A Forum Romanum - az ókori római közélet színtere

Olaszország az európai országok közül az egyik legkedvesebb számunkra. Rengeteg itt a látnivaló, különösen a fővárosban, Rómában. A Tevere és Aniene folyók találkozásánál fekvő Urbs tele van ókori emlékkel, ami miatt 1980 óta az UNESCO Világörökség része. A történelmi központ a Tevere folyó bal partján, a 3. században épült Aurelianus-féle falak által körbehatárolt részen fekszik.

A rengeteg emlék közül most ebben a bejegyzésben az örök város egyik ókori fórumát mutatjuk be, vagyis a Forum Romanumot, amelyet 2700 éve kezdtek el kialakítani.
A rómaiak a törvénykezés, kereskedelem, jogszolgáltatás gyakorlása végett építették ki ezeket tereket. A városban körülbelül 18 hasonló nyilvános tér volt, amelyek közül a legkorábbi és a legnagyobb a Forum Romanum. Ez utóbbi a Capitolium és Palatinus domb közti eleinte igen mocsaras területen helyezkedett el. lecsapolása Lucius Tarquinus Priscus, Róma első etruszk királya nevéhez köthető, aki oszlopos csarnokokkal vetette körül.
A tér kis mérete (hosszúsága 220 m, szélessége 35-50 méter) ellenére rengeteg épületet, emlékművet emeltek rajta, legyen szó istennek szentelt templomról, vagy házról (Saturnus, Concordia, Vesta, Dioszkuroszok temploma, illetve a Regia, vagyis a volt királyi lakhely).
A város növekedésével a Forum Romanumot is bővíteni kellett, ekkor alakultak ki az oszlopos csarnokok, vagyis a bazilikák. A név azért is cseng annyira ismerősen, mert a keresztény templomok is az olyan ókori bazilikákat utánozták, mint például A Basilica Porcia, Sempronia, Opimia, vagy később a Basilica Aemilia, majd Julia. Amikor már nem volt hova tovább terjeszkedni, elkezdték építeni az úgynevezett császár-fórumokat, amelyeket manapság a Via dei Fori Imperiali két oldalán láthatunk. Ezek sorrendje a Piazza Veneziától a Colosseumig haladva: Traianus, Ceasar, Agustus, Nerva Fóruma, majd pedig Vespasianus úgynevezett Béke fóruma.

A századok során a Forum sokszor leégett, az épületeket megrongálták a földrengések, árvizek, háborúk, és a középkorban teljesen elhanyagolták. Ennek ellenére a szisztematikus feltárásoknak köszönhetően megújult, és turisták ezreinek szerencséjére sok jellegzetes épületrész megmaradt.

Manapság a Palatinus dombra és a Colosseumba is bemehetünk a Forum Romanumra vásárolt jeggyel, és ezt érdemes a Palatinusnál, vagy a Forumnál megvenni, mert itt nincs akkora sor, mint a Colosseumnál. Hétfő kivételével minden nap 9 órától 19 óráig látogatható, ami októbertől 16:30-ra módosul. December 25-én és január 1-jén zárva van.

A Forum Romanum bejárata ennek észak-keleti oldalán helyezkedik el. A biztonsági ellenőrzés után Antoninus és Faustina temploma mellett haladunk el (1), majd Caesar temploma (3) mellett lépünk rá a Szent útra, vagyis a Via Sacrára. Ezen haladtak végig a Jupiter főistennek maszkírozott hadvezérek diadalmeneteik (triumfusaik) során.

A bejárat melletti szentély jelenleg csak különleges alkalmakkor látogatható. A középkorban a San Lorenzo in Miranda keresztény templomot alakították ki benne, ugyanis a legenda szerint itt ítélték halálra Sz. Lőrinc vértanút. A mai formáját 1601-ben nyert el, de az eredetileg idősebb Faustinának, Antoninus Pius császár feleségének szentelt imahely már Kr. u. 141 után elkészült. Az ókorban a császárokat és császárnékat gyakorta istenné avatták haláluk után, így saját papsággal és templomokkal is rendelkeztek, áldozatokat mutattak be nekik, bálványozták őket. A homlokzaton láthatjuk, hogyan egészítették ki a dedikációs szöveget: ez eredetileg csak Faustináról szólt (DIVAE FAVSTINAE EX S[enatus] C[onsulto]), de a férj halála után a császár nevét is fölé írták (DIVO ANTONINO ET). Végülis gazdaságosabb megoldás, mint újabb templomot emelni. A Forum felé néző homlokzatnál érdemes megfigyelni a szintkülönbséget a barokk bejárat és a mostani talajszint között: az 1800-as évek végéig a barokk bejárat szintjéig föld borította az egész Forum Romanumot, amit a középkorban pl. birkalegelőnek használtak.

A templom mellett található a Basilica Aemilia (2). Ezt Kr. e. 179-ben építtették Marcus Aemilius Lepidus és Marcus Fulvius Nobilior cenzorok. Egy tűzvész lerombolta, majd Augustus újjáépíttette. A ma látható maradványok az Augustus-féle épület részét képezték. Ez Róma 410-es ostromakor semmisült meg véglegesen, amikor a várost meghódító gótok rágyújtották az itt székelő pénzváltókra. Ennek köszönhetően a szemfüles turista ma is láthat márványba égett pénzdarabokat, amikor a romok között sétál. Ami ma áll az épületből, az az 1930-as évek ásatásainak az eredménye. A bazilika romjait ugyanis a 16. századra szinte teljesen széthordták építőanyagként.

A Basilica Aemilia délnyugati csücskével szemben Caesar temploma (3) állt: itt hamvasztották el a diktátor holtestét és itt olvasta fel a későbbi Augustus (akkor még csak Octavianus) örökbe fogadó apja végrendeletét. Az épületet Augustus emeltette Kr. e. 26-ben, és a már istenné avatott Caesarnak dedikálta. Érdemes a Capitoleum domb felé néző oldalról bekukkantani a teljesen jelöletlen helységébe: itt mindig van virág, ugyanis az itteni oltár jelzi a helyet, ahol elégették Caesar holttestét.

Az épület előtt egy szónoki emelvényt is kialakítottak, amelyet Rostra ad Divi Julii néven emlegettek (4). A rostra a hadihajók döfőkosát jelölte. Annak köszönhető a hosszú név, hogy Augustus a Caesar temploma elé áthelyeztetett szónoki emelvényre felrakatta az Actiumi csatából származó egyiptomi döfőkosokat. Ezzel csak a hagyományt folytatta, ugyanis az eredeti Rostra (5) is döfőkosokról kapta a nevét, csak ezeket még Kr. e. 338-ban szerezték az anziói csatában. A Forumon ezzel három Rostrát is kialakítottak: egy volt közvetlenül Caesar temploma előtt, egy volt vele szemben (ez volt a császári Rostra, mellette áll Septimus Severus diadalíve), és egy harmadik a Dioszkuroszok templománál állt. Amit most látunk, vagyis a császári Rostra, igazából csak az 1933-as hiteles restaurált változata az ókorinak. Itt a szónoklatokat mindenféle fűszerezte, pl. itt tették közszemlére Marcus Tullius Cicero levágott fejét és jobb kezét.

A Basilica Aemilia szomszédságában található a Szenátus épülete, vagyis a Curia (6). A ma álló épület az úgynevezett Curia Julia, ugyanis a korábbi, és a Capitoleumhoz picivel közelebb elhelyezkedő Curia Hostiliát Publius Clodius Pulcher halotti máglyája Kr. e. 52-ben porig égette. A Curia Juliát Gaius Julius Caesar kezdte el építtetni, majd Augustus fejezte be, és Kr. u. 283-ban egy újabb tűzeset után Diocletianus császár állíttatta helyre. Annak köszönhető az épület fennmaradása, hogy a középkorban keresztény templomot alakítottak ki benne, amelyet Sz. Adorjánnak szenteltek. Az eredeti bronz kapui is fennmaradtak: ezeket Francesco Borromini a Lateráni Sz. János bazilikába vitette. A Curia mostani ajtói tehát csak a másolatai az eredetieknek. 1883-ban Rodolfo Lancianinak sikerült beazonosítania, hogy a Sz. Adorján temploma mit is rejt valójában, majd 1900 és 1937 között dolgoztak a templom visszabontásán, illetve a Curia helyreállításán. Benne az oldalt látható pódiumok arra szolgáltak, hogy szavazzanak: a határozattal egyetértők az egyik pódiumra mentek, az azt ellenzők a másikra. A szembe található emelvény a Szenátus elnökéé volt (princeps senati), illetve itt állt a Győzelem szobra.

A Curia előtt található diadalív (7) Septimus Severusé, és a császár parthus háborúinak sikerét hirdeti. A dicsőítő építmények közül ez maradt meg legjobb állapotban, a tetején eredetileg bronz szobrok álltak. A kőből készült diadalívek aránylag késői építmények. A triumfus során ugyanis csak ideiglenes épületeket emeltek, amelyeket csak a császárkorban cseréltek le a diadalmenet után időtállóbbakra. A Forumon jelenleg két diadalív található: Septimus Severusé és Titusé. Az első a Forum északnyugati, a második pedig a délkeleti végén. A diadalívek mellett viszont diadaloszlopokat is emeltek: a császári Rostra és Caesar temploma között végig ilyeneket látunk többé-kevésbé jó állapotban. Ezek közül a legépebb formában fennmaradt egyben a Forum legutolsó emlékműve is, amelyet a ravennai bizánci helytartó emelt Phokas bizánci császárnak Kr. u. 608-ban (8). A császár valószínűleg azzal érdemelte ki az oszlopot, hogy a pápának adományozta a Pantheont, persze csak azután, hogy leszedette az ezt borító arany cserepeket (illetve hosszú száműzetés után visszahívta a ravennai kormányzót). A Forum viszont ekkorra már elvesztette jelentőségét, és a gesztus egy idejétmúlt hagyományt idézett. Az oszlop majdnem 14 méter magas, a tetején rövid ideig állt Phokasról formázott szobra, de az uralkodó megdöntése után a szobrát is elérte a vég. Az oszlop már az újrahasznosítás emléke: eredetileg Diocletianus császár szobrát hordozta.

A diadaloszlopok előtt látható az, amit az ókoriak Lacus Curtiusnak neveztek (9). Ez a forum eredeti mocsaras jellegére utalt, illetve arra, hogy Mettius Curtius ellenséges hadvezér a szabin nők elrablása miatt kitört háborúskodás során a nőszöktető rómaiak ellen bosszút forralva kis híján belefulladt ebbe a bizonyos mocsárba. A terület egyébként egy császárgyilkosságról is híres: a hordszékéből kiborított Galbát a Forum ezen részén szurkálták halálra az ellenfelének katonái.

A diadaloszlopok mögött található a Julius Caesar által építtetett, de Augusztus által befejezett Basilica Julia (10). A bazilikát többször kirabolták, így csak az oszlopcsarnok, a padló és a lépcsők maradtak meg. A hármas oszlopsorral körülvett öthajós, két emeletes, 49 méter széles csarnokot bírósági tárgyalások székhelyeként használták. A tárgyalások szünetében pedig az erre tévedő emberek játékkal töltötték az idejüket, amit a lépcsőbe karcolt dámajáték jelenet is igazol.

Ha Septimus Severus diadalíve után tovább követnénk a Via Sacrát, akkor a patríciusok és plebejusok kibékülése emlékére emelt Concordia, vagyis Egyetértés temploma mellett haladnánk el (11). Ezt Kr. e. 367-ben kezdték el építeni, és a helyszűke miatt az istenszobrot tartalmazó cellát elfordították: ennek köszönheti jellegzetes, T formájú alaprajzát. A Gracchusok megölése után a forrongó indulatok lecsillapítása végett Kr. e. 121-ben újraépítették, majd Augustus és Tiberius alatt is jelentősebb javításokat végeztek rajta. Ezt követi Vespasianus temploma, vagyis az a három oszlop, ami maradt belőle (12), és a Saturnus templom impozáns homlokzata (12). Ez utóbbit évszázadokon át az állam kincstáraként is használták. A templomból ma nyolc oszlop és párkány maradt meg. A felirat egy leégés utáni helyreállításról szól: „Senatus Populusque Romanus incendio consumtum restituit.” (A római Szenátus és Nép újjáépítette, miután a tűz elhamvasztotta).

A Colosseum felé haladva viszont a Caesar templom és a Julia bazilika sarkánál érdemes betérni a Palatinus felé nyíló kis utcácskába. Itt található ugyanis a Santa Maria Antiqua templom (14), amely a legrégebbi máig fennmaradt középkori templom a Forum területén. Ezt több, mint 30 év restaurálás után nyitották meg, és a középkori Sixtus-kápolnának is nevezik a freskói miatt. A templom az első keresztény épület a Forumon, és az 5. században épült. A falára festett bibliai jelenetek a 6. században készültek. A freskók az ember teremtésétől az utolsó ítéletig ábrázolnak jeleneteket. A legértékesebb kincse a Szűz Máriát és a Gyermek Jézust ábrázoló kép. A templom túlélte a 8. századi képrombolás időszakát, majd a 847-es földrengésben megrongálódott és 1900-ig nem is hozták helyre. 1980-ban elkezdődött a restaurálása, a képek állagmegőrzésével 2004-ben készültek el.

A Forum környezetét záró Castor és Pollux templomát (15) Kr. e 484-ben szentelték fel. A rómaiak őket a Dioszkuroszoknak nevezték és nagy tiszteletnek örvendtek. A római mondák szerint ők segítették győzelemre a köztársaságot Lucius Tarquinius Superbus ellenében Kr. e. 496-ban. A templomot a Római Köztársaság alatt többször javították, Caligula császár például összeépíttette a szomszédos Palatinusszal (igaz, Claudius vissza is állította a korábbi állapotába). A templomcsarnok több alkalommal is a Szenátus üléseinek színtere volt, és a Forum egyik legremekebb épületeként tartották számon. Mára viszont csak az alapja és három korinthoszi oszlopa maradt meg belőle. Ennek a templomnak is volt gyakorlati funkciója: itt őrizték a Római Köztársaságban használatos mértékegységek mintapéldányait.

Ezzel vissza is tértünk Antoninus Pius és Faustina templomához (1), amellyel szemben található a Vesta szüzek házát (17), illetve a Vesta istennő templomát (16) magában foglaló komplexum, amit a Regia (18), vagyis a római főpap, a pontifex maximus hivatali székhelye határolt.
A Vesta szüzek több szintes házából csak a falak alja és a belső kert medencéi maradtak meg. A kör alaprajzú templom azon ősi időszak maradványa, amikor még kör alakú kunyhókat emeltek. A templom ma is látható részlete rekonstrukció: 1930-ban állították helyre. A Vesta szüzeket gyakran már gyermekként kiválasztották a papnői feladatokra, szüzességi fogadalmat kellett tenniük, és őrizniük kellett az istennő örökkön égő szent tüzét. A fogadalmukat megszegő, ártatlanságukat vesztő Vesta szüzeket büntetésül élve temették el. A feladatukat jól végző papnők azonban számos privilégiumot élveztek, s a 30 év letelte után meg is házasodhattak, tehát a szüzességi fogadalom esetükben nem a halálig tartott.

Az Antoninus Pius és Faustina temploma melletti Romulus temploma (19) nem a várost alapító Romulusnak, hanem Maxentius császár fiának a nevét viseli. Ez az egyik legjobb állapotban megmaradt épület a Forumon. A kör alakú kupolás téglaépítményt két négyszögletes melléktér és egy oszlopcsarnok egészíti ki. Kapui eredetiek, bronzból készültek, a Vespasianus-féle Béke templomában kialakította Sz. Kozma és Damján bazilika hátsó bejárataként használták. Ma a templomból lehet látni a kapuk templombelső felé eső oldalát. A bazilika különleges kincse egy 18. századi nápolyi faragvány, mely Jézus születését ábrázolja, s egy bizánci apszismozaik, amely Krisztust a narancssárga felhők előtt trónolva ábrázolja.

Ha tovább haladunk a Via Sacrán a Colosseum irányába, akkor egy pár ívből álló saroképület mellett haladunk el. Ez egy középkori piac maradványa. A piac a Nero császár-féle talajszintet mutatja, mi viszont az Augustus korabeli római kövezeten haladunk. A hirtelen változásnak az az oka, hogy Nero császár spórolni akart, amikor kiásatta a Colosseum helyén található halastavat. Az utcaszint megemelése és az új kövezet ugyanis az államkasszát terhelte, így kevesebbet kellett Nerónak költenie a saját pénzéből a halastó kiásására.

A középkori piac után rögtön elénk tárul a Forum egyik legutolsó és talán legimpozánsabb épülete: Constantinus és Maxentius császár bazilikája. A név arra utal, hogy Maxentius kezdte el építtetni, de az őt legyőző Constantinus császár fejeztette be, és stílszerűen magáról nevezte el. Az épület több feladatot is ellátott: kereskedelmi és igazságszolgáltatási helyszín volt. Három óriási kazettás dongaboltozata ma is feltűnő, ezek a boltozatok megihlették a most is látható Szent Péter-bazilika tervezőit is. Az épület magassága 35 méter volt, a tetőt arany burkolat fedte, amely eltávolítása után a régi Szent Péter-bazilika tetejét díszítette. A nyugati oldalán állt egykor Constantinus 12 méter magas fából és márványból faragott szobra. Az alkotás feje és végtagjai maradtak meg, amelyeket a Palazzo dei Conservatori épületében őriznek a Capitoliumon. A közkedvelt „macska a nagy fehér lábon” témájú naptárfotó pont Constantius lábát ábrázolja.

Innen már csak pár lépés a Róma és Vénusz Templomából kialakított Santa Francesca Romana templom, amelyet az autósok védőszentjének dedikáltak. A templom legérdekesebb emléke egy kőalap, amely állítólag Szent Pál és Szent Péter térdlenyomatát őrzi. Az Antiquarium Forense eredetileg a templom kolostora volt, ma múzeum és innen irányítják a Forum ásatásait. A Vénusz és Róma templom oszlopsora mellett pedig már a Colosseumot is látjuk.

Mielőtt viszont kimennénk a Colosseum felé, vagy felmennék a Palatinusra, áthaladunk Titus császár diadalíve alatt, amely tulajdonképpen a Forum délnyugati kapujának számít. A diadalív valójában Titus, illetve apja, Vespasianus emlékére épült, és a júdeai hadjáratuk emlékére emelte Domitianus. A 15 méter magas, 13 méter széles építmény mindkét oldalát négy féloszloppal díszítették, a belső oldalain a tényleges diadalmenet legfontosabb jeleneteit ábrázolták: Titust a diadalmenetben, illetve a zsákmányolt kincseket, többek között a menórát. A domborművek színesek voltak, de mára teljesen kifakultak. A középkorban a diadalívet a Frangepánok egyik tornyaként hasznosították, és csak 1821-ben állították vissza eredeti állapotában.

Ebbe a rengeteg ókori emléket felvonultató térbe olyan volt belépnünk, mintha visszarepültünk volna több mint 2000 évet és mi is ott sétáltunk volna a római nép és a császárok között. A romok közötti kiigazodást és a fantáziánk működését elősegítette az az útikönyv, amely a mostani állapotot ábrázoló fotóra ráhajtott fólián bemutatta mi hogyan nézett ki az ókorban. Ennek a beszerzését másoknak is ajánljuk.

Aradi élményeink: tobzódás az eklektika és a szecesszió világában

A Bánát központjának, vagyis Temesvár megismerése során egy másik számunkra történelmileg fontos városba is ellátogattunk.

A Maros folyó két partján fekvő Arad lakosságának ma már alig tizenöt százaléka beszél magyarul. A neve a többi magyar településnevekhez hasonlóan személynévből keletkezett: valószínűleg az első kinevezett ispán neve lehetett Arad, Urod vagy Orod.

Utunk első állomását először nehezen találtuk meg, de végül az aradi vártól nem messze eljutottunk a mesterséges domb tetejére épített emlékműhöz.

Az obeliszk formájú alkotás az aradi vértanúknak állít örök emléket. A sötétszürke gránitból készült építményhez 15 lépcsőfok vezet fel, ami kiemeli a síkságból. Egyik oldalán a kivégzés dátuma, a többi oldalán a vértanúk neve szerepel kivégzésük sorrendjében. Valójában nem itt haltak meg a tábornokok. A golyó általi kivégzésekre az aradi vár sáncai mellett, a kötél általi kivégzésekre pedig az Obeliszktől 200 méterre északra, a Vesztőhelyen került sor, de ez volt a legközelebbi látogatható hely a civilek részére. Az 1932-ben föllelt, illetve az Arad megyében található összes vértanú hamvait 1974. október 6-án, a 125. évforduló alkalmából temették el kis koporsókban az obeliszk alá. Érdekes látványt nyújtott számunkra, hogy a műemlék közvetlen közelében sportpályákat alakítottak ki.

A talpazat felirata, ami a koszorúk miatt nem látszik:

„AZ ARADI TIZENHÁROM VÁRTANÚ KIVÉGEZTETÉSI HELYÉNEK MEGÖRÖKÍTÉSÉRE EMELTETETT 1881. OKTÓBER 6.-ÁN”

1974-ben egy kétnyelvű fehér márvány emléktáblát helyeztek el az emlékmű hátsó oldalán:

„IN MEMORIA GENERALILOR

AULICH LAJOS, DAMJANICH JÁNOS, DESSEWFFY ARISZTID, KISS ERNŐ, KNÉZICH KÁROLY, LAHNER GEORG, LÁZÁR VILMOS, LEININGEN ESTERBURG (sic!) KARL, NAGY JÓZSEF, PÖLTENBERG ERNEST, SCHWEIDEL JÓZSEF, TÖRÖK IGNÁC, VÉCSEY KÁROLY

DIN ARMATA REVOLUŢIONARǍ MAGHIARǍ DE LA 1848-49. EXECUTAŢI LA 6 OCTOMBRIE 1849 DIN ORDINUL AUTORITǍŢILOR IMPERIALE HABSBURGICE.

AZ 1848-49-ES MAGYAR FORRADALMI HADSEREG TÁBORNOKAINAK EMLÉKÉRE, AKIKET 1849. OKTÓBER 6.-ÁN A HABSBURG CSÁSZÁRI HATÓSÁGOK PARANCSÁRA KIVÉGEZTEK”

Elhaladtunk a meglehetősen rendezetlen vár mellett, majd utunk következő állomása a folyóparton fekvő Kultúrpalota lett volna, ha nem egy felállványozott munkaterület tárult volna a szemünk elé. Kívülről néhány jellegzetes épületrészt azért megszemléltünk. A több stílusjeggyel rendelkező épület Szántay Lajos építész tervei alapján készült 1911-1913 között. Szabálytalan ötszög az alaprajza, homlokzata oszlopos, bejárata timpanonos, tornya négyszögű. Oldalhomlokzatát román, gótikus és reneszánsz elemek is díszítik. Előcsarnokában menyházai márványt használtak, belsejét szecessziós növényi és geometriai motívumok uralják. A kupolafestmény a naprendszert és a Halley-üstököst ábrázolja.

Ma a Kultúrpalotában működik az Arad Megyei Múzeum és az Aradi Filharmónia. A kiállítás állítólag 1848-as történelmi emlékeket is bemutat. Remélhetőleg a honlapjukon tájékoztatják majd a potenciális érdeklődőket, ha befejezik a renoválását.

Bizakodva indultunk tovább más múzeumokhoz, de nem jártunk szerencsével. Végül nagy nehezen egy őrtől azt a tájékoztatást kaptunk, hogy ezen a napon (2017. december 30.) minden múzeum zárva tart Aradon, vagyis nem szabad készpénznek venni a honlapon található információkat, mivel az egy szóval se említette, hogy változott a normális nyitvatartási rend. Mi viszont nem adtuk olyan könnyen fel, mivel Arad nem csak a múzeumokból áll, így a belváros felé vettük az irányt.

Eredetileg a város központjában, a Czigler Antal vagy Győző tervei alapján készült Ioan Slavici színház – régi nevén Új Színház, majd Aradi Állami Román Színház – háta mögött állt 1890 és 1925 között a Zala György által készített Szabadság-szobor, amely az 1849-ben kivégzett aradi vértanúknak és a magyar szabadságharcnak állít emléket. A műemlék tetején a szabadságot jelképező – Szent István kardjára támaszkodó – Hungária magasra tartja a babérkoszorút, fején és hátán Mátyás király Fekete seregének sisakja, illetve pajzsa látható. A többi alak az ébredő szabadságot, a harckészséget, az áldozatkészséget és a haldokló harcost szimbolizálja. A tizenhárom aradi vértanú arcképét a talapzaton formázták meg. A szoborcsoportot több tízezer ember adományából készítették. Ezt 1925-ben lebontották, részei évekig különböző raktárakban kallódtak. 1956-ban megkísérelték újbóli felállítását, de később lemondtak a tervről. 1999-ben a magyar és a román igazságügyminiszter között létrejött megegyezés eredményeként kezdték meg újból a javítását, de csak 2004 áprilisában került az új helyére. Ma a Megbékélés parkjában, a Ioan Bolborea szobrász tervezte román diadalívvel szemben áll. Ezen Havasalföld, Erdély és Moldva 1848-as mozgalmai vezetőinek a domborművei találhatóak, köztük Nicolae Bălcescu, Avram Iancu és M. Kogălniceanu. Ugyanitt szerepel Avram Iancu megbékélése Kossuth Lajossal.

A Közigazgatási palota épülete eredetileg Lechner Ödön – a 19. század egyik jelentős építésze – tervei alapján készült volna, de a város alacsony költségvetése miatt a kivitelezés már nem valósulhatott meg. Pekár Ferenc műépítészt bízták meg egy új, kisebb kaliberű terv elkészítésével. Az épületet 1877-ben avatták fel. Az 54 méter magas főtorony Svájcból hozatott órája egy évvel később került a helyére. Az épület ma a Polgármesteri Hivatalnak, a Megyei Tanácsnak és a Prefektúrának ad otthont. Az épület mögötti parkban látható az első világháború áldozatainak tiszteletére emelt, úgynevezett Rafiroiu-kereszt.

Tovább sétálva a városban sok gazdagon díszített épületet láthattunk. A központ meghatározó tengelye a Revoluţiei (Forradalom) sugárút. A sugárút egyik végén található, a korábban már említett Új Színház. Ez 1874-ben épült, avatásán még Ferenc József is jelen volt. Sajnos az épület az átadás után hét évvel kigyulladt, az újraépítést Halmay Andor építészre bízták. A színház színvonalára jellemző, hogy a Budapesti Vígszínház megnyitásakor Ditrói Mór igazgató az aradi prózai együttes jó néhány tagját a fővárosba szerződtette. Később több román társulat is csatlakozott a színházhoz. A ma 562 férőhelyes nagyteremben a helyi román társulat tart előadásokat, magyar társulatok vendégszereplőként lépnek fel színpadán.

Az épület előtt látható Szentháromság oszlopot a lakosság pénzadományaiból építették annak emlékére, hogy az Úr megszabadította Aradot a pestistől 1737–1738-ban. 1957-ben a kommunista hatóságok eltávolították eredeti helyéről, majd az 1989-es forradalom után több polgári és vallásos szervezet kifejezte kívánságát, hogy a műemléket állítsák vissza, de erre csak 2007-ben került sor. A műemlék 12 méter magas mészkő obeliszkből áll, rajta egy bronz szoborcsoporttal, amely a Szentháromságot jelképezi.

A színház szomszédságában, közvetlenül Arad főutcájára néz a Páduai Szent Antalnak szentelt minorita templom. Építése 1904-től több évig húzódott, végül 1911-ben avatták fel. A Szabadság-szobor részeit egy ideig itt is tárolták. A templom Tabacovics Emil tervei alapján készült, eklektikus stílusban, amely klasszicista, barokk és reneszánsz építészeti elemeket is felvonultat. A bejárat boltíves oszlopos és a kapu felett Michelangelo "Pietà" című szobrának hiteles másolata kapott helyet.

A templombelsőt a főbejáraton át közelíthetjük meg, ahol kör alaprajzú, kupolás előcsarnokba jutunk. A kupola belső felületét építészeti elemeket imitáló stukkóelemek díszítik. Az előcsarnokot, a belső részeket és a szentélyt egyaránt velencei mozaikpadló borítja. A templom öt szakaszból áll, melyeket egy-egy téglalap alakú csehboltozat fed. Az oszlopok, pillérek törzsét, valamint a párkány egyes tagozatait sárgás műmárvány borítja. A hajó festményeit Lohr Ferenc és Bogdánffy Pauli Erik készítette, ezek Krisztus életének jeleneteit ábrázolják. A mellékoltárok közül a két jobb oldali a lebontott minorita templomból származik. A Templom utca felé eső oldalon az első mellékoltár azt a jelenetet ábrázolja, amint Szent István felajánlja Máriának országát, koronáját. A kép Benczúr Gyula hasonló témájú, a budapesti Szent István Bazilikában található képének másolata. A templom félkörös záródású ablakait, Árpád-házi és más szenteket ábrázoló, színes ólomüveg-ablakok díszítik. A fehér márvány főoltár felett Padova-i Szent Antal életéből inspirált freskó látható. A falon illuzionisztikus ábrázolás (id. Vastagh György festménye) egészíti ki az oltárt.

A templomban magyarul, románul, és németül celebrálnak szentmisét.

A katolikus templom és a színház közötti sarokban láthatjuk a régi nevén Fehér Kereszt, ma Ardealul nevet viselő szállodát. Ezt 1840-ben építették Franz Mahler tervei alapján. A helyén korábban is vendégfogadó állt, és egészen 1868-ig az épület előtt álltak meg a postakocsik. A szálloda vendége volt 1874-ben az Új Színház megnyitójára érkező Ferenc József is, de rajta kívül jeles művészek is megfordultak itt, mint például Liszt Ferenc, ifj. Johann Strauss, Johannes Brahms, Jules Massenet, Octavian Goga, George Enescu, Ady Endre és Arany János.

Már a Közigazgatási Palota felé haladva a 96. szám alatt találjuk a Hermann Palotát. Ezt Hermann Gyula az 1880-as évek legelején építtette, és Tóth András épületszobrászt (Tóth Árpád költő édesapját) bízta meg a ház díszítésével. Az ő alkotása a főbejáratot őrző Sámson és Herkules szobra. Az épület eklektikus stílusú, díszítőelemei leginkább a barokk formavilágából merítenek.

A Hermann Palota mellett, a 92. szám alatt található a Vasile Goldiş Egyetem szecessziós épülete, vagyis a Szabó Palota. Mellette, 90. szám alatt található a Reinhardt Palota. A Szabó palotát szecessziós stílusban építették a 19. század második felében. A tulajdonos, Szabó Albert üvegáru és porcelán kereskedő, valamint a királyi és császári udvar beszállítója volt, így egy lenyűgöző homlokzatot rendelt. Az 1948-as átalakítások miatt vesztett nagyszerűségéből, de továbbra is különlegességnek számítanak a homlokzat floreális díszítései. A Reinhardt Palota is szecessziós stílusú. Az eredeti épületet a tulajdonos, Reinhardt Fülöp bútorgyáros és tervező 1897-es halála után, 1898-ban azért alakíttatták át szecessziós jellegűvé, hogy a palota a korabeli legdivatosabb stílusban tündököljön.

A sugárút másik oldalán, a 79. szám alatt található a Megyeháza (ennek a hasonmását lásd a 81. szám alatt, ugyanis az 1870 és 1871 között épült volt prefektúra tervezésekor az építész lemásolta a Megyeháza épületének számos elemét). A Megyeházát 1821-ben neoklasszikus stílusban építették. 1848-ig az épület pincéi börtönként működtek. Az emelet falán emléktábla olvasható, miszerint 1918. november 13-16-án itt találkozott a Jászi Oszkár és a Iuliu Maniu vezette magyar és román delegáció. Maniu igazából csak 14-ére érkezett Aradra Bécsből, így a tárgyalások ténylegesen csak ekkor kezdődtek meg Erdély sorsáról. Erről lásd például ezt a tanulmányt.

Pár háztömbbel arrébb, már a Közigazgatási Palota szomszédságában, a 77. szám alatt található a Pénzügyi Palota. Ezt a 19. század végén építették eklektikus stílusban a megyei kincstár részére. Ma az Aurel Vlaicu Egyetem működik benne. A Közigazgatási Palotával átellenben, a Bulevardul Revoluției és a Strada Horia sarkán található a Neumann Palota, amit 1891-1892 között építettek Milan Tabaković tervei alapján. A palota három utcával határos, így három bejárata is van. Ez Arad egyik legnagyobb lakóháza. A Revoluţiei sugérút felőli részen lévő bálterem most a Vasile Goldiş Egyetem 200 férőhelyes előadóterme. (a képen baloldalt az Aurel Vlaicu Egyetem épülete, jobb oldalt a Közigazgatási Palota látható. Az őket elválasztó utcán pont szembe van velünk a Neumann palota sarka).

A Neumann Palota mögött, a Horia és az Episcopiei utcák által közrezárt szabálytalan telken, 1905–1911 között épült a tervezőjéről és tulajdonosáról elnevezett Szántay-palota. Három szintes, szecessziós stílusú, "L" alaprajzú épületről van szó, amely eredetileg is bérpalotának épült. Az épület sarkát díszes bádogosmunkával, épületszobrokkal és kovácsolt vas elemekkel hangsúlyozott torony díszíti. Ezt lásd a szomszédos képen. A magasra emelkedő pinceszintjén mára különféle üzletek kaptak helyet, amelyek némileg átalakították a homlokzatot.

Már a Közigazgatási palota túloldalán található a Csanádi Palota, amit 1892–1894 között építtetett az Arad-Csanádi Egyesült Vasúti Társaság az Ybl Miklós-féle tervezőiroda tervei alapján. Az épület kapualjai alatti naiv festmények a vasúttal kapcsolatos tevékenységet ábrázolják. A képét lásd lenn.

A Közigazgatási Palota másik oldalán is érdemes sétálni, hiszen arrafelé is csodálatos épületek találhatóak, de mi inkább siettünk vissza Temesvárra, mert más programunk volt. Legközelebb, amikor Aradon járunk, remélhetőleg a Múzeumról is részletesebben fogunk tudni írni, illetve akkor a többi látványosságról is közlünk majd fotót. A további látványosságokról lásd ezt az útikönyvet.

További fényképeket itt találhatsz.

A poszton közölt fényképeket nagy felbontásban itt látod.

Az első világháború emlékhelyei Gorizia környékén

Doberdó a magyar köztudatban egy olyan területet jelöl, ahol az első világháború véres csatái zajlottak. Földrajzilag ez az adriai karsztvidék egyik jól körülírható magaslatát jelöli, amelyet a Monte Sei Busi, az Isonzó alsó folyása, a Vippach folyó és Monfalcone mellett az Adriai-tenger közvetlen partvidéke határol. Az utóbbi években egyre népszerűbb nosztalgiajárat, az Isonzó-expressz egyre több magyarral ismertette meg az első világháború ezen helyszínét, de még biztosan többen vannak, akik el kívánnak jutni ide, így próbálunk segíteni nekik pár ötlettel, hogy könnyebben meg tudják szervezni útjukat.

A térség legfontosabb városa Gorizia, illetve ennek szlovén része: Nova Gorica. Az útviszonyok kiválóak. Aki az autópályát kedveli, annak Postojna után az A1-es autópálya razdrtói lehajtójánál kell rátérni a goriziai/nova goricai kétszer kétsávos gyorsforgalmi útra, amely egyenesen a célhoz visz bennünket. Aki a vadregényes tájakat is meg szeretné csodálni, annak inkább azt javasoljuk, hogy a ljubljanai körgyűrűn ne Trieszt és Koper felé, hanem az A2-es autópályán Jesenice felé tartson. Ezt követően a 201-es főúton kell még továbbmenni Kranjska Goráig, majd kitárul előttünk a Vršič-hágó. Ezt rossz idő esetén lezárják, így mindig érdemes előre érdeklődni, hogy járható-e, mielőtt nekivágunk. A hágó után a Bovec-Kobarid-Volče-Kanal ob Soči-Solkan útvonalon jutunk el az Isonzó völgyében a célpontunkhoz. Megéri, szép időben csodálatos!

Közkedvelt szállás szlovén területen a nova goricai kollégium: a Dijaški dom Nova Gorica. Itt két ágyas szobák vannak, két szobánként egy közös fürdővel. Az étkezés bőséges, a hely tiszta, az árak nagyon gazdaságosak. Olasz területen a kedvencünk a La Beccaccia diSgubin Nadia nevű agriturismo, vagyis vidéki turisztikai szállás. Itt többféle apartmant találunk, és körülbelül 20 fő fér el különféle kombinációkban. Az árak abszolút megfizethetőek, a helyszín mesés, illetve a tulajdonos nagyon kedves és segítőkész.

Aki viszont a szállodai jellegű szolgáltatást kedveli, annak a Solkan határában található Primulát, vagy a Solkan központjában található Hotel Sabotin-t ajánljuk. A Primulában nincs igazi reggeli, a Hotel Sabotin viszont egy hagyományos szálloda, színvonalas szolgáltatással.

Apropó, étel: aki szereti, az a tengeri herkentyűs fogásokat a solkani „Pizzerija Soča”-ban (Trg Jožeta Srebrniča 9, 5250 Solkan, Szlovénia) kóstolja meg, a vadételek terén pedig a Beccaccia agriturismo tulajdonosa által üzemeltetett Trattoria dal Checo-t ajánljuk.

100 évvel ezelőtt ezen a lenyűgöző vidéken zajlottak az első világháború véres harcai, aminek az emlékét ma számos emlékhely őrzi. A Monarchia hadseregében különböző nemzetiségű katonák harcoltak, de egyik helyen se volt jellemző, hogy kizárólag magyarok lettek volna, hiszen a Magyar Királyság területéről kiegészített ezredek legénysége sok esetben nemzetiségileg is kevert volt. Ennek ellenére a Doberdó vidékén a magyar nemzetiségűek aránya kiemelkedően magas volt, így a térség a magyarok számára kiemelkedően fontos történelmi helyszínné vált.

Az első világháború harcai közepette a halottakat nem mindig sikerült rendesen eltemetni, de ha a bajtársaknak sikerült a frontvonal mögé vinni a holttesteket, akkor ezeket olyan kisebb katonatemetőkben helyezték nyugalomba, mint amilyen Solkanban is található (lásd balra). Ide úgy jutunk el, hogy az északi végénél, a Sabotin hegy felé vezető Isonzó híd felől közelítjük meg a települést, majd az első lehetőségnél balra fordulunk. Pár házzal arrébb vissza is jutottunk a korábbi viadukt alá, ahol érdemes leparkolni, majd a modern temető után tovább sétálni a vasútvonalig, aminek a túlsó oldalán található a régi temető. Itt azok a katonák nyugszanak, akik Goriziáért, régi nevén Görzért küzdöttek 1915-ben és 1916-ban. A kis temetőben körülbelül 2000 katona nyugszik, pontos számuk ismeretlen. Amikor az olaszok elfoglalták a Monarchiától a területet, akkor ők is temettek ide, a Monarchia halottait pedig nem bolygatták. A caporettói áttörés után, amikor újra a Monarchia kezébe került, akkor meg az olasz hősi halottak nyughelyének nem esett bántódása. A magyar halottak sírkövein – mint szinte minden temetőben – nemzeti színű szalagokat helyeznek el az erre járó megemlékezők.

Nagyobb, és ezúttal olasz területen található temető a foglianói. A szépen gondozott sírkertben több mint tizennégyezer első világháborús hősi halottat temettek el, ezúttal kizárólag a Monarchia katonáit. A solkanihoz hasonlóan az azonosított halottak sírját kicsi lekerekített fejfák jelölik, és a kert főhelyén található a hétezer ismeretlen katona csontját fedő sírkőlap. A temető akkor vált világszerte ismertté, amikor Ferenc pápa ide, vagyis a legyőzött katonák temetőjébe, és nem Redipugliába, az olaszok végső nyughelyére látogatott el először 2014 szeptemberében. Fogliano és Redipuglia összeépült, egy települést képez. A redipugliai emlékmű lényegében a Monte Sei Busi lankáira épült, vagyis a tulajdonképpeni Doberdó nyugati szélén található.

Az itt található, 1938-ban felavatott osszárium Európa legnagyobb katonai emlékhelye, amely több mint százezer katona nyughelye. Az impozáns építmény a fasiszta Olaszország egyik jellegzetes alkotása, ahova több kisebb katonatemető felszámolása után gyűjtötték össze a halottakat. A 22 fokos nagy márványlépcső egy hatalmas hadsereget szimbolizál. Előtte nyugszik Aosta hercege, a 3. olasz hadsereg parancsnoka, illetve további öt tábornok társa. A lépcsőfokok közé 39 857 elesett olasz katona nevét vésték, a messziről is jól látható „Presente” szóval együtt, ami arra vezethető vissza, hogy az esti névsorolvasáskor az aznap elesett katonák nevében is azt mondták a többiek, hogy : „Presente!”, vagyis „Jelen!” Ezen felül a lépcsősor tetején 60 330 ismeretlen olasz katona holtestét helyezték el. Az ismert halottak között egy 21 éves nő is található, akinek az első sorban könnyen azonosíthatjuk a sírját, ugyanis egy nagy keresztet véstek rá (Margherita Kaiser Parodi vöröskeresztes ápolónő volt, aki a spanyolnátha miatt halt meg 1918-ban).

A műemléket az úttól elválasztó lánc is érdekes, mivel ez eredetileg a Monarchia SMS Triglav nevű torpedórombolójának volt a horgonylánca. A hajót a békeszerződés értelmében Olaszország kapta meg, és Grado néven szolgált tovább – 1929-től már torpedónaszádként – egészen 1937-es szétbontásáig.

Az út túloldalán, a műemlékkel szemben található az 1971-ben alapított 3. hadsereg múzeuma, amely áttekintést nyújt ezen hadszíntér eseményeiről. A belépés ingyenes, nyitva tartás az alábbiak szerint alakul:

– október 1. – március 14. között hétfőn, vasárnap és ünnepnapokon zárva, keddtől szombatig 9.00-12.00, 14.00-17.00 között látogatható;

– március 15. – szeptember 30. között hétvégén és ünnepnapokon 9.00-12.30, 13.30-18.00, keddtől péntekig pedig 9.00-12.00, 14.00-17.00 között várja a látogatókat.

A kiállított fegyvergyűjtemény mellett topográfiai kiállítást is megnézhetünk, de vannak itt egyenruhák, különböző katonai tárgyak és munkaeszközök is. Múzeumpedagógiailag nem képvisel túl nagy értéket, de a tárlat gazdag, így a tartalom kompenzálja a formai problémákat. Természetesen kizárólag olasz nyelvű feliratokra számítsunk: a két, vagy többnyelvű információs táblák csak a nagyobb helyekre jellemzőek Olaszországban.

Gorizia felé vagy az Isonzó mentén haladunk, vagy átszeljük a Doberdót. Mi az utóbbit javasoljuk. Több lehetőség is van, hogy felmenjünk San Martino del Carso településhez, ahova mindenképpen érdemes elmenni. Itt az I. világháború emlékét egy kicsi, de annál tartalmasabb múzeum őrzi, amelyet Karszti Barlangász Csoport önkéntesei gondoznak. A múzeum 2007 nyarán nyitotta meg kapuit. Látogatása ingyenes, a fenntartását a helyben beszerezhető kiadványok árából oldják meg. Szombaton 14.00-től 17.00-ig, vasárnap 10.00-12.00 és 14.00-17.00 között látogatható, de előzetes egyeztetés esetén máskor is kinyitják. A cím és az elérhetőségek:

Via Zona Sacra, San Martino del Carso

Tel. +39 338 2626267 - +39 340 5581378

info@museosanmartinodelcarso.it

A helyre belépve mintha visszaröpülnénk 100 évet. A kiállított tárgyak az itt fellelt kavernákból és egykori lövészárkokból kerültek elő. A tárlók tartalmát az egyesület tagjai újították fel, hogy a látogatók képet kapjanak az akkori történésekről. A gyűjteményben találhatunk különböző fegyvereket, lövedékeket (az első világháborúban használt legnagyobb, és igen ritka 420 mm átmérőjű lövedékből kettő is van), de a katonák személyes és mindennapi használati tárgyai közül is rengeteg került a kiállítás anyagába. Vannak itt a gránáthüvely vörösréz vezetőgyűrűjéből kézzel fabrikált karkötők, evőeszközök, tányérok, poharak, üvegek, konzervdobozok, kulacsok, lámpák, a szögesdrót átvágására alkalmas szerszámok, póznák, dróthálók, sisakok és még sorolhatnánk. A múzeumban többek között Márton Áron későbbi gyulafehérvári püspök doberdói frontszolgálatáról is olvashatunk, ezúttal többnyelvű tablókon, és a harcok dúlta vidéknek irodalmi emléket állító Giuseppe Ungaretti munkásságáról is megtudhatunk egyet s mást, illetve az 1915. június 29-ei gáztámadás se marad ki, amely az Isonzói-frontnak pont ezen a szakaszán szedte a legtöbb áldozatát.

San Martino del Carso határában, az úgynevezett Templomréten található az egyik azon négy emlékgúlából, amelyet a magyar királyi nagyváradi 4. honvéd gyalogezred katonái emeltek (a másik három a Monte San Michele északi lejtőjén, Nova Vas központjában és a Monte San Gabriele / Škabrijel déli lejtőjén található. Feliratuk egységesen: „A m. kir. 4. honv. gy. ezred dicsőséges harcai és elesett hősei emlékére”). Ezeket a nagyváradiak parancsnokának, Kratochvil Károly ezredesnek a kezdeményezésére emelték 1918 tavaszán azokon a helyen, ahol az ezred a legvéresebb harcait vívta.

Következő állomásunk a Monte San Michele. Az első világháború után az olasz törvényhozás egyedi védettséget biztosított négy olyan első világháborús területnek, amely különleges jelentőséggel bírt az ott folyó első világháborús harcok miatt: a trentói frontszakaszon a Monte Grappának és a Monte Pasubiónak; az isonzói frontszakaszon pedig a Monte Sabotinónak és a Monte San Michelének. Ezeket a területeket változatlan állapotban kell fenntartani, és csak nagyon komoly engedélyeztetési eljárást követően lehet bármit is változtatni rajtuk. Sajnos ez nem akadályozta meg, hogy a Monte San Michelére egy rettentően csúnya átjátszó állomást is emeljenek, de ezt és a kis helyi múzeum épületét leszámítva minden olyan, mint amilyen az első világháborúban volt.

A kis múzeum október 1-jétől március 27-ig keddtől vasárnapig 9.00-13.00 és 14.00-16.00 között, április 1-jétől szeptember 30-ig keddtől vasárnapig 9.30-12.30 és 16.00-19.00 között látogatható, és nemrégiben teljesen megújult. Az évtizedekig magára hagyatott korszerűtlen tárlat 2018. június 29-én, az 1916-os gáztámadás 102. évfordulója alkalmából újjászületett. Csupán három teremről van szó, de a virtuális valóság nyújtotta lehetőségeket kiaknázva a legkorszerűbb technikák felhasználásával mutatják be milyen volt a lövészárokban tartózkodó katona számára egy ellenséges támadás, vagy bekukkanthatunk egy korabeli hadikórházba, és így tovább. Mindenképpen érdemes megnézni, ha arra járunk. Emellett igazán érdekesek a hegy oldalában kialakított ágyúállások (önállóan, vagy vezetéssel látogatható, a belépőjegyet a kis múzeumban kell megvásárolni. Lehet csak a múzeumra, csak az ágyúállásokra és csak a virtuális valóságra is jegyet venni, az utóbbi kb. 20 percig tart), a hegy oldalában jelenleg lezárt Lukachich kaverna, a Schönburg alagút, és a hegy csúcsán található emlékművek. Ezek között különlegesen fontos a háborúban épített szikla emlékmű, amelyen az alábbi felirat olvasható: „Ezen a helyen olaszok és magyarok hősként harcolva testvérek lettek a halálban”. Ezt nem sokkal azután emelték az olaszok, hogy a Monarchia csapatai kiürítették a Doberdót 1916 augusztusában. A műemlék tájolása a propaganda eredménye, ugyanis a felirat a Monarchia új állásaiból is látható volt.

Természetesen ezen kívül sok-sok egyéb emlékműre bukkanhatunk itt, az egyik utat eleve Percorso dei cippi-nek, vagyis az emlékoszlopok útvonalának hívják. Ezek főleg olasz vonatkozásúak, de ha elkalandozunk, akkor magyar feliratokra is bukkanhatunk. Lásd például az úgynevezett "honvéd barlangot". A túraútvonalakat elég jól kitáblázták, így minden komolyabb előkészület nélkül is elindulhatunk rajtuk, akár csak egy jó egészségügyi sétára.

Ami a kilátást illeti, a Monte San Micheléről is csodálatos panoráma tárul elénk, ugyanis ráláthatunk a Doberdó-fennsíkra, a Júliai-Alpokra és az Isonzó völgyére. Messzire kimagaslik a cerjei kilátó, elég feltűnőek a monfalconei hajóépítő üzemek, és a teljes görzi medencét beláthatjuk innen.

Nem messze innen, a doberdói fennsík keleti részén, a Monte San Michele déli lejtőin és még olasz területen található a Visintini nevű kis falucska, ahol egy újabb magyar emlékhely található (lásd balra). A Magyar Kápolna építését még 1918 januárjában kezdték meg, de a munkálatok félbemaradtak. Évtizedekig gazdasági épületként használták, viszont 1992-től újra felfigyeltek rá a magyarok, és a helyreállítási munkálatok végeztével 2009. május 29-én Sólyom László köztársasági elnök, illetve Tömböl László vezérkari főnök jelenlétében ünnepélyesen felavatták.

Visintinitől csak pár kilométerre található a Segeti tábor. A Trieszt-Gorizia főúton elindulunk Gorizia irányába, majd az első lehetőségnél lehajtunk jobbra. Itt lehet átmenni a már szlovén területen található Lokvicába. A település pár házból áll. Mi átvágunk rajta, és balra tartva a cerjei kilátó felé megyünk. Már a településen túl egy tábla mutatja, hogy jobbra van Borojević széke (lásd balra fent). Ha követjük ezt a jelzést, akkor egy rövidebb földút után elérkezünk ahhoz, ami megmaradt a Segeti táborból.

Tárgyi emlékek utalnak arra, hogy az ütközetek mellett a frontvonal mögött jutott lehetőség pihenésre is. Egy-egy csata között ugyanis a katonáknak próbáltak lehetőséget biztosítani, hogy felfrissüljenek. Ebből a célból a várakozó, tartalékban lévő katonákat a településekhez közeli dolinákban felállított sátrakba vonták vissza, ami táborból lassan egy kisvárossá alakult. Ilyen volt a Segeti tábor is. A területen kápolnákat, imaházat építettek. A katonák kikapcsolódása érdekében játszóterületet is építettek: volt körhinta, kuglipálya, mozi. Hogy a kultúrát se mellőzzék, könyvtárba is járhattak a tábor lakói.

Miután a frontvonal túl közel került a táborhoz, és ez nem volt többé alkalmas a frontvonalból kivont egységek pihentetésére, a Monarchia csapatai robbantották fel a helyet, hogy az olaszok ne tudják felhasználni.

A tábor főútja, a József főherceg útja maradt meg. Ezen haladunk, amikor megérkezünk József főherceg emlékművéhez (lásd jobbra fent), és a lehajtónál reklámozott Borojević székéhez. József főherceg a Habsburg család úgynevezett magyar, nádori ágából származott, és a Monarchia egyik kiemelkedő katonai vezetőjeként harcolta végig az első világháborút. Ezt követően több alkalommal is betöltött politikai tisztséget, majd végül a második világháború után emigrációban halt meg. Svetozar Borojević az Isonzo-hadsereg, későbbi nevén a Borojević hadsereg, és végül hadseregcsoport parancsnoka volt, akit a sikeres, kitartó védekezése miatt az Isonzó oroszlánjaként is emlegettek. A kőből faragott trónt a katonái készítették neki, de nincs bizonyíték arra, hogy valaha is ült volna benne.

Amint visszatérünk a Lokvica-Cerje útra, és tovább haladunk a betonúton, elérkezünk a cerjei kilátóhoz., hivatalos nevén a „Szlovén föld védőinek az emlékművéhez”. A tornyot 2002-ben kezdték el építeni, és a szlovén területet érintő konfliktusok múzeumaként működik. Az alagsorban időszaki kiállításokat rendeznek, de a benne található állandó kiállítás máig nem készült el. Számunkra az Isonzói-front eseményeit bemutató interaktív terem, és a teraszról nyíló fantasztikus panoráma tetszett leginkább, ugyanis innen kiválóan belátható a goriziai medence. A cerjei toronnyal pont szembe található az oslaviai osszárium (amely a rossz nyelvek szerint olyan, mint egy fehér siló). Aki ide elmegy, az nézze meg az osszárium előtt található két ágyút: ezeket a győri ágyúgyárban készítették, és Magyarországon egy se maradt meg belőlük. Olaszországba háborús zsákmányként kerültek, és itt is csak nagyon kevés példány maradt fenn belőlük.

Az oslaviai emlékhely - Redipugliához hasonlóan - az 1930-as évek második felének gyümölcse.  Piuma és Oslavia között található az úgynevezett 153-as magaslaton. Ghino Venturi tervezte a sarkain bástyákkal megerősített háromszögként, aminek a közepén egy üvegtetős hengert találunk (a már korábban emlegetett silót). A torony és a bástyák jelentik a csontkamrát, ezeket a legalsó szinten fedett folyosók kötik össze. Itt 57.201 olasz (ebből 20.761 főt azonosítottak) és 539 osztrák-magyar (ebből 138 fő neve ismert) hősi halott nyugszik. A központi torony őrzi az ismert, és a szélső bástyák pedig az ismeretlen halottak csontjait. A központi alagsori helység közepén egy fekete márvány koporsóba 13 olyan személy maradványai kerültek, akiket az olasz katonai érdemérem arany fokozatával tüntettek ki. Az emlékhelytől balra, egy külön emelvényen található a Chiara fogadalmi harang, amit 1959. november 4-én állítottak fel, hogy vecsernyekor az elesettekért szóló imára szólítsa fel az élőket. Ezt közadakozásból készítették, amihez főleg az olaszországi volt frontharcosok és hadirokkantak járultak hozzá.

Ha már Oslaviánál járunk, akkor érdemes bemenni Goriziába is. A várost súlyos károk érték az első világháború során. A helyreállítást viszont úgy értelmezték, mint annak a bizonyítékát, hogy Olaszország megfelelően megbecsüli az új területeket, így nagyon sok pénzből ugyan, de szinte teljesen eltüntették a háborús nyomokat. A goriziai vár és várnegyed (benne egy jelentősebb első világháborús múzeummal) még Olaszországban található, de a túloldalon már Szlovénia van. A második világháború után ugyanis úgy húzták meg a határt, hogy a goriziai vasútállomás Jugoszláviához tartozzon.

Nova Goricában is van érdekesség: X. Károly francia király, miután az 1830. júliusi forradalomban elveszítette trónját, több európai államban is megfordult, és 1836-ban Goriziában érte a halál. Ebből kifolyólag őt és közvetlen családtagjait is a goriziai, most már nova goricai kapucinus kolostorban temették el. Ezt is könnyen megtalálhatjuk: arról az útról kell elkanyarodni a kolostor felé, amely a nova goricai kollégium felé vezet. Csupán a Bourbon-kripta feliratot kell követni.

Aki igazán jól megmaradt árok és kaverna-rendszert szeretne látni, az semmiképpen se hagyja ki a Gorizia / Nova Gorica fölé magasló Sabotin hegyet. Itt a Bogdan Potokar által üzemeltetett Béke Parkja fogadja a látogatót, aki elé megdöbbentő látvány tárul: a hegy megtekintése során betekintést nyerünk abba, hogy a nagy küzdelmek mellett miként alakították ki az életüket a tisztek, a honvédek. Itt ugyanis láthatunk mosakodó helyeket, tiszti és legénységi hálókörleteket, fegyverjavító műhelyet, megfigyelő és tüzérségi állásokat. Aki pedig megéhezik, az a hegyen meleg és hideg ételt is tud venni, mivel a fenntartó egy éttermet és egy bárt is üzemeltet. 2018. szeptember elején nyílt meg a Sabotin külön múzeuma. Itt az egyik terem a központi hatalmakkal foglalkozik, a másik pedig az antanttal. Pár apróságot, például az egyenruhákat leszámítva szinte minden kiállított tárgy a Sabotinról származik. Hamarosan lesz egy harmadik része is a tárlatnak, ami a hegy élővilágát mutatja be, de még nem fejeződött be az erre a célra szánt helység kialakítása.

A Sabotinról mesés a kilátás nemcsak a szemben található Monte Santóra, avagy Sveta Gorára, hanem a régi solkani vasúti hídra is. Ez a 219,7 méter hosszú viadukt a világ leghosszabb kőhídja, egyben a világ leghosszabb vasúti kőhídja. 1906. július 19-én adták át a forgalomnak, majd 1916. augusztus 8-án a Monarchia visszavonuló csapatai robbantották fel. A híd 1917-es visszafoglalását követően a hídcsonkok mellé egy acélszerkezetet emeltek, majd az első világháborút követően az olaszoknak ítélték, akik az eredetihez hasonlóan kőtömbökből építették újjá. Szimbolikusan 1927. augusztus 8-át választották, hogy ez legyen az a nap, amikor átgördül a véglegesnek gondolt létesítményen az első vonat.

Ami a további információszerzést illeti: a kobaridi Pot Miru [Béke Ösvénye] alapítvány pár éve magyar egyesületek és a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum közreműködésével magyarította a turistatérképét, amelyet a legtöbb környező múzeumban megtalálunk és ingyenesen, vagy jelképes összegért elvihetünk. Emellett ugyanezen együttműködés eredményeképpen magyarul is megjelent az egyesület útikönyve, ami valójában a korábban említett térkép részletesebb változata. Emellett a Monte San Michele múzeumában a goriziai térségre vonatkozólag találtunk egy másik magyar nyelvű térképet is, amely csak a doberdói térségre vonatkozik, de a turista látványosságokon kívül a parkolókat, szálláshelyeket, étkezési és túrázási lehetőségeket is mutatja. Ennyi segítséggel és minimális idegen-nyelvismerettel bárki könnyedén nekiindulhat egy ilyen túrának, amit akár egyedül is könnyen meg lehet szervezni, és valósítani.
Mi örökre a szívünkbe zártuk a hely szépségét és történelmi múltját. Ha arra jártok, vigyetek ti is egy szál virágot, nemzetiszínű szalagot, s pár pillanatra gondoljatok a környéken harcolt katonák tízezreire. Legyenek azok magyarok, osztrákok, csehek, horvátok, olaszok, románok, szlovákok vagy szlovénok. 

Itt találtok további képeket a Monte San Micheléről.
Itt a Sabotinról.
Itt Redipugliáról.
Itt pedig az oslaviai emlékhelyről.

További első világháború helyek a Doberdón és a Comeni-fennsíkon.

Ha Tolmin felé haladunk, akkor áthaladunk Kanal településen.

Íme pár kedvcsináló fotó a Mrzli Vrh csúcsához.

Ez pedig a javorcai Szentélek-emléktemplom.
Akit pedig a környező természet szépségei érdekelnek, annak íme kedvcsinálónak az Isonzo torkolatvidékének élővilága.
Nem utolsósorban a közeli Aquileiában is találunk első világháborús emlékeket, így ide is érdemes elmenni.