2019. április 22., hétfő

A sárkányos lovagok várainál, Ozorán és Simontornyán jártunk


Folytatjuk régebbi országjáró élményeink bemutatását és újra Magyarország dél-dunántúli részére hívunk meg Benneteket. 2016. novemberben a gyönyörű tolnai lankák között jártunk, ahol Ozora és Simontornya váraiban repültünk vissza a múltba.
Útközben a szőlőtőkékkel körülölelt dombokon már messziről felfigyeltünk az ozorai várkastélyra és a mellette álló templomra.
A friss patakokkal tarkított Ozorát már ősidők óta lakják. A kutatók ezt onnan gondolják, hogy a településhez tartozó Tótipusztán 1871-ben nagy jelentőségű avar leletegyüttest találtak. Az első írásos emlék egy pécsi püspöki alapítólevélből származik. A falut a 15. századig az Ozorai nemesi család birtokolta, majd Luxemburgi Zsigmond király az egyedüli örököst, Ozorai Borbálát fiúsította”, és 1399-ben feleségül adta a firenzei kereskedőcsaládból származó Filippo Scolarihoz, akit ezt követően birtoka után Ozorai Pipoként is emlegettek. Eme sokoldalú személyiség a király szolgálatában számos győztes hadjáratot vezetett, védte új hazáját a törököktől, illetve a király arany- és sóbányáival is foglakozott, és a Zsigmond király által 1408-ban alapított a Sárkány-lovagrendnek is alapító tagja volt. A király nagyra becsülete Pipót, így számos birtokadományban részesítette. 1411-ben Sárvár várát is neki adományozta, igaz ő ezt később a közelebbi Simontornyára cserélte: erről a várról is írunk bővebben a későbbiekben.
Pipo 1416-ban – a király engedélyével – a szülővárosából építészeket, kőfaragó mestereket hivatott és egy pompás főúri várkastélyt építettet Ozorán. Halála után 1426-tól felsége lett a várkastély birtokosa, majd őt Hédervári Lőrinc nádor követte. A későbbiekben a vár többször gazdát cserélt. A meglehetősen romos épületet 1727 és 1733 között az Eszterházyak helyreállították és egy kastélyszerű hivatali, tiszttartói központot alakítottak ki benne. A külső várfalakat nem hagyták meg és a leomlott délnyugati szárnyból is csak a földszintet újították fel, amely egy új, kőkeretes barokk kapun közelíthető meg. A külsőleg egyszerű épület belseje stukkódíszítést, illetve rokokó falfestést kapott. Az újabb átépítésre az 1800-as évek elején került sor: ekkor az U alakú kastélyt börtönné, illetve magtárrá alakították és ez az 1970-es évekig így is maradt. Csak az ezredfordulóra sikerült múzeummá alakítani, 2006-ban pedig a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága az emeleti termeket is helyreállította.
A vármúzeum 2001-ben nyitotta meg a kapuit a látogatók előtt. A berendezett szobák mellett más turistacsalogató programokkal, illetve állandó kiállításokkal is várják az érdeklődőket. Például Illyés Gyula életművével és Bazsonyi Arany festőművész műveivel ismerkedhetünk. A négyzet alaprajzú épület – hétfő kivételével – az év minden napján várja a látogatókat. A közelben parkolási lehetőség is van.
A várhoz az egykori várárok fölött kialakított feljárón jutottunk el. A vár körül virágos és fűszernövényes kert látható, igaz ennek szépségét inkább a melegebb hónapokban élvezhetjük. Miután belépünk a várkapun, olyan érzésünk volt, mintha visszarepültünk volna a reneszánsz korba.
Szépnek találtuk a várudvar közepén látható kutat, amely egy Verrocchio-féle kút másolata, de a várfalon felfedeztük egy Michelangelo-féle alkotás másolatát is. Ezek egy korábbi reneszánsz tárlat után maradtak itt. A rekonstruált reneszánsz kőfaragványokkal díszített belső udvar és a faácsolatú, oszlopokkal tagolt emeleti körfolyosók hangulatosak. A szobák előtti folyosókon szárított gyógynövények utalnak arra, hogy az egykori úrnő gyógyítással is foglalkozott, no meg a növények illata távol tartotta a férgeket, illetve a rovarokat is. A várfalakon felkúszó szőlő különösen tetszett. Persze nem tudhatjuk, hogy ez annak idején is így volt-e, mindenesetre romantikus hangulatot kölcsönöz a kastélynak. A levelek novemberi színei pedig még pompázatosabbak.
A várat tárlatvezetővel, csoportosan nézhetjük meg, így amíg vártuk, volt időnk fotózni az udvaron, illetve a földszinti kiállításokat is meg tudtuk nézni. A tárlatvezető sok érdekes dolgot mesélt a berendezett konyhában és az emeleti szobákban is.
 
A konyha hatalmas, a megtalált leletek alapján felállított két kemence arra utal, hogy a vár lakóinak bőséges ételeket készítettek. A kemencéken kiállított konyhai edények, köcsögök jól illusztrálják hogyan is főzhettek itt. A folyosókon kiakasztott növényekhez hasonlóan itt is láttunk néhányat. A fenti helyiségekben a lovagtermet és a haló részeket nézhettük meg. Mindegyik gazdagakon berendezett, igaz már utángyártott bútorokkal. A gyerekek és férfi látogatók nagy örömére a lovagtermet igen élethűen rendezték be. Itt egy 35-40 kilós páncélba öltözött ember és egy lópáncél fogadott minket. A falon látható pajzs pedig Mátyás király seregére utal, de több Zsigmond-kori fegyvermásolattal is ismerkedhettünk. A lovagteremből nem hiányozhatnak a trónszékek, illetve egy gyönyörű reneszánsz kandalló sem, de egy gipszmásolat-gyűjteményt is kiállítottak: a szoborreplikák a reneszánsz művészet remekműveit idézik. A királyné szobájában a tipikus korhű baldachinos ágy mérete is utalt arra, hogy akkoriban ülve aludtak. Az egyenes alvás ugyanis túlságosan hasonlított a halottak helyzetére a koporsóban. Fürdőszoba nem volt, hiszen nagyon ritkán fürödtek, viszont a hálóból nyílik egy rekonstruált árnyékszék is. Több szobában élethű korhű ruhákba öltöztetett figurákat is kiállítottak, amelyek alapján az az érzésünk támadt, mintha Pipo, vagy esetleg Ozorai Borbála fogadna minket.
2010-ben egy 17. századi német reneszánsz cserépkályha is gazdagította a vár gyűjteményét, számunkra ez volt a legszebb tárgy, amit itt láthattunk (lásd balra lent).
Más hasonló korabeli várakkal ellentétben itt a belső falakon kevés festményt, freskót fedeztünk fel, pedig korábban ezeket a falakat is ékesítették ilyen művek, viszont a többszöri átalakítások során szinte teljesen elpusztultak. Csak a befalazott kápolnában maradt meg egy Szent László freskó maradvány (lásd jobbra fent). Ebben a a helyiségben egyébként őriznek egy Szent György ereklyét is.
A szép másolatok, az reneszánsz stílusú bútorok, kárpitok, utazóládák mesélnek az egykori lakók életviteléről és mielőtt elhagytuk volna a várat még a felújított borospincét is megnéztük, ahol egy jegesmedve kitömött mását fedeztük fel. Jegyespárok lefoglalhatják ezt a a helyiséget a lakodalmukra, ha egy kis reneszánsz romantikára vágynak, sőt, aki szeretne több napot eltölteni itt a térségben és kíváncsi milyen egy igazi várkastélyban aludni, akkor szobát is foglalhat. Erről további információt itt találtok.

Az ozorai vár után a nem messze – körülbelül 12 kilométernyi távolságra – található Simontornyán folyattuk felfedező utunkat, ahol egy másik sárkányos lovagos várat látogattuk meg.
Simontornya 1995-ben városi rangot kapott, a Tolna megyei település a megye kilencedik legnépesebb városa és a Sió szeli ketté.
Ozorához hasonlóan itt is értékes leletekre bukkantak. A kőkorszakból, a bronzkorból, de a kelta időkből is maradtak tárgyi emlékek, később a honfoglalás előtti korban az avar nép élt erre. Első királyunk besenyő családokat telepített a környékre, akik több falut is létrehoztak.
A város 1272 körül a Salamon fia Simon által épített lakótoronyról kapta a Simontornya nevet. Ennek a magánvárból később végvárra fejlődő építménynek az évek során több tulajdonosa is volt. A Laczkfiak után soron következő várkapitányok sanyargatták az itt és a környéken élő lakosokat, így a városban így nem indult el a polgárosodás és kereskedelem sem fejlődött. Ezen később Buzlay Mózes királyi főudvarmester próbált változtatni, aki 1509-ben újraépítette a várat és szerzeteseket is hivatott Simontornyára. A közel 150 éves török uralom viszont visszavetette a város fejlődését és a törökök kiűzése után sem változott ez a helyzet. A helyi urak ugyanis a rövid távú hasznosításban voltak érdekeltek, így csak kizsigerelték a környező területet. Simontornya csak azért maradt fenn, mert végvári szerepet töltött be. Kelet felől a paksi, dél felől a döbröközi, nyugat felől a veszprémi, észak felől a fehérvári várak határolták. A várat a Haditanács gondjára bízták, az ide rendelt őrség mellett a környék népe is katonai szolgálatot teljesített, ami a földművelés és a kereskedelem fejlődését is gátolta. Csak 1716-ban, a vár teljes kibővítése után köszöntött be a béke. A város 1727–1784 között Tolna megye székhelye volt, de továbbra is elmaradt a kereskedelmi, az agrár, illetve az ipari fejlődés. A 18. században az egykor nagy jelentőséggel bíró simontornyai hidak is elvesztették jelentőségüket, de mint oly sokszor, a település ekkor is feltámadt poraiból. Egy híres család a Fried, ugyanis országos hírűvé vált bőrgyárával megalapozta a város bőriparát.
A 20. század első harmadára – a család munkájának köszönhetően – a mezőgazdasági település meghatározó ipari központtá vált. Az első világháború alatt a gyár a hadsereg egyik beszállítója lett. A második világháború kezdetén viszont a németek majdnem mindent megsemmisítettek, majd 1948-ban a bőrgyár államosításra került és a rendszerváltásig állami tulajdonban maradt. Mára a gyár legnagyobb része elpusztult, a Sió-part felé néző részét rendbe hozták, a területén több kisebb üzem található, ahol a helyi vállalkozók tartanak fent munkahelyeket, de legtöbb része eladó vagy romos állapotban van. Egy másik iparág is segítette a város fejlődést, ezért is nevezik a települést a „bor és bőr városának”. A 20. század elején már 650-700 holdon termesztették a finom nedűnek valót. A 21. század elején több mint 400 gazda művelt szőlőt a környéken. Nem értünk a borokhoz, de az itteni kékszőlő és az őshonos fehér fajtákból készült borok biztosan finomak. A szőlő mellett ezen a tájon jól érzi magát az őszibarack, a meggy, az alma, a mandula és a füge is. Szóval több évszakban is érdemes ide ellátogatni, hiszen a nézelődés mellett a helyi termékekkel a szomjunkat is olthatjuk, és ha megéheztünk, akkor további helyi finomságokat találhatunk.

A vár mellett érdemes sétálni a városban is, ahol mi is felfedeztünk néhány szobrot, emlékművet: ezek többségét Kelemen Kristóf szobrászművész készítette. A település önkormányzata 2013-ban egy nagy felújítási projektet teljesített uniós támogatással, melynek keretében a belvárost, a köztereket renoválták, illetve összefüggő, közösségi célokra alkalmas helyeket alakítottak ki a vár környékén.
A 13. században épített szabálytalan alaprajzú, belső toronnyal rendelkező erődítmény az ozorai várhoz hasonlóan egy dombra épült. A ma már múzeumként üzemelő építmény egész évben látogatható. Itt olvashattok további információkat a nyitvatartásról.
1277 és 1543 között a vár virágkorát élte, ma is látható formáját Buzlay Mózesnek köszönhetjük. Az épület a folyamatos háborúskodást követően nem sok figyelmet kapott, így 1954-ben már a torony teteje is beomlott. A műemlékvédelem 1964-ben felkarolta és helyreállította. Napjainkban állandó és időszakos kiállításokkal várja a látogatókat, sőt többször szerveznek – gyerekek, családok nagy örömére – lovagi tornát és hagyományőrző játékokat is.
A helyreállításkor a régi falakat néhány helyen ki kellett egészíteni, ezeket a régitől eltérő, vékony piros téglából készítették. A teljesen elpusztult északi szárny maradványai fölé modern védőépületet emeltek, ami szándékosan tér el stílusában a többi résztől, de nekünk nem nyerte el a tetszésünket.
A vár bejárati kapuját gyönyörűnek találtuk, habár ez is modern. Reginát különösen elvarázsolta a kilincsen ábrázolt sárkányok látványa (igaz ő fotózásilag kilincs, kopogtató függő), amelyek a Zsigmond király által alapított Sárkány-rendre utalnak (lásd jobbra fent). Belépéskor felfedeztük az egykori felvonóhíd maradványait is. A földszinti őrszobán keresztül jutottunk ki a várudvarra. Az udvar hűen tükrözi a különböző átépítéseket, hiszen a boltozatok és az erkélyek látványa újra és újra visszarepít minket a reneszánsz múltba. Az építmény egyike azon hazai reneszánsz épületegyütteseknek, amely relatíve épségben megmaradt. Az eredeti vár öregtornyát reneszánsz pártázat ékesítette: ennek nyomait ma csak a harmadik emelet falában láthatjuk. A Rákóczi-szabadságharc alatt a tornyon „V” alakban lőréseket alakítottak ki és a tornyot lefedték. A homlokzaton a földszinti ablakok maradtak meg épebben. Néhány ablak stílusa inkább gótikus mint reneszánsz, és az egyik ilyen keresztablakon vésett feliratot láttunk 1508-as évszámmal. A gyönyörű reneszánsz homlokzatot viszont szerintünk elrontja a 17. századból származó falcsonk, ami szintén a Rákóczi-szabadságharc korából származik. Nekünk leginkább a külső homlokzaton a vaskos pilléren támaszkodó árkádos folyosó és a reneszánsz loggia tetszett.
A vár belső része kevésbé fogott meg minket, igaz itt is van látnivaló: például középkori ajtókeret, vagy egy reneszánsz kályha. Az alagsorban a régészeti leletek (edények fegyverek, griff madarat ábrázoló kályhacsempék) által megismerhettük, hogy a 13–17. században milyen eszközök segítették az itt élő embereket. A földszinti és emeleti termekben a vár különböző korszakaiból mutatnak be néhány használati, illetve berendezési tárgyat. Különösen érdekesnek találtuk az 1508-ból származó késő gótikus kápolna és lovagterem maradványait. A vár belsejét teljesen felújították, de a kevés bútorzat ellenére volt ami megfogott minket: ezek voltak a gyönyörű gótikus és reneszánsz kandallók. Legjobban a kaputorony emeleti szobájában látható toszkánai eredetű reneszánsz kandalló tetszett. Egyébként a vár belső részeiben is fel-fel tűnik a sárkány motívum. Az egyik palotaszárnyban láthattuk a "Nemesi ősgalériák Tolna megyében" című állandó kiállítást is. A képzőművészeti gyűjtemény a főnemesi, köznemesi családok 1819. századi arcképei alkotják. Mindenesetre ha erre jártok Simontornyát se hagyjátok ki.

Reméljük ezzel a rövid beszámolóval sikerült felkelteni figyelmeteket és ellátogattok ebbe a két Tolna megyei kisvárosba, ahol egy kicsit elidőzhetünk két magyar reneszánsz várkastélyban. Ráadásul, ha gyerekekkel jöttök, akkor ők akár kis lovagok, úrnők is lehetnek.

Itt találtok további képeket Ozoráról.
Itt pedig Simontornyáról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése