Grábóc szerb kolostora

Ha a magyarországi szerbek szóba kerülnek, akkor általában Szentendrét szokták emlegetni, míg egyéb fontos közösségek, műemlékek is köthetők ehhez a néphez. Régi nevükön a rácok főleg a Duna mentén telepedtek meg, így érthető, hogy a mai Ráckeve is szerb gyökerekkel rendelkezik és a hazai szerbek kulturális központja is a Duna szomszédságában, Grábócon jött létre. Még a Covid előtt jártunk az ráckevei csodálatos templomban. Írtunk is róla, és a mostani lezárások mellett kifejezetten hasznos, hogy virtuálisan is látogathatóvá tettük. Grábócra már 2020-ban jutottunk el, de mivel szinte senki se járt arra, mi se jelentettünk veszélyt, és minket is csak a helyi macska akart becserkészni.

Grábóc egy Tolna megyei kisközség, lényegében egy zsákfalu, ahova 1580 környékén érkeztek szerb szerzetesek. A kolostort 1585-ben alapították és 1587-ben kezdték el építeni kőtemplomukat. A szerb jelenlét azóta szinte folyamatos, ugyanis csak a 16. század végén, 1667-ben és 1703-ban hagyták magára, illetve legutoljára 1977-ben. 1667-ben például a török katonák ölték meg a kolostor lakóit, 1703-ban viszont maguktól tértek vissza szerb területre a szerzetesek, de mindig visszatértek. 1977-ben az utolsó szerzetes halálával szűnt meg a szerb jelenlét, de ez is megváltozott a rendszerváltás után, igaz ma csak egy atyát és egy apácát találunk helyben, ha éppen nem utaznak. A misékre járó közösséget is általában ők adják, de a nagyobb istentiszteletekre Bajáról, Szekszárdról és Pécsről is érkeznek a hívek. Ilyen alkalom például a búcsú, amely a Juliánus-naptár szerinti Péter-Pál ünnephez kötődik, tehát július 14-ére esik.

A helyet könnyen megtalálhatjuk, mert a kolostor Grábóc túloldalán található, a patakparton. Találunk parkolót, a templom vagy alapból nyitva van, vagy a szomszédos kolostorba kell becsöngetni. Ez 1787-ben épült és eredetileg ez számított a helyi kulturális központnak, de mára igencsak elhagyatott. Ehhez a második világháború utáni egyházpolitika is hozzájárult, az 1960-as években ugyanis az épületet szociális otthonná alakították. 1981–1987 között egy alapos restaurálásnak köszönhetően az addigra életveszélyes állapotba kerülő épületek megmenekültek, és a hely 1994-ben visszakerült a szerb egyház kezébe. Ekkortól 2008-as megszűnéséig a kolostor két szobájában működött a szerb egyházi hivatal. Az utolsó komoly átalakításra a 19. század végén került sor. 1895-ben ugyanis elrejtették az eredetileg nyitott oldalfolyosókat.

A patakon átkelve egy másik épületet is észreveszünk: ez a kútház (lásd fent). Érdemes alaposan körbejárni, mert ez is nagyon szép. 1786-ban épült, téglalap alaprajzú, két szintes, emeletén az egykori kapus-szobát találjuk.

A helyi fő látványosság viszont a templom. Az első épület még az 1580-as évek végén épült, igaz a hamarosan elkezdődő 15 éves háború miatt gyorsan üresen maradt. Az új szerzetes csoportok 1619-ben tértek vissza, de az 1667-es lemészárlásukat követően az eredeti templom is elpusztult. A mai 1736–1738-ban épült, a tornyot 1761-ben emelték. 

A mai templomépületet 1741-ben szentelték fel. 1784 és 1785 között festette az újvidéki Andrej Obrazil a falképeket, míg a kifestés Franz Florian Hoffmann munkája.

Igazából A 18. század elején a pópák csak felújításra kértek engedélyt, de ezt ügyesen megkerülve a már meglévő épület köré emelték az újat, és utána a régit elbontották. Ekkor már javában elkezdődött a magyarországi üres területek újratelepítése és a barokk templomok építése, így a grábóciaknak nem kellett volna a felújítás furfangjához folyamodniuk, mert valószínűleg enélkül is engedélyezték volna az építkezést.

A grábóci viszont annyiban eltér a korabeli templomoktól, hogy nem tisztán barokk stílusú, mert a bizáncias, kupolás mintákat is követi. A legismertebb látványosság az ikonosztáz (lásd lent), amely szintén a 18. század második feléről származik. A fala 1738-as, az eszéki Laubr János asztalosmester munkája, a képeket viszont 1768-ban az újvidéki Vasa Ostojić festette.

Ha sikerül kilábalnunk a harmadik hullámból, és az átoltottság lehetővé teszi a nyitást, akkor érdemes ide is ellátogatnunk, mivel a hely a Kárpát-medence kulturális kincseinek egyik fontos eleme.

San Lorenzo – a firenzei reneszánsz gyöngyszeme

Palermo, Nápoly, Róma és Velence mellett Firenze az az olasz város, ahol a legeldugottabb templom is kincseket rejt, minden sarkon találunk valami érdekességet és sajnos rengeteg a turista is. A covid idején nem a tömeg uralja ezeket a helyeket, és amikor újra utazhatunk reméljük megtaláljuk az egyensúlyt az üzlet és az élvezhető turizmus között, de addig is nosztalgiázzunk! Most tehát jöjjön egy ismert, de sokszor mégis csak felületesen megtekintett csoda, vagyis a firenzei San Lorenzo templom. Donatello, Medici, Brunelleschi, Michelangelo és még sorolhatnánk. Ismert nevek, a művészettörténet és az egyetemes kulturális örökségünk meghatározó szereplői és mindegyik kötődik ezen poszt témájához. Az itteni kincsek közül sok apróság a kedvencünk, de a legismertebbeket inkább csak megemlítjük, hogy maradjon meglepetés akkorra is, amikor az olvasó eljut ide, vagyis Kedves Olvasó, kérjük ne katalógusként olvasd a lentieket, mert ez inkább csak amolyan szubjektív beszámoló, annak is inkább a figyelemfelkeltő fajtájából.

Firenzében mindenki ismeri a San Lorenzót. Minden látogató elmegy mellette, vagy legalábbis a távolból látja. Ez a templom ugyanis a „kötelező haladási irány” mentén fekszik. Mi például a Santa Croce templom, vagy a Santa Maria Novella pályaudvar környékén szoktunk parkolni, igaz az utóbbi a jellemzőbb, mert az utóbbi évek során inkább vonattal mentünk Firenzébe. Ilyenkor mindig megsimogatjuk a Santa Maria Novella templom falait, majd irány a központ, pontosabban a San Lorenzo kupolája. Ez a „kupolairányt” azért is egyszerű, mert ez a viszonyítási pont elég jellegzetes formájú. Igazából a kupola nem a templomé, hanem egy kiegészítésé. A Mediciek mindig is kötődtek a helyhez, a közelben áll a palotájuk, a család tagjai is szinte mind itt nyugszanak. Amikor pedig a város tényleges urai főnemesi címet szereztek, a családi templom kibővítéseként építtették meg az új sírboltjukat. Ez az egyik legfontosabb uralkodói nyughely Itáliában, ugyanis az évszázadok során a tetemeket nem bolygatták, így nem is olyan rég egy kiterjedt genetikai és antropológiai kutatás keretében az összes sírt megvizsgálták. Megérte, mert nagyon sok érdekes dolgot fedeztek fel. Aki arra jár, nézze meg a Cappella dei principi, vagy Cappelle Medicee nevű részt is. Pazar, bár némileg eltúlozták a sok-sok féldrágakövet, de ugye Firenze a drágakőcsiszolás és az intarzia egyik fellegvára. Mi most csak ennyit írunk erről a részről, de valószínűleg figyelemfelkeltésnek elég ez is. Ha viszont sírokról beszélünk, akkor nekünk nem ez, hanem a kriptában található a kedvencünk, ugyanis itt nyugszik Donatello (lásd lent)!

További kiegészítés, amely szintén nem képezi a tulajdonképpeni San Lorenzo részét, a Michelangelo Buonarroti által használt búvóhely. Ezt pár hónapig használta a művész, amikor a Medici család bosszújától tartva – az ellenük fellépő köztársaság lelkes támogatója volt – elbújt a 7*2 méteres szobácskában. Véletlenül, 1975-ben fedezték fel a helységet, amely ugyan kicsi, de a falakat Michelangelo rajzai borítják. Szintén a San Lorenzóhoz kapcsolódik fizikailag, de nem képezi részét a könyvtár. Itt a padok is nagyon szépek, de a kedvencünk a lépcsőház. Az a firenzei szürke kő, az a kecses vonalvezetés…

Tehát, a San Lorenzo. Ahogy eddig is írtuk, ez egy különleges hely. A mai épület jórészt reneszánsz, a barokk kiegészítések nem rontanak rajta. A homlokzata csupasz, ezt ugyanis nem érte utol a 19. században a székesegyház és a Santa Croce sorsa. Rengeteg terv született a befejezésére, de végül egyik se valósult meg. Nem baj, a csupasz külsőt tökéletesen egyensúlyozza a letisztult és elegáns belső. A legelső képen már láthattátok, hogy a tér szellős, fényes és pont ezért fenséges. Meg is érdemli, hiszen ez volt Firenze legelső székesegyháza! A mai épület viszont jórészt a 15-16. századi állapotot tükrözi, vagyis a reneszánsz átépítések dominálnak. A fenti alaprajzon is látszik, hogy ez a máshol is gyakori T alakot követi, igencsak elüt arányaiban a templomtól a főoltár mögötti nagyhercegi kápolna, és a T két szárnyánál pedig tisztán megfigyelhetők a sekrestyék. Az oszlopok közei, a kecses ívek mind a szellősséget és egyben a dinamizmust kölcsönzik a térnek. A fenti mennyezetrész aranyozása elsőre nem is tűnik fel, hiszen tényleg nem a barokkos giccs volt a tervezők szeme előtt. Ez az a hely, ahol a lényegről valóban semmi se vonja el a figyelmünket!

Ezért is rögtön szembetűnő a két szószék. Az egyik a Passió, a másik pedig a Feltámadás jeleneteit ábrázolja, innen a nevük. Ikrek, eredetileg nem is szószéknek készült a díszítésük, viszont az összeillesztést követően ez lett belőlük. Ezek Donatello utolsó munkái, és fenomenális a dinamizmusuk! 1460 után készültek, először a Feltámadást ábrázolót fejezte be a mester (természetesen a tanítványai segítségével). Az összeállításra viszont biztosan Donatello halála után került sor. Nem tudni, hogy mindent Donatello fejezett-e be, de a Szent Lőrinc mártírhalálát ábrázoló részleten van egy dátum (1465. június 15.), vagyis Donatello 1466-os halála előtt már datálható volt a mű, amelyet ma Donatello munkásságának csúcspontjaként értékelnek! Mi két részletet mutatunk be. A fenti részleten a Kereszthalált és keresztről való levételt láthatjuk (a Passió szószékéről). A lenti képnél balról jobbra haladva Krisztus leszáll a pokolra, feltámad, illetve Mennybe megy (a Feltámadás szószékéről).

Másik érdekesség, és ezt szinte senki se nézi meg tüzetesebben, a főoltár előtti sír, amelyet Andrea del Verrocchio alakított ki. Firenze első Medici ura, az idősebb Cosimo nyugszik itt. A nyughely szerénysége és egyben arroganciája hihetetlen: a tulajdonképpeni testet a főoltár alatt található pillérben helyezték örök nyugalomra (lásd a lenti képen a keresztekkel és Medici címer labdáival díszített pillért), ahova általában szenteket szoktak temetni, miközben a sír jelölése a lehető legegyszerűbb, hiszen csak egy szokványos padlóba illesztett feliratról van szó (lásd a fenti képen). A kettősség annyiban érthető, hogy Cosimo megkapta az igencsak megtisztelő „Haza atyja” címet, viszont a főoltár alatti nyughely mégiscsak kissé túlzás. Sebaj, Cosimo teremtette meg a hagyományt, őt követően temettek szinte minden Medicit a templomba.

Ez a temetkezési hullám természetesen szebbnél szebb alkotásokat megrendelését vonta maga után. Először kialakították a régi, majd az új sekrestyét. Mindenki az újat, és a Michelangelo-féle síremlékeket szokta emlegetni, viszont a régi szerintünk ugyanolyan szép, ha nem szebb, mert letisztultabb. Brunelleschi alakította ki a Mediciek megrendelésére, akik eleve mauzóleumnak szánták, így egyáltalán nem meglepő, hogy a középső „asztal” lényegében egy sír. A sekrestyét a végletekig egyszerű építészeti elemek határozzák meg, amelyek keretet adnak a Donatello-féle színes, mozgalmas dekorációnak. Állítólag a két művész össze is veszett emiatt, ugyanis Brunelleschi szerint Donatello munkája elvonta a nézelődő figyelmét az építészeti elemekről. A szakítás olyan mértéket öltött, hogy a két jó barát, akik korábban rendszeresen együtt dolgoztak, Brunelleschi következő megrendelésekor (a Santa Crocéhoz tartozó Pazzi kápolna esetében) már külön utakon jártak. Kár, mert szerintünk ez a sekrestye így szerves egészt alkot.

Ez a sekrestye is példázza, amit a legelején írtunk: minden apróság egy művészeti hírességhez köthető. Külön nem fotóztuk le, de a falba illesztett rácsozat és szarkofág, amely – mondanunk se kell – egy Medici sírját jelzi, a korábban már említett Verrocchio alkotása, akit Leonardo Da Vinci mestereként is ismerhetünk.

Végül új sírokra volt szükség, így a Mediciek megrendelték az Új Sekrestyét, de ezzel kapcsolatban már említettük, hogy úgyis szinte mindenki ismeri, ezért nem mutatjuk be részletesen. Persze a Michelangelo-féle szobrokat szeretjük, szépek, de az igazi kedvenceink a fentiek.

A látogató többféle kombinációban vehet jegyet. Mindenkinek a legtöbb elemet tartalmazó kombinációt javasoljuk, mert megéri, és tüzetesen járjuk végig a helyet, hiszen másképp nehéz befogadni a sok-sok szépséget. Végülis a turizmus nem futóverseny. :)

Az alaprajzot innen töltöttük le.

Škocjan – a földalatti folyó birodalma

Škocjan, avagy San Canziano egy különleges barlangrendszer Szlovéniában. Cseppet sem ismeretlen, de még az élvezhetőek közé tartozik: értsd, a látogatók száma kezelhető. Nem csak egy barlangrendszerről, hanem egy víz alatti folyóágyról is beszélhetünk, ugyanis a Reka (vagy olaszul Timavo) itt kezdi el közel 34 kilométeres földalatti útját, hogy Trieszt mellett, San Giovanni di Duino közelében érje el az Adriai-tengert.

A barlang nemzetközi elismertségét jelzi, hogy öt év alatt, 1981-től 1986-ig a védettségtől eljutott a „világörökség része” címig, amelyet ma is büszkén őriz a hely. 1999-ben a vizes területek védelméről rendelkező rámszari egyezmény hatályát is kiterjesztették a barlangra.

A megközelítés és a látogathatóság jól szervezett. Van egy angol / francia / német / olasz / szlovén nyelvű honlapja, amely egészen jól használható, hiszen a turistáknak szóló fontos információkat egy helyre gyűjtöttek össze. Mi is ez alapján indultunk neki, persze előtte leleveleztük, hogy mennénk, írnánk róla, szeretnénk fotózni.

2020 nyarán nem lehetett hónapokkal előre tervezni, így amikorra kiderült a látogatás pontos időpontja augusztusban, már késő volt, és az egy hónapos átfutást igénylő fotózási engedélyt már nem kaphattuk meg. Cserébe engedélyezték a hivatalos felvételeik használatát, amelyet nem bántunk meg. Egyrészt ilyeneket még engedéllyel sem tudtunk volna csinálni, hiszen az állvány akadályozta volna a turisták haladását, másrészt mi is értékeljük, amikor kiváló anyaggal dolgozhatunk. Ennek jegyében kiemeljük, hogy az összes beltéri felvételt Borut Lozej készítette, forrásuk pedig az „Archives Skocjan Caves Park.”

Tehát, a barlang. A látogatás alapjában véve két részből áll. A felszíni szakasz ingyenesen megközelíthető (lásd fent), a parkolásért se kell fizetni. Már csak ezért megéri beugrani, mert a hatalmas dolina önmagában is fergeteges látvány. Ezen túra során minimális szintkülönbséget kell leküzdeni, vagyis mindenki számára ajánljuk. A barlang fizetős, a kassza közvetlenül a parkoló szomszédságában található. Csoportosan, vezetés mellett kerül sor a látogatásra, így érdemes a kiszemelt időpontnál korábban odamenni, hogy még legyen hely a csoportban. A fizetés és a túra kezdete között be lehet járni a felső túraszakaszt, illetve van étterem, bár, bolt és illemhely a pénztár  szomszédságában. Az idegenvezetés általában szlovénül és angolul zajlik, de van, amikor a német és az olasz nyelvet is választhatjuk.

A barlangot mi csak egyféleképpen, egy útvonalon járhattuk végig, mert a koronavírus miatt korlátozások voltak érvényben. Remélhetőleg ez megváltozik, és hamarosan újra többféle opció áll majd a rendelkezésünkre. Az általunk is bejárt „klasszikus” túra 1,5 – 2 órát tart, hossza körülbelül 3 km. A látogatóközponttól nagyjából 600 méterre található a bejárat, majd egy mesterséges vájaton keresztül érjük el a tényleges folyóágyat. Bent stabilan 12 fok és 90-100%-os páratartalom mellett úgy érdemes felöltözni, fázni se fázzunk, de a fizikai teljesítményt igénylő mászás miatt se izzadjunk le. A túra során ugyanis körülbelül 500 lépcsőt másztunk meg, vagyis aki nem bírja a lépcsőzést, annak nem ajánljuk. Másik fontos tanács: csúszásmentes cipőben menjünk!

A belső tereknek természetesen van neve: Csendes-barlang, Nagy-terem, Kis-terem, Morajló-barlang. Ez utóbbi a helyi nevezetesség, mert a hagyományos barlangi termek nem igazán térnek el a máshol is látható üregektől. A Morajló-barlang viszont már a földalatti kanyon, amely mentén elég hosszan kanyarog a látogató. Többek között egy hídon, az úgynevezett Cerkvenik-hídon is átkelünk, hogy közel 50 méterrel a folyó felett, egy peremen kövessük tovább a Reka / Timavo folyót. A szurdok utolsó nagyobb helysége az úgynevezett Martel-csarnok, majd jön a Tálak (vagy serpenyők) terme, a Schmidl-csarnok, illetve a Velika Dolina alja és az utolsó adag lépcsőzés, ezúttal már felfelé.

Ez a piros jelzéssel jelölt útvonal, amelyet a sárgával lehet kiegészíteni (ha majd véget érnek a koronavírus miatti korlátozások). Ez utóbbi a Reka folyót követi, és 100 méteres szinteltéréssel jár. Ez nekünk kimaradt, de amint lehet kipróbáljuk. Akkor viszont már időben fogunk engedélyt kérni a fényképezésre, és mi is kiélhetjük fotós hajlamainkat. Addig is jelezzük, hogy egyszerű turistaként semmiképpen sem szabad fotózni, és igazából nem is érdemes. Még profi géppel is olyan hosszú záridőre van szükség, amelyet nem igazán lehet szabad kézből megtartani, vagyis inkább vegyünk könyvet, vagy képeslapokat a pénztár melletti boltban.

Ismételten köszönjük a Park Vezetőségének és Borut Lozejnak, hogy engedélyezték a beltéri fényképek használatát. Ezek további felhasználására a komerciala@psj.gov.si emailcímen kell engedélyt kérni. Hasonlóan a térkép is a Park honlapjáról származik.

Bazaltkúpok a Medvesen

 Eltelt egy újabb év, ami sok mindenben más volt mint az eddigiek. A tömegek elkerülése nem azt jelentette, hogy otthon ültünk a babérjainkon. Ezt az időszakot kihasználtuk arra, hogy felfedezzük Magyarország kevésbé látogatott természeti kincseit. A friss levegő, az erdő illata pedig mindig segített, hogy túllendüljünk a szürke hétköznapokon.

Ezúttal a Bükk hegységben található Medves fennsík kirándulóhelyéről számolunk be Nektek. A kirándulásunk fő célja a Salgóbánya felett magasodó, 625 méteres sziklacsúcson található Salgó vára (lásd fent) volt, de emellett nem hagytuk ki a vártól déli irányba húzódó legendás sziklaszirtet, a Boszorkánykövet sem (lásd lent).

A két bazaltkúpot könnyű megközelíteni, csak követnetek kell a jelzéseket. A falu végén az ifjúsági tábor mellett haladjatok nyugat felé és figyeljetek a sárga kereszt jelzésre, amíg egy kereszteződéshez nem értek, itt már a piros várrom jelzést kell követni. Séta közben a tisztáson egy faragott mókus szobor üdvözli a kirándulókat és itt akár még bográcsozni is lehet, ha esetleg hosszabb túrázásra készültök. Ha innen északra indultok akkor a várhoz, de ha délre, akkor a Boszorkánykőhöz értek először. Mi a déli irányt választottuk, így a sziklaszirthez egy geológiai tanösvényen jutottunk el. Útközben egy régi falmaradványt és jó pár bizarr formájú tölgyfát is felfedeztünk.

Apropó, tudjátok, hogy a boszorkány elnevezés honnan jön? Ehhez több hiedelem is fűződik.   Például az egyik szerint itt táncolnak napnyugtakor a boszorkányok, de egy másik szerint itt szabadulhattak meg a boszorkánynak titulált asszonyoktól. Mindezek csak babonák, hiszen a hegyet inkább a vulkán kitörés utáni természeti jelenségek formálták. Erről tájékoztatást is kaphatunk az ösvények kihelyezett többnyelvű a táblákon (már amelyiket nem törték össze). Számunkra olyan volt, mintha egy lépcsősor vezetne fel a felhők közé és nem egy táncparkett a boszorkányok számára. Reginát a sziklaszírt előtt a csúcs megmászásától egy kedves úriember pont a boszorkány mesével próbálta eltántorítani, de nem sikerült neki. A panoráma látványa mindent megér és a   „boszik” se féljenek… A távolban a borús idő ellenére a vár is jól látszódott és néhány fotó  elkészítése után el is indultunk a várfalak felé. Ekkor már lógott az eső lába, de szerencsére megúsztuk a bőrig ázást. A vár körül néhány túrázóval és fotóssal is összefutottunk (éppen egy két napos fotósmaraton zajlott a környéken). Jó hely, ez nem vitás, nem hiába örökítette meg 1845-ben „Salgó” című versében Petőfi Sándor is.

Több magyarországi várhoz hasonlóan Salgó vára is a  tatárjárási utáni újjáépítéshez köthető. Az egykori építmény alapját a 625 méter magas sziklacsúcs adta és adja ma is, melynek legnagyobb részén a téglalap alaprajzú tornyot alakították ki. Ehhez kapcsolódott a 30 méter hosszú íves várudvar, ebből ma már kevés rész maradt meg. A vár a 14. századtól a Szécsényi család, illetve Csák Máté uradalma alá tartozott. Magassága miatt háborúk esetén jó menedékhelynek számított. Később a huszita csapatok foglalták el, amíg Mátyás király ki nem űzte őket. A vár  elzálogosítása után Szapolyai család kezébe került. A vár fénykorát a későbbi király, Szapolyai János idején élte meg. Ekkor jelentősebb bővítésekkel lakórészeket alakított ki és megerősítették  a falakat. Szapolyai később a Füleki vár urának Ráskay Istvánnak adományozta a birtokot. I. Ferdinánd Ráskay Dorottya férjének Bebek Ferencnek adta át a várat, aki hamar tovább is adta. A  16. században a vidéket már a török hadak fenyegették és az ostromot ez a vár sem úszta meg.

Ha arra gondoltok, hogy magaslat, a megerősített falak biztosan segítették a vár lakóit, akkor tévedtek, Kara Hamza szécsényi bég egy csellel vette be a várat. Persze ez is csak egy mende-monda, mint a boszorkányok. Mindenesetre az biztos, hogy a törökök elfoglalták a várat, de később a magyar csapatok vissza is szerezték, de az ostromágyúk általi károkat már nem tudták helyreállítani. Sőt a környékbeli várak (Somoskő, Fülek, Ajnácskő) átvették a központi szerepet.

A várhoz egy magasított lépcsőn juthatunk fel, ahol egy kis csúcsíves kőkapun át jutunk az egykori várudvarra. A teraszról Salgótarján és a Karancs felé nézelődhetünk. A régészek 1980-ban kezdték meg a feltárásokat és a maradványokból arra jutottak, hogy a várnak három része volt. Az említett terasz valószínűleg a vár középső része volt, az éppen maradt torony pedig a felső váré. A leglátványosabb panoráma természetesen a toronyból tárul elénk Szép időben innen az összes környékbeli hegycsúcsokat vagy éppen Somoskő várát is láthatjuk. A ködös idő ellenére a kora őszi erdő színeit is csodáltuk.

Az Észak-középhegység az egyik kedvencünk, ajánljuk kicsiknek és nagyoknak egyaránt. A lenyűgöző panorámával rendelkező fennsíkra, a szaggatott bazaltcsúcsok és magasba nyúló várak meghódításra (mert több is van erre) érdemes többször visszatérni.

Mi is visszatérünk még, addig is nézzetek meg az itt készített képeinek is.

Lucca, a toszkán ékszerdoboz

Lucca egy toszkán megyeszékhely, amely épségben őrizte meg történelmi városközpontját. Könnyen megközelíthető, hiszen a pisai repülőtér szomszédságában található, ahonnan autóval és vonattal is pár percre található. Lucca nagyváros, majdnem 100 ezren lakják, de a közönséges turista ebből nem sokat érzékel, hiszen a látogatók általában csak a 16. századi városfalakon belüli területet járják be. Ez is elég, mert itt van minden, mi szem-szájnak ingere. Aki csak végigrohan rajta, az egy nap alatt végez. Ha elmerülünk a részletekben, akkor viszont sok palota, templom, múzeum nyújt színes kínálatot. Ezen felül a városközponton kívülre is érdemes elugrani, hiszen a város vonzáskörzetéhez tartozik többek között Torre del Lago Puccini.

Luccát az ókorban alapították, viszont nem tudni melyik nép. A mai alaprajza viszont a Kr.e. 180-től létező római város hagyatéka, így urbanisztikailag ez a kezdőpont a város történetében. A középkorban egy longobárd hercegség központja lett, majd városállamként egészen a napóleoni hódításig megőrizte függetlenségét. A középkorban volt része ostromokban, így az úgynevezett „olaszbástyás” rendszer kifejlesztésével párhuzamosan a 16. században Lucca is kiépítette a saját védműveit. Ezeket viszont a későbbiekben senki se rombolta le, így az első látnivaló az impozáns falrendszer (lásd fent). Az árkokban jellemzően sétatér és park található, de a falak tetejét is végig lehet járni. A városkapukon keresztül is be lehet menni, de mi inkább a zegzugosabb utakat ajánljuk. Például a vasútállomással szemben, a San Colombano bástya szomszédságában is van egy ilyen feljáró. Ez igen érdekes, hiszen a bástya folyosóin haladunk végig.

Kifejezetten hasznos ez az útvonal, mert a falak túloldalán rögtön a székesegyház vár minket (lásd fent). A Tours-i Szent Mártonnak szentelt templom a 14. században nyerte el mai formáját, szinte teljesen román stílusú, és pár érdekességét érdemes kiemelni. Az előterében van egy érdekes labirintus, amelyről itt olvashattok.

A matróneum, avagy a női karzat megszakad a kereszthajóknál, amiben még nincs semmi különleges. Az viszont már egyedi, hogy ezt nem akarták rögtön tudatni a látogatóval, így egy ívvel úgy tettek, mintha folyamatos lenne (lásd jobbra fent).

A templom másik érdekessége Ilaria del Carretto síremléke a sekrestyében. A hölgy 25 évesen halt meg gyermekszülésben, a város urának volt a második felesége, és a kor egyik felkapott szobrásza, Jacopo della Quercia készítette el a síremlékét. Ez a férj bukásáig a székesegyház közepén állt, majd a Guinigi család elűzését követően a sekrestyébe került. Először szét is szedték, hogy hosszú évek múltán újra mindegyik eredeti része a helyére kerüljön. A sekrestyében a Ghirlandaio és a Filippino Lippi festmények is szépek (lásd balra lent). A főhajóban pedig egy magyar vonatkozású tárgyat, egy török zászlót is látunk, amelyet egy luccai önkéntes zsákmányolt Nagyvárad felszabadítása során (lásd jobbra lent).

A Guinigik palotája ma is áll. Nem egy reprezentatív épület, de érdemes bemenni, mert nagyon szép egyházművészeti kiállítást rendeztek be benne. A hatalom központjaként viszont ma már az úgynevezett hercegi palotát tartják számon. Ebben is laktak a Guinigik, majd az évszázadok során tovább bővítették. Ma a megyeszékhely hivatalai és a prefektúra működik benne (lásd lent).

Múzeumból van elég a városban. Érdemes megnézni Giacomo Puccini szülőházát, igaz a városon kívüli Puccini villát jobban szeretjük. Két nemesi palota van, amely valamiért kiemelkedőt nyújt. A Pfanner palotát általában a kertje miatt emlegetik, a Mansi palota pedig egy tipikus nemesi palota, amely egyben a helyi városi képtárnak is helyet biztosít. A legegzotikusabb nemesi rezidencia a Guinigik tornya, amelynek a tetején fák nőnek (lásd balra lent). Amúgy fel lehet menni a tetejére és megéri, mert pazar a kilátás. Szívbajosoknak és tériszonyosoknak viszont nem ajánljuk.

A városban több csoda szép templomot is találunk. A központban van, de nem a székesegyház a San Michele al Foro (lásd jobbra fent). Főleg a homlokzatát szokták ismerni, de megéri bemenni. Az egyik kedvencünk egy parádés Filippino Lippi oltárkép, illetve érdemes odafigyelni az oszlopokra, mert érdekes mintákat véstek beléjük.

Másik kedvenc templomunk a San Frediano. Nevét Lucca egyik korai püspökéről kapta, és rögtön fel lehet ismerni a homlokzaton található gyönyörű mozaikjáról (lásd fent). Mindenképpen érdemes megcsodálni a Szent Ágoston kápolnát (lásd lent). Amico Aspertini freskói díszítik, amelyek az Utolsó Ítélet és Krisztus születése mellett főleg Szent Ágostonhoz köthető témákat ábrázolnak.

Szintén kihagyhatatlan a Jacopo della Quercia nevéhez kötődő Trenta kápolna, ahol a megrendelő, Lorenzo Trenta és felesége sírja felett egy Szűz Máriát, Szent Lőrincet, Szent Fredianót és Szent Jeromost ábrázoló oltárt találunk (lásd balra lent). Szintén érdekes a keresztelő medence (lásd jobbra lent). Ezt darabjaira szedték a 18. században és csak a 20. század közepén sikerült újra összeállítani. Megérte, mert a luccai román stílusú szobrászat egyik legszebb emléke. Ráadásul az egyik legrégebbi is, mivel először 1173-ban említették a létezését. Az egyik kápolnában található nyelvemlékről itt olvashattok.

A város másik érdekessége az amfiteátrum helyén kialakított tér, amelyről itt olvashattok. Ez a 19. századtól városi piacként működött, hogy mára csak a turistákat megcélzó árusok maradjanak.

Persze lehet csak úgy cél nélküli is bolyongani a városban. Így is garantált az élmény, mert egy hangulatos településről van szó, ahol könnyen lehet eldugott sikátorokban csodaszép részletekre bukkanni. Lásd például a fenti csatorna részletet.

Itt találtok további fotókat a templomok portáljairól.

Itt találhatók még fényképek a székesegyházról.

Itt a San Michele in Foro templomról.

Itt a San Frediano templomról.

Itt pedig a Guinigi múzeumról.

Szent Márton királyi temploma és csodás freskói

Ősszel, miközben gyönyörködünk a falevelek színeiben, nem csak a túraútvonalakról, hanem az épített örökségünkről se feledkezzünk meg. Mivel ma Márton-nap van, az egyik legnépszerűbb középkori szent előtt tisztelegve ezúttal a feldebrői Szent Márton templomot mutatjuk be nektek. Már régóta el szerettünk volna ide menni, de a tavaszi bezárások miatt a terv csak szeptember elején valósult meg. A település Egertől nem messze, a Tarna-patak mellett fekszik, így Budapestről is könnyen közelíthető. A látogatás csak idegenvezetéssel lehetséges, így érdemes ezt előre leegyeztetni, érdeklődjetek a templom honlapján található elérhetőségeken. Lénárt Gabriella szívélyesen fogadott minket is és sok érdekességet mesélt a templomról. Az altemplomban nem lehet fotózni, ezért mi indulás előtt engedélyt kértünk az egri érsekségtől, hogy képekkel is bemutathassuk számotokra ezt a művészeti szempontból is különleges helyiséget.

A településen feltárt leletek alapján a – stratégiai szempontból is fontos –  környéket hamar birtokba vették a honfoglaló magyarok. A történészek, a művészettörténészek, és az építészek körében viszont a mai napig vitatott az építkezés pontos kezdete, de erre nagy valószínűséggel a 11. században, Aba Sámuel uralkodás előtt került sor.

Az épület egyik különlegessége a keleti és a nyugati  stílusirányzatok keveredése. A csupasz külső senkit se tévesszen meg. Ha megkerülitek, akkor ez is sok érdekességet rejt: eredeti falmaradványokat, kváderkövekből álló falrészleteket, illetve befalazott egykori ajtót és ablakokat láthattok. A belső rész a sok átépítés miatt kissé olyan, mintha egy félbehagyott rekonstrukcióról tanúskodna, de így könnyebb felfedezni a különböző korok nyomait. Szép látnivaló a Szent Márton és Szent András oltár, illetve a szószék, de az altemplom mindent visz.

A bizánci stílusú öthajós négyzet alaprajzú, tornyos épületet az Árpád korban már háromhajós latin kereszt alaprajzú templommá építették át. Csupán az altemplom és a szentély őrizte meg eredeti formáját. A 15. században a déli oldalán gótikus ablakokat alakítottak ki, majd jött a török hódoltság időszaka, amikor a terület elnéptelenedett. A lakosok csak az 1700-as években tértek vissza, és ekkor újraszentelték a templomot, illetve 1743-ban már drasztikusabb átépítésekre került sor. Ezek statikai gondokat okoztak, és ekkor falazták be az altemplomot. A ma látható barokk egyhajós templom a 18. század közepén alakult ki. Az altemplomot a freskókkal 1865-ben Henszlmann Imre fedezte fel. A helyreállítást az Országos Műemléki Felügyelőség irányította a teljes régészeti és műemléki kutatás mellett, ugyanis 1897-ben, illetve 1972–1982-ben is zajlottak itt ásatások. Az épület mostani állapotát 1983-ra nyerte el.

Az altemplomot zömök, néhol faragott, tömzsi oszlopok tagolják. Az altemplom egyik érdekessége a sírhely, amely egy fontos személy nyugvóhelye volt. Egyesek szerint Aba Sámuel számára készítették, viszont a holttest biztosan nem ide került, mert 1044-ben, a ménfői csatát követően harmadik uralkodónkat Abasáron temették el.

A falakon bizánci stílusú falfestményeket láthatunk, amelyek észak-itáliai művészeti hatásról tanúskodnak. Ezek körülbelül 100 évvel későbbiek, mint a templom, mégis itt láthatjuk Magyarország legkorábbi freskóit. 54 alakot fedezhetünk fel. A kelet felé eső részén, a szentély környékén Krisztus látható az evangélisták szimbólumaival és angyalokkal, míg a hajóban prófétákat és apostolokat ábrázoltak. A freskók közül kiemelnénk a Káin és Ábel történetét is bemutató részletet, amely valóban plasztikusan ábrázolja a testvérgyilkosságot. Balra lent Ábel áldozatát láthatjuk, jobbra lent pedig a pillanatot, amikor Káin megöli testvérét.

Természetesen vannak jobb és rosszabb állapotban megmaradt részletek, íme egy másik fénykép a színkavalkádról, amely lent fogad minket.

Az altemplom és a barokk felső rész között csak kisebb ablakok teremtenek közvetlen kapcsolatot (lásd lent). Ez az elzártság a korai kereszténység egyik jellegzetessége, amely a keleti ikonosztázak kapcsán ma is fennmaradt. A szent térre ugyanis a hívőnek nem volt közvetlen rálátása, így ha Feldebrőn járunk mi is elképzelhetjük milyen élmény volt, amikor az altemplomból szűrődött fel a misén az ének. A hívők ugyanis csak ezeken az ablakokon keresztül láthattak le az altemplomban lévő oltárra, és hallhatták az ott folyó szertartásokat.

Akár turistaként, akár hívőként látogattok a környékre ezt a műemléket nem szabad kihagyni. Az épület a mai napig plébániatemplomként működik, így lelki táplálékot is nyújt, és még egy zarándok útvonalnak is részét képezi. Művészetileg pedig igazán egyedi!

Az altemplomot bemutató két panoráma fényképet itt és itt láthatjátok.

További képeinket itt találjátok.