Egy régi templom Hévizgyörkön, amely föltámadt poraiból

Blogunk egy éves lett, és miközben átnéztük az írásainkat rájöttünk, hogy van egy restanciánk. Egy évvel ezelőtt ígértük, hogy külön posztban írunk a Magyarországon található Árpád-kori templomokról, köztük egy igazán a szívünkhöz közel állóról, amely nincs is messze Budapesttől. Az eddig felkeresett Árpád-kori templomokról végül külön-külön írtunk, és most ideje közreadni beszámolónkat a tavaly ekkortájt meglátogatott templomról is.

2017. november végét Aszódon töltöttük a szüleimmel és egyik nap megmutattam Balázsnak a szomszédos Hévízgyörk legrégebbi templomát, vagy ahogy az itt élők nevezik: az Öregtemplomot. A Pest megyében, pontosabban a Gödöllői-dombság keleti lejtőin elterülő falu múltjához szorosan kapcsolódik ez az Árpád-kori templom. Persze a település nem csak erről híres: a lankás, domboktól ölelt Galga-mente még napjainkban is igen sokszínű népi kultúrát őriz, így Hévízgyörknek is fontos a kulturális élete. Rendszeresen megszervezik például a szüreti mulatságot, illetve a Hévízgyörki Asszonykórus 1969 óta lép fel országszerte és külföldön.

A Cserhát-vidékéhez tartozó Galga-mente az Északi-középhegység és az Alföld átmeneti sávjában helyezkedik el. A területen hamar megfordultak az emberek, ugyanis már az őskorban is lakták: a rézkortól a későbronz koron át többek között a kelta és szarmata törzsek is nyomot hagytak errefelé.

Az 58 kilométer hosszú Galga-patak (Becske határában ered, és Jászfényszaru határában ömlik a Zagyvába) változatossá tette ezt a vidéket. A vidék szépségét a meredek patakpart, a dombok és a sík részek adják. A gazdag termőföld a növénytermesztésnek, illetve az állattartásnak is kedvezett, így sűrűn lakott települések (Becske, Nógrádkövesd, Galgaguta, Acsa, Püspökhatvan, Galgagyörk, Galgamácsa, Aszód, Bag, Hévízgyörk, Galgahévíz, Tura, Boldog, Jászfényszaru) alakultak ki.

A talált leletek ellenére máig sok a tisztázatlan kérdés a terület középkori topográfiáját illetőleg, hiszen ebben az időben három Györknek nevezett helység is létezett (a mai Hévízgyörk, Vámosgyörk, Galgagyörk). A 14. és a 15. századból származnak az első olyan írásos emlékek, amelyek már utalnak a falu nevére (Gyerk), de az első pontos említés egy 1565-ből származó adóösszeírás-töredéken olvasható: itt szerepel a Hewyzgeork megnevezés. A területet ekkoriban – egymás után – több család is birtokolta: a Fornak és Pohárnok család után a Rozgonyiak, de megemlíthetjük a Bornemisszákat is.

A 16. század második felében elég hosszú ideig nincsenek források a településről, ami arra utal, hogy a falu rövid időre elnéptelenedett, vagy drasztikusan lecsökkent a lakosság. A folyamat a tizenöt éves háború után fordult meg. A település az 1700-as években a bujáki, és részben a hatvani uradalom része lett, hogy igen gyorsan betagozódjon a helyi hatalmasság, a Grassalkovich család birtokaiba. Ekkoriban Hévízgyörkre is Nógrád megyéből érkeztek betelepülők.

Hévízgyörk az én szívemhez is hozzánőtt, még ha nem is éltem a faluban. Aszódi lakosként ugyanis gyakran jártam itt: sokat kirándultunk, kerékpároztunk a környéken, pl. a Györki tóhoz, amely jó helyet biztosít horgászásra, pihenésre.

A falu életében a vallás is fontos szerepet játszik. Ma három felekezet hívei négy templomot használnak, amely közül három műemlék.

A falu fő nevezetességét jól kitáblázták, de a helyiek is szívesen útba igazítanak. A templomkapu kulcsát a szomszédtól kérhetitek el. Amúgy könnyen odatalálhatunk a falu címerében is megjelenő Öregtemplomhoz, hiszen a füves domb tetején álló épület fehéren virító homlokzatát messziről fel lehet ismerni. A romantikus hatást növeli a gondozott – gyümölcsfákkal, szőlőtőkékkel tarkított – templomkert. Mi a szüret utáni időszakban látogattuk meg a helyet, de a hangulat mindig garantált.

A kápolna nagyságú templom román kori, amelyen gótikus átépítések is történtek. Például ilyenek a sekrestye ma már nem látható csúcsíves ablakai, amelyek létezéséről Arányi Lajos kutatástörténetéből tudhatunk. Ő készítette a műemléki leírást és az alaprajzot is a templomhoz. Itt lent a sekrestye falazatának az egyik részletét láthatjátok.

Az épület első írásos emléke 1472-ből származik, ekkor a templomot még Szent Péternek szentelték. Később, egy másik feljegyzésben a 4 forintos, Szent Márton adójának nevezett egyházi adó már a templom mai védőszentjének nevére utal.

Az 1600-as években a reformátusok birtokolták a helyet, amely 1662 és 1666 között lett újra a katolikusoké. Ezt követően a lakók egyházi tizedét már a katolikus egyház szedte. 1675-ben a Pongrácz-féle térkép már templomos helynek jelöli Hévízgyörköt.

A törökök uralma alatt a település elnéptelenedett, így a templomot se tartották karban. A teteje megrongálódott, de a torony megmaradt. Az 1700-as évektől egy kövekből épült, szögletes tornyú, sekrestyével bővített templom állt itt. Bag leányegyházaként a templomot 1733-ban helyreállították, és 1746-tól hivatalosan is Szent Márton a védőszentje. 1771-ben egy villámcsapás okozott károkat, és ekkor hiába hozták rendbe Grassalkovich Antal özvegye, Klobusiczky Teréz segítségével, a későbbi karbantartásával viszont már nem törődtek. A 18. és 19. század során a templomot folyamatosan használták, de a romló állapota miatt már egy új templom építésére volt szükség. Az új épület az 1930-as évekre készült el, így ekkor az Öregtemplom elveszítette funkcióját. 1945-ben bombatalálat is érte, így az 1958-as írásokban már romtemplomként említik, ahol romos falakról, sisak nélküli toronyról, illetve a romos oromfalú szentélyről írnak.

A lakosok, a plébánia, a régészek, kutatók nem hagyhatták, hogy a templom teljesen eltűnjön, így 1985-ben új korszak indult a templom életben. A Szent Márton Alapítvány emblémájával ellátott táblán olvashatunk a templom restaurálásról. A felújítás legfőbb szellemi irányítója és gondozója Pálos Frigyes prépost, plébános volt. A felújítási projekt lelkes segítője volt Holnapy Dénes és Pongrácz Attila ifjú építész jelölt, illetve az aszódi Petőfi Múzeum igazgatója, dr. Asztalos István. Az igazgató Tari Edit régészt kérte fel a kutatáshoz, feltáráshoz. Két ács szakiparos vállalta az ácsmunka kivitelezést: édesapám Kiss Viktor, és Balázs Vendel. Az asztalosmester Hartmann Ferenc volt. Két iparművész – Félegyházi Károly, Ozsváry Csaba – készítette az ötvös és kovács munkákat. Nem utolsó sorban a falu lakói is segítettek az építési munkálatok alatt. A felújítás 1988-ig tartott, az épületet november 13-án, a Szent Márton napját követő vasárnap szentelték fel.

A munkálatok során sok lelet került elő, hiszen a templom körül feltárták a temetőket és a templom megmaradt részeit is. A föld mélyén 26 középkori szarmata temetkezőhelyet találtak, ezek közül csak hat maradt meg teljesen. A sírokban csontokat, szerszámokat, kerámia tárgyakat, ékszereket, ruhadíszeket, üveggyöngyöket és még sorolhatnánk mi mindent találtak. Egy kemencét is felfedeztek a templom épületén belül, ami egy rendkívüli középkori ritkaság, hiszen a kemencét jellegzetesen nem templomban építettek. Nagy valószínűséggel ebben a miséhez szükséges kenyeret, ostyát sütötték.

A templom keletelt, de hossztengelye északra négy fokot eltér a csillagászati kelettől. Ahogy Velemér kapcsán is említettük, a keletelés nem a pontos kelet-nyugat irányt jelentette, hanem az építészek abból indultak ki, hogy a védőszent ünnepén hol kelt fel a nap. Ez pedig az év során mindig változik. Az egyhajós, kváderkövekből és téglából emelt épület nyugati homlokzata a kettős hódfarkú cserépfedésű templomtoronnyal kezdődik, melynek csúcsán a kettős bronz kereszt egy vörösréz toronycsúcson látható. További kettős kereszteket a hajó és a szentély tetőgerincén helyeztek el. A torony négyzet alakú és felfelé keskenyedik. A tornyon eleinte kosáríves záródású, zsalugáteres ablakok voltak, amelyeket három keskeny nyílászáróra cseréltek. A falak közel egy méter vastagak. A kétszárnyú bejárati ajtót kőkeret szegélyezi, de déli oldalról is megközelíthetjük a templom belsejét. Itt az ajtót egy míves és négyszögletű, Szent Mártont ábrázoló bronzrelief díszíti. A feltáráskor talált gótikus támpilléreket részlegesen befalazták a templom falába.

Az épület belseje tizenhét méter hosszú, hét és fél méter széles. A karzat fából készült és a szintén fából ácsolt lépcsőn fel lehet menni a toronyfülkébe. A falak fehérek és vakoltak, régebben freskók díszítették. A szentélynél a török korból származó freskótöredékeket sikerült megmenteni.

A szentélyben egy barokk oltár alapozásának a maradványait is felfedezték az újjáépítés során. A ma látható tömboltár a maga egyszerűségében illik a templomhoz. A dongaboltozatú szentély alacsonyabb és kisebb a hajónál, innen egy félköríves kőkeretes román stílusú ajtón keresztül jutunk be a szabálytalan négyszög alaprajzú sekrestyébe, ahonnan egy feljáró vezet a szószékre. A sekrestye oldalát és a torony sarkait támpillérek alkotják. A falak itt már csak 50 cm vastagok.

A szentély egyik fali mélyedésében fedeztük fel a mise kellékeit.

A fény három, kőkeretes, osztás nélküli, rézsűs ablakon szűrődik be.

A szószéktől balra, a falon láthatjuk egy egyszerű keretben a Szent Mártont bemutató restaurált oltárképet. A keret oromzatán fából készült, festett, 48 cm magas szobrok állnak. Az alakok Jézus Krisztust, Szent Erzsébetet és Alexandriai Szent Katalint ábrázolják, illetve a képkeretre még megfaragták a gipsszel borított, festett fából készült 70 cm magas Szent István és Szent László alakját is. Mindegyik szobor barokk és az 1700-as évekből származnak. A szentély felé haladva felfedeztük a restaurált rózsaszín homokkőből készült, 16-17. századi keresztelő medencét, amely fölött aranyozott, háromkarú gyertyatartó látható. E fölött találtuk a faragott, festett, népi hagyományokat idéző, szintén barokk Pietát. A templomhajóban egyszerű, ácsolt padokon ülhetnek a hívők és a látogatók. Ma is tartanak itt esküvőket, ünnepi alkalmakkor pedig szentmiséket.

Szeretjük az olyan templomokat, amelyeknek érdekes múltja van. Ezek közül különösen a szívünkhöz nőttek az Árpád-kori templomok, amelyek felfedezését fontosnak tartjuk. Aki további információkra kíváncsi a hévízgyörki Öregtemplom kapcsán, annak ajánljuk A hévizgyörki középkori templom. Szerk.: Asztalos István. Aszód, Petőfi Múzeum, 1989. kiadványt, amely az aszódi Múzeumi Füzetek sorozat 39. száma.

Amúgy, aki beolvassa a kerítésre kihelyezett QR kódot, az a templom történetéről helyben is kap információkat.

A templomról készült további képeket itt találjátok.

Potenza, a (mozgó)lépcsők városa

Ha eljuttok Olaszország legmagasabban fekvő tartományi székhelyére, akkor készüljetek fel a szintkülönbségekre. Basilicata tartomány amúgy is hegyes-völgyes, de a központja mindent felülmúl. A város főútja, a Via Pretoria 819 m magasan fut, és ez a kedvelt helyi találkahely, amit a potenzaiak csak úgy emlegetnek, hogy “találkozunk a város felett”. A települést nemhiába hívják a 100 lépcső városának, avagy a függőleges városnak, hiszen a belváros jelentős mértékben kiemelkedik a környező dombokra is kiterjedő külső kerületekhez képest. Az itteni mozgólépcső hálózat kiterjedését tekintve a leghosszabb Európában, és Tokió után a második leghosszabb a világon! Arra a kérdésre, hogy a mozgólépcsők előtt hogyan közlekedtek, az egyik helyi bácsi azt válaszolta, hogy kocsival. Jellemző, hogy a “gyalog” fel se merült benne.

A terület másik jellegzetessége, hogy mindig fúj a szél. Egyáltalán nem véletlenül láttunk egy kisebbfajta szélerőmű-erdőt a környező magaslatokon. Ebből következik, hogy van, amikor széllel szemben kell kapaszkodni felfelé, vagyis aki erre jár, az feltétlenül válassza a mozgólépcsőt!

A város több ezer éves, körülbelül a Kr. e. 4. századtól jól dokumentált a története, vagyis a térséget pusztító sok-sok földrengés se ismeretlen számunkra. Nemhiába találunk itt olyan sok modern épületet: a természet időről időre arra kényszeríti a helyieket, hogy “újraértelmezzék” városukat. Van, amikor ez meglehetősen drasztikus méreteket öltött, mint például 1980. november 23-án, amikor egy 6,9-es erejű lökés érte a várost. A város alatt folyó Basento medre jellegzetesen jól vezeti a lökéshullámokat, ettől függetlenül van, ami szinte mindent kibír. Ilyen például a rajta átvezető római híd (lásd lent). A háborúk se voltak túl kegyesek: az utolsó pusztítás a második világháború idejére vezethető vissza, ugyanis 1943. szeptember 8-án súlyos károkat okoztak a Szövetségesek bombái. Ekkor pusztult el részben például a székesegyház és a püspöki palota is. Ezeket hiába építették újra, ma már csak részlegesen eredeti épületekről beszélhetünk. Ha mindez nem lenne elég, akkor a helyiek felkelései se maradtak következmények nélkül. Igaz, nem mindegyiket verték le. Például 1860-ban, amikor Garibaldi csapatai Szicíliából Nápoly felé tartottak, Potenza lakosai voltak az elsők, akik a félszigeten felkeltek a Bourbon uralom ellen, és csatlakoztak Garibaldihoz. A Kettős Szicíliai Királyság szárazföldi részén így Nápolyt is sikerült megelőzni (ott csak a Bourbonok kivonulása után lettek hangosak az utcák az Éljen Garibaldi kiáltásoktól). Potenza nemhiába kapott két kitüntetést is: egyet az 1980-as földrengés során tanúsított helytállásért, és egy másikat az 1860-as felkelésért.

Visszatérve a praktikus információkhoz: körülbelül egy nap alatt be lehet járni a várost, de ehhez sokat kell mászni. A mozgólépcsők fizetősek, de nem drágák. 1,5€-ért már kaphatunk egy feltölthető kártyát, ami alapból két mozgólépcsős körre enged minket, majd 25 cent minden további menet. Természetesen bérletet is ki lehet váltani, de ez egy turistának fölösleges. Másik fontos tudnivaló, hogy nagyon rossz a helyközi közlekedés, vagyis akinek nincs bérelt, vagy saját kocsija, az csak több órás vonatozással és buszozással juthat el innen máshova. Érdemes tehát úgy számolni, hogy Potenzára hagyjunk egy napot, majd menjünk tovább, mondjuk Materába.
A magyar turisták Potenzát jellemzőn Salerno felül érik el vasúttal, vagy busszal. Az se baj, ha ki akarjuk hagyni Salernót, és a Nápoly-Capodichino-i reptérről rögtön ide szeretnénk jönni, ugyanis a Flixbus üzemeltet egész jó és olcsó járatokat. A szállások nem túl drágák, az étkezés terén vannak jó és olcsó helyek (pl. 10 eurós menük: első, második, körítés, fél liter víz kombinációban), tehát ez egy pénztárcabarát hely. A belépőjegyek se eget rengetőek: a régészeti múzeumban 2,5 eurót kellett volna leperkálni (nem fogadták el a sajtóigazolványt), de miután a bácsi nem tudott visszaadni az 50 eurósból, hirtelen kiderítette, hogy tanári szerepkörben ingyenes a múzeum látogatása. A nyitvatartás drámai: a szieszta van, ahol fél 5-6-ig elhúzódik, vagyis ne lepődjünk meg, ha 15:00-kor egy árva lelket se találunk a főutcán. A templomok is sokszor akkor nyitnak, amikor feltűnik az őr, vagyis ide egy kis szerencse is kell, de nekünk ez is meg volt.

Mi a Santa Lucia mozgólépcső felől kezdtük a belváros felfedezését (amelyet le is fotóztunk mindkét oldalról, lásd őket legfelül), amit stílusosan a közeli Santa Lucia templomról neveztek el. Ezt (lásd balra) körülbelül 1200-ben építették az eredeti városközponton, illetve a falakon kívül. A későbbiekben is csak lassan vált a város részévé, ugyanis egy 1571-es okirat is a „falon túli” jelzővel illeti. Csak vasárnap, a mise előtt/után szokták kinyitni, így valószínűleg csak kívülről fogja látni az ide tévedt turista. A külseje egyszerű, csupán pár címer és szobor díszíti. Az épület a 16-20. században nyerte el mai jelenlegi formáját, ugyanis a földrengések miatt sokszor kellett kijavítani a károkat, ami természetesen együtt járt az új részek kialakításával.

Utána elkeveregtünk a házak között, amíg ki nem lyukadtunk a San Michele Arcangelo templomig. Ez régebbi, mivel valamikor a Kr. u. 5. század végén alapították. A mostani épület a longobárd uralom alatt épült (a védőszent választása is az adott korra jellemző), és az bizonyos, hogy valamikor 1178 előtt.Természetesen a román stílusú templom számos újrahasznosított elemet tartalmaz. A leglátványosabb közülük az oldalsó bejárat melletti elfordított római sírkő.

Az ablakok keskenyek, a fény kevés, így szerencsére a örülhetünk a benti mesterséges világításnak, amely szinte mindig ég. Potenzában ez nagy dolog, mert a székesegyházban például csak a misére kapcsolják fel a fényeket (végülis imádkozni teljes sötétségben is lehet). A templomot aprólékosan feltárták, és két fali fülkében egész jó állapotban maradt fenn egy-egy 16. századi falfreskó. Az egyiken Szűz Máriát láthatjuk a Gyermek Jézussal, Bari Szent Miklóssal és Szent Ambrussal. Felette pedig sárkányölő Szent Mihályt fedezhetjük fel. Itt a háttérben Potenza látképe is feltűnik.

A templom nagyon kellemes, hangulatos, és állítólag mindig nyitva van. Aki erre jár, mindenképpen nézzen be.

Innen érdemes elmenni a város főterére (ezzel szemben lyukadunk ki, ha a Marconi mozgólépcsőt, majd a liftet választjuk a csúcs meghódításához). A Piazza Mario Paganón található a városi színház (lásd fent), a prefektusi hivatal (lásd lent), és a Generali biztosító cseppet sem ideillő, fasizmus alatt emelt épülete.

Ha igazi ínyencségre vágyunk, akkor ne hagyjuk ki a tér túlsó sarkán található ferences templomot. Mivel a kolduló rendek jellegzetesen a városok peremén emelték templomaikat, a potenzai ferences templom azt is jelzi, hogy a 13. században hol volt a város széle. A közepe természetesen a székesegyház körül gravitált, vagyis lényegében csak a mostani belvárosnak helyet adó fennsík felét foglalta el a középkori város.

A templom egy igaz gyöngyszem. Sajnos a sarkán található információs táblát kidekorálták a vandálok, de az őr szívesen mesél, és sok-sok érdekes dolgot mond. A főkapu faajtója például eredeti, a szemfülesek megtalálják rajta az 1499-es dátumot. A kapu két oldalán pedig az 1265-ös év a kolostor, az 1274-es dátum pedig a templom alapítását jelzi. Ma a templom már nem a ferenceseké, ugyanis a napóleoni korszakban a kolostort feloszlatták, és 1856-ban a templomot egy kegyeleti társaság, a Halottak Kegyes Társulása kapta meg a nápolyi királytól. Ők kezelik ma is.

A kapuról már írtunk, miszerint egyedi darab, és nagyon kevés hasonló minőségű és korú faragott fa ajtó maradt fenn Dél-Itáliában (lásd balra fent). Természetesen más érdekesség is található a templom külső részén: csodálatos a nagy kolostor kerengőjébe vezető 1500-as reneszánsz kőkapu (lásd jobbra fent), illetve ha itt tovább megyünk, akkor a sekrestyébe vezető kapu se megvetendő. Eredetileg ez utóbbi nem a sekrestye, hanem egy különálló kápolna volt. Mára viszont összekötötték a templommal, illetve a kolostorból is csak a kerengő egyik oldala maradt meg.

A templom belülről nagyon egyszerű. Ez nem mindig volt így, ugyanis a különböző korszakok rányomták a nyomukat az épületre, vagyis voltak itt barokk oltárok, freskók, és mindenféle egyéb díszek, viszont az 1970-es években az egyik restaurálás során úgy döntöttek, hogy visszaállítják az eredeti középkori szerkezetet. Nem is csalódtak, akik ekkor rejtett kincsekre számítottak, ugyanis a templom jobb oldalán fedezték fel Assisi Szent Ferenc és Szent Klára portréját. A freskórészleteket a 14. század közepére datálják, és azt valószínűsítik, hogy közük van a San Donato in Ripacandidai szentély freskóihoz, amelyekre viszont közvetlenül hatottak Giotto képei az assisi Szent Ferenc bazilikában.

Ezzel persze nem értek véget a csodák, hiszen van itt bizánci ikon, 16. századi nemesi sír és ugyanekkorra datálható Szent Sebestyén freskó, csodatevő Mária szobor, illetve a főoltár felett egy nagyon szép 17. századi Corpus függ. A gótikus apszis pedig a maga egyszerű eleganciájával fantasztikus.

Ha szerencsénk van, és bejuthatunk a sekrestyébe, akkor ott is van pár apróság, amit érdemes felkeresni. A hátsó kijárat egy szép bélelt kapu, illetve a falon sorakozó képek mellett egy kecses, angyalokat ábrázoló féldombormű-töredéket is találunk (lásd balra lent), amely egy másik templomból került ide.

Ha tovább haladunk a Via Pretorián, akkor pár saroknyira a ferences templomtól megtaláljuk a városházát és vele szemben a meredélyre néző Szent Gellért templomocskát (lásd jobbra fent). Mielőtt fellelkesülnénk, nem a “mi” Szent Gellértünkről van szó, hanem a helyiről, a potenzairól. A város másik megtévesztő szentje Bonaventura: ő nem a bagnoreggiói, a ferences rend egyik kiemelkedő figurája és az Egyház doktora, hanem a potenzai Szent Bonaventura. Az ő városi szülőháza is megmaradt, igaz itt is nyomot hagytak a földrengések, illetve az ezeket követő kissé szelektív helyreállítások.

Ha visszatérünk a Via Pretoriára, majd balra kanyarodunk a Via Andrea Serraóra, akkor már nincs messze a Largo Pignatari, rajta az ágaskodó oroszlán szobrával. Ez – jellemző módon – a Lions Club ajándéka a városnak, amely címerében mellesleg egy oroszlánt találunk. Egyáltalán nem véletlen, hogy itt zengi a város dicséretét ez az elméretezett szobor: itt robbant ki a lucaniai felkelés 1860. augusztus 18-án, ami miatt a város a későbbiekben kapott egy kitüntetést. Lucania amúgy Basilicata tartomány régi neve.

Innen már csak pár lépés a Nemzeti Régészeti Múzeum. Mindenkinek ajánljuk. Emészthető a tárlat, nem a tömeges cserépfelvonultatással próbálja untatni az ide betévedőket, és a különlegesebbnél különlegesebb leletek mellett még a magyarázó szövegek is érthetőek, ugyanis itt még az angolt is használják. Mondjuk ez azt is jelzi, hogy a kiállítás aránylag modern, hiszen a többnyelvűség csak az utóbbi években kezd teret hódítani az olasz múzeumi világban (a szokásos kivételeket, mint például az Uffizit ne számítsuk, ugyanis az irdatlan turista áradat miatt ezeknél az intézményeknél már évtizedek óta meg kellett lépni a nemzetköziesítést).
Ahogy már korábban is említettük, a belépődíj nevetséges, és a tárlat nagyon gazdag: van itt ókori ajtó, fülbevaló, diadém, kerámia templom modell, bronz delfinen lovagló istennő...

A múzeum érdekes és átfogó képet ad mindazoknak, akik kíváncsiak milyen volt az élet Basilicatában az ókorban. Az intézmény egy elszármazott román régész, Dinu Adamesteanu nevét viseli, aki a második világháború utáni évtizedekben az egyik legelismertebb régészeti szaktekintéllyé nőtte ki magát Dél-Olaszországban. Neki köszönhetjük például az első igazán komoly ásatásokat Metapontumban, Pitagorasz görög filozófus basilicatai városában. Az intézménynek otthont adó épület is különleges. A Loffredo palota ugyanis azon kevés potenzai nemesi lakoknak az egyike, amelyek jelentősebb károk nélkül élték túl a földrengéseket. Ezt a 15-16. század fordulóján építették, a várost uraló Guevara család számára, majd 1604-ben került a névadó Loffredo család birtokába. Az épület a 19-20. században iskola lett, majd a potenzai önkormányzat csak nemrég alakította ki benne a régészeti múzeumot.

Beszámolónkban utoljára hagytuk a székesegyházat. Ha ezt végre kinyitják a szieszta után, és teljesen sötét, akkor senki se csodálkozzon. Csupán a mise előtt kapcsolják fel a fényeket. Mondjuk a bika erős vakuval így is sikerült közepesen elfogadható képeket csinálni, de aki élvezni is szeretné az erősen helyreállított templomot, az közvetlenül a rózsafüzér elé időzítse az itteni látogatását. A mostani templom a sokadik ugyanitt. Az első változat a 3. században készült, majd jött a román stílusú épület, ami helyett emelték a 18. század végén a neoklasszikus bazilikát, amit helyreállítva ugyan, de mi is láthatunk. A főbejáratot ritkán nyitják ki, a bronz kapu modern. Az ide vezető lépcsősor formája is sokszor változott, és csak a 20. században nyerte el a mostani félköríves formáját.

A harangtorony a 19. században épült, ugyanis a középkori előzményt egy 1826-os földrengés rombolta le. A mennyezeti freskó stílusa se verjen át minket: ez nem a barokk, hanem a fasiszta korszak terméke, ugyanis 1933–34-ben festette Mario Preyer.

A sekrestye az, amit teljesen újjá kellett építeni a második világháborús bombázást követően. A főoltár legalább régi, ugyanis 1739-ben avatták fel. Az oltárt övező festmények viszont egytől egyig velünk egykorúak, ugyanis 1980-ban készítette őket egy milánói festő.

 

A potenzaiak nem igazán értékelik városukat. Jellemzően azzal a szöveggel kéretik magukat, hogy Potenza nem nagy durranás, menjünk máshova is nézelődni. Ettől függetlenül, ha érdeklődünk, akkor nagyon lelkesen segítenek és magyaráznak. Sokan angolul is tudnak, vagyis komoly olasz tudás se kell ide (mondjuk ártani nem árt). Szerintünk a helyiek túl szigorúak a városukhoz: rövid program, de mindenképpen megéri itt kalandozni. Ha valaki erre jár, akkor feltétlenül nézzen be, mert szép.

A római híd fotóját innen töltöttük le, ugyanis ide már nem tudtunk elmenni, hogy lefotózzuk.
Itt találtok további képeket a San Michele Arcangelo templomról.
Itt pedig a Szent Ferenc templomról.
Ebben a mappában a Régészeti Múzeumban készített további fotók sorakoznak.
Itt pedig még a városban készült további fénykép látható.

Gyors látogatás Stájerországba: a Stift Rein-i apátság és az Österreichisches Freilichtmuseum

Az Őrség és a Batthányiakvárai után még ellátogattunk egy ciszterci rendhez tartozó apátsághoz, ami Graztól nem messze található. A szép barokk épület könyvtárát és történelmi termeit csak vezetővel és minden nap két időpontban (10:30-kor és 13:30-kor) nézhetjük meg. A tárlatvezetésről lemaradtunk, de utunk nem volt hiábavaló, ugyanis a Rein-i apátság részeként a templom szabadon látogatható.

A kolostor neve a szlovén „rauna” szóból származik, ami arra utal, hogy – a szabályok szerint – a kolostorokat víz mellé, völgyekben építették. A ciszterci rendről már a zirci beszámolónk során is beszéltünk, amit itt találtok.

A reini apátságot 1129-ben a korabeli stájer őrgróf, I. Lipót alapította, így ez a legrégebbi az Ausztriában ma is működő kolostorok közül. A közeli Ebrachból érkeztek az első szerzetesek, az évszázadok során számuk folyamatosan változott, közülük ma tizenhatan élnek az intézmény falai között. Az itteniek később további apátságokat létesítek: Szlovéniában Sittichben, Linzben a Wilheringit, Felső-Ausztriában Schlierbach apátságot, de Neukloster alapítása is az itteni közösséghez köthető.

A reinit a török támadások után átépítették, majd később barokk stílusban bővítették, melynek stilisztikai egységét Johann Georg Strengg grazi udvari építésznek köszönhetjük. A könyvtárukat a 18. század közepén hozták létre, melynek polcain sok könyvritkaság található. A 150 ősnyomtatvány közül a legöregebb az 1373-ból származó német nyelvű kalendárium. A szerzeteseknek – a kézművesség és a lelkipásztori feladatok ellása mellett – a gazdag termőterület is sok munkát adott. Például az osztrák hegyoldalakon jellemző volt a szőlőtermelés, de könyvkiadással is foglalkoztak, ugyanis scriptoriumuk jelentősnek számított.

Miközben a kolostor felé haladtunk, gyerek zsivajra lettünk figyelmesek: mint kiderült itt iskola is működik. A ciszterciek ugyanis a Habsburg uralom felvilágosult abszolutizmusának „hála” kénytelenek voltak oktatási feladatokat is magukra vállalni, hogy elkerüljék a feloszlatást. A hagyomány máig tart, de erről a zirci beszámolónkban is írtunk. A kapunál szemünk elé tárultak a barokk építészet jellegzetességei. A Mária mennybemenetele-templom oromzatos homlokzata szobrokkal díszített, az apátság nagy udvarára néz. A hagymakupolás tornyot Strengg újította fel. Érdekesség, hogy a főhomlokzat felső sávjában is találunk orgona sípokat: ez meglehetősen különlegesnek számít. Valójában ez csak dísz, és a egy bástyaszerű kitüremkedés harcias jellegének az eltussolására találták ki a zeneszerszámszerű kiképzést. A kitüremkedés a középkori erődítési hagyományok utánérzése, és a török veszély alatti katonai szerepkörre utal. A kapu fölötti fülkében az angyalok által közrefogott Szent Antal szobra áll, illetve a szobor fölött ábrázolták az apátság és az apát címerét is.

 

 

A templom tágas, egyhajós belső tere, illetve a Josef Adam Mölck által készített freskók a falain egyszerűen elkápráztattak minket. A templom tágasságát még jobban megnövelik a mennyezeten látható trompe-l’oeil festmények. A templom gazdag díszítése valóban méltó módon követi a barokk stílust. Természetesen ez nem jelenti, hogy a látszat a valóságot jelenti, ugyanis az oltárok és a díszítések jelentős része márvány imitáció, hiszen az esetek többségében csupán festett fa elemeket látunk, ami viszont nem rontja az illúziót.

A főoltár festménye Kremser Schmidt alkotása, és Jézus születését ábrázolja. Az oltár mellett láthatjuk Mária mennybemenetelét is. A Joseph Amonte festette oldaloltároknál Szent Bernát és Szent Benedek portréja kapott helyet, körülöttük különböző rendtagok figyelhetők meg. A szószéket sem szabad figyelmen kívül hagyni: ezt Jacob Payer készítette 1763-ban. Payer-féle szobrokat máshol is láthatunk a templomban. A templom déli oldalához egy 17. századi építésű keresztboltozatos kerengő is tartozik. Az öt kápolnája közül szerintünk a Mária kápolna volt a legszebb, amelyben felfedeztük a gótikus stílusban készített Reini Madonnát, de a Szentháromság-kápolna is lenyűgözően idézi a gótikus stílust a csodás keresztboltozatával, az ólomüveg ablakaival, fa díszítéseivel. Az apátsági templom 1786 óta plébániatemplom, illetve 1979-ben a II. János Pál pápa bazilika címet adományozott neki. A felújítások, régészeti feltárások során előkerült néhány római, román kori és gótikus lelet. Az egyik ilyen különlegesség az alapító sírja, amelyet a Mária kápolna alatt fedeztek fel, és 2006-tól látogatható.

Miután elhagytuk a kolostort, illetve a finom helyi specialitásokból álló ebéd után elindultunk az osztrák természeti kincsek felé: Peggau mellett, a vár romjától nem messze megnéztük a vízesést (lásd jobbra). Ez tetszett is, meg nem is. Akkor érdemes oda menni, miután több eső esett, ugyanis mi kissé szolid formájában ismerhettük meg. Ettől függetlenül a vízeséshez vezető út könnyen járható, a táj szép, és a friss levegőtől felfrissülve már várt minket Ausztrália egyik legnagyobb skanzenje.

Az „Österreichisches Freilichtmuseum” Graztól északra, a Mura patak völgyében található. A kellemes őszi napsütés, a patak csordogálása, a friss hegyi levegő, a madarak éneke lelkesített minket, hogy bejárjuk a 65 hektáros területet nagy részét. A látogatók október végéig naponta 9 és 17 óra között csodálhatják az osztrák falusi élet jellegzetes emlékeit, ugyanis a közel 100 eredeti ház között bepillanthatnak népi gyógyítás, állattartás és a mindennapi élet titkaiba. Hat századot felölelve, különböző osztrák tartomány jellegzetes épületein keresztül mutatják be az építészeti stílusokat, a berendezési és a használati tárgyakat, műhelyeket, hétköznapokat.

A skanzen létrehozásának gondolata Rudolf Meringer nevéhez köthető, de 1908-ban csak a helyszínek vizsgálatáig jutottak. Végül a terveket 1962-1970 között Viktor Herbert Pöttler valósította meg. Megalapították Osztrák Szabadtéri Múzeum Szövetségi Alapítványt, ami mai napig segíti a skanzen fejlesztési munkáit. 2002-ben ez a szabadtéri múzeum megkapta a Nemzetközi Múzeumok Tanácsa (ICOM) elismerését is. A főépületben időszaki kiállítások rendezésére is van lehetőség, 2016-tól egy kocsma is várja a látogatókat, ahol megkóstolhatjuk a régiók specialitásait.

A sétánk elején úgy éreztük magunkat, mintha egy ékszerdobozba csöppentünk volna. Rögtön egy mohás tetejű malom fogadott a skanzen teljes területén keresztülhaladó patak mellett. Az amúgy is meseszerű hangulatot a víz csobogása még inkább feldobta. Mondjuk a 48 fészkelőhellyel ellátott, hat méter magas galambház is érdekes volt rögtön az út legelején.

A területen elhelyezett épületek, házak többsége egyszerű faszerkezetű, csak a gazdagabb régiók építményein van vakolat, díszítés. Amikor beléptünk a házakba a kevés fényre lettünk figyelmesek, hiszen a kis ablakok nem sok fényt eresztettek be, viszont ez a kialakítás télen hasznos volt, ugyanis nem szökött ki a meleg. A helyiségek főleg egy konyhából és egy további térből állnak, ahol éltek, illetve aludtak a lakók, de a skanzen többi részében láttunk egy, vagy több szobás házat is. A konyha kemencéjével fűtöttek, melynek kormos falai olyan érzést keltettek, mintha most is használnák. Néhány ház falán méhkaptárokat is láthattunk, melynek segítségével mézhez jutottak. Az istállókat, és egyéb háziállatok elhelyezésére szolgáló ólakat, élelmiszer tárolókat is érdekesnek találtuk.

 

Kellemes időtöltést nyújtanak a történelmi játszósarkok, a megművelt földek és gyógynövénykertek melletti séta, de a múzeum munkatársai nem csak a nézelődni vágyó látogatókat várja. Interaktív foglalkozásokkal, állandó és tematikus időszaki kiállításokkal csalogatják a múzeumba a kicsiket és nagyokat egyaránt. Például szeptember utolsó vasárnapján – az élmenynapokon – kipróbálhatjuk a falusi élet mindennapjait. A kézműves foglalkozások keretében még a fűrészüzem, a feldbachi kötélverő műhely (ez a legfiatalabb épület, ugyanis már 20. századi) és a gabonaőrlő malom is működésbe lendül.
Látogatás közben megismerhetjük Ausztria tartományainak sajátosságait, mert ha keletről nyugatra haladunk, akkor Burgenlandtól eljuthatunk a Voralberg tartományra jellemző részekbe is.

A burgenlandi kis kuckók még igen szerények, kis méretűek. Ezek épületrészei a konyha, a kamra, az istálló és a pajta. Láttunk itt az Őrségből már ismert haranglábat is. Több kisebb tárolót nézhettünk meg, amelyekben élelmiszert, ruházatot tartottak, és falaikat agyaggal tapasztották be, hogy jobban szigeteljenek.

A stájer tartomány múltbéli épületeinek hála ismerhettük meg a különböző műhelyeket és berendezéseiket. A kovács, cipész, és más mesterségek szerszámai betekintést nyújtanak a szakma rejtelmeibe. Például séta közben az egyik erdős, dombos részen mintha egy erdőgazdálkodás területére léptünk volna, ugyanis a faipar is kihasználja a természet adta lehetőségeket. Az erdő mellett érdekesnek találtuk a faszállító szerkezetet és a fűrésztelepet is. A faiparban dolgozók a hegyekről a munka során nem tudtak mindig hazamenni, így fakéregből kunyhókat, szénégetőket, egyszerű rönkházakat építettek. Ezek közül itt láthattunk párat, és ahogy haladtunk, a fafeldogozás összes mozzanatát tanulmányozhattuk. Jó látni, hogy az egyszerű alapanyagokból milyen hasznos dolgok készülhetnek.

A további tartomány épületei – mint már említettük – sokkal díszesebbek és több szoba, berendezés látható bennük. Az egyik háznál sokáig nézelődtünk, fotóztunk ahogy a napsütésben a méhek a virágok és a fűszernövények között repdestek. Ettől nem messze egy zöld ablakos ház különösen megtetszett. Kívülről egy takaros családi házra emlékeztetett, de belépve csak ámultunk. A helyiségben egy múltbéli vegyesboltot rendeztek be. Jó volt felfedezni a régi márkákat, amelyek közül van olyan, ami a mai napig is híres. Egyébként, aki szeretne hazavinni emléket, az vásárolhat a bolt kínálatából.

Miután folytattuk múltbéli barangolásunkat egy teljes falu mintájához értünk, ahol különösen a szívünkbe zártuk egy régi iskola épületét. A régi időket idéző osztályterem, a kiállított iskolaszerek újra előhozták iskolás énünket. A főszezonban itt a gyerekeknek interaktív foglalkozásokat is tartanak, mintha ők is itt járnának iskolába.

A szabadtéri múzeum középső eszében már a többszintes házak, nagyobb tanyák a jellemzőek. Kár, hogy biztonsági okok miatt nem mindegyik szint látogatható, pedig a piros színben pompázó muskátlikkal díszített erkélyekről jó lenne szemlélni a tájat. Itt szerintünk az egyik legszebb ház az úgynevezett „Schwarzmaier-Hof“. A kétemeletes épület négy szárnya egy zárt udvar köré épült és közvetlenül a lakórész mögött található az istálló. A csempézett nyitott tűzhelyű füstkonyha, az emeleti stukkós mennyezetű szobák, illetve a festett bútorok már a jobb módra utalnak. A külső dekoráció is egyedi: a homlokzatot az „opus spicatum” névre hallgató díszítés teszi különlegessé (lásd jobbra).

A további házak már teljesen alpesi jellegűek: ezeket egy tűzvész miatt többször fel kellett újítani. Itt, hogy ne esteledjen ránk, egy kis halas tó mellett fordultunk vissza, nem sejtve, hogy még beljebb találhattunk volna szemrevaló, takaros házikókat, de sebaj ez motivál minket, hogy visszatérjünk még ide.

Nem tudjuk milyen lehet az év több részeben ez a hely, de a gyönyörű őszi színekben pompázó fák, a séta az avarban még mesésebbé tette számunkra a szabadtéri múzeumot. A gyerekes családoknak még nagyobb élmény lehet itt eltölteni a napot, s a túrázókat se hagyjuk ki ebből a felsorolásból, hiszen a környék őket is csalogatja. A több évszázadra visszanyúló időutazás maradandó élmény lehet mindenki számára.

A felejthetetlen napok után a friss hegyi levegővel megtelve indultunk haza, de nem bírtunk sokáig egy helyben maradni, így hamarosan a legújabb utazási élményeinkkel is jelentkezünk.

Itt találtok további képeket az apátságról.

Itt a vízesésről.

Itt pedig a skanzenről.