Leonardo da Vinci nyugvóhelye: Amboise

Következő úti célunk a Loire völgyének szívében egy bájos és történelmileg is jelentős város volt. A világörökség listáján szereplő Amboise a Centre-Val de Loire régióban, közvetlen a Loire folyó déli partján fekszik. Sőt, ezt uralja a domb tetejéről a királyi kastély gótikus és reneszánsz szépsége.

Amboise-t már a neolitikus korban is lakták. A mostani kastély helyén egy sziklára épült erőd állt, amelyet a 4. században vettek körül árokkal. A középkorban az Anjou hercegek és a Blois-i grófok vetélkedtek a várért, ami csak később, a 15. században került királyi kézbe: ekkor kezdték átalakítani kastéllyá. A reneszánsz korszakban a francia királyság már Itália felé kacsingatott, így olasz építészeket – Domenico da Cortonát és Fra Giocondót – kértek fel a vár átalakításához, amely a Valois királyok és családtagjaik kedvelt menedékhelyévé válik. Sok időt töltött itt VIII. Károly, I. Ferenc, illetve testvére, ahogy II. Henrik és családja is, de ne siessünk ennyire.

A várdombra több út vezet, de a turistaforgalom ellenőrzése végett most csak kettőt használnak: az egyik a bejárat, a másik pedig a kijárat. A várfalakon belül a kastélyt tágas park veszi körül, illetve a gyönyörű kertek mellett a kápolna is különálló épület. Ezt néztük meg először. A vadászok védőszentjének szentelt kápolna 1493-ban „lángoló” gótikus stílusban épült. A torony szarvas agancsai Szent Hubertusra utalnak. A kapu feletti domborműveken Szent Hubertus megtérését és Szent Kristófot láthatjuk, karjában a gyermek Jézussal, felettük VIII. Károly és Bretagne-i Anna imádkozik. Ez érthető, hiszen ők a donátorok.

A kápolna belsejében egyik ámulatból a másikba estünk.

Nagyon tetszettek a mészkőből faragott mennyezetpárkány egymásba fonódott növény- és állatfigurái és a csipkeszerű díszítések. Chenonceau-hoz hasonlóan az üvegablakokat itt is Max Ingrand készítette: ezek IX. Lajos király életéből vett jeleneteket ábrázolnak.

A Szent Hubertus kápolnát viszont elsősorban nem a díszítéséért, hanem azért emlegetik, mivel itt található Leonardo da Vinci síremléke. A humanista művész 1516-ban I. Ferenc király hívására érkezett Franciaországba, majd a városban ragadt 1519-ben bekövetkezett haláláig. Leonardo da Vinci a közeli Clos Lucé-ban dolgozott és egy alagúton át jutott el kastélyba. Sokáig úgy vélték, hogy a művész földi maradványai eltűntek, de 1863-ban egy csontvázat és egy koponyát találtak a Szent Florentin templom területén zajló ásatás során és több bizonyíték is azt támasztják alá, hogy a fellelt maradványoknak lehet köze a művészhez, így akár el is fogadhatjuk, hogy a kápolnában a sír tényleg Leonardo da Vinci testét rejti.

Az eredeti temetkezési hely a kápolnával szemben található. Könnyen megtaláljuk, ugyanis a művész mellszobra jelzi.

A kápolna után még a várfal mentén sétáltunk, majd a lakosztályok felé vettük az irányt. A francia forradalomig egyáltalán nem volt ilyen kicsi a vár. Akkor ugyanis a az új tulajdonosa – számunkra érthetetlen okokból – elkezdte szisztematikusan rombolni az épületet, és amire végzett, csak a felénél is kevesebb maradt meg, mint a fele.

A kastély tornyainak – Heurtault torony, lovagtorony – építése XII. Lajos ideje alatt befejeződött. Az erődjellegű részek úgy veszik körbe a belső szobákat, hogy a katonák mozgása ne zavarja az udvari életet. Természetesen ez egy pont után a hadászati felhasználhatóság rovására ment, de XII. Lajos halála után már nem igazán kellett komoly ostromra számítani. I. Ferenc még megemeltette ugyan a folyó menti falakat, de a részben gótikus, részben reneszánsz ablakok már a kastély-szerű használatra utaltak. Mondjuk azok az ablakok láttak érdekes dolgot. VIII. Károly például ebben a kastélyban halt meg, miután lefejelte az egyik ajtófélfát. Kis termetű volt, de az adott ajtó neki is kicsinek bizonyult, és a figyelmetlensége az életébe került. A francia protestánsok, a hugenották üldöztetésének elkezdéséhez pedig az is hozzájárult, hogy 1534. október 17-én az amboise-i királyi kastély falára ragasztottak vallási plakátokat, közülük az egyiket a királyi hálószoba ajtajára. 1560 márciusában pedig a hugenották itt próbálták pedig elrabolni a kiskorú uralkodót. Az összeesküvést időben felfedezték, a lázadók egy részét az amboise-i kastély mellvédjére akasztották fel. A királyi család ezt követően már sokkal ritkábban jött Amboise-ba.

A termek közül először az Őrség termét néztük meg, ahol a skót, svájci, illetve francia egységekből álló királyi őrség várakozott. A csúcsíves boltozat alatt 16. századi katonai szerszámokat, felszereléseket láthattunk, de találunk itt domború térképeket is. Egy nyitott galériára is kimehetünk innen: ahonnan a Loire-on érkező hajókat figyelték.

Ezt követte a Tamburindobosok terme, ami onnan kapta a nevét, hogy a bálok alatt itt zenészek szórakoztatták a királyi családot és vendégeiket. Nagyon szép a liliommal díszített terrakotta padló. Az egyik magas támlájú szék Georges d'Amboise bíborosé volt: ő hozta tető alá VIII. Károly és Bretagne-i Anna házasságát. A falat, más kastélyokhoz hasonlóan itt is faliszőnyegek díszítik. A 15. századi flamand szőttesen Dáriusz családja tiszteletét fejezi ki Nagy Sándornak.

Szerintünk a Tanácsterem a kastély legszebb helysége (lásd jobbra fent). Nagyon tetszettek a tartó oszlopokon látható különböző faragott motívumok, liliomok, állatfigurák (lásd lent). A terem díszítésében domináló liliom és hermelin a Francia Királyság és a Bretagne-i Hercegség jelképe. A mennyezeten az összekapcsolt C[harles] és A[nne] betűk is a királyi párra utalnak. A terem két végén egy gótikus és egy reneszánsz kandalló is látható. Itt is feltűnik a szalamandra, mint címerállat, amely már I. Ferenc jelképe. Persze nem ezek az egyedüli királyi utalások: a lépten-nyomon felbukkanó Porc-Épic (sül) XII. Lajos király szimbóluma.

A gótika és a reneszánsz stílus keveredése a többi teremben is kellemes hatást eredményezett. A pohárnok terem berendezési tárgyai arra utalnak, hogy királyi család itt étkezett. A falon a bankettet ábrázoló aubussoni szőttes is tetszett. A bútorokon újdonságnak számított a tromp-l'oeil technika, ugyanis ez egyben a perspektíva tudatos használatát is jelentette.

A pohárnok szoba mellett található II. Henrik szobája, amit egy gyönyörű, gazdagon díszített ágy ural. A falakat 16. századi falikárpitok díszítik. A kőfaragók kisebb nagyobb tréfákat is elkövettek, ugyanis itt, az ablak melletti falon, egy érdekes kidomborodó motívumra is felfigyeltünk: az élethű pénztarisznya az itt megforduló zarándokokra utal (lásd balra lent). A függönyök se piskóták, ugyanis Brüsszelből és Tournai-ból származnak. A szobában egy Leonardo da Vinci halálát ábrázoló Francois-Guillaume Ménageot festmény is található.

A reneszánsz lakosztályok előszobájában (a ferences kötélöv előszoba) várakoztak a király látogatói, mielőtt beléphettek volna. Itt legjobban a kandalló díszítése tetszett, amely a nevéhez méltóan a ferences szerzetesek kötélfonatát utánozza (lásd jobbra fent). A kandalló felett IV. Henrik francia király portréját láthatjuk.

Pont IV. Henrik volt, aki alatt a királyi udvar véglegesen Párizs környékére költözött, így a Loire-menti kastélyok fénykora véget ért. Amboise a 17. században Gaston d'Orléans, XIII. Lajos öccse 
tulajdonába került, de halála után visszaszállt a koronára, és a király börtönné alakította át. Itt raboskodott Nicolas Fouquet kegyvesztett miniszter is, akit a nagyravágyása miatt ítéltek el (a király a vagyonát elkobozta, ami többek között a versailles-i kastély építését is elősegítette). A 19. század első felében pedig – az algériai ellenállásban betöltött vezető szerepe miatt – Abd al-Qadir emírt is ide börtönözték be.

Az emeleten az Orléans család mindennapjait ismerhetjük meg. A későbbi Lajos Fülöp még csak királyi hercegként szerezte meg a birtokot, amit inkább magánrezidenciaként használt. Valóban, az ekkor kialakított lakosztályok sokkal emberközelibbek, ami persze nem zárja ki a főleg empire stílusú pompát.

A dolgozószoba falait 18. századi portrék ékesítik. Megtaláljuk itt Lajos Fülöp szüleit és nagyapját is.

Sokkal tágasabb a zeneszoba, ahol egy gyönyörű, brazil paliszanderfa berakású versenyzongorát láthattunk. A szobában a mahagóni fából készült berendezési tárgyak dominálnak. Az asztalokon kártyapaklik voltak, hiszen akkor is népszerű volt ez a fajta szerencsejáték. Az egyik szekrényen egy hajó makettet is felfedeztünk: az eredeti „Belle Paule” szállította haza Napóleon havait Szent Ilona szigetéről. A falakon hercegnők portréi sorakoznak.

A lakosztályok után a bástyák, tornyok felé indultunk. A Ferences barátok torony tetején pazar panoráma fogadott minket, ugyanis lelátunk innen a folyóra és a lankás teraszos kertekre. A 19. században a torony felső részét felújították. Innen jól lehetett fotózni a kastély külső falának díszeit és kedvenc vízköpőinket.

 

Ezt követően elindultunk a kertekbe. A hársfákkal szegélyezett Nápolyi teraszon kellemes a séta, mintha valami olasz kertbe csöppentünk volna. A kertet Dom Pacello da Mercogliano tervezte, aki a középkori kertek hagyományát felrúgva olasz növényfajtákat telepített a kertbe.

A tájkertek a kastély déli oldalán helyezkednek el, itt tölgyfákat, bukszusokat, ciprusféléket, szőlő lugasokat termesztenek. A kert egyik teraszán egy érdekes, magas kottaállványt vettünk észre, amelyen szimbolikusan a „madarak énekét” komponálták meg. A kert egyik legszebb fája a libanoni cédrus, amely felett egy másik teraszon a Keleti Kertre bukkantunk. Az itteni síremlékek geometrikus rendjét Rachid Koraichi tervezte. Ezek az Abd al-Qadir emír kíséretének itt elhunyt tagjainak állítanak emléket.

A kertet amúgy a rozmaring, a jázmin és a babér illata lengi be.

A kastélyt az Aumale folyosón keresztül a lovas feljárón hagytuk el, ahol a körkörös széles szakaszon a kocsik, és a lovak is könnyedén fel tudtak menni a kastély teraszaira.

Nyáron egyébként egy lélegzetelállító hang- és fényelőadás kelti életre a kastély múltját. A homlokzatra vetített effektusok mellett előadóművészek és lovas kaszkadőrök bemutatóját nézheti meg a nagyközönség.

Maradhattunk volna, de már a nap végéhez közeledtük, és mielőtt elhagytuk volna a várost még sétáltunk egyet. A modern házak között nagy örömünkre egy-két középkori jellegű is felbukkant, nem beszélve a romantikus kis barlanglakásokról.

 

A királyi kastélytól 500 méterre pedig a tufából és téglából épített reneszánsz kastélyt, a Clos Lucé-t is megnéztük, igaz már csak kívülről. A kastély parkjában és a kiállított termekben a modern technológia és a virtuális hatások segítségével szórakoztató és interaktív játék kelti életre Leonardo da Vinci tehetségét.

Itt találtok további képeket a városról.

Itt a Clos-Lucé-i udvarházról.

Itt a kápolnáról.

Itt pedig a királyi kastélyról.

Chaumont-sur-Loire

Nászutunk második megállója már a Loire partján található, Chaumont-sur-Loire ugyanis eredetileg egy jellegzetes folyami ellenőrzőpontból nőtte ki magát. A Loire elég hosszú, hajózható, gazdaságilag nem elhanyagolható területeket köt össze, így mindig is jövedelmező üzletnek számított rajta a vámszedés. Chaumont várát 1000 körül építette I. Ottó blois-i gróf határvédelmi célból, illetve a folyó forgalmának ellenőrzése végett. 1054-ben házasság útján a d’Amboise család birtokába került, majd az övék maradt majdnem öt évszázadon át. A család és a király kapcsolata nem mindig volt ideális: 1456-ban például XI. Lajos földig romboltatta az erődítményt. Jó ötven év múlva viszont Georges d’Amboise bíboros XII. Lajos közeli tanácsadójának számított. Az egyházfi nevéhez köthetőek a mostani reneszánsz várkastély kiépítéséhez vezető első munkálatok is. A királyi kegy később is rávetült a családra, ugyanis az unokaöcs, II. Charles d’Amboise például Lombardia katonai kormányzója lett, és mellesleg Leonardo da Vinci első francia megbízója.

A nemesi birtok 1550-ben, vásárlás útján került királyi kézbe: Medici Katalin számára bevételként is jól jött a hely (a Loire hajóforgalmára kivetett vám, és a birtokok jövedelme miatt is megérte beruházni), illetve az Amboise és Blois közötti utakon is jól szolgált közbülső pihenőként. 1559-ben Medici Katalin megözvegyült, régens lett fia nevében, és úgy érezte ideje megszabadulni a korábbi riválisától, Diane de Poitiers-től. Diane napja valóban leáldozott kegyencnőként, de Katalin mégse akarta kisemmizni, így amikor Diane-nek meg kellett válnia Chenonceau-tól, cserébe Chaumont-ot kapta.

Diane de Poitiers 1562-től folytatta az építkezést, de neki köszönhetőek a bejárat mellett máig láthatóak a D betűk, illetve a vadász jelvények.

Már ő is szükségesnek vélte a környező park kialakítását, de ez állandóan csak húzódott, és az első sikeres kísérletre csak az 1830-as években került sor. Ekkorra már tömérdek tulajdonosa volt az ingatlannak, 1810-től a Naplóeon által száműzött Madame de Staël is megfordult itt. 1840-ben a helyet történelmi műemléknek nyilvánították, ettől függetlenül az utolsó tulajdonosa, a Say cukorgyárak örökösnője az 1800-as évek végén komoly átalakításokat hajt végre rajta, hogy itt fogadhassa férjével, Broglie herceggel az európai főnemességet. A legkülönlegesebb személyek fordultak meg erre: maharadzsák (az egyiktől egy elefántot kaptak ajándékba, amely a kastélyban elég sok fényképen szerepel), művészek, mint Sarah Bernhardt, vagy uralkodók, mint I. Károly román király, VII. Edward angol király… 1903-től viszont a családi vállalkozás hanyatlani kezd, a herceg 1917-es halála tovább gyorsította a folyamatot, ugyanis az özvegy nagyon rossz gazdasági döntéseket hozott, majd az utolsó pillanatban egy újabb házasság mentette meg a birtokot a teljes összeomlástól: az 73 éves özvegy 1930-ban hozzáment egy 43 éves francia királyi herceghez. Az új férj sikeresen levezényelte a birtok felosztását (ez ekkor csökkent 2500 hektárról 21-re), a műtárgyak eladását, aminek csak az állami felvásárlás vetett véget 1938-ban.

Azóta sok idő eltelt, a kastélynak funkciót kellett találni. Az egy dolog, hogy állami pénzből sikerült visszavásárolni az eladott műtárgyak egy részét, viszont emellett sikerült egy nemzetközi hírű parkot is kialakítani. A mostani kertben az 1880-as években kezdődtek a munkálatok. Ehhez két kisebb falut is el kellett költöztetni temetőstül, templomostul. Ez viszont még csak egy meglehetősen romantikus nemesi park volt. 2008 óta viszont minden évben április végétől november elejéig megrendezik a kertfesztivált. 2018-ben a „Gondolat kertje” volt a téma. Egy nemzetközi zsűri 25 pályaművet választott; az alkotók között találunk amerikaiakat, oroszokat, németeket, olaszokat, japánokat, dél-koreaiakat és franciákat. A bejáratnál többnyelvű füzeteket adnak, amiben minden fontos információt megtalálunk az adott installációról. Ezek egy része ráadásul esti kivilágítás mellett is látogatható. Nekünk volt ami tetszett, volt mi nem. A „köd völgyében” például el lehetett volna rejteni a párásítókat, hogy ne legyen annyira szembeötlő miként csináltak ködöt. Más megoldások viszont tényleg elgondolkodtatóak, vagy egyszerűen szépek voltak.

Mi mondjuk elsősorban a kastély miatt mentünk Chaumont-ba, de nem bántuk meg, hogy a parkba is bejutottunk.

Persze a „hagyományos” kastélyparkban is érdemes egyet sétálni. Van itt istálló, mintagazdaság, 19. századi víztorony, dekoratív virágágyás…

A kastély eléggé magán viseli kialakítói szellemiségét, legfőképpen a Broglie hercegi párét. Ők ugyanis a korabeli nevezetes birtokosok lakosztályait akarták restaurálni, és ahol ez nem volt lehetséges, úgy újra megteremteni. Belül tehát van eredeti, és van újraértelmezett középkori rész is. A látogatás pont egy ilyen újragondolt lakosztállyal kezdődik, amivel Medici Katalin és Diane de Poitiers emléke előtt hódolt a Broglie házaspár. A Tanácsterem viszont fergeteges (balra lent). A 17. századi majolika padlózatot a palermói Colluzio palotából szállították ide, a faliszőttes sorozat pedig 1570-ben készült Martin Reymbouts szövőműhelyében. Nyolc darabból áll, az asztrológiai témából kifolyólag bolygókat megszemélyesítő római isteneket, és egyéb jelképeket ábrázol.

Másik kedvencünk a díszlépcső (jobbra fent). Ez gótikus és reneszánsz elemekkel az 1500-as évek elején készült. Az ablakok viszont már későbbiek, és a Chaumont-i birtokosok címereit ábrázolják. A lépcső a kastély fő közlekedési útvonala: ez köti össze azt, ami a Broglie házaspár lakosztályaiból megmaradt, illetve a ma már modern művek galériájaként működő termeket.

Sajnos a Broglie-lakosztályokat 1938 után is érte kár, ugyanis a könyvtárat egy 1957. júniusi tűzvész pusztította el, vagyis amit ma látunk az egy rekonstrukció.

Az empire stílusú kis szalon (balra) viszont látszólag egész jó állapotban maradt ránk. Ez azért is csak látszat, mert a Pierre-Benoit Marcion készítette bútorokat a Loire-Cher megye helyezte el itt letétbe, a kandalló párkányán található órát pedig a köztársasági elnök hivatalos rezidenciája, az Élysée palota adta kölcsön.

A nagy szalon bútorzata se eredeti (jobbra lent): ez meg a donneterie-i kastélyból származik. Nekünk leginkább azok az ülőalkalmatosságok tetszettek, amelyek lehetővé tették, hogy a beszélgetőpartnerek egymással szembe ülhessenek le.

Hiba volt Chenonceau után idejönnünk, ugyanis az előbbi automatikusan összehasonlítási alapként szolgált. Ennek ellenére mindenképpen ajánljuk, hogy Chaumont-sur-Loire is bekerüljön olvasóink utazási tervébe. A kert szép, a kastély pedig mind építészeti, mind hangulatát tekintve érdekes. A modern műalkotások mondjunk szerintünk nem igazán illettek ide, de ízlések és pofonok…

A park és a kastély után érdemes egyet fagylaltozni a mintagazdaság épületeiben kialakított vendéglátóipari épületekben, és semmiképpen se szabad kihagyni a teraszt, ahonnan nagyon szép panoráma nyílik a Loire-ra. Pár nappal később többször is elhaladtunk a folyó túloldalán. Nem tudtunk megállni, de rájöttünk, hogy innen is érdemes megcsodálni a várat, vagyis ezt se hagyjátok ki!

Itt találtok további képeket a parkról.

Itt pedig a kastélyról.

Selmecbánya

Egy kellemes nyári hétvége alkalmat nyújt arra (is), hogy egy napot elidőzzünk egy még felfedezésre váró, vagy éppen rég látott nevezetes városban, így augusztus első szombatjára egy rövid felvidéki kirándulást szerveztünk. Vártuk már az utat, hiszen a szlovák hegyek között az ember csak felfrissülhet. Ez a beszámoló tehát a Budapesttől két és fél órára található Selmecbányáról szól.

A régmúltban a város a Magyar Királyság egyik legjelentősebb bányászati központja volt, emiatt sok bányászattal kapcsolatos hely, múzeum látható itt. A történelmi belvárost az UNESCO a világörökség részének nyilvánította. A Leányvár, Szent Katalin templom, Szentháromság tér, a városháza toronyórája, Petőfi Sándor, Mikszáth Kálmán egykori iskolája, az Evangélikus Lyceum előtt, vagy a teraszosan kialakított utcákon sétálva megérint a történelmi múlt, valamint a Mikszáth regényeiből ismert hangulat, de ne menjünk ennyire előre…

Kezdjük az elején. A várost elég sok turista keresi fel, így a felfedező utunk nem ment teljesen zökkenőmentesen, mivel igen nehéz errefelé parkolni, főleg csúcsidőben.

Miután mégis sikerült parkolót találni, első állomásként a Leányvár (Újvár) felé vettük az irányt. A négy sarokbástyával és hasáb formájú tornyokkal rendelkező vár 1564 és 1571 között a török ellen épült. Óratoronyként is üzemelt, amely minden negyedórában trombitaszóval, minden egy órában pedig harangütéssel jelezte a múló időt. A tűzoltóság is hasznosította az elhelyezkedése miatt, hiszen a tetejéről jól belátható az egész város, így tűz esetén harangjelzéssel tudták figyelmeztetni a lakosságot a veszélyre. 1971-től a Városi Múzeum kiállítása található az épületben, amely a törökellenes harcok felvidéki eseményeit mutatja be, de ízelítőt kaphattunk a Selmecbányai Önkéntes Tűzoltó egyesület történetéből is. A vár emeletén szép panoráma tárul elénk, ahol a 727 m magas vulkáni kúpon magasodó Kálvária épületegyüttesét is láthatjuk. Sajnos a múzeum munkatársai biztonsági okokból néhány ablakot zárva tartanak, így a panoráma egyes részeit csak az üvegen keresztül csodálhattuk meg, és nehezen lehetett fotózni. Bent kategorikusan tiltották a fényképezést.

Az Újvár látogatása után a város legrégebbi épületéhez sétáltunk, ahol a templomosok a 13. században egy háromhajós román stílusú bazilikát kezdtek építeni: később ez lett az Óvár. A Szűz Máriának szentelt plébániatemplomot a következő században védfallal, később bástyával (Himmelreich bástya), kaputoronnyal is bővítettek. 1442 és 1443 között a templomban egy tűzvész és földrengés is károkat okozott, de később helyrehozták és 1497 és 1515 között bővítették is. A falai magasabbak lettek és további bástyákat építettek hozzá. A 16. század elején gótikus stílusban folytatták az építkezést, majd a török veszély miatt újabb erősítést kapott és várrá minősítették át. A török idők után a torony barokk hagymakupolás sisakot kapott. Az épület később több intézménynek adott helyet. Levéltárként, jégveremként, raktárként, tornateremként, könyvtárként is használták, de a városi rendőrség is működött benne. 1900-tól múzeumként üzemel folyamatosan bővülő kiállításokkal.

Először a bejárati kapu mellett jobbra található román kori Szt. Mihály-kápolnában léptünk be, ahol szép freskórészleteket fedezhettünk fel. A falon a kétféle festészeti ábrázolás látható (figurális és ornamentális, az utóbbiban a díszítő elemek vannak túlsúlyban), amelyek a 14. és 15. századból származnak. A helyiségben néhány gótikus ablak is megmaradt. A kápolna mélyén rengeteg csontot találtak, amelyek négy méteres magasságban töltötték meg a kamrát, de ezeket már elszállították és közös sírban nyugszanak. A vár felfedezését a Himmelreich bástya alagsorában folytattuk, ahol egykor a börtön és a kínzókamra volt. A bástya neve innen ered, hiszen a kínzások miatt itt hamar meghaltak az emberek. A bástya emeletén szobákat fedeztünk fel, itt lakott a gondnok és a lövészmester is.

A nyugati bástyán a kovácsmesterségből kaphattunk egy kis ízelítőt. A középkori Selmecbányán kiváló mesterek tevékenykedtek. Egyikük Fizély Károly volt, munkái a mai napig láthatók város szerte. A kiállítás négy szinten mutatja be a mesterek munkáit. Az alagsorban a kovácstűzhelyt mutatják be egy 1754-ből származó eredeti fújtatóval. Az első és második szinten hagyományos kovácstermékeket, lakatos munkákat, vasrácsokat, cégéreket, a legfelsőbb szinten pedig háztetődíszeket láthattunk.

A várudvaron gyönyörű vaskeresztekben és a várkútban gyönyörködhettünk. A vizet a sziklába vájt kút egy bővizű forrásból nyeri. Az udvaron állították ki az 1848-as honvéd emlékművet is, melyet Tóth András szobrász, Tóth Árpád költőnk édesapja készített.

A vár többi részeinél is  különlegességekre bukkanhatunk. A 20. században a múzeum akkori vezetője egy Lapidáriumot is létrehozott. Az értékesebb tárgyak a 13. és a 15. századból származnak. Keresztelő kutak, díszkapuk részei, ablakeretek, emléktáblák, a templomból megmaradt díszítőelemek mellett az itt lakók sírtáblái is megtalálhatóak. Az egyik legértékesebb közülük a legrégebbi öntöttvasból készült sírtábla, amely egy selmecbányai bányavállalkozó és felesége nyughelyét jelölte.

A gótikus négyzet alakú harangtornyot is érdemes megnézni: ez 1482-ből származik. A hozzá tartozó lépcsőt már a reneszánsz korszakban építették hozzá. A 16. században lőréssel és egy emelettel bővítették, ahol ma toronyórákban gyönyörködhetünk, de modern órákat is kiállítottak, hogy a tárlat még érdekesebb legyen a látogatók számára. A harmadik emeleten három harangot láthattunk. Egy gótikust, egy 1742-es felújított reneszánszt és egy 18. századi barokkot. Az emelet fölött egy alacsony építésű öntöttvas, sárgaréz fokozattal, fagörgővel ellátott óramű különlegesnek számít.

Végül eljutottunk a katonai kápolnához is, ahol barokk szobrokat állítottak ki. Ezek korábban a Szentháromság emlékművét díszítették. Az alkotás a 17. században pusztító pestisjárvány áldozatainak állít emléket. A szobrok közül néhány eléri a 230 cm magasságot. Az alakok bányászok és betegek védőszentjeit jelenítik meg. A szobrok mellett a kápolna falain címereket helyeztek el, amelyek közül bányászkincstári, császári, toszkán-lotharingiai, városi címer is megfigyelhető. A kiállítás a gótikus sekrestyében folytatódik. A helyiség oltára 1506-ból származik: Krisztus és Szűz Mária életét jeleníti meg. 
Reginának jó volt felfrissíteni az emlékeit, mert 2012-ben már járt itt egy tanulmányút keretében.

Miután elhagytuk a várat, a Szentháromság tér lejtőjén szép épületeket, faldíszeket fotóztunk. Örömünkre szolgált, hogy szépen felújították azt az épületet (Evangélikus Lyceum), ahol egykor Petőfi Sándor és Mikszáth Kálmán is tanult, igaz az emléktáblát egy kicsit magasra helyezték, így nehéz otthagyni egy nemzeti színű szalagot, vagy koszorút.

Egy finom, hangulatos igazi szlovákiai ebéd után az Alexandriai Szent Katalin templomba tértünk be. A 15. században felszentelt templom 1488 és 1491 között épült, de a tetőszerkezete későbbi. A templom egyetlen hajóból áll, amit a késő-gótikus csillagboltozat köt össze a szentéllyel. 1555-ben reneszánsz stílusú előtérrel bővült, ahol egy keresztrefeszített Krisztust ábrázoló, 18. századi szobrot láttunk. Az öt mellékkápolna egyedi mintájú boltozata és  díszes ablakai illetve a szobrok és az oltárok növelik a templom szépségét. A templomban két kiemelkedő szobrot is felfedeztünk: a 16. századi Madonna szobor még az eredeti főoltárt díszítette, a másik a 19. században készült és Szent Annát ábrázolja a gyermek Máriával. Az egyik legnevezetesebb berendezési tárgy a 15. századi kőből faragott keresztelő kút.

A barokk főoltár oltárképe Alexandriai Szt. Katalin eljegyzését ábrázolja, az oltár mellett Szent Margit, Szent Borbála faragott alakjai állnak. A falon egy 15. századi utolsó ítéletet ábrázoló freskórészlet is látható. Feltételezik, hogy a templom több falára is készítettek freskót. A templom karzata és az Rieger-féle orgona 19. századi. A templom alatti kriptában nevezetes polgárok nyugszanak.

A templomtól nem messze, a Szentháromság emlékmű szomszédságában találtunk rá az egyik legérdekesebb látványosságra. A Berggericht Múzeumban ásványok szépségében gyönyörködhetünk, illetve betekinthettünk a bányászok által használt egyik aknába. A Mihály nevet viselő alagút 75 méteres szakaszát nézhetjük meg.

A múzeum épülete a 16. századból származik, de barokk külsejét a 18. században kapta. Az épület szép, sima homlokzatát párkányos ablakok és köríves erkély tagolja. A földszintje boltíves, az emeleti helységek pedig stukkós mennyezetűek. Az épület előtt Sz. Flóriánról elnevezett szökőkút romantikus hangulatot áraszt. A 17. században a ház Gottfried Hellenbach tulajdonában állt, aki II. Rákóczi Ferenc orvosa és bányászszakértője volt. A 18. század végén az épületben a Körzeti Bányabíróság működött (a Berggericht név is innen ered) – majd 1860-tól a Bányaakadémia használta és hallgatótermeket, könyvtárat létesítettek benne, de itt lakott a geológia és ásványtan professzor is.

A tematikus tárlat mintegy 400 ásványi anyagot tartalmaz, amelyeket kémiai összetételük (és belső szerkezetük) szerint csoportosítottak. A kiállítás interaktív elemeket is tartalmaz, ahol a látogató saját szemével, kezével tanulmányozhatja az ásványokat. Megtaláljuk itt a periódusos rendszert, láthatjuk az UV-sugárzás hatását a kőzetekre, ismerkedhetünk a radioaktív és a mérgező ásványokkal. A kisebbek 3D-s memóriajátékban ügyeskedhetnek, de egy speciális laboratórium is rendelkezésre áll előre bejelentett látogatócsoportoknak.

Miután elhagytuk Selmecbányát betértünk a körülbelül 6 km-re fekvő Szentantal (Svätý Anton) településre. Mint utólag kiderült, a szlovákiai utunk második csúcspontját jelentette a Selmec patak völgyében található kis kastély (végül is bemelegítettünk a nászútra). A fejedelmi lakhelyet 1744-ben Koháry András gróf építette, aki Magyarország egyik legtehetősebb főúri családjába tartozott. Érdekesség, hogy 365 ablaka van; 52 szobája, ahány hét van egy évben; 12 kéménye a hónapok számára, a 4 kapu pedig az évszakokra utal. A Coburg hercegi család 1826-ban lett – házasság révén – a kastély tulajdonosa, majd a család leszármazottai kerültek a bolgár és a portugál trónra, így a birtok csillaga tovább emelkedett. Az első világháború után a bolgár uralkodónak, Coburg Ferdinándnak le kellett mondania, és többek között itt töltötte az emigráció éveit. Szerencsére az épület a második világháborúban nem szenvedett kárt, viszont ezt követően – sok más kastélyhoz hasonlóan – ezt is államosították.

Mivel a kastélyt vadászati célokra is használták, így rengeteg vadásztrófea, fegyver található benne, de a faipari és vadászati múzeum kincsei is káprázatosak. A megmaradt berendezési tárgyak, tapéták eredetiek. A család portréit is kíváncsian nézegettük. A cár gyűjtőszenvedélyének is köszönhetjük, hogy egy igen gazdag tárlatot nézhettünk meg.

A 19. században klasszicista stílusban bővítették, de a homlokzat és a díszkút megőrizte barokk formáját. Lépcsősora schönbrunni mintákat követ. A kastély csodaszép freskókkal díszített barokk kápolnája is látványos. A velencei tükrök, gyönyörű hímzések, antik műkincsek, a Koháryak levél- és könyvtára is ámulatba ejtett minket.

A kastély angol parkjára már nem jutott idő, de bátran ajánljuk mindenkinek ezt a gazdag bútorzattal rendelkező kastélyt. A parkban Szent Hubertus napokat is tartanak, így aki a vadászatot szereti, látogasson el ezekre a napokra is.

Néhány információ fontos lehet, ha ellátogattok a kastélyba. A látogatás csak csoportosan, idegenvezetővel lehetséges. Tavaszi és nyári idényben két különböző hosszúságú túra közül választhattok: a rövidebb 12 szobából és a vadászati tárlatból áll, a hosszabbik még 14 szobával és a kápolnával bővül; ez utóbbit választottuk mi is. Téli időszakban csak egy túrára adnak lehetőséget (12 szoba, kápolna és a vadászati tárlat). Az árak a túra hosszától és az idénytől függenek (5-7 euró a normál, 2,50 – 3,50 euró a kedvezményes tarifa). A parkolás napi egy euró.

Élményekkel, finom sztrapacskával megtelve érkeztünk haza. Reginának jó volt visszaemlékezni azokra a helyekre, ahol jártak. Balázs szerint is érdemes meglátogatni ezt a különleges hangulatú városkát. A kastély pedig egy igazi csoda.

Íme még képek az Újvárról.
Itt az Óvárban készült további képeinket láthatjátok.
Itt találjátok a Főtéren készült többi fotót.
Ide kattintva pedig a cégér-válogatásunkat látjátok.
Íme a Szűz Mária templomban képeink.
Itt pedig a Sz. Katalin templom fotói találhatók.
Ez a bányászati múzeum készült fotók mappája.
Itt van a többi selmecbányai fotó.
Itt pedig amit még készítettünk a szentantali kastélyról.

Villa Gregoriana (Tivoli)

Róma tömérdek látnivalója megismerésére évek se elegendőek, de ez senkit se tántorítson el attól, hogy kimozduljon a városból. A környéken sok olyan település található, ahova tömegközlekedéssel is ki lehet jutni, és a római tömeg is elkerüli. Tivoli is részben ilyen. A Villa d’Este szökőkútjai Liszt Ferencet is megihlették, de rajta kívül olyan sok emberre hatottak, hogy méltán ismerik Tivolit szerte a világon. Hadrianus császár villája is meglehetősen felkapott látványosság, igaz a romokon kívül nem sok maradt belőle, hiszen szinte minden itteni szobor, vagy mozaik már a múzeumokat gazdagítja. A Villa Gregoriana viszont majdhogynem mostohagyerek a két legismertebb és felkapott tivoli látnivaló mellett.

Az Aniene a Tevere második legnagyobb mellékfolyója. Tivolinál jelentős szintkülönbséget kell leküzdenie, ami már az ókorban is látványosságnak számított, viszont az árvízveszély is jelentős volt (még az ifj. Plinius is megírta Kr. u. 105-ben, hogy mekkora kárt okozott a folyó áradása a városban). Ettől függetlenül a hely varázsa megmaradt, így villák, szentélyek épültek. Az ókori Tibur akropoliszán máig viszonylag épségben maradt fenn két templom: a városalapítónak, Tiburnusnak szentelt téglalap alaprajzú, és az albuneai Szibillának, vagy Győzedelmes Héraklésznek szentelt kerek. Ezek ráadásul az Aniene természetes vízesésére néztek, ami a 19. század elejéig még látványosabbá tette az épületeket.

Az épületek mondjuk jórészt azért maradtak meg, mert keresztény templomokká alakították át őket, viszont a régészeti feltárások segítségével visszabontották a későbbi korok rétegeit, és ma újra az ókori maradványok a meghatározóak. Az már kevésbé szembeszökő, hogy a kerek templom is egy mesterséges teraszon áll, ami a Kr. e. 2. századi városi falépítés eredménye, viszont ennek hatására a templomok még jobban „rálógnak” a meredélyre.

A folyó sok-sok áradásából az 1826-as volt az, amely végül cselekvésre ösztönözte a hatóságokat. XVI. Gergely pápa egy nemzetközi felhívást tett közzé, majd Clemente Folchi tervei alapján 1834–35-ben megfúrták a Catillo hegyet, és két 280 méter hosszú járattal egy új medret alakítottak ki az Anienének. A régi mederben így csak kisebb zuhatagok maradtak, amelyek köré viszont a pápa kialakíttatta a ma is létező Villa Gregorianát. A park sorsa cseppet sem volt nehézségektől mentes. 1944. május 26-án bombatalálat érte, majd évtizedekig a városiak szemétlerakóként használták. Végül a FAI öt éves munkájának köszönhetően vált újra látogathatóvá, és a téli hónapok kivételével most is az.

A parknak két bejárata van. Ha vonattal érkezünk, akkor a tivoli vasútállomástól kb. 5 perc séta a „vízesés bejárat”. Ha Villa d’Este irányából jövünk, akkor lehet, hogy érdemesebb a templomok felől megközelíteni a parkot. A bejáratnál adnak térképet (angol, francia, olasz nyelvű biztosan van), a villán belül több helyen is kialakítottak illemhelyet, és falikutakban vízhez is juthatunk. Lépcső viszont van elég. A kitáblázott útvonalak közül ugyanis mindegy melyiket választjuk, a kirándulás lényege, hogy lemegyünk a szirének barlangjáig, majd vissza. Ez a beszámoló a „vízesések bejáratától” követi végig a látványosságokat.

Elsőként érdemes elmenni a nagy szökőkút felső szakaszához. Ez az a pont, ahol a Gergely alagutak véget érnek, és az Aniene 120 méteres szabadesésbe kezd.

Létezik egy középső terasz is, de ha szemből szeretnénk látni a zuhatagot, akkor a templomok kijárata alatti kilátó lesz az igazi.

A nagy zuhatagtól az út elvezet Manlius Vopiscus konzul villája romjai mellett. Ezt Horatius ódái is dicsérik, viszont mára csak pár részlet maradt meg belőle. Az előtte levő tér viszont hangulatos: jó itt megpihenni.

A romok belsejébe is be lehet menni. Mondjuk vigyázzunk, hogy mivel/kivel járunk itt, ugyanis egy kutyának annyira megtetszett a mennyezetről csöpögő víz, hogy a gazdája alig tudta kikönyörögni innen. Máshol emberek ültek a padokon, és nézelődtek. Volt, ahol egy látogató bóbiskolt. Csodás a levegő, ami a vízesések mellett igazán hűs, így akit nem rettent el némi lépcsőzés, annak egy jó sétáért is megéri ide eljönni.

A romok után elmehetünk a kisebb vízesések felé. Ezekből van több is, egy részüket máshonnan is láthatjuk, de a Pokol tornáca kilátó tényleg látványos.

Innen visszamegyünk a fő útvonalra, ami elvisz az egyik nagyobb vízesés aljához.

A víz persze itt nem torlódik fel, ugyanis igen látványos módon, az Szirének barlangjában vájt magának utat, hogy tovább folyjon a síkság felé. A képen is látszik, hogy ez egy aránylag szűk nyílás, vagyis az áradások idején itt valóban nem tudott elég gyorsan levonulni a fölösleges víztömeg, ami természetesen a városban okozott kárt.

A barlang után ideje felkapaszkodnunk. Persze a víz mellett a többi természeti képződményre is érdemes figyelni, ugyanis van, ahol érdekes sziklákra, vagy fákra bukkanunk.

Hacsak nem akarunk visszamenni a nagy vízesés felé, úgy elindulunk a Miollis járatok irányába.

Innen már nincs messze a Neptun-barlang.

Végül már csak a templomok vannak hátra, illetve a környező kisebb vízesések.

 

A vasútállomás felé ráadásként érdemes betérni Cossinia vesztaszűz parkjába, ahol a sírja is található. Erre 1929-ben egy földcsuszamlás után bukkantak. A papnő urnája nem maradt fenn, a mellette levő sírban viszont egy játékbabát és női maradványokat találtak: nem tudni a két sírnak és temetkezésnek mi köze egymáshoz, hiszen a vesztaszűz 66 éven át szolgált, és halála után köztiszteletnek örvendett.

A villa körülbelül másfél óra alatt bejárható. A térkép mellett sok az informatív tábla, amelyek ráadásul olasz és angol nyelven is mutatják az utat, illetve adnak bőséges információt a látottakról. Reméljük kedvet kaptatok a látogatásához, nekünk nagyon tetszett.

A Gaspar van Wittel-féle 1700 körüli tivoli látkép részlet forrása.

Itt pedig további képeket láthattok a parkról.