2019. március 23., szombat

Március 15-ei nagyszombati élményeinkről

Megérkezett a tavasz és az időjárás ugyan még nem volt nem teljesen ideális, de minket ez sem tántorított el attól, hogy kimozduljunk a március 15-ei hosszúhétvégén. Úti célunknak a Szlovákia nyugati részén fekvő történelmi várost, Nagyszombatot választottuk. Ezt a „Felvidék Rómájának” is nevezik a sok római katolikus temploma miatt. A település Szlovákia hetedig legnagyobb városa, amely Pozsonytól északkeletre a Kis-Kárpátok és a Vág völgye között található. A legrégebbi szabad királyi város, ezen kívül több évszázadon keresztül Magyarország fő egyházi központja. Egyetemi város is, hiszen a Nagyszombati Egyetem és a Szent Ciril és Metód Egyetem is itt található. A fallal körülvett óvárosi részt pedig 1987-ben városi műemlék-rezervátummá nyilvánították. A településen sok turista fordul meg, és ezt a pezsgést a kulturális rendezvényeinek és a sok szép látnivalónak köszönheti. Nagy népszerűségnek örvend például a M. Sch. Trnavský Nagyszombati Zenei Tavasz” nevű rendezvény, amely nevét a városban született, ismert zeneszerzőről kapta, vagy a már 11 éve hagyományosan megrendezett „Dobrofest Trnava” countryfesztivál de az ősz eleji Nagyszombati vásár is ide csalogatja az embereket.
Utunk tervezésekor Regina mesélt már a városról (ő már járt itt könyvtáros kollégáival 2013 nyarán), így kíváncsian vártuk, hogy hat év alatt mi változott, de mielőtt élményeinkről beszélnénk íme pár információról a városról.
A források az itt kialakult települést a szláv eredetű Trnava néven említik, amely a trn szóból származik és tüskét jelent. Ez az itt átfolyó azonos nevű patak nevére utal. A város fontos szerepet töltött be a magyar történelemben: IV. Béla király 1238-ban szabad királyi városi rangra emelte, igaz ekkor Zumbotelnek hívták. Nagy Lajos királyunk gyakran tartózkodott itt 1382-ben bekövetkezett haláláig, több épületet neki köszönhetünk, de ezekről majd később írunk. 1432-ben rövid ideig a husziták uralták a várost, majd aranykorát a 16. században élte, mert fontos kereskedelmi központtá vált. 1543-ban, mivel a törökök elfoglalták Esztergomot, az esztergomi érsek a káptalannal együtt a városba költözött, ennek következtében a település a következő 300 évben Magyarország kulturális és egyházi központjává nőtte ki magát. 1615-ben Bethlen Gábor fejedelem itt kötött békét II. Rudolf császárral, amellyel Erdély függetlenségét biztosította. Bornemissza János serege 1621 nyarán itt verte meg Pálffy István császári ezredes seregét, majd el is foglalta a várost.
A város további fejlődését a Pázmány Péter által alapított egyetemnek, illetve a létrehozott nyomdának, könyvtárnak köszönheti. Az iskolát 1777-ben Budára költöztették, ennek utódja a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem. 1793-ban itt alakult meg a szlovák tudóstársaság, 1846-ban Pozsony és Nagyszombat között készült el az első magyar közüzemű vaspálya. A trianoni békeszerződésig Pozsony vármegye Nagyszombati járásának volt a székhelye, majd a város 1920-tól jogilag is az akkori Csehszlovákiához került.

Miután megérkeztünk gyorsan találtunk parkolóhelyet, és alig vártuk, hogy felfedezzük a központot. Rengeteg templom látható a városban, amelyek szorosan kapcsolódnak a történelmünkhöz is. Itt van például Keresztelő Szent János székesegyház, amely Pázmány Péter által megalapított egyetem – a már említett ELTE elődje – temploma volt. Érkezésünkkor, épp az orrunk előtt csukták be a kapuját, mint később kiderült éppen tatarozzák. Szerencsénkre – amikor már délután a kocsihoz mentünk vissza – egy fotó erejéig bepillantást nyertünk ebbe az értékes templomba.
A barokk stílusú székesegyházat Pázmány Péter kezdeményezésére Esterházy Miklós nádor építtette 1629 és 1637 között a jezsuiták számára. A templom legfőbb patrónusa az Eszterházy család volt, akiknek a síremléke a templomban látható. A templom a vallási harcok során többször gazdát cserélt és az egyetem egységéhez tartozott. A külső homlokzatát dór, ión és korinthusi falpillérek tagolják. A külső fal egyszerűségét különböző méretű és formájú ablakok, szobrok és vakfülkék törik meg, ahol egy igazi barokk motívumot, a volutát is észrevettünk. A fülkékben 1680-as évekből származó apostolok szobrai kaptak helyet. A háromszögű timpanonnal díszített oromzatot a magas tornyok veszik körül. A díszes, faragott főkapu fölött az üldögélő angyalokat és az Esterházyak kőpajzsát láthatjuk.
Igaz, csak egy rövid időre kukkanthattunk be, így is szemünk elé tárult a belső tér legszebb része. A hatalmas fából faragott főoltáron több szobrászmester is dolgozott, amelyet végül 1640-ben fejeztek be. Ez a négy szintes oltár három oltárképpel rendelkezik, illetve 27 szent alakjaival díszítették. A képeken Jézus Krisztus megkeresztelését örökítették meg. A templom belső további ékességeit, a gyönyörű freskókat és a stukkós díszítéseket olasz mesterek (Rosa, Tornini és Conti) alkották. A mennyezeti freskó egy részét Gruber bécsi festő festette 1700-ban. A templom 1773-ig a jezsuiták tulajdonában maradt, majd a rend feloszlatása után 1977-től a pozsonyi-nagyszombati érsekség székesegyháza lett. A napóleoni háborúk idején lóistállónak használták, ezért lemeszelték a falakat, de ezt később helyreállították. Ha már felfedeztetek több jezsuita épületet, akkor ez a templom emlékeztethet benneteket a győri Szent Ignác-templomra, a trencséni Xavéri Szent Ferenc-templomra, illetve a kassai Szentháromság-templomra is. Reméljük a mostani felújítás után a templom szépségét teljes pompájában is láthatjuk egy újabb látogatás alkalmával.
Utunkat a 14. században épült Szent Miklós plébániatemplom felé folytattuk, ahol éppen véget ért a mise. A jelenlévő rengeteg ember és különböző egyházi személy miatt azt feltételeztük, hogy egy jelentős egyházi személyiség temetési szertartása zajlott. Szerencsére a kapuzárás előtt még meg tudtuk nézni a templom kincseit. Ez a hely is szorosan kapcsolódik a magyar történelemhez, hiszen 1820-ig az esztergomi érsekség székhelye volt. A templom építését Nagy Lajos király kezdeményezte egy korábbi román stílusú templom helyén. A templom építése idején az épület előtti téren felépült az Érseki Palota, a plébánia, és az Oláh Miklós érsek által alapított szeminárium. A tér közepére pedig egy Szent József szobrot állítottak (lásd balra fent).
A háromhajós, kéttornyú gótikus bazilika barokk oldalkápolnákkal rendelkezik, de az évszázadok során többször átépítették, viszont az előterében megmaradtak az eredeti gótikus falfestmények. A boltíven az evangélisták attribútumai és a város címere látható. Az oldalkápolnákban az esztergomi érsekek értékes reneszánsz és barokk reliefes sírtábláit helyezték el. Az északi oldalhajó nyugati falán különösen értékes gótikus epitáfium látható a 14. század második feléből. A bazilikát Pázmány Péter utasítására egészítették ki barokk oldalkápolnákkal, barokk kórussal és orgonával, valamint kicserélték a szószéket, a padokat és a padlót is.
Az épület északi részén szintén barokk stílusban egy nyolcsarkú kápolnát alakítottak ki, melyben láthatjuk Könnyező Szűz Mária kegyképét. A képet 1546 óta a város oltalmazójaként tisztelik, mert a hiedelmek szerint először 1663-ban a párkányi csata előtt, majd a kuruc harcok alatt többször vért könnyezett. Egyébként ez a római Szent Elek és Bonifác templomban található kegykép másolata. Miközben a templom további kincseiben gyönyörködtünk, az oldalkápolnákban több esztergomi érsek barokk síremlékét fedeztük fel. A presbitérium délkeleti felében egy román kori osszáriumot találtak, mely Nagyszombat legrégibb szakrális építménye. Ha erre jártok nem szabad kihagyni ezt a több száz éves templomot, mert a benne rejtőző kincsek építészetileg és történelmileg is párját ritkítják. Ráadásul ez a város kulturális életének is fontos központja. Többek közt otthont ad a Nagyszombati Orgona Napok elnevezésű nemzetközi fesztiválnak is és ha már zene, akkor ne felejtsük el, hogy egy jelentős zeneszerzőnk, népdal kincsünk felfedezője, Kodály Zoltán az érseki főgimnáziumban érettségizett.

A székesegyház után a város központja felé vettük az irányt. Útközben a régi, esztétikus házak, barokk épületek díszítéseiben gyönyörködtünk. Az óváros központi helye is tele van szebbnél szebb építményekkel, ilyen például az 1793-ban épült copf stílusú városháza, vagy az 1831-ben empire stílusban, Bernhard Grünn építészmester tervei alapján kőből épült Ján Palárik Színház. E központi hely legmagasabb épülete a Tűztorony (lásd balra lent), ahol ma a turisták számára információs irodát is kialakítottak és aki kedvet kap, megnézheti a torony tetejéről a csodás panorámát. A borús idő minket most ettől eltántorított. Az 54 méteres tornyot 1574-ben építették reneszánsz stílusban, viszont egy tűzvész miatt 1683-ban újjáépítették. A torony délkeleti oldalán napórát, a barokk kupola tetején pedig aranyozott Mária szobrot láthatunk. Érdekesség, hogy a szobor belsejében 1930-as évekből származó iratokat találtak.
 
A tér közepét a barokk stílusú Szentháromság-szobor (lásd jobbra fent) uralja, melynek lábánál még mindig látható mécsesek emlékeztetnek mindenkit a tavaly meggyilkolt szlovák oknyomozó újságíróra, Ján Kuciakra, és menyasszonyára, Martina Kusnírovára.

Ebéd előtt a tér mellett egy félreeső utcában meglátogattunk még egy templomot, ahol éppen két idősebb hölgy takarított, de kedvesen, mosolyogva beengedtek. A gótikus templom külső homlokzata csak úgy vibrál a sárga árnyalattól, melyet Szent Jakabnak szenteltek a ferencesek számára. Ennek a templomnak az építését is Nagy Lajos király rendelte el. Közvetlenül a templom mellett található egy kolostor is. A 17-18. században a leégett templomot felújították Szelepcsényi György érsek támogatásával, ekkor barokk külsőt és berendezést kapott. A homlokzaton Assisi Szt. Ferenc és Páduai Szt. Antal alakját láthatjuk. Itt található a legtöbb oltár: egy a kápolnában, kettő a szentélyben és tíz a főhajóban. A főoltáron Szent Jakab a felhőn lebeg egy fénykoszorúval. A templomot átmenetileg a protestánsok is használták.
A finom ebéd elfogyasztása után a régi Zsinagógát és a Nyugat-Szlovákiai Múzeumot néztük meg. A nagyszombati zsidó közösségről 1340-ből származik az első írásos adat, 1494-ben viszont kiűzték őket, és egészen 1783-ig vissza se térhettek. Igazából csak a 18. század közepére alakult ki jelentősebb közösség, így csak a század végére vált szükségessé egy reprezentatívabb zsinagóga építése. A ma is látható épület 1891-ben épült Jakub Gartner bécsi építész tervei alapján. A jellegzetes két tornyú épület már csak kívülről emlékeztet arra, hogy egykor ez a zsidó vallás szentélye volt, és a régi pompáját már csak régi dokumentumokban, fényképeken láthatjuk. Az idő és a háborúk annyira tönkretették, hogy az egykori funkcióját nem tudta betölteni. Az építkezés 1897-ben ért véget, majd egészen a második világháborúig működött. 1950-ben egy vállalat megvásárolta, és lifttel ellátott két szintes raktárrá alakította át. 1978-ban javaslat született arra, hogy felkerüljön a nemzeti kulturális javak listájára. 1993-ban a Ján Koniarek Galéria galéria vásárolta meg, amely egy teljes körű felújítás után ma is üzemelteti, és kortárs művészeti tárlatok bemutatására használja. Emellett koncerteket és előadásokat is tartanak itt. A zsinagóga előtt holokauszt emlékmű épült Artur Szalatnai-Slatinski építész tervei alapján. A fehér lemeszelt falak inkább nyomasztóak voltak számunkra és nem éreztük azt az atmoszférát, amit más zsinagógák látogatásakor tapasztalhattunk.

A nagyszombati kiruccanásunkat a Nyugat-Szlovákiai Múzeum kincseivel zártuk, amely számunkra a nap fénypontjává vált. A múzeum egy gazdagon díszített, gyönyörű, stukkókkal és domborművekkel tarkított klarissza kolostorban kapott helyet, ahol földrajzi, természeti, illetve történelmi kincsek segítségével ismerkedhetünk a térséggel. A látogatókat 2500 m²-es kiállítási területen várják, ahol az állandó tárlatok mellett minden évben húsz egyéb kiállítással csalogatják az érdeklődő közönséget.
Az épület a történelmi Magyarország első klarissza rendháza volt, amelyet Árpád-házi Szent Erzsébet szentté avatásának emlékére alapítottak 1238-ban. Az itt tevékenykedő apácák a ferences rend női ágához tartoztak, akik munkájuk során nagy hírnevet szereztek a leányok oktatásában és a szegények megsegítésében. Ezt 1782-ig zavartalanul végezhették. A hely történetében az újabb fordulópontot a második világháború jelentette, ugyanis a kolostor a háború alatt amerikai pilóták rejtekhelyévé vált. Végül múzeumot alakítottak ki benne.
A kedves fogadtatást követően a kiállítóhely magyar munkatársa érdekes dolgokat mesélt a tárgyakról. Különösen elnyerte a tetszésünket egy régi 19. századi zeneszekrény, amelynek hangját is hallhattuk.
A természettudománnyal foglalkozó gyűjteményben megismerhettük a térség élővilágát, az őshonos és a már kihalt állatokat. A Kis-Kárpátok geológiáját bemutató kiállítást minden korosztálynak ajánljuk. A sport rajongói is kedvükre nézelődhetnek az ezzel kapcsolatos termekben, ahol sportokkal kapcsolatos kiállításon, ahol különböző sport-ereklyéket, olimpiai egyenruhákat, sportmezeket láthatunk. A „Gótikus város” című tárlaton a város történelmét ismerhetjük meg. A kiállítások részeként bepillantást nyerhetünk az apácák munkájába is. Szerintünk az épület legszebb része a kolostor Oratóriuma, ahol szintén jellegzetes stukkókat fedezhetünk fel.
A népművészeti tárlat is bővelkedik látnivalóban. Itt a fazekas műhelyek kerámia tárgyaiban, a Nyugat-Szlovákiára jellemző népi öltözet elragadó csipkéiben gyönyörködhettünk.
A „Kampanológiai tárlat” is érdekes volt számunkra, ahol harminc darabból álló haranggyűjteményt nézhettünk meg, amelyeket Szlovákia teljes területéről válogattak. A legöregebb 1491-ből származik. Néhányat ki is próbáltunk, és mindegyiknek más volt a hangzása.

Nagyszombat, vagy ahogy a környéken nevezik a „szlovák Róma”, még biztosan tartogat számunkra látnivalót. Várnak ránk várak, kastélyok, így még biztosan visszatérünk. Addig is reméljük beszámolónkkal Ti is kedvet kaptok, hogy ellátogassatok ebbe a barokk szellemiségtől vibráló történelmi városba.


Itt találtok további képeket az Egyetemi templomról
Itt a Szent Miklós templomról
Itt az Érseki Palotáról
Itt a Zsinagógáról
Itt a Szent Háromság térről
Itt a Nyugat-Szlovákiai Múzeumról.
Itt a különféle díszítőelemekről és épületrészletekről
Itt pedig a további épületekről.

2019. március 16., szombat

Oroszlánszívű Richárd nyughelyén, avagy a Fontevraud apátságban jártunk

Minden gyerek hallott Oroszlánszívű Richárdról. Mindannyian olvastuk, vagy legalább láttuk Robin Hood történetét. Az iskolában tanultunk a Magna Chartáról és Földnélküli Jánosról. Az viszont már kevésbé valószínű, hogy János és Richárd, ezen ismert királyi testvérpár szüleivel, a Plantagenet dinasztia alapítóival is találkoztak olvasóink, pedig ők voltak az igazi személyiségek, és nem a civakodó, esetenként hibát-hibára halmozó gyerekeik. A Fontevraud apátság róluk szól, ugyanis ez az ő temetkezési helyük.
II. Henrik Anjou hercegeként, és az angol trón potenciális örököseként született. Eme nagyra hivatott ifjú nemcsak a középkori Anglia egyik meghatározó uralkodójává vált, hanem egy birodalmat hozott létre, amit Anjou-birodalomnak is nevezünk. Henrik ugyanis feleségül vette Aquitániai Eleonórát, ezt a temperamentumos asszonyt, aki a mai Franciaország délnyugati részét hozta hozományként a házasságba. A korszak egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb nőalakja nemcsak gyerekeket szült, hanem fontos politikai és kulturális döntéseket hozott. Az előbbiek közé tartozott a fiai támogatása, amikor rendre fellázadtak apjuk ellen, illetve az utóbbiak egyike volt a családi nyughelynek szánt apátság támogatása. Fontevraud Anjou tartományban található, amelynek ekkoriban az angol király volt az ura, így cseppet sem meglepő, hogy II. Henrik támogatta az ötletet, miszerint ősei földjén temessék el. Az persze már nem szerepelt a tervekben, hogy II. Henrik Chinon várában halt meg, miután a fiai vereséget mértek rá, és szinte alig maradt valaki mellette, aki részt vett a temetésén. A sors fintora, hogy az apját legyőző Richárd is a mai Franciaország területén halt meg, miután egy ostrom során eltalálta egy nyílvessző. Jánost csak azért nem lehetett a családi sírboltba temetni, mert halálakor már elvesztette a franciaországi családi családi birtokokat, és furán jött volna ki, ha az angol uralkodót az ellenséges francia uralkodó egyik apátságában temetik el.
Fontevraud történetében tehát az első aranykor jó 100 évig tartott: az apátságot 1101-ben alapították, a század közepén már a Plantagenetek támogatását élvezte, Aquitániaia Eleonóra 1204-ben halt meg az apátságban, jó 10 évre rá pedig János elveszítette mind Normandiát, mind Anjou-t. Mondjuk már a 12. század végén se lehetett minden rendben, ugyanis Flandriai Matild apátnő (1189–1194) az apátság mérhetetlen szegénységére panaszkodott. A lassú hanyatlást a 100 éves háború gyorsította fel, és a 15. század közepén már alig laktak benne. 1457-ben, vagyis az utolsó utáni pillanatban az aktuális apátnő reformot hirdetett, amihez a királyi áldást is megszerezte. Ezzel kezdetét vette az újabb aranykor, amely a 18. század végéig tartott. Korábban is szokás volt, hogy az uralkodó család egyes lánytagjai az apátságban tartózkodjanak, vagy akár az apátnői tisztséget is betöltsék, de sohase volt túl szoros a kapcsolat az uralkodóval. XIV. Lajos uralkodása idejére mindez megváltozott: 1670-ben a királyi szerető, Madame de Montespan testvére került az apátság élére, aki nagyon szoros kapcsolatot ápolt az udvarral. Ez a következő apátnők alatt se változott, ugyanis 1738-ban XV. Lajos négy lányát is az apátságba küldték, hogy itt nevelkedjenek.
A dicsőség hirtelen ért véget, mivel a francia forradalom alatt a birtokokat is elveszítette a rend, majd ez utóbbit is feloszlatták. Hamarosan az apácák helyét a foglyok vették át, ugyanis Clairvaux-hoz és Mont Saint-Michel-hez hasonlóan a Fontevraud apátságból is börtön lett, sőt, Clairvaux után ez lett az ország legkeményebb fegyháza. Ezen persze nem változtatott, hogy az épületet 1840-ben felvették a műemlékek országos jegyzékébe.
A kultúra szó szerint 1963-ban vette újra pártfogásába a helyet, ugyanis a francia Kulturális Minisztérium tulajdonába került az ingatlan. A helyreállítási munkálatok egészen 1985-ig elhúzódtak, igaz a templomon egészen 2006-ig dolgoztak.

Ahogy a korábbi nászutas beszámolónkban jeleztük, az Isteni Gondviselés kísérte utunkat, amikor meglátogattuk az apátságot. Az útjelző tábláknak köszönhetően Chinon után szinte rögtön kikapcsoltuk a navit, mivel már nem volt rá szükségünk. Gyorsan megtaláltuk az apátsággal szemben található telken kialakított parkolót, és villámgyorsan beszereztük a jegyünket. Sajnos a konyhát éppen restaurálták, így ezt csak kívülről tekinthettük meg, de minden más tárva nyitva állt.
Megcsodáltuk a templom kapuját, majd amikor beljebb kerültünk le is szakadt az ég.
Az apátsági templomot Miasszonyunknak szentelték, és a munkálatok kezdetét követően kevesebb, mint 20 éven belül fel is szentelték. Az épület jellegzetes példája az úgynevezett Plantagenet-gótikának: az ívek már a magasba törnek, de a falak még tömzsiek, és relatíve kevés a fény. Itt minden impozáns: a belmagasság eléri a 23 métert, és a főhajót négy darab 10 méter átmérőjű kupola fedi. Eredendően a falak nem voltak fehérek: a szentély környékén megmaradtak kisebb freskó részletek. Ezek egyike Tolouse-i VII. Rajmundot, Oroszlánszívű Richárd unokaöccsét ábrázolja, akit szintén a templomba temettek, igaz a sírja nem maradt fenn. A templom igazi látványossága viszont Oroszlánszívű Richárd, II. Henrik angol király és Aquitániai Eleonóra, illetve Angoulême-i Izabella, vagyis Richárd szüleinek, és sógornőjének a síremléke. Eleonóra síremléke lett a kedvencünk: még a halálában is a könyvet bújta. A testekből sajnos semmi sem maradt meg, ugyanis a Francia Forradalom során feldúlták a sírokat.
Apropó, a bal oldalhajóból le lehetett menni az altemplomba, ahol nagyon érdekes volt látni a korábbi korszakokról tanúskodó épület töredékeket.
Ekkor még javában esett az eső, majd amikor kiértünk a nagy kerengőbe nemhogy elállt a zivatar, de az ég is egész kék lett. A mostani kerengő a 16. századból származik, ugyanis a déli galériát 1519-ben, a másik hármat pedig 1548-ban átépítették. A falak menti beugrókban és a padló borításán is gyakori az L B monogram: ez Louise de Bourbonra, az egyik apátnőre utal, aki elrendelte egyrészt a kerengő, másrészt a káptalan terem újjáépítését.
 
Az utóbbiban a festmények Thomas Pot nevéhez fűződnek, és a Passiót, illetve Szűz Mária mennybevitelét ábrázolják. Szépek, de a nem megfelelő felhasználás miatt kissé kopottak. A káptalanterem ugyanis a börtön érában sokáig kamra volt, és amikor egy konyhát is kialakítottak itt, akkor a nedvesség csak tovább rontott a festmények állapotán.
A káptalanteremben leginkább a faragványok tetszettek. A portál fenséges, és a szomszédos ívek is gyönyörűek!
 
Mi ezt követően megtekintettük a refektóriumot (lásd lent), illetve egy női sorsokkal foglalkozó kiállítást. Ez nagyon tetszett, ugyanis az oktatás, hétköznapi élet, családban betöltött szerep mellett olyan témákat is felölelt, mint például a divat. Sőt, még a korban használt parfümök illatát is rekonstruálták. A kolostor valóban alkalmas terepnek bizonyult ennek a témának a feldolgozásához, hiszen az apátnők nemcsak jelentős családok sarjai voltak, hanem a 17–18. században egyenesen a királyi udvarral is kapcsolatban álltak, vagyis ráláttak a világi életre,  hanem hatottak is erre.
A kiállítás után tovább barangoltunk a kolostor területén, és betévedtünk egy kisebb kápolnába. A kiírás alapján megtudtuk, hogy ez a Szent Benedek kápolna, amelyet az ispotály látogatói számára tartottak fenn. Ez az épület is a 12. századból származik, román stílusú, viszont Louise de Bourbon apátnő utasítására leválasztották a felső részét, hogy ezt is az apátnői lakosztályhoz csatolhassák. A lenti képen látható is, ahogy „lyukas” a mennyezet. Amúgy a börtön érában a kápolnában sörfőzde működött.

Ezt követően tovább nézelődtünk, bekukkantottunk a cellákba, megcsodáltuk kívülről a 12. századi konyhát (lásd jobbra fent), és eljutottunk a Szent Lázár priorátusig. Ebben ma egy étterem és egy szálloda működik, viszont mi úgy gondoltuk, hogy inkább kívül szeretnénk enni, vagyis így, a bejárható útvonal végén búcsút mondtunk a kolostornak. Csodálatos egy hely, gyönyörű látnivalókkal, vagyis aki erre jár, mindenképpen látogassa meg, mert megéri.

Itt találtok további képeket a templomról.
Itt a kolostorról.
Itt pedig a környező házakról.

2019. március 10., vasárnap

Gorizia-Görz-Gorica: egy soknevű város nevezetességei


Gyakran megfordulunk a szlovén–olasz határ melletti területen, és nagyon a szívünkhöz nőttek az itteni hegyvidéki városok. Sok-sok olyan gyöngyszem található errefelé, amelyet mindenképpen fel szeretnénk fedezni, és a folyamatos túrázásnak köszönhetően állandóan rövidül a bakancslistánk. Tavaly novemberi trieszti utunk során – melyről másik blogbejegyzésünkben már meséltünk – nem csak a kikötő városban jártunk, hanem rövid ideig megfordultunk Gorizia olasz részében is. Nem először és nem utoljára, de első alkalommal turistáskodás céljából.
Ennek az észak-olaszországi városnak a neve a szlovén goricia („kis hegy”) szóból ered, ami arra utal, hogy a település az Isonzó és a Vipava folyó völgyének találkozásánál fekszik egy a helyi vidékre jellemző dombos, lankás tájon. Gorizia az évek során igen sokszínűvé vált, és ha eltöltünk néhány órát az óváros utcáin megismerhetjük ezt a történelmi múltat. Mielőtt mesélnénk élményeinkről röviden szólnánk a hely történelméről is, hogy érthetővé váljon miért válhatott ez a település oly sok kultúra találkozási pontjává.
Az Isonzó partján kialakított település már az őskorban is létezett, jelentőségét az Aquileia – Emona (mai nevén Ljubljana) – Arrabona (Győr) közti kereskedelmi út biztosította. Gorizia első említése 1001-ből származik, a lejegyzett oklevél egy birtokadományozásról szólt. A 11. században a város egy kormányzói várnegyedből és az alsóvárosból állt, majd Görz és Gradisca grófság részeként a 16. században a Habsburg Birodalom fennhatósága alá került. A 18. század közepére már törvénykezési székhellyé vált, illetve elindult a város modernizálása. 1809-től rövid ideig a Francia Császársághoz tartozott, majd 1815-től a bécsi kongresszus hivatalosan is a Habsburg Birodalomnak ítélte a területet. Ekkor az Illír Királyság részeként létrehozták az Osztrák Tengermellék (Küstenland) tartományt, amely az Isonzó völgyétől az Isztriai-félszigetig húzódott: Gorizia is ide tartozott.
A város lakosai többnemzetiségűek voltak már akkor is: az 1910-es népszavazás adatai szerint a Görz és Gradisca grófsága lakosainak 61,8%-a szlovén, 36,1%-a olasz etnikumú volt, akik mellett a német ajkúak (1,8%) alkottak még számottevő tömböt. Ettől eltért a goriziai városi lakosság aránya: 3 235 német (10,43%); 14 812 olasz (47,78%); 10 790 szlovén (34,80%). Mára a német nyelvű lakosság lényegében eltűnt, a szlovén–olasz arányszám pedig jelentősen eltolódott az utóbbiak javára.
A város az első világháború során a Monarchia egyik hídfőjeként súlyos károkat szenvedett, ugyanis az első hat isonzói csata vagy a közvetlen környéken, vagy magában a városban zajlott. A saint-germaini békeszerződés alapján 1919-ben az Olasz Királysághoz csatolták és a város Gorizia néven Veneto tartomány része lett, majd később Venezia-Giulia tartomány székhelyévé vált. A második világháború végén a Német Birodalom hadserege szállta meg a várost, Olaszország hivatalosan csak 1947-ben kapta vissza, igaz néhány külső kerület (Salcano/Solkan, San Pietro/Šempeter) kivételével. Ezeket – a régi vasúti pályaudvarral együtt – Jugoszláviához csatolták, és Josip Broz Tito építkezéseinek köszönhetően kialakult a mai Nova Gorica. Jugoszlávia szétesésekor ez utóbbi harcok helyszíne volt: a goriziai várból élőben láthatták az olaszországi lakosok, ahogy 1991. június 28-án és 30-án összecsaptak a szomszédban a szlovén és jugoszláv erők. 2007. december 21-étől a schengeni egyezmény következtében a várost kettészelő határ elvesztette az országokat elválasztó szerepét.
Miután megérkeztünk a városba és a parkolást is megoldottuk a városközpontól nem messze, elindultunk a város felfedezésére. Első célpontunk a Goriziai vár volt, amit a város feletti dombon, a 17. század végén a császár tiszteletére épült Leopold-kapun keresztül közelítettük meg (lásd fent). A vár körül szép rendezett parkban sétálhatunk ahonnan a panoráma sem utolsó. A vár falai a 14. században épültek, és relatíve kevés épületet tartalmaznak. A várkapu után – egy bár mellett – találjuk a goriziai Nagy Háború Múzeumát (lásd legfelül), illetve a tulajdonképpeni vár lábánál látható a Szentlélek tiszteletére épített kápolna (lásd lent). A felszentelt helyet Michele és Giovanni Rabata testvérpár megrendelésére emelték 1398 és 1414 között, majd az 1917-es bombázások után átépítettek. A haranglábas, rozettával, csúcsíves ablakokkal díszített templom romantikus hangulatot áraszt, viszont mázli kell a belseje megtekintéséhez, ugyanis csak nagyon ritkán nyitják ki, pedig állítólag reneszánsz freskókban gyönyörködhet, aki bejut ide.
A kis templomocska fölött látható várat többször újjáépítették, bástyákkal és tornyokkal bővítették. A történelem során folyamatosan változó szerepkörben hasznosították: volt közigazgatási központ, erőd, de börtön is. A vár kapuja felett felfigyeltünk a Szent Márk hatalmát szimbolizáló oroszlánra: ez velencei uralomra utal, miközben a vár csupán két évig volt velencei kézen.
Az első világháborús belövések jócskán megrongálták a várat, amelyet 1934–1937 között állítottak helyre Ferdinando Forlati építész, illetve a Szépművészeti Főfelügyelőség irányításával. A renoválás során megpróbálták kidomborítani az épület középkori és reneszánsz arculatát. Ez a pusztítás sajnos a reneszánsz emlékeket is érintette, ugyanis az ekkori fehér külső festést is felszámolták. Hasonló jellegű törekvést Magyarországon is tapasztaltunk: a második világháború után a budavári királyi palota esetében is a barokk, illetve neobarokk palota rekonstrukciója helyett a középkori emlékek feltárására helyezték a hangsúlyt. A goriziai vár ma múzeumként működik, vagyis látogatható, mi viszont az idő rövidsége miatt csak a falakról csodáltuk meg a kilátást és néhány panorámakép elkészítése után (lásd lent) a történelmi városközpont felé vettük az irányt.
 
A Leopold-kaputól lefelé vezető utca egyik kereszteződésében egy életnagyságú szobrot vettünk észre (lásd balra lent), amely olyan, mintha üdvözölne minket. Tetszett, de ott helyben nem igazán tudtuk, hogy a talapzaton olvasható név kire is vonatkozik. Egy helyi lakó elmondta, hogy Carlo Michelstadter goriziai író és filozófus volt. A németes hangzású vezetéknév senkit se tévesszen meg, ugyanis Michael egy olasz érzelmű zsidó család tagjaként nőtt fel, aki máig tisztázatlan okok miatt lett öngyilkos egyetemi tanulmányait követően. Személye azért is fontos, mert a Monarchia-korabeli Gorizia bonyolult nemzetiségi viszonyainak volt a jelképe.
A szobortól már látszik a székesegyház tornya. Ennek az alapítása körülbelül a 15. század közepére tehető, viszont azóta többször is átépítették. A reneszánsz freskókat és festményeket ne is keressük: a mostani díszítés a barokk korszakot és a 19. századot idézi. A jelenleg látható piramiscsúcsos harangtornya a 16. századból származik. Csupán egy gótikus kápolna maradt meg eredeti formájában, viszont a S. Acazio kápolnát 1918-ig sekrestyeként használták, és csak ezt követően nyitották egybe a tényleges templomtérrel. Az impozáns stukkókkal díszített templomot Szent Ilariónak és Tazianónak szentelték: az előbbi egy aquileiai pátriárka volt, míg az utóbbi a diakónusa. A védőszent választás is arra utal, hogy ez a terület eredetileg az aquileiai egyházmegyéhez tartozott, és csak 1751-ben lett önálló. A katedrális amúgy a sok átalakítás ellenére a maga egyszerűségében gyönyörű és a mai formáját az első világháború után végzett újjáépítésnek köszönheti: erről tanúskodik a templom oldalán található latin feliratú műemlék (lásd jobbra fent).
Ha a Michelstadter szobortól a Piazza S. Antonio felé megyünk, akkor elkezdhetjük a goriziai Bourbon-túrát, mivel az itteni Palazzo Strassoldóban élt sokáig a száműzött X. Károly francia király családja: a fia, a menye, aki XVI. Lajos és Marie Antoinette lányaként egyben unokahúga is volt, illetve unokája, akit a chambordi posztunkban már bemutattunk, és ez utóbbi felesége. A palotában ma a Grand Hotel Entourage működik, amely neve (entourage) a királyi kíséretre utal. A család 1836-ban költözött Goriziába, ugyanis a prágai Hradzsint egy melegebb éghajlatú helyre kívánták lecserélni. A hotellel szemben álló Palazzo Lantierinek is volt Bourbon kötődése, ugyanis itt ünnepelte a család Chambord grófjának 18. születésnapját. A túra részét képezi még a Villa Attems (Chambord grófja nyári rezidenciaként használta), a Villa Coronini Cronberg (itt halt meg X. Károly) és a Castegniavizza-i ferences kolostor (lásd jobbra), ahova eltemették az összes goriziai száműzetésben élő családtagot. A kolostor is súlyosan megszenvedte a háborút, ugyanis a tüzérség teljesen lerombolta, viszont a kripta mindezt épségben megúszta. 1918-ban a hamvakat Bécsbe vitték, és csak 1932-ben szállították őket vissza.

Mi ezeket mind délután néztük meg, ugyanis sétánkat a szobortól a Via Rastello irányába folyattuk, ahol az üzletek kirakatai, és az éttermekből, kávézókból áradó illatfelhők csalogattak. Ebéd előtt viszont még bementünk a Piazza della Vittorián található Sant'Ignazio barokk templomba. Az 1654 és 1747 között épített templom a tér meghatározó épülete. A jezsuita atyák által emeltetett, timpanonnal díszített homlokzatot függőleges vonalak uralják. A három bejárati ajtó fölött a fülkékben Szent Ignác, Keresztelő Szent János és Szent József alakjait fedeztük fel. A templom két harangtornyát a barokkra jellemző „hagymás” kupolával zárták le. Az épület külseje mellett belsejét is a barokk motívumok, díszítések jellemzik. Az egyhajós épület mindkét oldalán három kápolnát láthattunk. Szépek a 17. századból származó márvány díszítések, a fából faragott és berakott berendezések, de leginkább a Lazzarini velencei szobrász által alkotott oltár. A fehér carrarai és szicíliai márványból faragott szószék, illetve Tausch által festett 17. századi Szent Ignácról szóló freskó is felkeltette a figyelmünket. Érdekes, hogy nincs központi kupola, viszont felbukkan a jezsuita templomok tipikus eleme, vagyis a matroneum. A 40 regiszterből álló orgonája a legnagyobbnak számít Goriziában. A 18-19. század között még további szobrászati és képi műtárggyal gazdagították a templom belsejét. A város többi épületéhez hasonlóan ezt a templomot sem kímélte meg a háború, de szerencsére helyre tudták állítani.
Már esteledett, amikor befejeztük a városi sétánkat, így útnak indultunk a trieszti szállásunk felé. A kikötővároshoz hasonlóan Gorizia minden egyes szeglete különleges. Az utcák és az árkádok nagyon hangulatosak. A sok-sok zöld park miatt a levegő is egész kellemes. A környező hegyek pedig csodálatos látványt biztosítanak. Körülbelül egy nap alatt bőven be lehet járni, így egy rövidebb túrába is belefér, de ez senkit se tévesszen meg: a relatíve kevés látnivaló valójában nagyon gazdag programot tesz lehetővé.

A romos Görzöt ábrázoló első világháborús fényképet innen töltöttük le.
Itt találtok további képeket a goriziai utcákról.
Itt a kisebb épület részletekről.
Itt pedig a várnegyedről.
Itt a várnegyedből látható panorámáról.
Itt a különféle cégérekről és egyéb díszítésekről.