A budapesti Szépművészeti Múzeum Román csarnoka

Az európai nemzeti képtárak, vagyis az országos gyűjtőkörű szépművészeti gyűjtemények kialakulása hagyományosan az uralkodó dinasztiához, vagy jelentős nemesi családokhoz kötődött. Az előbbire lásd a francia példát (Louvre), az utóbbira a magyart. A Magyar Királyság műkincseit az ország területén kívül székelő Habsburgok legfeljebb Bécsben gyűjtötték, és 1699-től kizárólagos befolyásuk volt az országban, így ettől kezdve pl. a török hódoltság korabeli államok – jellegzetesen Erdély – uralkodói sem hozhattak létre közgyűjteményeket. Az országos műveltség összegzőjeként viszont egyre nagyobb igény volt „nemzeti” jellegű kollekciók létrehozására, amellyel a tudást, a művelődést is elő lehetett segíteni / be lehetett mutatni: ennek jegyében jött létre pl. 1802-ben Széchényi Ferenc felajánlásaként a Magyar Nemzeti Múzeum. Itt jellegzetesen egy főúri adományon alapuló, apránként bővülő gyűjteményről beszélhetünk.

Az Országos Képtár egy vegyes modellt követ: 1870-ben az állam megvásárolta az Esterházy-gyűjteményt, és ebből alakult meg 1871-ben a Szépművészeti Múzeum őse, igaz ekkor még a Magyar Tudományos Akadémia épületében. Itt tehát szintén egy magángyűjtemény volt az alap, de már az állam tudatos tevékenysége tette lehetővé ennek „közgyűjteménnyé” alakítását. A képek száma folyamatosan bővült, pl. 1872-ben Ipoly Arnold püspök gyűjteményével, és 1875-ben a Magyar Nemzeti Múzeum 1800 előtti képzőművészeti állománya is az Országos Képtárhoz került.

A képek beszerzése a hazai meglévő gyűjtemények mellett külföldi vásárlások útján történt. Ennek esett áldozatul Pulszky Károly, aki 1884–1896 között vezette az intézményt, és jelentős mértékű külföldi vásárlást eszközölt. 1895-ben beszerezte Sebastiano del Piombo Férfiképmás című festményét, amely botrányt kavart, ugyanis ezt hamis Raffaello képnek titulálták, így a kifizetett árat túl drágának ítélték, illetve Pulszky nem tudott elszámolni a pénzzel, így sikkasztással is vádolták. Pulszky Károly öccse visszafizette az összeget, az érintett viszont a botrány nyomán idegösszeomlást kapott, és végül Ausztráliába emigrált, ahol öngyilkos lett.

Ahogy az epizódból is kitűnik, akkoriban még bevett eljárásnak számított, hogy az ilyen kép és szobortárnak egyetemes tudást kell közvetíteni. Ami nem állt rendelkezésre, arról pedig másolat készült. Ennek köszönhető a Szépművészeti Múzeum részben ma is létező gipszmásolat-gyűjteménye: jellegzetesen antik, középkori és reneszánsz alkotások másolatait szerezték be. Eredetileg barokk és 18. századi alkotások is szerepeltek volna a terekben, például a Barokk Csarnokban, ám a másolatgyűjtemény végül a reneszánsz bemutatásával lezárult. Ennek oka, hogy az 1910-es évekre, amikorra a gyűjtemény kialakult, Európa többi részén már kezdett idejétmúlttá válni a szobrászat történetének ez a típusú bemutatása. Ennek ellenére a gipsz másolatok a kiállítások szerves részét képezték a második világháborúig. Erre jellegzetes példa Colleoni lovasszobra a Reneszánsz csarnokban (a második világháború során megrongálódott tető miatt havas a szobor), mellette pedig az eredeti Velencéből. Legalul a Reneszánsz csarnok mennyezete látható.

A Múzeum ma is álló épülete csak 1906-ban került átadásra: ezt Schickedanz Albert és Herzog Fülöp Ferenc tervei alapján emelték neoreneszánsz és neoklasszicista stílusban. Akkoriban jelentősen különbözött a múzeumi koncepció a maitól: kevesebb látogatóra számítottak, kevesebb irodában is kiszolgáló térben gondolkodtak. Akkoriban a tanulni vágyó középosztály magától ment, most viszont az „egyéb” funkciókkal kell becsábítani a potenciális látogatókat. Ennek köszönhetjük pl. a múzeumi boltot, vagy a kávézót. Azóta a gyűjtemény is nőtt és részben a második világháborús károknak köszönhetően a rendelkezésre álló területet se sikerült teljes mértékben kihasználni.

Ahogy a fenti alaprajzból is kitűnik, a múzeum épülete csarnokokra oszlott, amelyek különféle stílusokat mutatnak be. Ezek a csarnokok fogadták be eredetileg a stílus tekintetében odaillő másolatokat. A Román csarnokba pl. síremlék, szószék, portál, vagy freskó másolatok kerültek. Helyhiány miatt pár magyar szárnyas oltárt is itt állítottak ki, majd az 1926-os átrendezést követően már csak gipszöntvények maradtak. Ekkortól Donatello Gattamelata-lovasszobrának a másolata határozta meg a teret (az eredeti Padovában található, a Padovai Sz. Antal bazilika előtti téren). Ezek a gipsz másolatok az 1920-as évekre már devalválódtak, így a második világháború során nem helyezték őket biztonságba, ezért a gyűjtemény többi darabjához mérten nagyobb károkat szenvedtek. A második világháború után ezeket a sérült darabokat bezsúfolták a múzeum egyedüli nem restaurált termébe: a Román csarnokba. Ez vezetett a csarnok raktár funkciójának a kialakulásához. Mára ez megváltozott, hiszen a munkálatok jelentősen előrehaladtak, és 2018. március 15. és április 2. között a felújított Román csarnok fogadta a látogatókat. Mi is megragadtuk a lehetőséget, és Húsvét hétfőn délután, egy relatíve nyugodtabb időszakban jutottunk be.

A még folyamatban lévő munkálatok egy összetettebb rendszerbe illeszkednek. Első lépésként ugye ki kellett üríteni a termet. Ehhez szükség volt egy olyan területre, ahol tárolják, restaurálják és lehetőleg kiállítják a másolatokat. A második világháború után több helyszín (Tata, Kecskemét, Komárom) között szétosztott anyag java a komáromi Csillag erődbe kerül, ahol egy önálló kiállítás keretében várja majd a látogatókat. Másik részük a Szabolcs utcai kórház épületéből kialakított Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ látványtárában lesz látható 2019-től.

Emellett sor kerül a Múzeum többi terének a rehabilitálására: a Könyvtárból kialakított raktár lesz például a kreatív foglalkoztató, és a mélyföldszint terei is teljesen megújulnak. Az 1957-től önállósodott Magyar Nemzeti Galéria visszakerült a Szépművészeti Múzeum alárendeltségébe és az előbbinek a Liget projekt keretében épülő új székhelyébe kerül majd a korábban a mélyföldszinten látható legújabb kori kollekció. A mélyföldszint átszabásával létrejön egy nagy méretű ideiglenes kiállítói tér. Ez azért fontos, mert a Szépművészeti Múzeum korábbi nagy nemzetközi szintű kiállításainak fogadása érdekében átalakították a Jón és a Pergamoni csarnokot. A Munkálatok után viszont ezek újra láthatóak lesznek és az állandó kiállítások bemutatására szolgálnak majd.

Ezen folyamat első igazán látványos terméke az immár látogathatóvá varázsolt Román csarnok. Ennek román stílusú belső díszítését az épület tervezői Schickedanz Albert és Herzog Fülöp 1900 végén álmodhatták meg. A bazilikát idéző teret oszlopfők és pillérek tagolják: ezek különbözőek, pécsi és gyulafehérvári mintákat követnek, ugyanis itt is a tanítás igénye irányította az alkotókat (lásd a jobb oldali képen az egyik oszlop talapzatát). Az oszlopfők aranyozásának a helyreállítására amúgy 5,5 kg aranyra volt szükség.

A festészeti dekorációk Reissmann Károly Miksa és Glaser János munkái, akik 1903 és 1904 között dolgoztak ezen. A falakat figurális ábrázolások és heraldikai elemek díszítik. A diadalívek falára magyar szentek (Szent István, Szent László, Szent Erzsébet és Szent Margit), illetve Mária és Jézus alakjai kerültek. Ezen felül a rövidebb falakat még állatövi jegyek díszítik.

Az Állatkert felé néző hosszanti oldalfalon Árpád-házi uralkodók (Könyves Kálmán és valószínűleg IV. Béla), a főbejárat felé eső oldalfalon pedig Ozorai Pipo és Szécsi Dénes püspök alakja látható. Az alakjaikat különféle keresztény jelképek és jelmondatok övezik, visszatérő motívum az életfa, és az örök életet jelképező páva. Az ábrázolások ikonográfiája pedig szorosan kötődik a milleneumi gondolatkörhöz.

A főhajó falaira a magyar állami, társországi és tartományi címereket, a körüljáró folyosókra pedig magyar nemzetségi címereket festettek. A körüljáró folyosók boltozatainak griff- és sárkányfiguráit a német középkori fal- és táblafestészet inspirálta.

A csarnokba 1905 és 1906 között helyezték el a német késő román korszak kiemelkedő emlékének, a freibergi Aranykapunak a méretarányos gipszöntvényét (az eredeti 1225 környékén készült). A másolat a második világháború után különös fontosságra tett szert, mivel az eredeti kapu károkat szenvedett, és ezt részben ennek a másolatnak köszönhetően sikerült helyreállítani. A kapu kissé kakukktojás, ugyanis pár másik kevésbé látványos elem mellett ez is kissé elüt a Román csarnok díszítésétől, viszont a többi gipsz másolattal együtt ezt azért se lehetett elszállítani, mert ezzel a múzeum épülete és a kapu másolat is sérült volna, illetve az egyedisége miatt már ez a másolat is műtárggyá vált. Nekünk mindenesetre tetszett, hogy ezt itt láthattuk. A csarnok másik különleges eleme a gyulafehérvári kapu gipszből készített másolata, amely a freibergi Aranykapu mellett látható, erről viszont nem készítettünk fényképet.

Nekünk nagyon tetszett, amit láttunk, és alig várjuk, hogy a felújítás további eredményeit is megtekinthessük.

Itt találjátok az alaprajzot és a havas Colleoni szobor fotó lelőhelyét.

A prágai Lobkowicz palota

Sok honfitársunkhoz hasonlóan a március 15-ei hosszú hétvégét Prágában töltöttük. Kissé megkésve, de ezzel a bejegyzéssel elkezdtük az élménybeszámolónkat, és első témaként rögtön egy olyan helyet választottunk, amely tele van magyar vonatkozású műtárgyakkal.

A prágai vár látogatói gyakran elfelejtkeznek arról, hogy a várnegyed számos olyan kincset rejt, amely nem része a királyi épületegyüttesnek. Ebben a posztban ezek egyikét, a Lobkowicz palotát szeretnénk bemutatni, amely máig a Lobkowicz család tulajdona, és Csehország talán leggazdagabb magángyűjteményét rejti.

Habár a család eredetét a 14. századig tudjuk visszakövetni, igazán fontos tisztségeket csak a 16. századtól töltöttek be. A jelenleg is használt vezetéknevet 1410-ban vették fel, a bárói rangot 1459-ben szerezték meg, hogy a 30 éves háború után már hercegi rangban szolgálják a katolikus ügyet. Ebben annyira sikereseknek bizonyultak, hogy az 1618-as prágai defenesztráció áldozatai a család prágai várban lévő palotájában találtak menedéket (az epizódot megörökítő képet lásd jobbra), és a fehérhegyi csatát követően Zdeněk Vojtěch Popel Lobkowiczot a császári kormányzat egyik legfontosabb tagjaként tartották számon. Érdemei elismeréseképpen az aranygyapjas rend lovagjává ütötték, illetve 1624-ben megkapta az örökletes birodalmi hercegi címet. Felesége, Polyxena Pernštejn jelentős hozományt hozott a házasságba, amivel sikerült megalapozni a családi vagyont. Ezt követően a Lobkowiczok majdnem mindegyik generációja adott egy jelentős katonát, államférfit, és akkor ne felejtkezzünk el a püspökökről, illetve a diplomatákról.

A második Lobkowicz herceg (Wenzel Eusebius) például főleg katonaként tüntette ki magát, ahogy az unokája, Johann Georg Christian is. Wenczel Eusebius az Udvari Haditanács elnöke is lett, és az I. Lipót császárhoz fűződő szoros kapcsolata lehet az egyik oka, hogy a leginkább Diego Velázquez-féle Las Meninas című festményről ismert Margit Terézia infánsnő, I. Lipót első feleségének a képe is a családi gyűjteménybe került. A több változatban elkészült Velázquez-féle portré valószínűleg azért került a bécsi udvarba, mert a spanyol udvar a jövendőbeli férjnek kívánta bemutatni a menyasszonyt. Arra nézve viszont már nem találtunk információt, hogy az alkotás mikor és milyen körülmények között került a Lobkowicz család tulajdonába.

A 6. herceg, Ferdinand Philip a londoni kényszernyaralása során (1745 januárjától három évet töltött ott, ugyanis a birtokai egy részét elfoglalták a poroszok) Canaletto londoni mecénásának, Richmond második hercegének a lányával folytatott viszonyt, Canaletto képekkel gazdagította a családi gyűjteményt (Canaletto ekkor éppen Londonban tartózkodott, ugyanis az osztrák örökösödési háború miatt az angol vevők nem jutottak el Velencébe, így ő ment eléjük Londonba. Ez a Temze partját ábrázoló két kép a korabeli Londonról fennmaradt legpontosabb vizuális dokumentum), lovakat vásárolt, és emellett megfelelő feleséget talált magának (a francia forradalom alatt meglincselt Lamballe hercegné testvérét, illetve a későbbi szárd-piemonti király, Károly Albert nagy-nagynénjét). Hazatérte után pedig Gluckot szerződtette a családi zenekar élére. Ez az oka, hogy a családi gyűjteményben találjuk Gluck Ezio című operájának az eredeti partitúráját, amelyet 1750-ben Prágában mutattak be.

A zene szeretete továbbra is jellemezte a családot, ugyanis a 7. herceget, Joseph Franz Maximiliant pedig Ludwig von Beethoven egyik fontos támogatójaként tartják számon. Beethoven rendszeres éves apanázst kapott a hercegtől, akinek több szimfóniát és darabot is dedikált: a harmadik, az ötödik és a hatodik szimfóniáját, az Op. 18-as és az Op. 74-es vonósnégyest, a C-dúr hármasversenyt, és az An die ferne Geliebte című dalciklust. Ezen kívül neki szánta a Születésnapi kantátát is (WoO 106.), amelyet a herceg lányainak kellett volna apjuk születésnapján énekelni, de a herceg ekkor már súlyos beteg volt, és azelőtt meghalt, hogy az előadásra sor kerülhetett volna. A mecénási szerep persze olyan privilégiumokkal is járt, hogy a harmadik szimfóniát a nagyközönség előtt a bécsi Lobkowicz palota saját zenekara mutatta be kizárólag a hercegnek (a mellékelt képen az 5. szimfónia partitúrája látható).

A 7.

Lobkowicz herceg Joseph Haydn-től is rendelt darabokat: az eredetileg tervezett hat műből csak két és fél vonósnégyes készült el (a G-dúr és az F-dúr teljes, a d-mollnak csak a fele van meg). Ezek az úgynevezett Lobkowicz kvartettek (op 77.). A befejezetlen harmadik darab partitúráját a palota kiállított tárgyai között találjuk (ennek egy része látszódik a mellékelt képen, Beethoven 4. szimfóniája eredeti partitúrájának a társaságában).

A család hagyományos Habsburg-pártisága ugyan az Osztrák–Magyar Monarchia létrejöttével sem ingott meg, de az utolsó hercegek között már a cseh nemzetiség politikai szerepének érvényesítése mellett kiálló személyeket is találunk. Részben ennek a fordulatnak köszönhető, hogy az aktuális családfő nagyapjának, Maximiliannak a személyében a csehszlovák köztársaság támogatóját tisztelhették. A 10. herceg fiaként elvesztette ugyan a nemesi címét, de a birtokait érintetlenül hagyta a köztársaság, ő maga pedig többször is diplomáciai szolgálatot teljesített a csehszlovák állam érdekében. Kétszer is menekülnie kellett: a náci megszállás során a náci-ellenessége, a kommunisták hatalomra kerülésekor pedig az arisztokrata státusza volt a probléma. Maximilian 1948-ban sikeresen kimenekült angol nejéhez, de az állam a teljes családi vagyont elkobozta. Az unoka, az aktuális családfő, 1989-ben tért végérvényesen haza, amikor a szülei visszakapták a birtokokat (a visszaszolgáltatási folyamat 2002-ben zárult le). Ezek közül párat eladott a család, más kastélyokat hotellé alakítottak, a maradékot pedig azóta is Európa egyik legszínvonalasabb magángyűjteményeként igazgatják. A mellékelt képen a jezeři / eisenbergi kastély egy termének bútorai láthatók. Ez 1752 és 1948 között a családi nyári rezidenciájaként szolgált, 1948-tól viszont teljesen sorsára hagyták, így olyan károk keletkeztek benne, hogy hiába kapta vissza a család, ezt 1996-ban a cseh államnak ajándékozták. A berendezés pár darabját pedig a prágai palotájukban állították ki.

Prágában a családnak egy ideig két palotája is volt: a várban található épületen kívül, amely a Pernštejn örökség részeként került a tulajdonukba, szintén a Lobkowicz nevet viseli a Malastrana városrészben található ingatlan, amelyet 1927-ben adtak el a Csehszlovák államnak, és amelyben 1974-től a nyugat-német, majd pedig a német nagykövetség üzemel.

A várban található épület helyén két gótikus ház állt, amelyet a Pernštejn család építtetett össze, és amelyből már a Lobkowiczok csináltattak barokk palotát. Találunk itt kávézót (kiváló a kilátás), ajándékboltot, múzeumot… A családi könyvtár viszont a Roudnice nad Labem kastélyban található. A prágai palotában minden nap 13 órakor klasszikus koncertet is tartanak!

A kiállítás két szintet foglal magában: a másodikkal kezdődik, és az elsőn ér véget. Már a lépcsőházban is érdekes darabokkal találkozhatunk: a család történetéről és a legutóbbi tulajdon-váltásokról hallott információ közepette találkozhatunk a mellékelve látható képpel. Ezt korábban Zrínyi Péter, a Nádasdy-összeesküvés kapcsán kivégzett horvát bán portréjaként azonosították, viszont a 2014-es restaurálás során a jobb alsó sarokban egy FRANCISCUS GRAFF feliratot fedeztek fel. Nem ismert, hogy a kép miként került a család birtokába, így azt se lehet egykönnyen megállapítani, hogy melyik grófi család Ferenc nevű tagját ábrázolja, de a paletta elég széles. Reméljük a további kutatások eredményesek lesznek.

Ahogy belépünk az első kiállítási terembe, egy „ősök galériája” jellegű portrésorozat fogad minket. Két-három festő kezét dicsérik a művek, a 16-17. századi családtagok mellett olyan távoli rokonok, ismerősök is feltűnnek, mint pl. Don Garcia Hurtado de Mendoza, perui alkirály (1586-1592). A festményt Sofonisba Anguissolának tulajdonítják, és Polyxena Pernštejn anyjának a másod-unokatestvéréről van szó. A rokonsági viszonyok kesze-kuszaságát segít feloldani a következő teremben található családfa, amelyen a Pernštejnek, a Lobkowiczok mellett a larai Mendozák és a Rožmberkek is feltűnnek. Többszörös magyar vonatkozás is felfedezhető: a Pernštejn részlegen megtaláljuk például Thurzó Erzsébetet (1530–1573), Thurzó I. Elek körmöci kamaragróf, országbíró és tárnokmester lányát. A Rožmberkek között szerepel az az Éva (1537–1591), aki Zrínyi Miklós (a szigetvári hős) második felesége volt. Fiuk, Zrínyi III. János cseh nagybirtokosként, 1612-ben gyermektelenül halt meg.

A magyar vonatkozásból persze ez sem elég. Ugyanabban a teremben, ahol a már korábban említett,  Velázqueznek tulajdonított kép, a családfa, és a Polyxena Pernštejn 1618. május 23-ai helytállását bemutató festmény található, egy a költő és hadvezér Zrínyi Miklóst ábrázoló portré is fellelhető. Ez   Jan Thomasnak (Rubens tanítványának) az alkotása, 300 évig elveszettnek hitték, de a róla készült metszet minden magyar tankönyvben szerepel. Csak az utóbbi évtizedben derült ki, hogy a Lobkowicz gyűjtemény részét képezi. Ezt további két Zrínyi családtagot és egy harmadik, magyar főúri gyermeket ábrázoló festménnyel együtt (a Franciscus graff feliratú kép) 2014-ben egy magyarországi Zrínyi tárlaton is kiállították a Magyar Nemzeti Galériában. A portrék a Zrínyi-hagyaték egyéb darabjaival (pl. a Zrínyi könyvtár egyes darabjaival, a Szigeti veszedelem kéziratával, a fegyvergyűjteménnyel és feltételezhetően a levéltár egy részével Zrínyi Miklós fiának, Ádámnak az özvegye révén jutottak Csehországba. Ádám ugyanis 1691-ben fiatalon és örökös nélkül halt meg a szalánkeméni csatában, az özvegy pedig második férjéül egy cseh főurat választott. Innentől a hagyaték sorsa puszta spekuláció, viszont a képeket 1860-ban már a Lobkowicz hercegi gyűjteményben katalogizálták.

A következő termekben a porcelán- és fegyvergyűjtemény kapott helyet. Az itáliai fajansztáltól kezdve a cseh porcelánig minden megtalálható, illetve a kis csecsebecsék egy igazi wunderkammer jelleget adnak a gyűjteménynek. A fegyverek főleg a 30 éves háború korszakát idézik, a képen látható páncél pl. a családi hagyomány alapján a 2. Lobkowicz hercegé, Václav Eusebius Františeké volt. A harctéren használt eszközök mellett természetesen találunk itt vadászfegyvereket is, így biztosan mindenki rálel majd a neki tetsző darabra.

Az igazán nívós képek ezt követően se maradhatnak ki. A 3. Lobkowicz herceg által vásárolt, idősebb Lucas Cranach-féle Szűz Mária a Gyermek Jézussal, Szent Barbarával és Alexandriai Sz. Katalinnal című alkotás mellett ezekben a termekben látható az egyik kedvencünk: az idősebb Pieter Brueghel-féle Szénakaszálás. Ez a hat darabból álló évszakok sorozat negyedik eleme: az Egy borús nap, a Vadászok a hóban, és A csorda hazatérése a bécsi Kunsthistorisches Museumban látható; a negyedik Prágában; az ötödik, vagyis az Aratók pedig 1919-ben került a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeum tulajdonába. A hat kép még biztosan együtt volt, amikor 1595-ben Ernst főherceg hagyatékát írták össze, aki Németalföld kormányzójaként juthatott hozzájuk. Ekkor valószínűleg II. Rudolf császár válogathatott az öccse hagyatékából, ugyanis ekkor öt biztosan Bécsbe került, mivel Lipót Vilmos főherceg 1659-es leltárában már csak öt darab szerepelt. A hatodiknak nem tudni mikor veszett nyoma, ahogy az se ismert, hogy a prágai mikor került a Lobkowiczok gyűjteményébe. Csupán annyi bizonyos, hogy az 1870-es családi leltárban már szerepelt.

A kép nemcsak az európai tájképfestészet egyik kiemelkedő darabja, hanem mérföldkő is, mivel itt a tájkép már nem csupán háttér, vagy kiegészítő elem, hanem maga a téma. Ráadásul a hat kép kettesével ábrázolta a hónapokat, és ez a megközelítés azért is különleges, ugyanis itt a természet, és nem valamiféle emberi vagy isteni tényező alakítja a hétköznapi ember életét. Ezt pedig a művész realisztikusan, a maga hősies idilljében ábrázolta.

Az első emeleti termek továbbra is tematikusan mutatják be a családi gyűjteményt. A Ernestine hercegnő teremben például az Anthony van Dyck stílusát is tükröző művésznő képeiből mutat be egy válogatást, amely azért került a Lobkowicz család tulajdonába, mert a hercegnő egyetlen lánya a 3. Lobkowicz herceg felesége lett. Nem tudni semmit se a hercegnő festői képzéséről: autodidakta volt-e, vagy kapott-e szabályos képzést, viszont biztosan hatott rá, hogy van Dyck még 11 évesen lefestette. A művészi tevékenység különösen fontos, hiszen egyáltalán nem volt gyakori, hogy egy hozzá hasonló nemesi származású hölgy ilyen magas szinten és hasonló szenvedélynek hódoljon.

A kutya és a madár szobákban a családnak ezen állatokhoz fűződő kapcsolatára találunk példákat. Vannak itt kutya nyakörvek, olaj és vízfestmények. A lenti képen látható két mopsz például vagy a 4. Lobkowicz herceg apósáé volt, vagy a herceg második feleségéé. A madarakat ábrázoló vízfestmények azért is különlegesek, mert az előzőleg megrajzolt formákat igazi tollakkal egészítették ki.

A Piranesi teremben található római metszeteket vagy a 6. herceg vásárolta meg könyvkereskedőktől, vagy az unokája, a 8. herceg, aki viszont 1822-ben ténylegesen járt is Rómában. Az ókor kultusza mellett a kínai motívumok hagyományos divatja se kerülte el a családot: ennek köszönhető, hogy megvásároltak kilenc darab 18. századi kínai selyemtapétát, illetve kialakították az 1900-as évek elején újrafestett, de eredetileg 18. századi kínai belvedert.

Persze ezekben a termekben is találtunk magyar vonatkozású képet: a Móric terem egyik falán egy Lobkowicz hercegkisasszonyt ábrázoló Fülöp László portré függ (lásd oldalt). Leopoldine a 9. herceg, a névadó Móric lánya volt, és egy Hohenlohe herceg felesége lett.

A két utolsó terem és a családi kápolna ma is rendezvényeknek ad otthont, hiszen ezekben akár az esküvőjüket is megrendezhetik a vendégek. Amikor arra jártunk, a kápolnában egy hölgy éppen a székek masnijait kötötte, mi pedig érdeklődéssel figyeltük a technikáját, hiszen ezt a tudást hamarosan mi is hasznosíthatjuk.

További képeket itt láthattok a palotáról és a benne található műkincsekről.

A 61-es temesvári gyalogezred emlékművének avatása a Doberdón

2018. március 24-én a Doberdón tartózkodtunk, ahol barátaink újra felavatták a cs. és kir. 61-es temesvári gyalogezred első világháborús emlékművét, amelyet a Magyar Kormány támogatásával nemrég sikerült felújítani. A munkálatokat Silvio Stok építész vezetésével a csíkszentmártoni Viridis Egyesület, a szegedi Meritum Egyesület, és a san martino del carsói Barlangkutató Csoport végezte.

A sztélét eredetileg az ezred katonái emelték 1915 októberében egy dolinában, amely többek között helyet adott az ezredparancsnokság épületének, és egy kisebb temetőnek is. Azóta az oszlop megrepedt, a felső része le is dőlt, és a dolinát teljesen benőtte a növényzet. A helyreállítás során a felső részt visszahelyezték a helyére, és úgy sikerült kitisztítani a dolinát, hogy megmaradt a csöndes erdei miliő, miközben a helyszín is megközelíthetővé vált.

24-én délelőtt került sor az utolsó simításokra, amikor mi is készítettünk pár fényképet, majd az ünnepély kezdetéig megtekintettünk a közelben pár első világháborús helyszínt:

- József főherceg dolináját

- illetve a cs. és kir. 46-os szegedi gyalogezred parancsnokság sziklába faragott emlékkövét.

Ezen felül még számos első világháborús emlékmű található a környéken, amelyek pontos helyét jelzi a san martino del carsói Nagy Háború Múzeuma előtt található térkép.

A 16 órakor kezdődő ünnepség során többen is beszédet mondtak, amelyek kihangsúlyozták az elvégzett munka jelentőségét, kiemelték az önkéntes segítők érdemeit, és kitértek a részt vevő szervezetek lassan egy évtizedes együttműködésére.

A beszédeket egy temesvári gimnazista citerával kísért éneke követte.

Az avatás után a múzeum melletti sátorban egy estig tartó eszem-iszom kezdődött, ahol a szegedi halászlevet és a túrós csuszát helyi édességek, pálinka, fröccs és mérhetetlen mennyiségű jó hangulat kísérte.

Köszönjük, hogy jelen lehettünk, jó volt újra találkozni.

Reméljük a képekkel, illetve korábbi beszámolónkkal másoknak is kedvet csináltunk, hogy ellátogasson erre a csodálatos helyre.

Itt találhatók képek a készülődésről.

Itt láthattok képeket az avatásról.

Itt a san martino del carsói Nagy Háború Múzeumról.

Itt pedig az emlékműről és környékéről.

Lillafüredi élmények

A kirándulás és a fotózás a kikapcsolódási formák közül a kedvencünk, de ezt már biztosan sejtitek. Magyarországon és külföldön egyaránt rengeteg felfedezni való van, és nem is kell feltétlenül messzire menni, hogy szépet lássunk. Következő írásunkban Magyarország kirándulóhelyei közül a Bükk egyik legszebb helyéről olvashattok.

Lillafüred a bükki hegyek, völgyek között a Szinva- és a Garadna-patak összefolyásánál, a 2505-ös közút mentén található. Ez a városrész Miskolc területéhez tartozik, mégis távol van a város zajától. Lillafüred Hámorhoz tartozott 1950-ig, amikor a községet Miskolchoz csatolták. Ettől függetlenül a településnek semmi köze urbanisztikailag a közeli városhoz, ráadásul itt, a hegyek és sziklák között egy túraparadicsomra bukkanhatunk.

Mielőtt bemutatnánk a látogatható helyeket, egy kis történelmi kitekintésre invitálnánk Titeket.

A Garadna-völgyben a két patak összefolyásánál alakult ki egy kisebb, természetes tó. 1813-ban egy völgyzáró gáttal ezt visszaduzzasztották, hogy biztosítsák a vashámorok – vízzel hajtott pörölyök – működéséhez szükséges vizet. A település nevét Bethlen István miniszterelnök unokahúgáról, Vay Erzsébetről kapta, akit Lillának becéztek (Lilla úgy kapcsolódott a térséghez, hogy testvére, Vay Elemér, akkor Borsod vármegye főispánjaként teljesített szolgálatot). Miután Bethlen István miniszterelnök lett, a Népszövetség támogatásával építtette fel a Palotaszállót. 1926 és 1930 között Pávai-Vajna Ferenc geológus a környéken meleg vízre bukkant, de a fúrás félbe maradt, a helyén ma emlékmű áll.

A Lillafüreden eredő, közel húsz kilométer hosszú Szinva-patak kelet-nyugati irányban szeli át Miskolcot és a Sajó folyóba torkollik, de nem mindig volt így, ugyanis a Palotaszálló építésekor alakult ki a patak ma ismert medre. A tó északkeleti végében alakították ki azt a zsilipet, amely a vizet a „kis vízesés”-be vezette. 1928-ban már a Palotaszálló parkjának határát a Szinva új medre jelentette, s az a sziklafalról lebukva alakította ki a „nagy vízesést”. A híres lillafüredi vízesés 20 méteres magasságával minket is lenyűgözött, nemhiába, hiszen Magyarország legmagasabb vízesése. A sétányról biztonságosan meg lehet közelíteni, az Anna-mésztufabarlang felől pedig közvetlenül a vízesés lábához jutottunk. Az Anna-mésztufabarlang egy része a vízesés alatt van, de a barlangról még olvashattok az alábbiakban. A vízesés nemcsak a hóolvadás idején vagy nyáron nagyszerű látvány, ugyanis télen a megfagyott zuhatag jégcsapjai a fotózás szerelmeseinek kedvenc témái.

A Palotaszállót egy meredek emelkedő tetején, az itt található Herman Ottó szobor mellől pillantottuk meg. A támfallal megerősített szálloda olyan, mintha egy erődítmény lenne. A felső részénél teraszos sétányrendszert alakítottak ki, ahonnan az Anna-mésztufabarlang és több kisebb kőfülke nyílik. József Attila szobra és az István főherceg látogatása emlékére emelt oszlop is itt fedezhető fel, illetve a sétányról szépen látszik a 20 méter magas vízesés. A függőkert két oldalán a Szinva, illetve a Garadna patak csurdogál. Az épülettől a Szinva-források felé hatalmas park terül el, ami tele van botanikai ritkaságokkal. A kert felett, a kőhídon át Felsőhámor faluba sétálhatunk át.

A híres neoreneszánsz stílusban épült szállodát 1925 és 1929 között Lux Kálmán tervezte, és Mayer János, az akkori földművelésügyi miniszter avatta fel. 1945-ig a vendégek elsősorban a korabeli elit köreiből kerültek ki, konferenciákat rendeztek, hírességeknek is kedvelt helye volt. 1933-ban az írókongresszuson József Attila is részt vett. Természetesen a táj szépsége őt is megihlette, amit az Óda című versében is érezhetünk. Egy híres film – az 1934-ben forgatott Meseautó – is itt játszódott. A második világháborúban hadikórházat rendeztek be az épületben a sebesült orosz katonák számára, viszont a kórházi üzemelés helyrehozhatatlan károkat okozott az eredeti berendezésben. A háború után az üzemeltetési jog a Bükki Gyógyfürdőkre, majd a Szakszervezetek Országos Tanácsára szállt: a szálloda ezután 40 évig SZOT-üdülőként üzemelt. Az épület 1993-ban a Hunguest Hotels szállodalánc tulajdonába került, amikor kor-és hangulat hűen felújították. A szállót 2015-ben a Magyar Értéktár részének nyilvánították.

A Szinva völgyében a patak jobb partján folytattuk a Lillafüredi túránkat. A Mária-sétányon barangoltunk, amikor felfedeztük a Patrona Hungariae szoborfülkét, amit 2013-ban avattak fel, és pontos mása a Mátyás templom Lorettói Kápolnájában található vörös márvány szobornak. Tovább sétálva a Limpiászi keresztre is rábukkantunk, ami egy tábori oltár és a Bükk vidékének egyik legismertebb kegyhelye. A kereszt korpusza másolat, a fából faragott eredetije a spanyolországi Limpias nevű település templomában áll. A feszület és az oltár 1920 környékén épült, szentmiséket is tartanak a helyszínen.

A Mária-sétány itt ér véget, ezután a völgybe leereszkedtünk és ellátogattunk Herman Ottó házába, amit Peleháznak is neveznek. Herman Ottó egykori nyaralója 1898 és 1903 között épült. 1951-ben került a miskolci múzeum gondozásába, majd 1964-ben pedig a látogatók számára is megnyílt. A 2007-ben felújított épület – Herman Ottó életét, munkásságát bemutató emlékház – két szobából áll. Az első helyiségben eredeti bútorokat is láthatunk: a kéziratok, levelek, személyes tárgyak mutatják be a biológus magánéletét. A második szobában a tudományos munkájával, illetve egy gazdag tárgyi gyűjteménnyel ismerkedhetünk. A ház kertjében múzeumpedagógiai foglalkozást is tartanak: ottjártunkkor éppen utánunk egy iskolás csoport érkezett a múzeumba. A tárlatot hétfő kivételével minden nap 9 órától 17 óráig látogatható április 16-tól október 31-ig.

A múzeum után a barlangok felé vettük az irányt: először az Anna-mésztufabarlangot csodáltuk meg, ami 272 méter tengerszint feletti magasságban nyílik. A barlang egyedülállónak számít, mert csak hat ilyen barlang létezik. A barlangot 1833-ban fedezték fel Stark András bányász segítségével, amikor a hámori kohók vízellátása érdekében nyitottak egy tárlót a mészkőben. A barlangban fakadó források vizét Miskolc vízellátásánál hasznosították. Nagy népszerűségnek örvendett, Petőfi Sándor is megfordult itt 1847. július 8-án. A század második felére azonban a vashámorok bezárásával egy időben a barlang is feledésbe merült. Később 1912-ben nyitották meg újra, majd 1927-ben, amikor a Palotaszállót építették, újabb üregekre bukkantak: ezután alakították ki a mai bejáratot és vezették be a villanyvilágítást. A barlangot 1951-ben védetté, majd 1982-ben fokozottan védetté nyilvánították. Nyitvatartását a Bükki Nemzeti Park honlapján találhatjátok meg. A barlangban láthatunk szép mészkőalakzatokat, megkövesedett növényeket és a növények lenyomatait is. A téli szezon kivételével egész évben látogatható, a turistáknak kiépített, 380 méteres szakasz bejárása körülbelül fél óráig tart. A barlang teljes hossza 568 méter.

Magyarország idegenforgalmi barlangjai közül itt készült el az első, olyan világítási rendszer, amely LED-es fényforrásra épül, hogy a lámpaflórától megóvják a falakat. A barlangot a Szinva patak vize által lerakott mésztufával és egymástól független, 34 nagyobb üreg a mesterséges tágításával és összekötésével alakult ki. A barlangban állatok is élnek. 28 ízeltlábú fajt, valamint simaorrú denevéreket és patkósdenevéreket fedeztek fel.

A barlang nevére sok variációt ismernek: lehet, hogy Fazola Henrik adta a múlt században, vagy a helyi erdész feleségéről nevezték el, de mások szerint Szent Anna nevét viseli.

Az Anna-barlang és a Szent István-barlang a cseppköves barlangtípusnak a legérdekesebb fajtái. A két barlangban az érintetlen, gondosan őrzött cseppkövek gyönyörű látványt nyújtanak. Néhány cseppkőnek neve is van, de csak a fantázia szabhat határt, hogy mit látunk bennük. Például a Paradicsom-teremben a barlangászok az egyik képződményt Éva almafájának nevezték el. A gyerekek viszont átkeresztelték Brokkoli-teremmé, mivel a benne található képződmények brokkolira hasonlítanak, nem paradicsomra.

A szivárvány színeiben pompázó cseppkövek látványát a lámpák fényei segítik. A villanyvilágítással nagyszerű színhatásokat és fényhatásokat érnek el és láthatóvá válnak a titokzatos magasságokba vesző barlangtermek boltozata is. Régebben a barlangban miséket is tartottak, de a Hámori templom felépítése után ez a funkció megszűnt, igaz esküvőket még mindig tartanak, ha a Nemzeti Park engedélyezi. A háborúk idején óvóhelyként szolgált, sajnos ekkor sok cseppkő megrongálódott.

A Szent István-barlang a környék legnagyobb cseppkőbarlangja és a Bükki Nemzeti Parkban, a Szinva völgyében, az Eger felé vezető műút mellett, 331 méter tengerszint feletti magasságban található. 1913-ban fedezték fel, állítólag egy kutya beleesett az egyetlen természetes bejáratánál. A Létrás-tető–István-lápa alatt húzódó, nagy barlangrendszer utolsó tagja, a feltárását 1927-ben kezdték meg Révay Ferenc irányításával. 1931-ben nyílt meg a látogatók számára. A második világháború során – Anna-barlanghoz hasonlóan – károkat szenvedett, a világítás is tönkrement, amit 1955-ben hoztak rendbe.

A hűvös, tiszta levegőjű barlang teljesen pollenmentes, és közel 100%-os páratartalmú, ami allergiás szervezetünknek igazán jót tett, amíg lent bóklásztunk. A Fekete-teremben 1988 óta légzőszervi betegeket gyógyítanak és 1991 óta gyógybarlang és fokozottan védett természeti értékké nyilvánították. A barlang késő triász, anisusi mészkőből alakult ki. A legmélyebb része a Pokol elnevezésű terem. A megnyitott szakaszon első érdekes képződménye a Mamutfogsor. Belseje felé haladva különleges elnevezésű terembe érkeztünk, ami nem más mint a Meseország, ahol mesefiguráknak látszó cseppköveket fedezhetünk fel, az Oszlopok csarnoka pedig tele van összenőtt cseppkövekkel. A Színházterem is érdekes, ahol a cseppkő nézőtér és színpad várja a látogatókat. A barlang belső részei vízelvezető járatokkal is tarkított, 1958-ban és 1974-ben feltört benne a víz, és a barlangot elöntötte, majd a bejáraton kizúdult az útra. A világítás hatására a fal itt is mohásodni kezdett, ezt korszerűbb világítás bevezetésével igyekeznek megállítani.

A barlangok felfedezése után még a Hámori – tó környékén sétáltunk. A tó a Garadna völgyében, a Szinva patak mésztufagátjának duzzasztó hatása miatt keletkezett. A jelenlegi méretű tavat 1810-ben Fazola Frigyes hozta létre a kohászat állandó vízellátása érdekében. A gyár vízgazdálkodásában a tó igen fontos szerepet játszott; a vízállását naponta mérték, a zsilipek nyitását gondosan följegyezték. A tó másfél kilométer hosszú, helyenként meglehetősen mély. A tavon nyáron csónakázni és vízibiciklizni lehet. A partján a Neptun Búvárklub épülete található. Az egyik partján vezet a Bánkútra vezető autóút, a másik oldalon festői sétány található. A völgyzáró gáttól nem messze, a völgy déli oldalában fakad az Eszperantó-forrás vize, ami az erdei vasút alatti átereszen átfolyva jut a tóba.

Hazafelé megálltunk Lillafüredtől néhány kilométerre a Garadna völgyében fekvő pisztrángtelepnél. A látogatók itt friss sült halat is fogyaszthatnak, sokan vásárolnak is. Hasonló telep működik a Szalajka-völgyben, ám ez abban különbözik tőle, hogy itt árulják is a kifogott halakat.

A pisztrángtelep és Lillafüred közötti út mellett még megálltunk a 205 éves őskohónál, ami Magyarország egyik kiemelt ipartörténeti műemléke. Mellette áll a Massa Múzeum, egy korabeli, rekonstruált vasverő, illetve egy műszaki skanzen, ahol a vasmű történetének legfontosabb eseményeit, dokumentumait, az itt használt és készített korabeli szerszámokat és termékeket lehet megtekinteni. Fazola Henrik már 1765-től telepített kohászati üzemeket a Garadna és a Szinva patakok völgyében. Mária Teréziától kapott alapítólevéllel 1772-ben vasolvasztót épített Felsőhámorban (ma Ómassa). Az üzem beindításához stájer és felvidéki, vasgyártásban jártas szakembereket telepített le. A telepen kovács- és szegverő üzem is létesült, a kohó azonban 1820-ban beszüntette működését.

Az üzemet 1847-ben István nádor is meglátogatta, de járt itt Petőfi Sándor is, aki hangulatos írásban számolt be a látottakról. A faszénnel fűtött terméskőből épült kohó négy, acél vonórúddal megerősített sarokpilléren állt. A kohó zömök, kétlépcsős csonka gúla formájú. Az építmény oldalán kosárívű boltövek láthatóak. A keleti és a nyugati oldali nyílásban történt a levegő fújtatása, az északi nyílásban csapoltak. A kohó magassága 11,4 méter, térfogata 22 köbméter volt. Az átlagos napi termelés 1300 kilogramm, az adagsúly 5600 kilogrammot tett ki. A négyrészes fújtatókat működtető vízkerék 7 méter átmérőjű volt, a fújtatók 16 percenkénti löketszámmal dolgoztak. A nagyolvasztót 1832-ben átépítették. A kohó mellett vasverő műhely is épült, ahol a farkaskalapácsokat vízzel hajtott kerekekkel működtették. A nagyolvasztóval egy időben kezdték a hámori völgygát építését, amit 1812-ben fejeztek be. 1951-ben műemléki helyreállítása elkezdődött a Lenin Kohászati Művek és az Országos Műemléki Felügyelőség műszaki és anyagi közreműködésével. A munkálatokkal első ütemben 1954-re készültek el. Az őskohóból évente egyszer, a szeptemberi Fazola-napok keretén belül jelképes csapolást hajtanak végre, miközben sok más programot is rendeznek.

Reméljük Lillafüred bemutatásával kedvet kaptatok egy kis kirándulásra, ha már nyakunkon van a tavasz, hiszen rengeteg dolgot lehet még felfedezni ebben a bükki városrészben és környékén, ahol a kisvasút miatt a gyerekek is jól éreznék magukat.