkafolyamatokat.

Az esti órákban érkeztünk a Zalaegerszeg melletti Bagodra, ahol egy lovasparkban tértünk nyugovóra.

Reggel első utunk a Pro Equus Lovaspark lakóihoz vezetett. A játékos lovak örültek a látogatásunknak, amiből nagy simogatás és kaja utáni kuncsorgás lett. Az egyik paci még egy könyvre is rámozdult (képanyagunkat itt találjátok).

A lovak megadták a naphoz a kezdő lökést, így elindulhattunk a további úti céljaink felé. Magyarszombatfán az 1790-ben épült Fazekasház és a Czúgh János emlékszoba sajnos zárva volt de meg tudtuk nézni az Őrségi Vadászati kiállítást. Ez egy magángyűjtemény, amelyet az „Őriszentpéteri Széchenyi Zsigmond Vadásztársaság vadászmestere”, Gömbös Mátyás hozott létre. Gömbös úr vadászatai során sok relikviát gyűjtött össze, amelyeket eleinte saját otthonában őrizte, de ezt 15 éve a település szélén, egy „kódisállásos” házban láthatjuk. Mivel máshol is találkozunk ezzel az Őrségben, így mindenképpen érdemes szólni pár szót a háztípusról: a konyha elé felhúzott oszlopokkal díszített kis tornácot nevezték gúnyosan koldusállásosnak, vagy kódisállásosnak. Majd Ispánk kapcsán újra lesz szó ezekről a háztípusokról. Ami tehát a Vadászati kiállítást illeti, itt trófeákat és vadászati szerszámokat láthattunk. A vadászmester már nehezen birkózik meg a teherrel, így elmondása szerint a tárlat hamarosan egy újabb helyre költözik az őriszentpéteri önkormányzat segítségével.

Az összegyűjtött trófeák között különböző, különleges agancsokat, preparált állatfajtákat és vadászati felszereléseket fedeztünk fel. A madarak közül az egyik legérdekesebb az Őrségben utoljára vadon látott siketfajd, de még kivételesebbnek találtuk az afrikai vadászzsákmányokat. Még Reginát is lenyűgözte a gyűjtemény, pedig ő nincs oda a vadászatért. A házhoz tartozik egy vadaspark is, ahol éppen egy dámszarvas család lakik. Csak messziről csodálhattunk meg a felnőtt állatokat, mert a hím a párjától egy pillanatra sem mozdult el, védelmezve őt.

Magyarszombatfa után folytattuk az őrségi kirándulást, amikor is egy gyöngyszem falucskába érkeztünk. Magyarország nyugati határán, az úgynevezett Vendvidéken található Velemér az Őrségi Nemzeti Park része, aminek nemcsak az épített öröksége, hanem a gasztronómiája is kiváló. No, de ne menjünk ennyire előre, mert Velemér megérdemli, hogy többet írjunk róla. A falu Árpád-kori templomát, Falumúzeumát nem szabad kihagyni. Nézzetek meg Ti is, ha erre jártok. Különlegességeiről egy következő blogbejegyzésünkben bővebben olvashattok.

Velemér után utunkat a Zala folyó menti kisváros felfedezésével folytattuk. A térség fővárosának is nevezett Őriszentpéteren szintén egy 1230 körül téglából épített egyhajós román stílusú Árpád-kori templom található. Gótikus bővítést a 14-15. században kapott. A török veszély miatt védelmi célból bástya és sánc erősítést kapott, és árkokat is kialakítottak körülötte. Az 1600-as évek elejétől a reformátusok elfoglalták a templomot, amelyet a katolikusok csak ellenreformáció után kaptak vissza.

A templomhoz vezető úton először egy fából faragott királyszobrot pillantottunk meg, majd a fák lombjai közül a Szent Péternek szentelt templom tárult a szemünk elé, amely a jáki apátságra emlékeztetett. A legszebb jellegzetessége szerintünk a déli oldalon található bélletes kapu. A falait résablakok és lizénák tagolják. Nyugati oromfalát a homlokzatból kinyúló, gúlasisakos torony tagolja, amelyen egy körablak és egy félköríves, középoszlopos ikerablak látható. A belseje elszomorított minket, mert a templomra jellemző freskók – amelyek kívül-belül is díszítették – nagy része elpusztult, csak egy Biblia részletekre utaló írást figyelhettünk meg az egyik sarokban. A berendezés közül Gellért Károly őriszentpéteri fafaragó művész alkotásai; a tölgyfából készült oltár, az ülőfülkék és a keresztelő kút tetszett. A szentélyben látható Szent Pétert ábrázoló festményt Michl Márton festette 1801-ben. A feszület pedig Szabolcs Péter szobrászművész alkotása, de még szépnek találtuk a kerámia keresztelő tálat és a kancsót, amelyet Németh János zalaegerszegi keramikus készített.

A templomtól nem messze egy téglaégetőt is feltártak. A templom közvetlen közelben pedig síremléket láthatunk.

A finom helyi specialitású ebéd elfogyasztása után folytattunk utunkat Ispánk és Pankasz felé. Az előbbi faluban nem jártunk sikerrel, mert többszöri keresés után csak kívülről láthattunk pár „koldusállásos” lakóházat, de magyarázó táblát, vagy akár látogatható portát sehol se találtunk.

A napot Pankaszon zártuk, ahol megnéztük az őrség legrégebbi haranglábát. A Zala folyó bal partján található kis faluban a földművesből élő embereknek a reformáció idején nem volt lehetősége templomot építeni, így 1755-ben a falu legmagasabb pontjára egy tölgyfából épült szoknyás haranglábat emeltek. A masszív szerkezet sokáig kiállta az idők próbáját, majd 1965-ben felújították. Az elrongálódott részeit – a torony és a sátortető jó állapota miatt – a harangtorony lebontása nélkül is helyre tudták állítani.

Az őrségi kirándulás alatt több minden megérintet bennünket. Láttunk szép helyeket, de csalódást okozott, hogy sok látnivaló zárva volt, miközben a szállások terén telt ház volt, így lett volna kit becsábítani a múzeumokba, templomokba, emlékhelyekbe. Mivel hamar kiderült, hogy visszatérünk még, így most direkt kihagytuk a halomsírokat, és a többi nap során már az Őrségen kívül túráztunk. Mi biztosan visszatérünk még, és menjetek el Ti is, mert jól fel lehet töltődni a friss levegőn és a nyugodt környezetben.

Itt találtok további képeket a vadászati kiállításról.

Itt az őriszentpéteri templomról.

Itt pedig a pankaszi haranglábról.

A mesés blois-i vár és város bűvöletében

A chambordi álomból még fel se ébredtünk, amikor már egy másik Loire-menti gyöngyszem felé vezetett utunk: várt Blois. A sok látnivalóban bővelkedő város Franciaország egyik kulturális és történelmi központja, de minket elsősorban a királyi kastély, illetve a benne őrzött kincsek érdekeltek. A vár lenyűgöző építészeti sajátosságai már feltűntek a Jacques-Gabriel híd lábánál. A királyi rezidenciát négy korszakon át, négy különböző stílusban építették. Hét francia uralkodó és tíz francia királynő élt a falai között, akiknek a személyisége mind nyomot hagyott itt: ez már önmagában izgalmassá teszi a helyet. A korai és késői (lángoló) gótika, a reneszánsz, és a klasszicista stílus különbözőségei mégis egységet alkotnak az épület homlokzatán, díszítésein és belső tereiben.

Az építkezés még a 10. században, Thibault gróf ideje alatt kezdődött, majd Hódító Vilmos hatalmas kastéllyá bővítette. A gótikus stílusú szárnyból már csak a főúri terem maradt meg: ez Franciaország legnagyobb korai gótikus terme. A kék, a bordó, az arany és a terrakotta színárnyalatok kivételessé teszik az oszlopokkal tagolt falambériás helyiséget, amelyet a francia rendi gyűlés helyszíneként is használtak. Természetesen mindent, így a plafont is uralják a liliomok, a francia uralkodói szimbólumok.

A XII. Lajos szárny 1498 és 1501 között épült. A hozzá tartozó Saint-Calais kápolnát később 1505-ben szentelték fel. A kápolna ablakai gyönyörűek és a Chenoncheau-ból, illetve Amboise-ból már jól ismert üvegfestőművész, Max Ingrand újította fel. A téglából és a kőből álló szárnyra a flamboyant (lángoló) gótika a jellemző, és a lakosztályokban 1869-től a Szépművészeti Múzeum kapott helyet. A képtárban 16. század és 19. század közötti festményeket nézhettünk meg, de két terem a helyi művészeket is bemutatja. A kiállított tárgyak közül még francia és flamand szőnyegek, valamint 19. századi szobrok is láthatóak.

Az I. Ferenc szárny külső részénél pillantottuk meg a kastély legkiemelkedőbb, már reneszánsz stílusú ékességét, a királyról elnevezett csigalépcsőt. Chambordhoz hasonlóan itt is Leonardo da Vinci nevét rebesgetik tervezőként, de ez messze nem biztos, ugyanis a felvetés hosszú évek óta vita tárgyát képezi a művészettörténészek között. Amúgy az épületrész homlokzatán jó kivehető a reneszánsz és a gótika keveredése.

 

A Lajosról és Ferencről elnevezett épületrész között találjuk a Gaston szárnyat, amelyet Gaston d’Orlans herceg építtetett Francois Mansart építész segítségével: ez a francia klasszicista építészet remekműve. Az allegorikus szobrokkal díszített lépcső egyszerűen fenomenális, és akkor még nem is beszéltünk a kupoláról! Sajnálattal vettük tudomásul, hogy ezt a részt sohase fejezték be. Gaston ugyanis három év után se volt hajlandó rendezni tartozásait, így a mesteremberek faképnél hagyták. A torzón maradt rész többi terme így csak időszaki kiállítások alkalmából látogatható. Mi zárva találtuk.

 

Miután megismerkedtünk a különböző épületszárnyakkal és megnéztük a rendi gyűlés gyönyörű termét, a királyi lakosztályok felé vettük az irányt. A termek mai látványvilágát Félix Duban 19. század eleji tervezőnek köszönhetjük.

Az első emeleten található királyi termét két kandalló és liliommal díszített baldachin ékesíti.

A kandallókon a királyi jelképek, vagyis a szalamandra, illetve a hermelin tűnik fel. Az előbbi I. Ferencre utal, miközben az utóbbi a bretagne-i hercegség jelképe, vagyis Ferenc anyósára emlékeztet.

A teremben lovas és vadászati gyűjteményeket állítottak ki. A királyi szoba mellett a Valois teremben az uralkodók reneszánsz mellszobrait láthattuk. Itt húzódott annak idején a középkori bástyafal.

A kastély belseje felé a királynő galériájába csöppentünk, ahol a járólapok mintája igen szemrevaló volt. A falakon nemesi portrékat helyeztek el, mintha a helyiség egy arcképcsarnok lenne.

A galéria után a női öltözködésre szolgáló helyiség, majd a királynő hálószobája következett: a feltételezések szerint itt halt meg Medici Katalin. A szoba középpontjában a zöld kárpittal behúzott díszes ágy áll, a falakon királyi és királynői monogramok tűnnek fel. Jobbra tőle ráakadtunk Antoinette Gonsalvus híres portréjára is, amit Lavinia Fontana festett. A hölgy örökölte apja betegségét, miszerint egész testét erős szőr borította. Medici Katalin pártfogásának köszönhetően az egész család magas tisztséget töltött be az udvarba, és elkerülte őket a korban szokványos erős hátrányos megkülönböztetés. Sőt, a szülők házassága ihlette a Szépség és a Szörnyeteg meséjét is. 

A hálószoba mellett a kis imaszoba jó jelképezi, hogy fontos szerepet kapott a vallás a királynő életében. Az üvegablakon Árpád-házi Szent Erzsébet figurája is feltűnik (lásd lent jobbra).

Az Oratórium melletti dolgozó szoba (Studiolo) falait 237 faragott fatábla borítja, amelyek kis reneszánsz kincseket rejtenek. A szoba eredeti faburkolata egyedülálló Franciaországban.

A látogatást a második emeleten folytattuk, ahol a varázslatos termek már III. Henrik korából származnak. A királyi hálószobában az ágy és III. Henrik portréja a kiemelkedő látványosság. Állítólag itt támadták és gyilkolták meg Guise hercegét.

A kivégzéshez használt fegyvereket a szomszédos helyiségben (Vallásháború kabinet) állították ki. E szomorú esemény és annak következményei festőket is megihletett, így a Tanácsteremben a kivégzésről és a vallásháborúkról szóló festményeket láttunk. Egy másik terem a III. Henrik által bevezetett udvari rendet szimbolizálja, amely távolságot hozott létre a király és az alattvalók között. Ezt később XIV. Lajos is alkalmazta Versailles-ban.

A későbbi századokban a rezidencia elveszítette pompáját. A régi szolgák lakásokat alakítottak ki benne, majd a 17. században katonai célokat szolgált. 1840-ben került fel a védett műemlékek listájára, amit Prosper Mérimée kezdeményezésére állítottak össze, majd a Félix Duban-féle felújításnak köszönhetően újra visszanyerte méltó szépségét.

Mielőtt elindultunk volna a városba még felmentünk a Foix toronyba, ahol pazar kilátás tárult elénk a Loire völgyére és a Saint-Nicolas templomra.

A kastély üzemeltetői nagy gondot fordítanak arra, hogy minél több turista látogasson Blois-ba. A gyerekeket interaktív játékokkal csalogatják, de tartanak múzeumpedagógiai foglalkozásokat is. Nyáron a kastély udvarán tartott lovagi játékok, zenés előadások, hang- és fényjátékok visszarepítenek a régi korokba. A rendkívüli helyszínt kihasználják filmforgatásra, divatfotózásra és más eseményekre is.

Nehezen hagytuk el a kastély területét, az udvaron még sokáig gyönyörködtünk a különböző díszítésekben. Az oszloptartó szörnyecskéket és címer állatokat (szalamandra, hermelin, sül) itt is szívünkbe zártuk.

A kastéllyal szemközti ház ablakain minden órában mechanikus sárkányok „ijesztgetik” a járókelőket. A házban mágia múzeum (Maison de la Magie) működik, amelyet 1998-ban Michell és Jean-Pierre Hartmann művészek hozták létre a híres mágus, Hudini tiszteletére. Lehet, hogy a gyerekek érdeklődését ez megragadja, minket viszont nem hozott lázba, ellentétben a történelmi városrésszel. Itt oda voltunk a középkori faszerkezetes házikóért, az üzletekért és egy nem mindennapi Denis-Papin lépcsősorért (lásd balra lent), ami a Blois-i feltaláló tiszteletére épült (a szobra a lépcsősor tetején látható). Érdemes megmászni, hiszen az itteni panoráma magáért beszél. A lépcső a festése miatt messziről egy vibráló fekete-fehér kört vetít a szemünk elé. A lépcső építését Jean Claude Eugène Riffault polgármester rendelte el a 19. században.

Séta közben még sikerült bejutnunk a késő gótikus Saint-Louis katedrálisba (lásd jobbra fent), amely 1906 óta a nemzeti örökség része. A 12. században épült egyhajós templomnak nincs kereszthajója, de az eredeti építményből csak a sírkamra és a harangtorony maradt meg eredeti állapotában. Sokáig gyönyörködtünk a portál díszítésében, mielőtt bementünk volna a templom belsejébe. A homlokzat a késő gótika és a korai neoklasszikus stílus közötti átmenetet mutatja. A középkori elemek közül a támfalakat és a vízköpőket emelnénk ki, a neoklasszikus elemek közül pedig a háromszög alakú oromzatot és a gyönyörű íveket. A szépséges ólomüvegablakokat a második világháború után újították fel. A rekonstrukciót a holland Jan Dibbets és a francia Jean Mauret készítette. A harangtoronyban hét harang szólal meg. A torony már reneszánsz stílusban, jón és korinthoszi oszlopokkal épült. Alatta egy 12. századi bordás boltozatú kápolna található. A szentély ötszögű apszisa lenyűgöző. A templom kriptájába a blois-i grófokat és püspököket temették.

A sok-sok faszerkezetes ház közül kiemelkedik a Villebresme családé. Ezt a 15. század végén emelték amolyan városi kiegészítő szállásként, ugyanis a családnak már egy kastélya is volt Fougéres-sur-Biévre-ben. A ház azért is érdekes, mert az utca két felén terül el, amelyeket egy függőfolyosó köt össze. Számos érdekes fafaragvány díszíti az épületet. A konzolként is szolgáló akrobaták mellett a főhomlokzaton bibliai és allegorikus figurákat találunk. Az épületet különben úgy is emlegetik, hogy Maison de Denis Papin, vagyis a már korábban emlegetett feltaláló háza. Ez egy tévhit, a 20. század elejétől kezdett el terjedni, ne dőljünk be neki, ugyanis semmi sem bizonyítja, hogy Denis Papin élt-e valaha itt.

Miután jól kisétáltuk magunkat ideje volt visszaindulni a szállásra. Reméljük ezzel az élménybeszámolóval felkeltettük az kíváncsiságotokat, mert számunkra a Loire folyó fölötti Jacques-Gabriel híd (lásd lent), a középkori házak, a székesegyház és a mindezek fölé emelkedő kastély látványa felejthetetlen emlék marad. Ráadásul mindez könnyen megközelíthető, hiszen a város közvetlen vasúti összeköttetésben áll Párizzsal. Természetesen visszavárunk Titeket a kastélyos tudósításainkra…

Itt találtok még képeket a kastély "szörnyecskéiről" és kültéri díszítőelemeiről.

Itt pedig a kastély további részleteiről, berendezési tárgyairól.

Itt vannak még fotók a városról.

Itt pedig a Hôtel de Villebresme-ről.

Chambord, avagy a kémények királyi kastélya

Ha a Loire-völgyi kastélyokról van szó, akkor Chambord és Chenonceau neve biztosan elhangzik. A különféle plakátokban, könyvekben is állandó szereplő ez a két csoda, és turisták százezrei gondolják úgy, hogy tényleg meg is kell ezeket nézni. Chambord esetében a Leonardo da Vincihez fűződő kapcsolatot is meg szokták említeni, ami egy újabb hívószó, és ott van még a hatalmas birtok, ahol tényleg mindenfélét lehet csinálni.

Chambord építése 1519-ben kezdődött: ugyanakkor, amikor Leonardo da Vinci meghalt. Ha a reneszánsz művésznek volt is köze a tervezéshez, úgy a kivitelezésből szinte semmit se látott. I. Ferenc francia király kastélyaként is szokták emlegetni a helyet, de az uralkodó se látta sokat a befejezett épületet, hiszen a munkálatok csak jó 100 évvel később, már XIV. Lajos uralkodása alatt értek véget, már amennyire befejezettnek tekinthető az épület. Ettől függetlenül a helyet valóban I. Ferenc álmodta meg, és a későbbi évszázadok során tanúsított gondoskodásnak hála a monumentális vadászkastély ma is a francia reneszánsz egyik világszerte ismert jelképe.

Ha a kastélyról keresgélünk információkat a neten, akkor gyorsan rábukkanunk a honlapjára, ami egy birtokról beszél. Ez nem tévedés, ugyanis magát az épületet is úgy lehet csak megközelíteni, hogy egy kerítéssel körülvett területre hajtunk be, majd egy körülbelül 3,5 kilométer hosszú, az erdők között haladó úton érünk el a kastélyhoz. Maga a fal 32 kilométer hosszú, és még most is az I. Ferenc korabeli birtokhatárt jelöli. A park valójában egy nemzeti park, változatos növény- és állatvilággal, amit gyalog, kerékpárral, de akár csónakon is fel lehet fedezni. Körülbelül ilyesmi lehetett például a gödöllői kastély vadasparkja, amíg áldozatul nem esett a városfejlődésnek.

A kastélyt vizesárok határolja, ami még a középkori hagyományokra utal, de csakis két oldalról, így kizárólag esztétikai szempontok vezettek a kialakításához. Ekkorra ugyanis a birtoknak csak reprezentációs célokat kellett kielégítenie és senki se gondolt arra, hogy ostrom alá vennék. Az épület tetején természetesen kialakították a gyilokjárókat, de ez a királyi tulajdonos személyes védelméért felelő személyzet normális őrző-védő munkáján kívül nem sok dologra volt jó. Mi persze tudtuk hasznosítani, hiszen innen az igazi a kilátás a parkra, és az épület egyéb részleteire, mint például a kéményekre, vagy a fergeteges csigalépcsőkre.

Ahogy korábban is említettük, a birtok kialakítása I. Ferenc korát idézi. A tervező valószínűleg Domenico da Cortona, viszont az ő fa makettjén nem szerepel a központi helikoidális lépcső, ami kapcsán Leonardo da Vinci nevét szokták emlegetni. Az egymásba fonódó dupla spirál lépcső a közeli Blois-ban is feltűnik, ahol szintén Leonardo nevét emlegetik. A chambordi épület egy belső és egy külső részből áll: a reprezentatív központi rész végül is egy nagyra nőtt donjon, vagyis lakótorony. Ezt 1539-re befejezték, így I. Ferenc rögtön el is büszkélkedett vele, amikor vendégségbe hívta örök riválisát: V. Károly császárt. Az ezt övező épületek szakaszosan készültek és máig befejezetlenek. I. Ferenc 1545-ben járt utoljára Chambordban, és ekkortól 1547-ig leálltak a munkálatok. Ezeket hiába folytatta a fia, az épületen 1556-tól tényleges változtatásokat nem végeztek, és a kápolna szárnya, illetve a külső falazat befejezetlen maradt. Ezt azért nem érzékeljük torzóként, mivel XIV. Lajosnak annyira megtetszett a terv, hogy az eredeti elképzelést követve kiegészítette a hiányosságokat, vagyis bebútoroztatta, illetve 1643 és 1662 között kikerekítette a parkot. A Napkirály többször is aludt a kastélyban, ugyanis a hely kiválóan megfelelt az udvari vadászatoknak, illetve fél-hivatalos rezidenciaként sokkal meghittebb környezetet biztosított, ahol például a második felesége, Madame de Maintenon is hivatalosan a királynői lakosztályban alhatott. Versailles-ban erre például sohase került sor, hiszen hozzá csak morganatikus házasság fűzte. Az udvar természetesen itt se csak a vadászattal foglalkozott, ugyanis itt mutatták be először Moliére két drámáját: az Úrhatnám polgárt és a Gömböc urat.

XIV. Lajos 1685 után már nem utazott többet Chambordba, amit újabb lassú hanyatlás követett. Az utódja, XV. Lajos tett ez ellen, ugyanis először Stanisław Leszczyński volt lengyel királynak, majd a rivális, II. Erős Ágost lengyel király és szász választófejedelem nagyszámú törvénytelen fiai közül az egyiknek, a franciává fogadott tehetséges hadvezérnek, szász Maurice-nak adományozta. Stanisław Leszczyński XV. apósa volt, 1725 és 1733 között élt Chambordban, hogy a rivális halála után újra megpróbálja megszerezni a lengyel trónt, ami a lengyel örökösödési háború kirobbanásához vetett. Ez ezt lezáró 1738-as bécsi béke haláláig Lotharingia urának ismerte el, így az exkirály újra francia földre utazott, ahol végül is jó kormányzónak bizonyult, de ekkor már semmi köze nem volt Chambordhoz. A birtok újra hanyatlani kezdett, így kapta meg 1745-ben katonai érdemei jutalmául az egészet a szász hercegfi. Maurice egy egész ezreddel együtt lakott itt, vagyis ekkor a birtok nem egy hagyományos udvar központjaként, hanem amolyan katonai parancsnokságként üzemelt. Pár szobát átalakítottak, de a lényeg nem változott. Maurice meghalt, a birtok újra gazda nélkül maradt és hanyatlott. Jött a francia forradalom, amikor a bútorok jelentős része megsemmisült, a padlókat és az ajtókat eltávolították, de szerencsére maga az épület egész jó állapotban élte túl a mozgalmas éveket. Napóleon Berthier marsallnak adományozta, amire ma egy szoba utal.

A marsall özvegye pedig eladta a visszatérő Bourbonoknak, akik a várva várt örökös, a később Chambord grófja címet használó Henri számára vásárolták meg. A Bourbon restauráció után az uralkodói család fő ága gondban volt, ugyanis egészen 1820-ig nem született gyerek, aki hosszútávon garantálta volna az örökösödést. Henri nemhiába kapta a Dieudonné (Istenadta) nevet. Korábban XIV. Lajos születése volt hasonló, őt is Louis Dieudonné-ként emlegették sokáig. Henri viszont csak 10 éves volt, amikor a júliusi forradalom elsöpörte a Bourbonokat, így nem igazán élvezhette a tulajdonát, viszont a száműzetésben töltött későbbi évek során folyamatosan törődött a birtokkal, amely ekkor politikai jelentőségre is szert tett, hiszen megindult ide a Bourbon-pártiak zarándoklata. Egyáltalán nem véletlen, hogy a kastély berendezési tárgyainak jelentős része a Bourbon restaurációhoz és Henrihez köthető. Chambord grófjának nem született gyereke, 1883-as halálakor vele halt ki a Bourbonok franciaországi fő ága, és egy komplex örökösödési eljárás eredményeképpen a birtok a volt pármai hercegi család tulajdonába került. Ők is Bourbonok voltak, és történetesen ekkor már ők is száműzetésben éltek, hiszen az olasz egységfolyamat eredményeképpen elvesztették Parmát és Piacenzát. Nekünk onnan is ismerős a család, hogy Zita, az utolsó magyar királyné is pármai Bourbon volt. 1915-ben Zita bátyja osztráknak számított, így a francia állam elkobozta a birtokot, mint egy ellenséges állam polgárának tulajdonát. Az első világháború után lett is belőle egy per, ami úgy végződött, hogy 1932-ben a francia állam megtarthatta a birtokot, ami ekkor 5440 hektárt jelentett. Ez lényegében egy Párizs-nyi terület! Henri, a pármai Bourbonok és a francia állam is gondját viselték a területnek, így ekkor már a muzeális konzerválás korszakáról beszélhetünk. Ráadásul a második világháborúban ide menekítették a Louvre gyűjteményének egy részét, többek között a Mona Lisát is.

A látogató többféleképpen juthat el ide. Habár Párizsból rendszeres vasútjárat indul Blois-ba, ahonnan pedig autóbusz visz a kastélyhoz, valószínűleg a gépjármű lesz a legegyszerűbb megoldás. A kastély közvetlen szomszédságában két parkolót is kialakítottak, ahol napi árat számolnak fel (vigyázat, csak kártyával lehet fizetni). A távolabbi (körülbelül 150 méterrel kell csak többet sétálni) 4€ (ez a P2), a közelebbi (P0) napi 6€. Innen a hátsó kert felőli oldalra kell átsétálni, miközben elhaladunk a kápolna és a volt kiszolgáló épületekben kialakított vendéglátóipari egységek mellett. A kápolnát természetesen Szent Lajos tiszteletére szentelték fel (kinek másnak, egy királyi birtokon), szabadon látogatható, de mi a kastély után néztük meg, és akkor már szegény labdába se rúghatott, hiszen közel se tudott olyat mutatni, mi igazán lenyűgözött volna. Tanulság: ti előbb ide menjetek be, és csak utána a kastélyba.

A külső épületszárny bejárata előtt zajlik a biztonsági átvizsgálás, amit aránylag gyorsan lezavarnak, és ugyanitt alakították ki a pénztárt is. Ezt követően szabadon bemehetünk mindenhova a jegyünkkel, ami a belső udvaron belül található. Van itt étkezési lehetőség is, így még az éhenhalás veszélye se fenyeget. Illemhelyet csak az udvaron találunk, és a teraszról nem egy perc, amíg leszaladunk, de ez már csak egy apróbb kellemetlenség.

A jegy mellé adnak több nyelven egy brosúrát, rajta a termek neveivel, pár fotóval és háttér információval az épületről, illetve a tulajdonosokról. E szerint mi az egyik földszinti toronyban kialakított hintó és kőgyűjteménybe nem jutottunk be, mert zárva volt, de ki tudja, más talán szerencsésebb lesz. Az épület felosztása nagyon logikus. Három szinten helyezkednek el a lakosztályok, amelyek már a középkori hagyományoktól eltérően nem egymásba nyíló termeket jelölnek, hanem különválasztott terem-csoportokat, és ezek között a fő közlekedési útvonal a központi helikoidális lépcső, ami egyben világító udvarként is működik.

 

A földszinten, rögtön balra, ahogy belépünk, találunk egy vetítő termet, ahol a kastély történetéről láthatunk egy filmet. Jobbra haladva pedig a Bourbon Restauráció kiemelkedő figurái díszítik a falakat, és a korszakban kialakított enteriőrökben sétálhatunk. Ez egy vadászkastély, így a földszinten ne várjunk sokat: ide nem raktak díszes bútorokat, hiszen a vadászatból visszatérő vendégek nem itt élték a magánéletüket. Miután az óramutató járásával ellenkező irányban végigkövettük a Bourbon termeket, eljutunk a 18. századi konyhákba is.

Az első emelet már más. Itt az udvar felé első baloldali torony lakosztályában a vendégszobákat találjuk (lásd lent).

A jobb oldali lakosztályokban pedig a Chambord grófjáról szóló kiállítást. A főhomlokzat szélső tornyában alakították ki a kápolnát, ahova sajnos nem jutottunk be, majd a két középső torony fogja közre a királyi lakosztályokat.

A kastély kormányzójának lakosztálya után (lásd fent) egy fogadóterem következik (lásd lent).

Pont középen található a királyi hálószoba.

Ezt egy újabb szalon után a harmadik toronyban kialakított királynői hálószoba követi.

A legutolsó torony az egyik legrégebbi részt rejti, ugyanis itt van I. Ferenc hálószobája (lásd fent), és egy nagyon meghitt oratórium (lásd lent).

I. Ferenc bútora szétszedhető. A 16. században még a vándorló királyi udvar volt a jellemző, ugyanis egy terület készleteinek felélése után továbbálltak, vagyis a királyi székhely folyamatosan költözött egyik kastélyból a másikba. A király pedig előszeretettel aludt otthonos körülmények között, így az ágyát is vitte magával.

A második emelet inkább a jól megőrzött építészeti emlékek miatt érdekes, ugyanis itt nagyon szépen megmaradt az I. Ferenc korabeli mennyezet, rajta a királyi jelképpel, vagyis a szalamandrával.

Ezen felül itt főleg időszaki tárlatokat, meg egy vadászati kiállítást találunk. Amikor mi voltunk, az egész főhomlokzat felőli részt lezárták: biztos munkálatok zajlottak. A modern kiállítás annyira nem tetszett, de érdemes volt felmászni, hiszen maguk az építészeti látványosságok is szépek.

Miután kigyönyörködtük magunkat, felmentünk a teraszra: ez csodálatos! A lángoló gótika és az itáliai reneszánsz fura keverékeként a tetőket elborítják a tornyok, kémények, és az egyéb felfelé törő motívumok, amelyek mostanra a kastély védjegyévé váltak. Azon kívül, hogy ez is megéri a látványt, fantasztikus a kilátás a kertekre is. Természetesen szelfiző, és csoportképeket készítő turistákba is belefutottunk minden egyes saroknál, és kommersz ide, vagy oda, de mi is elkészítettük a magunk portréit.

Akinek ez nem elég, az a parkban megnézheti a történelmi bemutatót, simogathatja a lovakat, és jókat sétálhat. Nekünk elég szoros volt a menetrendünk, mert aznap Blois-ba is el szerettünk volna menni, így a pacikat megcsodáltuk, majd ettünk, és továbbálltunk.

Az összvélemény nagyon pozitív. Rengetegen voltak a turisták, mégis tudtunk mozogni. A berendezési tárgyak közül elég kevés maradt fenn a francia forradalom előttről, de ez igazából nem zavaró. Nem az üresen kongó falak között sétálunk, sőt. Elég tágasak a terek, van látnivaló, az építészeti rész fenomenális, így mindenkinek csak ajánlani tudjuk. Mondjuk nekünk nem ez a kedvencünk, mert Chenonceau belseje szervesebb egészként maradt meg, illetve Villandry kertjei mellett Chambordnak nincs esélye, de az utóbbi egy merőben eltérő műfaj, hiszen itt az evező, túrázó, kerékpározó látogatók fogják inkább megtalálni a helyüket, miközben mi a reneszánsz díszkertekbe szerettünk bele, viszont ízlések és pofonok…

Itt találtok további képeket a tetőkről.

Itt a lépcsőkről.

Itt pedig a különféle enteriőrökről.

Itt találtok a további díszítőelemekről.

Itt vannak még további külső fotók.

Az alaprajzot pedig innen szedtük.