Az első világháború emlékhelyei Gorizia környékén

Doberdó a magyar köztudatban egy olyan területet jelöl, ahol az első világháború véres csatái zajlottak. Földrajzilag ez az adriai karsztvidék egyik jól körülírható magaslatát jelöli, amelyet a Monte Sei Busi, az Isonzó alsó folyása, a Vippach folyó és Monfalcone mellett az Adriai-tenger közvetlen partvidéke határol. Az utóbbi években egyre népszerűbb nosztalgiajárat, az Isonzó-expressz egyre több magyarral ismertette meg az első világháború ezen helyszínét, de még biztosan többen vannak, akik el kívánnak jutni ide, így próbálunk segíteni nekik pár ötlettel, hogy könnyebben meg tudják szervezni útjukat.

A térség legfontosabb városa Gorizia, illetve ennek szlovén része: Nova Gorica. Az útviszonyok kiválóak. Aki az autópályát kedveli, annak Postojna után az A1-es autópálya razdrtói lehajtójánál kell rátérni a goriziai/nova goricai kétszer kétsávos gyorsforgalmi útra, amely egyenesen a célhoz visz bennünket. Aki a vadregényes tájakat is meg szeretné csodálni, annak inkább azt javasoljuk, hogy a ljubljanai körgyűrűn ne Trieszt és Koper felé, hanem az A2-es autópályán Jesenice felé tartson. Ezt követően a 201-es főúton kell még továbbmenni Kranjska Goráig, majd kitárul előttünk a Vršič-hágó. Ezt rossz idő esetén lezárják, így mindig érdemes előre érdeklődni, hogy járható-e, mielőtt nekivágunk. A hágó után a Bovec-Kobarid-Volče-Kanal ob Soči-Solkan útvonalon jutunk el az Isonzó völgyében a célpontunkhoz. Megéri, szép időben csodálatos!

Közkedvelt szállás szlovén területen a nova goricai kollégium: a Dijaški dom Nova Gorica. Itt két ágyas szobák vannak, két szobánként egy közös fürdővel. Az étkezés bőséges, a hely tiszta, az árak nagyon gazdaságosak. Olasz területen a kedvencünk a La Beccaccia diSgubin Nadia nevű agriturismo, vagyis vidéki turisztikai szállás. Itt többféle apartmant találunk, és körülbelül 20 fő fér el különféle kombinációkban. Az árak abszolút megfizethetőek, a helyszín mesés, illetve a tulajdonos nagyon kedves és segítőkész.

Aki viszont a szállodai jellegű szolgáltatást kedveli, annak a Solkan határában található Primulát, vagy a Solkan központjában található Hotel Sabotin-t ajánljuk. A Primulában nincs igazi reggeli, a Hotel Sabotin viszont egy hagyományos szálloda, színvonalas szolgáltatással.

Apropó, étel: aki szereti, az a tengeri herkentyűs fogásokat a solkani „Pizzerija Soča”-ban (Trg Jožeta Srebrniča 9, 5250 Solkan, Szlovénia) kóstolja meg, a vadételek terén pedig a Beccaccia agriturismo tulajdonosa által üzemeltetett Trattoria dal Checo-t ajánljuk.

100 évvel ezelőtt ezen a lenyűgöző vidéken zajlottak az első világháború véres harcai, aminek az emlékét ma számos emlékhely őrzi. A Monarchia hadseregében különböző nemzetiségű katonák harcoltak, de egyik helyen se volt jellemző, hogy kizárólag magyarok lettek volna, hiszen a Magyar Királyság területéről kiegészített ezredek legénysége sok esetben nemzetiségileg is kevert volt. Ennek ellenére a Doberdó vidékén a magyar nemzetiségűek aránya kiemelkedően magas volt, így a térség a magyarok számára kiemelkedően fontos történelmi helyszínné vált.

Az első világháború harcai közepette a halottakat nem mindig sikerült rendesen eltemetni, de ha a bajtársaknak sikerült a frontvonal mögé vinni a holttesteket, akkor ezeket olyan kisebb katonatemetőkben helyezték nyugalomba, mint amilyen Solkanban is található (lásd balra). Ide úgy jutunk el, hogy az északi végénél, a Sabotin hegy felé vezető Isonzó híd felől közelítjük meg a települést, majd az első lehetőségnél balra fordulunk. Pár házzal arrébb vissza is jutottunk a korábbi viadukt alá, ahol érdemes leparkolni, majd a modern temető után tovább sétálni a vasútvonalig, aminek a túlsó oldalán található a régi temető. Itt azok a katonák nyugszanak, akik Goriziáért, régi nevén Görzért küzdöttek 1915-ben és 1916-ban. A kis temetőben körülbelül 2000 katona nyugszik, pontos számuk ismeretlen. Amikor az olaszok elfoglalták a Monarchiától a területet, akkor ők is temettek ide, a Monarchia halottait pedig nem bolygatták. A caporettói áttörés után, amikor újra a Monarchia kezébe került, akkor meg az olasz hősi halottak nyughelyének nem esett bántódása. A magyar halottak sírkövein – mint szinte minden temetőben – nemzeti színű szalagokat helyeznek el az erre járó megemlékezők.

Nagyobb, és ezúttal olasz területen található temető a foglianói. A szépen gondozott sírkertben több mint tizennégyezer első világháborús hősi halottat temettek el, ezúttal kizárólag a Monarchia katonáit. A solkanihoz hasonlóan az azonosított halottak sírját kicsi lekerekített fejfák jelölik, és a kert főhelyén található a hétezer ismeretlen katona csontját fedő sírkőlap. A temető akkor vált világszerte ismertté, amikor Ferenc pápa ide, vagyis a legyőzött katonák temetőjébe, és nem Redipugliába, az olaszok végső nyughelyére látogatott el először 2014 szeptemberében. Fogliano és Redipuglia összeépült, egy települést képez. A redipugliai emlékmű lényegében a Monte Sei Busi lankáira épült, vagyis a tulajdonképpeni Doberdó nyugati szélén található.

Az itt található, 1938-ban felavatott osszárium Európa legnagyobb katonai emlékhelye, amely több mint százezer katona nyughelye. Az impozáns építmény a fasiszta Olaszország egyik jellegzetes alkotása, ahova több kisebb katonatemető felszámolása után gyűjtötték össze a halottakat. A 22 fokos nagy márványlépcső egy hatalmas hadsereget szimbolizál. Előtte nyugszik Aosta hercege, a 3. olasz hadsereg parancsnoka, illetve további öt tábornok társa. A lépcsőfokok közé 39 857 elesett olasz katona nevét vésték, a messziről is jól látható „Presente” szóval együtt, ami arra vezethető vissza, hogy az esti névsorolvasáskor az aznap elesett katonák nevében is azt mondták a többiek, hogy : „Presente!”, vagyis „Jelen!” Ezen felül a lépcsősor tetején 60 330 ismeretlen olasz katona holtestét helyezték el. Az ismert halottak között egy 21 éves nő is található, akinek az első sorban könnyen azonosíthatjuk a sírját, ugyanis egy nagy keresztet véstek rá (Margherita Kaiser Parodi vöröskeresztes ápolónő volt, aki a spanyolnátha miatt halt meg 1918-ban).

A műemléket az úttól elválasztó lánc is érdekes, mivel ez eredetileg a Monarchia SMS Triglav nevű torpedórombolójának volt a horgonylánca. A hajót a békeszerződés értelmében Olaszország kapta meg, és Grado néven szolgált tovább – 1929-től már torpedónaszádként – egészen 1937-es szétbontásáig.

Az út túloldalán, a műemlékkel szemben található az 1971-ben alapított 3. hadsereg múzeuma, amely áttekintést nyújt ezen hadszíntér eseményeiről. A belépés ingyenes, nyitva tartás az alábbiak szerint alakul:

– október 1. – március 14. között hétfőn, vasárnap és ünnepnapokon zárva, keddtől szombatig 9.00-12.00, 14.00-17.00 között látogatható;

– március 15. – szeptember 30. között hétvégén és ünnepnapokon 9.00-12.30, 13.30-18.00, keddtől péntekig pedig 9.00-12.00, 14.00-17.00 között várja a látogatókat.

A kiállított fegyvergyűjtemény mellett topográfiai kiállítást is megnézhetünk, de vannak itt egyenruhák, különböző katonai tárgyak és munkaeszközök is. Múzeumpedagógiailag nem képvisel túl nagy értéket, de a tárlat gazdag, így a tartalom kompenzálja a formai problémákat. Természetesen kizárólag olasz nyelvű feliratokra számítsunk: a két, vagy többnyelvű információs táblák csak a nagyobb helyekre jellemzőek Olaszországban.

Gorizia felé vagy az Isonzó mentén haladunk, vagy átszeljük a Doberdót. Mi az utóbbit javasoljuk. Több lehetőség is van, hogy felmenjünk San Martino del Carso településhez, ahova mindenképpen érdemes elmenni. Itt az I. világháború emlékét egy kicsi, de annál tartalmasabb múzeum őrzi, amelyet Karszti Barlangász Csoport önkéntesei gondoznak. A múzeum 2007 nyarán nyitotta meg kapuit. Látogatása ingyenes, a fenntartását a helyben beszerezhető kiadványok árából oldják meg. Szombaton 14.00-től 17.00-ig, vasárnap 10.00-12.00 és 14.00-17.00 között látogatható, de előzetes egyeztetés esetén máskor is kinyitják. A cím és az elérhetőségek:

Via Zona Sacra, San Martino del Carso

Tel. +39 338 2626267 - +39 340 5581378

info@museosanmartinodelcarso.it

A helyre belépve mintha visszaröpülnénk 100 évet. A kiállított tárgyak az itt fellelt kavernákból és egykori lövészárkokból kerültek elő. A tárlók tartalmát az egyesület tagjai újították fel, hogy a látogatók képet kapjanak az akkori történésekről. A gyűjteményben találhatunk különböző fegyvereket, lövedékeket (az első világháborúban használt legnagyobb, és igen ritka 420 mm átmérőjű lövedékből kettő is van), de a katonák személyes és mindennapi használati tárgyai közül is rengeteg került a kiállítás anyagába. Vannak itt a gránáthüvely vörösréz vezetőgyűrűjéből kézzel fabrikált karkötők, evőeszközök, tányérok, poharak, üvegek, konzervdobozok, kulacsok, lámpák, a szögesdrót átvágására alkalmas szerszámok, póznák, dróthálók, sisakok és még sorolhatnánk. A múzeumban többek között Márton Áron későbbi gyulafehérvári püspök doberdói frontszolgálatáról is olvashatunk, ezúttal többnyelvű tablókon, és a harcok dúlta vidéknek irodalmi emléket állító Giuseppe Ungaretti munkásságáról is megtudhatunk egyet s mást, illetve az 1915. június 29-ei gáztámadás se marad ki, amely az Isonzói-frontnak pont ezen a szakaszán szedte a legtöbb áldozatát.

San Martino del Carso határában, az úgynevezett Templomréten található az egyik azon négy emlékgúlából, amelyet a magyar királyi nagyváradi 4. honvéd gyalogezred katonái emeltek (a másik három a Monte San Michele északi lejtőjén, Nova Vas központjában és a Monte San Gabriele / Škabrijel déli lejtőjén található. Feliratuk egységesen: „A m. kir. 4. honv. gy. ezred dicsőséges harcai és elesett hősei emlékére”). Ezeket a nagyváradiak parancsnokának, Kratochvil Károly ezredesnek a kezdeményezésére emelték 1918 tavaszán azokon a helyen, ahol az ezred a legvéresebb harcait vívta.

Következő állomásunk a Monte San Michele. Az első világháború után az olasz törvényhozás egyedi védettséget biztosított négy olyan első világháborús területnek, amely különleges jelentőséggel bírt az ott folyó első világháborús harcok miatt: a trentói frontszakaszon a Monte Grappának és a Monte Pasubiónak; az isonzói frontszakaszon pedig a Monte Sabotinónak és a Monte San Michelének. Ezeket a területeket változatlan állapotban kell fenntartani, és csak nagyon komoly engedélyeztetési eljárást követően lehet bármit is változtatni rajtuk. Sajnos ez nem akadályozta meg, hogy a Monte San Michelére egy rettentően csúnya átjátszó állomást is emeljenek, de ezt és a kis helyi múzeum épületét leszámítva minden olyan, mint amilyen az első világháborúban volt.

A kis múzeum október 1-jétől március 27-ig keddtől vasárnapig 9.00-13.00 és 14.00-16.00 között, április 1-jétől szeptember 30-ig keddtől vasárnapig 9.30-12.30 és 16.00-19.00 között látogatható, és nemrégiben teljesen megújult. Az évtizedekig magára hagyatott korszerűtlen tárlat 2018. június 29-én, az 1916-os gáztámadás 102. évfordulója alkalmából újjászületett. Csupán három teremről van szó, de a virtuális valóság nyújtotta lehetőségeket kiaknázva a legkorszerűbb technikák felhasználásával mutatják be milyen volt a lövészárokban tartózkodó katona számára egy ellenséges támadás, vagy bekukkanthatunk egy korabeli hadikórházba, és így tovább. Mindenképpen érdemes megnézni, ha arra járunk. Emellett igazán érdekesek a hegy oldalában kialakított ágyúállások (önállóan, vagy vezetéssel látogatható, a belépőjegyet a kis múzeumban kell megvásárolni. Lehet csak a múzeumra, csak az ágyúállásokra és csak a virtuális valóságra is jegyet venni, az utóbbi kb. 20 percig tart), a hegy oldalában jelenleg lezárt Lukachich kaverna, a Schönburg alagút, és a hegy csúcsán található emlékművek. Ezek között különlegesen fontos a háborúban épített szikla emlékmű, amelyen az alábbi felirat olvasható: „Ezen a helyen olaszok és magyarok hősként harcolva testvérek lettek a halálban”. Ezt nem sokkal azután emelték az olaszok, hogy a Monarchia csapatai kiürítették a Doberdót 1916 augusztusában. A műemlék tájolása a propaganda eredménye, ugyanis a felirat a Monarchia új állásaiból is látható volt.

Természetesen ezen kívül sok-sok egyéb emlékműre bukkanhatunk itt, az egyik utat eleve Percorso dei cippi-nek, vagyis az emlékoszlopok útvonalának hívják. Ezek főleg olasz vonatkozásúak, de ha elkalandozunk, akkor magyar feliratokra is bukkanhatunk. Lásd például az úgynevezett "honvéd barlangot". A túraútvonalakat elég jól kitáblázták, így minden komolyabb előkészület nélkül is elindulhatunk rajtuk, akár csak egy jó egészségügyi sétára.

Ami a kilátást illeti, a Monte San Micheléről is csodálatos panoráma tárul elénk, ugyanis ráláthatunk a Doberdó-fennsíkra, a Júliai-Alpokra és az Isonzó völgyére. Messzire kimagaslik a cerjei kilátó, elég feltűnőek a monfalconei hajóépítő üzemek, és a teljes görzi medencét beláthatjuk innen.

Nem messze innen, a doberdói fennsík keleti részén, a Monte San Michele déli lejtőin és még olasz területen található a Visintini nevű kis falucska, ahol egy újabb magyar emlékhely található (lásd balra). A Magyar Kápolna építését még 1918 januárjában kezdték meg, de a munkálatok félbemaradtak. Évtizedekig gazdasági épületként használták, viszont 1992-től újra felfigyeltek rá a magyarok, és a helyreállítási munkálatok végeztével 2009. május 29-én Sólyom László köztársasági elnök, illetve Tömböl László vezérkari főnök jelenlétében ünnepélyesen felavatták.

Visintinitől csak pár kilométerre található a Segeti tábor. A Trieszt-Gorizia főúton elindulunk Gorizia irányába, majd az első lehetőségnél lehajtunk jobbra. Itt lehet átmenni a már szlovén területen található Lokvicába. A település pár házból áll. Mi átvágunk rajta, és balra tartva a cerjei kilátó felé megyünk. Már a településen túl egy tábla mutatja, hogy jobbra van Borojević széke (lásd balra fent). Ha követjük ezt a jelzést, akkor egy rövidebb földút után elérkezünk ahhoz, ami megmaradt a Segeti táborból.

Tárgyi emlékek utalnak arra, hogy az ütközetek mellett a frontvonal mögött jutott lehetőség pihenésre is. Egy-egy csata között ugyanis a katonáknak próbáltak lehetőséget biztosítani, hogy felfrissüljenek. Ebből a célból a várakozó, tartalékban lévő katonákat a településekhez közeli dolinákban felállított sátrakba vonták vissza, ami táborból lassan egy kisvárossá alakult. Ilyen volt a Segeti tábor is. A területen kápolnákat, imaházat építettek. A katonák kikapcsolódása érdekében játszóterületet is építettek: volt körhinta, kuglipálya, mozi. Hogy a kultúrát se mellőzzék, könyvtárba is járhattak a tábor lakói.

Miután a frontvonal túl közel került a táborhoz, és ez nem volt többé alkalmas a frontvonalból kivont egységek pihentetésére, a Monarchia csapatai robbantották fel a helyet, hogy az olaszok ne tudják felhasználni.

A tábor főútja, a József főherceg útja maradt meg. Ezen haladunk, amikor megérkezünk József főherceg emlékművéhez (lásd jobbra fent), és a lehajtónál reklámozott Borojević székéhez. József főherceg a Habsburg család úgynevezett magyar, nádori ágából származott, és a Monarchia egyik kiemelkedő katonai vezetőjeként harcolta végig az első világháborút. Ezt követően több alkalommal is betöltött politikai tisztséget, majd végül a második világháború után emigrációban halt meg. Svetozar Borojević az Isonzo-hadsereg, későbbi nevén a Borojević hadsereg, és végül hadseregcsoport parancsnoka volt, akit a sikeres, kitartó védekezése miatt az Isonzó oroszlánjaként is emlegettek. A kőből faragott trónt a katonái készítették neki, de nincs bizonyíték arra, hogy valaha is ült volna benne.

Amint visszatérünk a Lokvica-Cerje útra, és tovább haladunk a betonúton, elérkezünk a cerjei kilátóhoz., hivatalos nevén a „Szlovén föld védőinek az emlékművéhez”. A tornyot 2002-ben kezdték el építeni, és a szlovén területet érintő konfliktusok múzeumaként működik. Az alagsorban időszaki kiállításokat rendeznek, de a benne található állandó kiállítás máig nem készült el. Számunkra az Isonzói-front eseményeit bemutató interaktív terem, és a teraszról nyíló fantasztikus panoráma tetszett leginkább, ugyanis innen kiválóan belátható a goriziai medence. A cerjei toronnyal pont szembe található az oslaviai osszárium (amely a rossz nyelvek szerint olyan, mint egy fehér siló). Aki ide elmegy, az nézze meg az osszárium előtt található két ágyút: ezeket a győri ágyúgyárban készítették, és Magyarországon egy se maradt meg belőlük. Olaszországba háborús zsákmányként kerültek, és itt is csak nagyon kevés példány maradt fenn belőlük.

Az oslaviai emlékhely - Redipugliához hasonlóan - az 1930-as évek második felének gyümölcse.  Piuma és Oslavia között található az úgynevezett 153-as magaslaton. Ghino Venturi tervezte a sarkain bástyákkal megerősített háromszögként, aminek a közepén egy üvegtetős hengert találunk (a már korábban emlegetett silót). A torony és a bástyák jelentik a csontkamrát, ezeket a legalsó szinten fedett folyosók kötik össze. Itt 57.201 olasz (ebből 20.761 főt azonosítottak) és 539 osztrák-magyar (ebből 138 fő neve ismert) hősi halott nyugszik. A központi torony őrzi az ismert, és a szélső bástyák pedig az ismeretlen halottak csontjait. A központi alagsori helység közepén egy fekete márvány koporsóba 13 olyan személy maradványai kerültek, akiket az olasz katonai érdemérem arany fokozatával tüntettek ki. Az emlékhelytől balra, egy külön emelvényen található a Chiara fogadalmi harang, amit 1959. november 4-én állítottak fel, hogy vecsernyekor az elesettekért szóló imára szólítsa fel az élőket. Ezt közadakozásból készítették, amihez főleg az olaszországi volt frontharcosok és hadirokkantak járultak hozzá.

Ha már Oslaviánál járunk, akkor érdemes bemenni Goriziába is. A várost súlyos károk érték az első világháború során. A helyreállítást viszont úgy értelmezték, mint annak a bizonyítékát, hogy Olaszország megfelelően megbecsüli az új területeket, így nagyon sok pénzből ugyan, de szinte teljesen eltüntették a háborús nyomokat. A goriziai vár és várnegyed (benne egy jelentősebb első világháborús múzeummal) még Olaszországban található, de a túloldalon már Szlovénia van. A második világháború után ugyanis úgy húzták meg a határt, hogy a goriziai vasútállomás Jugoszláviához tartozzon.

Nova Goricában is van érdekesség: X. Károly francia király, miután az 1830. júliusi forradalomban elveszítette trónját, több európai államban is megfordult, és 1836-ban Goriziában érte a halál. Ebből kifolyólag őt és közvetlen családtagjait is a goriziai, most már nova goricai kapucinus kolostorban temették el. Ezt is könnyen megtalálhatjuk: arról az útról kell elkanyarodni a kolostor felé, amely a nova goricai kollégium felé vezet. Csupán a Bourbon-kripta feliratot kell követni.

Aki igazán jól megmaradt árok és kaverna-rendszert szeretne látni, az semmiképpen se hagyja ki a Gorizia / Nova Gorica fölé magasló Sabotin hegyet. Itt a Bogdan Potokar által üzemeltetett Béke Parkja fogadja a látogatót, aki elé megdöbbentő látvány tárul: a hegy megtekintése során betekintést nyerünk abba, hogy a nagy küzdelmek mellett miként alakították ki az életüket a tisztek, a honvédek. Itt ugyanis láthatunk mosakodó helyeket, tiszti és legénységi hálókörleteket, fegyverjavító műhelyet, megfigyelő és tüzérségi állásokat. Aki pedig megéhezik, az a hegyen meleg és hideg ételt is tud venni, mivel a fenntartó egy éttermet és egy bárt is üzemeltet. 2018. szeptember elején nyílt meg a Sabotin külön múzeuma. Itt az egyik terem a központi hatalmakkal foglalkozik, a másik pedig az antanttal. Pár apróságot, például az egyenruhákat leszámítva szinte minden kiállított tárgy a Sabotinról származik. Hamarosan lesz egy harmadik része is a tárlatnak, ami a hegy élővilágát mutatja be, de még nem fejeződött be az erre a célra szánt helység kialakítása.

A Sabotinról mesés a kilátás nemcsak a szemben található Monte Santóra, avagy Sveta Gorára, hanem a régi solkani vasúti hídra is. Ez a 219,7 méter hosszú viadukt a világ leghosszabb kőhídja, egyben a világ leghosszabb vasúti kőhídja. 1906. július 19-én adták át a forgalomnak, majd 1916. augusztus 8-án a Monarchia visszavonuló csapatai robbantották fel. A híd 1917-es visszafoglalását követően a hídcsonkok mellé egy acélszerkezetet emeltek, majd az első világháborút követően az olaszoknak ítélték, akik az eredetihez hasonlóan kőtömbökből építették újjá. Szimbolikusan 1927. augusztus 8-át választották, hogy ez legyen az a nap, amikor átgördül a véglegesnek gondolt létesítményen az első vonat.

Ami a további információszerzést illeti: a kobaridi Pot Miru [Béke Ösvénye] alapítvány pár éve magyar egyesületek és a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum közreműködésével magyarította a turistatérképét, amelyet a legtöbb környező múzeumban megtalálunk és ingyenesen, vagy jelképes összegért elvihetünk. Emellett ugyanezen együttműködés eredményeképpen magyarul is megjelent az egyesület útikönyve, ami valójában a korábban említett térkép részletesebb változata. Emellett a Monte San Michele múzeumában a goriziai térségre vonatkozólag találtunk egy másik magyar nyelvű térképet is, amely csak a doberdói térségre vonatkozik, de a turista látványosságokon kívül a parkolókat, szálláshelyeket, étkezési és túrázási lehetőségeket is mutatja. Ennyi segítséggel és minimális idegen-nyelvismerettel bárki könnyedén nekiindulhat egy ilyen túrának, amit akár egyedül is könnyen meg lehet szervezni, és valósítani.
Mi örökre a szívünkbe zártuk a hely szépségét és történelmi múltját. Ha arra jártok, vigyetek ti is egy szál virágot, nemzetiszínű szalagot, s pár pillanatra gondoljatok a környéken harcolt katonák tízezreire. Legyenek azok magyarok, osztrákok, csehek, horvátok, olaszok, románok, szlovákok vagy szlovénok. 

Itt találtok további képeket a Monte San Micheléről.
Itt a Sabotinról.
Itt Redipugliáról.
Itt pedig az oslaviai emlékhelyről.

További első világháború helyek a Doberdón és a Comeni-fennsíkon.

Ha Tolmin felé haladunk, akkor áthaladunk Kanal településen.

Íme pár kedvcsináló fotó a Mrzli Vrh csúcsához.

Ez pedig a javorcai Szentélek-emléktemplom.
Akit pedig a környező természet szépségei érdekelnek, annak íme kedvcsinálónak az Isonzo torkolatvidékének élővilága.
Nem utolsósorban a közeli Aquileiában is találunk első világháborús emlékeket, így ide is érdemes elmenni.

A 3. hadsereg padovai múzeuma, avagy a város első világháborús múltja

Padova 1404 után, amikor elvesztette függetlenségét és a Velencei Köztársaság része lett, csak igen kevés alkalommal kapott szerepet fegyveres összecsapásokban. Ennek az az egyik oka, hogy a padovai háborúval Velence megszerezte azt, amit ma Veneto tartományként ismerünk, és hirtelen olyan szárazföldi hátországra tett szert, aminek Padova sohase volt a határvárosa. Ettől függetlenül a Velencei Köztársaság területi épségét se sikerült megőrizni, elég csak utalni a cambrai liga harcaira (1508-1509), amit Padova is megszenvedett, hiszen 1509-ben többször is tulajdonost cserélt, kifosztották, és egy nagyon súlyos ostromot is kiállt.

Padovai Sz. Antal védi Padovát a cambrai liga 1509-es ostroma során
freskórészlet a padovai Sz. Ferenc templom melletti kolostor kerengőjéből

Ezt követően Padova erődítményei elvesztették jelentőségüket és a fegyverek csak az első világháború éveiben kaptak újra szerepet a város életében. A város ugyanis a Monarchia repülőgépeinek a hatósugarán belül volt, így a katonai célpontok számának növekedésével nőtt a légitámadások veszélye is. Nem hiába alakították át katonai megfigyelőállássá a Specolát, vagyis a csillagvizsgáló tornyát. Az első támadás 1916. július 13-án teljesen váratlanul érte a várost, de ekkor senki se halt meg. Az első éjszakai támadásra 1916. július 13-án került sor, ekkor ketten haltak meg. Az első komolyabb kárt az 1916. november 11-ei támadás okozta, amikor 93-an haltak meg és 96-an sebesültek meg. Az áldozatok magas száma okozta negatív visszhangnak köszönhetően a légitámadások csak a caporettói áttörés után folytatódtak. 1917. október 24-én ugyanis elkezdődött a XII. isonzói csata, amiben a Monarchia erőinek – némi német segítséggel – a várt célt is felülmúlva az olasz csapatokat egészen a Piavéig sikerült visszaszorítaniuk. A volt isonzói front összeomlott, a 2. olasz hadsereg megsemmisült, a tengerparttól nagyjából Gabria térségéig illetékes 3. olasz hadsereg csak azért menekült meg a harapófogóból, mert a Monarchia csapatai az előrenyomulás során összekeveredtek. Az olasz magasabb egység így Aosta hercege parancsoksága alatt megőrizhette a „győzhetetlen” jelzőt, amelyet majd az 1918. november 4-ei erősen propagandisztikus szólamokat használó olasz győzelmi jelentés is kihangsúlyozott.

1917. december 28-29-30-án folytatódtak a légitámadások, amelyeknek már két katona áldozata is volt a további 15 civil mellett. Ekkor a bombák többek között a dóm homlokzatát is eltalálták. A várost összesen 19 alkalommal érte támadás, legalább 912 bomba ért földet (egy nem robbant fel), 129-en haltak meg és 108-an sebesültek meg (ezek elenyésző hányada volt csak katona), illetve 211 épületben esett kár.

A Palazzo Romanin Jacur homlokzata. Az erkélytől balra a felirat Dante 1306-os látogatásáról szól, jobbra viszont az első világháborús osztrák-magyar bombatámadás emlékét őrzi.

A caporetói áttörést követően Padova és közvetlen térsége adott otthont több olasz parancsnokságnak, mivel 1919. július 31-én 18 óráig a Padova melletti Abanóban működött az olasz főparancsnokság, a padovai Via Altinate 59 szám alatti Palazzo Cameriniben pedig a 3. hadsereg parancsnoksága székelt. Ez ma a 3. hadsereg múzeuma, igaz a város életében más miatt is fontos: 1527 után itt élt Pietro Bembo, amikor éppen Padovában tartózkodott. Mindkét eseményről márványtábla emlékezik meg a palota portikuszában. A 40-es évektől katonai parancsnokság üzemelt benne, Padova csak 2012-ben tudta elcserélni egy másik ingatlanra. Azóta a városé.

A belépés ingyenes. A nyitvatartást érdemes megnézni a neten, ha érdeklődünk, akkor idegenvezetést is kapunk. Amúgy egy hagyományos olasz állami katonai múzeumról van szó, tehát a tárlat kialakítása muzeológiai szempontból elavult, a kiállítás anyagát valószínűleg az utóbbi három-négy évtizedben senki se frissítette, és a feliratok java rész is kizárólag olasz nyelvű. Persze kivétel itt is akad, ugyanis az első emeleten olasz–angol magyarázó szövegekkel is találkozunk. Akit érdekel, annak viszont mindenképpen érdemes megtekinteni a gyűjteményt.
A kiállítást Alberto Aliberti tábornok kezdeményezésére 1956. augusztus 30-án nyitották meg. Eredetileg a Savoia, illetve Villasanta család hagyatékából állt (Aosta hercege a Savoia dinasztia tagja, III. Viktor Emánuel olasz király unokatestvére volt, Nino Villasanta tábornok pedig Aosta hercegének titkáraként tevékenykedett), de ezt azóta újabb műtárgyakkal is kiegészítették. Találunk itt korabeli egyenruhákat, kitüntetéseket, sajtótermékek címlapjait, fegyvereket és emléktárgyakat. Térképeken követhetjük a 3. hadsereget érintő hadműveleteket, de az 1918. augusztus 9-ei bécsi röplapszóró propagandarepülés egyik résztvevője, Natale Palli százados fotóira is ráakadhatunk, ha figyelmesen nézelődünk.

Amúgy a tojáskézigránát mellett, a nagyító alatt osztrák–magyar rohamcsapatok jelzése látható.

Külön vitrinben csodálhatjuk meg az Aostai hercegnek adományozott marsallbotot.

A Padovát ért légitámadások apropójából egy repülőlégcsavar mellett láthatjuk hogyan és milyen bombákat hajigáltak ki a repülőkből a pilóták.

Egy repülőgépen használatos 1916-os 6,5 mm-es Fiat géppuska alatt pedig egy ugyanúgy repülőn használt M.07/12-es Schwarzlose is fellelhető.

Padova az első világháború lezárásában is szerepet kapott, ugyanis a közeli Villa Giustiban írta alá 1918. november 3-án a Monarchia küldöttsége az Antant és a Monarchia közötti fegyverszüneti egyezményt. A villa ma is áll, múzeum található benne. A padovai fegyverszünet (olaszul armistizio di Villa Giusti) szövegét a delegáció magyar tagja, Nyékhegyi Ferenc igen korán publikálta, ezt lásd itt.

Akit tehát érdekel az első világháború, az nem kevés magyar vonatkozású látnivalóra számíthat.

A képeket nagy felbontásban itt látod.
A padovai dóm homlokzatáról készült archív fotó innen származik.
A Villa Giusti homlokzatáról készült archív fotó innen származik.
A fegyverszünet aláírásának helyet adó szobáról készült archív fotó innen származik.