Vár a Tenkes alján, ahol megelevenedik a múlt

A nyitás részeként a kulturális intézmények egyre másra fogadhatják a látogatókat, így az egyik kedvenc várunkkal ünnepeljük ezt a lehetőséget. A zárás előtt az őszi szünetet kihasználtuk arra, hogy ellátogassunk kedvelt helyeinkre. Október végén így Siklóson nosztalgiáztunk, hiszen a városban már többször jártunk gyerekkorunkban, illetve közösen is. A történelmi város fő látnivalója a vár, ahol megelevenedik a múlt. Nyaranta rengeteg programmal, várjátékokkal csalogatják a kicsiket és nagyokat és reméljük 2021-ben ez a sorozat folytatódik majd. Addig is olvassátok írásunkat kedvcsinálóként, illetve  a vár dolgozói által készített reklámklipet is érdemes megnézni. A legutóbbi látogatásunk alkalmával az egyik sikeres programsorozatukat a „Történelmi korok" fesztiválját néztük meg. Most viszont inkább a vár részeire, belső tereire, kiállításaira voltunk kíváncsiak. A nap folyamán váron kívül még egy érdekes történelmi helyet is megnéztünk, amely a török hódoltság után maradt ránk. Ha erre jártok Malkocs bej dzsámiját is érdemes megnézni.

Siklós Baranya megyében a Villányi-hegységtől délre, az Alföld legnyugatibb részén fekszik. A vár pedig e hegység déli lábánál egy kisebb dombon magasodik fölénk. A város középkori útszerkezete a mai napig megmaradt, így a szűk utcák miatt a forgalmasabb időszakban kevesebb parkolóhelyet lehet találni, de nem lehetetlen. Mellesleg, ha családban kutya is van, nyugodtan hozzátok magatokkal, mert a vármúzeum kutyabarát. A nyitvatartásról és a jegyárakról a vár honlapján minden friss információt megtaláltok. 

Az építmény már közel 750 éves, mégis Magyarország egyik legjobban megmaradt várkastélya. A 13. században a környék a Kán nemzetségből származó Siklósi (Soklyósi) nemesi család birtokához tartozott, majd több nemesi család is szerette volna elfoglalni, de a tulajdonosok rendre visszaverték a betolakodókat. Amikor viszont szembefordultak az uralkodóval, Luxemburgi Zsigmond elkobozta tőlük a birtokot és ezt pár évvel később a Garaiaknak adományozta, akik bővítették a várat. Több főnemesi család 1401-ben Zsigmond ellen lázadt és a király Visegrád után itt is raboskodott. Viszont Garai Miklós tanácsára Zsigmond visszakapta uralkodói hatalmát és a kettejük egyességét megerősítették, amikor Cillei Hermann két leányát vették feleségül. A további években a vár szerkezetét tovább erősítették és még Hunyadi János erdélyi vajda sem tudta bevenni. Mátyás király fiának adományozta a várat, ami a 16. század elején már Perényi Imre és felesége, Kanizsai Dorottya birtokába került. Ők reneszánsz stílusban építette át a várat, ekkor fejezték be olasz szobrászmesterek segítségével a várkápolnát.

A török hódtoltság felszámolását követően katonai jelentőségét a Rákóczi-szabadságharc után vesztette el. A császárhoz hű birtokosok miatt csak a belső tereket formálták át így maradhattak épen a vár falai. A 18. században a Batthyány család, majd gróf Benyovszky Móric örökölte meg a várkastélyt. A gróf halála után az özvegye, Benyovszkyné Batthyány Lujza pedig a Honvéd Kincstárnak adta el a várat. A második világháború alatt hadifoglyokat őriztek falai között, majd kollégiummá, tiszti üdülővé alakították át, de sokáig gazdátlan maradt. A romlásnak induló vár régészeti feltárása 1955-ben kezdődött meg. 10 évvel később itt forgatták a nagy sikerű, 1964-ben bemutatott „Tenkes kapitánya” című sorozat, melyben a város díszpolgára, Zenthe Ferenc játszotta a főcímszerepét. Ennek emlékét egy külön kiállító tér is őrzi. A sorozat ugyan óriási károkat okozott a kuruc-labanc ellentét és a Rákóczi szabadságharc objektív bemutatásában, de ma is sikeresen reklámozza a várat. Sőt! 2009-ben három éven át még musical formájában is eljátszották a híres kapitány történetét és az édesszájúak örömére tortát is neveztek el róla.

A vár több szárnyból áll, az alsó részében a várbörtönt és a kínzókamrát nézhetjük meg (lásd fent). A várbörtön figuráit élég élethűre formálták, sőt a bátrabbak néhány kínzóeszközt is kipróbálhatnak egy fotó erejéig. A cellák kicsik és puritánok, de különbséget fedezhetünk fel a nemesi és az alacsonyabb rangú rabok cellái között. A vár több részén bábuk segítségével elevenítenek meg történelmi személyeket: például Luxemburgi Zsigmondot és Kanizsai Dorottyát. A gyerekek és gyereklelkű felnőttek kipróbálhatják a lovagi felszereléseket. A déli szárny legszebb része a gótikus zárt erkély, amelyet 15. században építettek (lásd lent).

Siklóshoz a bor is kapcsolódik így egy bormúzeumot és boltot is kialakítottak az alagsorban. Nem kötelező vásárolni, ha csak ki szeretnének próbálni a borokat, borlekvárokat és egyéb terméket, akkor is érdemes betérni. A Villányi Borvidék 20 kiváló borászának borait kínálják az érdeklődők számára.

A földszinten a reneszánsz korszakba csöppenhetünk be. A 17-18 századi bútorokkal és szőnyegekkel töltötték fel a helyiséget. Az emelet négy teremből áll, amely Zsigmond uralkodásától  a török korszakig mutatja be a fegyvereket, használati tárgyakat, ruhákat. Kanizsai Dorottya imafülkéje is itt található, ahol figurális festés maradványai láthatóak. A második emeleten vártörténeti kiállítás és a két világháború eszközeit állították ki (lásd fent). Siklóson jelentős a szerb és a horvát nemzetiségű közösség, így az ő életükbe is betekinthetünk az egyik teremben (lásd lent).

A zárt erkély mellett a másik kedvenc helyünk a keleti és déli szárny találkozásánál található gótikus várkápolna, habár a földszintről is megközelíthető ez a helyiség. A vár két tulajdonosa, gróf Batthyány Kázmér és gróf Benyovszky Móric is itt nyugszik A kápolna a 15–16. század fordulóján épült. A bejárata a freskói és boltíves mennyezete mai napig esküvőknek ad helyet. A sekrestyében pedig egyháztörténeti kiállítást nézhetünk meg.

Az említett állandó kiállítások mellett időközönként más más tárlatot állítanak ki a keleti szárnyban, ahol a magyar rendőrség történetébe pillanthatunk bele „100 ÉVES A magyar rendőrség” címmel. A vár belsejében a keleti és északi szárny között figyelmesen nézzetek a lábatok alá mert az üvegpadlók alatt a 15 századi szobamaradványokat láthattok. Ha végigjártatok mindent és megszomjúhoztok, megéheztek, akkor érdemes az északi szárny emeletén betérni a szépen felújított Zsolnay dísztárgyakkal díszített kávézóba, és a teraszon is sétáljatok, mert pazar a kilátás, sőt fentről is gyönyörködhettek Kanizsai Dorottya kertjében. Mondjuk ez nyáron még szebb a rózsákkal (lásd fent).

A vár látogatása során nem csak nosztalgikus élménynek voltunk részese, hanem felfedeztünk új  részeket is, és még biztosan visszatérünk ide. A dzsámi látogattatása előtt még elmentünk ebédelni, de a kiszemelt étterem zárva volt, így a közeli Harkányban a Tenkes csárdában fogyasztottuk el a finom ebédet. Majd visszatértünk Sikósra, ahol megkóstoltunk a már említett tortát és a nap zárásaként megnéztük a dzsámit.

A mecsetet Evlija Cselebi 17. századi beszámolója szerint Malkocs bég építette a 16. században és a minaret, iletve az előcsarnok kivételével máig fennmaradt. A további évek során többször átépítették és a 19. századra teljesen elveszítette jellegét és a közeli házakba beépült. 1969-ben régészeti feltárások után felfedezték, de műemléki helyreállításra csak 1990-es évek első felében került sor. Majd a felújítás után 1993-ban elnyerte az Europa Nostra-díjat. Feltárásakor kváderfestéses vakolatot, az eredeti ablakokat és néhány eredeti festést fedeztek fel, illetve a bejáratának idomtéglából falazott kerete is különleges. A dzsámit ma belépőjegy ellenében látogathatják a turisták, de a kisebb iszlám közösség imahelyként is használja. Nekünk a felújított kupolaszerkezete mellett a kiállított használati tárgyak tetszettek. A karzatról pedig gyönyörködtünk a gyönyörű szőnyegekben.

A nyitás jegyében a sok magyarországi kedvenc helyszín közül nem véletlenül ajánljuk Siklóst, hiszen a vár nem csak egy múzeum. A település sokszínű turisztikai kínálatának köszönhetően itt minden korosztály jó érezheti magát. Mielőtt ellátogatok a városba, ezen a honlapon sok információt találtok. Addig is nézzetek meg az itt készített képeinket is. 

A vár külsejéről.

A kiállításról.

A várkápolnáról.

A dzsámiról.

Az Ara Pacis, avagy a római béke augustusi ábrázolása

A hagyomány szerint Rómát Kr. e. 753. április 21-én alapította Romulus, aki azonnal összehozott egy testvérgyilkosságot is. Romulus a az isteni Iuliustól származott, Aeneas fiától, és kicsit áttételesen ugyan, de Augustus, az első római császár is a római alapítóig vezette vissza a családfáját. Augusztus – eredetileg Caius Octavius Thurinus, majd Caius Iulius Caesar Augustus – egy polgárháborúktól megtépázott birodalomban akart rendet teremteni úgy, hogy kiüresítette a köztársasági intézményrendszert, vagyis olyan színezetet kellett adnia uralmának, amely legitimálta azt. Az örökbefogadó apa, a Kr. e. 44. március 15-én meggyilkolt Caesar volt az elsődleges legitimáló, hiszen politikai karrierje elején az akkor már hivatalosan Caius Iulius Caesar néven ismert siheder csakis a fogadott apja támogatóira támaszkodhatott. Kr. e. 31-ben a polgárháború véget ért, az immár érett és tapasztalt vezetőnek új világot kellett építeni. Megszületett a principatus, alapja pedig a béke, a Pax Augustana volt. Ennek tényleges forrásának az Augustus kezében összpontosuló katonai erő számított, de sallangként a római alapítóhoz fűződő isteni származás is előbukkant, amit olyan remekművek emeltek ki, mint az Aeneis, vagy az Ara Pacis.

A béke oltárát Kr. e. 9. január 30-án Lívia, Augusztus feleségének születésnapján avatták fel, és dúskál az uralkodó családjának, illetve Róma történetének összefonódását ábrázoló jelképekben.

Az egyik legjobb állapotban fennmaradt domborműve (lásd fent), a Tellus-panel például a gyermekeket ölében tartó istennőben Lívia vonásait örökítette meg. Az ülő női alak azonosítására több hipotézis született, de a legvalószínűbb a földanya (Tellus), avagy Ceres istennő, innen a panel neve. Az oltár domborművei közül azért is ezt emeltük ki igazán, mert az idilli életkép a békét, a szaturnuszi aranykort idézte, vagyis ez az oltár talán programadó részlete.

Természetesen a fenti jelenet is Augustus családjához kötődik, hiszen a sajnálatos módon meglehetősen csonka állapotban fennmaradt panel Aeneast ábrázolja, amint az ősei előtt mutat be áldozatot. Az ősöket a kis házikóban ábrázolt szobrok jelképezik. Az Aeneas mögötti töredékes figura, akinek csak a lándzsája maradt fenn, az a fia. Ascanius, vagy maga Augustus.

Az uralkodói család talán leglátványosabb ábrázolása a délnyugati fel felső része, ahol a felvonulók között több alakot lehet azonosítani. Az alaprajzon szerepel is a nevük (lásd fent): Drusus (Augustus kedvence, a kisebbik mostohafia), Germanicus (Drusus fia, a későbbi Caligula császár apja), Antonia (Drusus felesége), Tiberius (Drusus testvérbátya és Augustus utódja), Iulia (Augustus lánya), Agrippa (Augustus barátja, Iulia férje). Persze a Tiberius mellett olvasható Varo neve mellett se lehet szó nélkül elmenni, hiszen Tiberius társa volt a felavatás évében, mint konzul, Agrippa lányát vette el feleségül, igaz az utókor a teutonburgi csata miatt emlékszik rá, ahol három légiót is felmorzsolták a germán törzsek, Varo pedig öngyilkos lett. A Netfix 2020-as Barbárok sorozata – igaz eléggé regényesen – ezt az eseményt mutatja be.

A császári család tagjai az oltár túlsó oldalán is feltűnnek (lásd fent): a sor végén, az apja ruhájába kapaszkodó kisgyerek előtt és után találjuk a családtagokat: Octaviát (Augustus nővére), de a kisgyerek is családtag, valószínűleg Iullus Antonius kisfia. Nekünk ő kedvencünk, ezért egy külön képet is készítettünk róla.

Természetesen nem csak emberábrázolások, hanem a floreális motívumok és az állatábrázolások is csodásak.

A figurális motívumok leginkább az oltár külső részét díszítik, hiszen ezt látta mindenki. Belül a virágfüzérek a jellemzőek, amelyeket marhakoponyákra rögzítettek.

A belső térben csak az oltár tetején lévő fríz ábrázol embereket, akik jellemzően áldozatot mutatnak be.

Az oltár ugyan nem állt messze Augustus mauzóleumától, de mostani helyére a fasizmus alatt került. A történelem során széthordták a darabjait, de a birodalomépítésre törekvő Mussolini tudatosan törekedett Augustus kultuszának ápolására. Igaz, a fasizmus már a birodalomteremtő háborúra, és nem a polgárháborút lezáró békére helyezte a hangsúlyt. Augusztus születésének 2000. évfordulójakor, 1937. szeptember 23-án Augustus évet hirdettek, amikor már zajlottak az oltár utáni kutatások, és az ünnepségek lezárását jelképezte az oltár 1938. szeptember 23-ai újraavatása. Akkor a múzeum máshogy nézett ki.

A csupa üveg falakat Vittorio Ballio Morpurgo tervezte, és ezek Róma 1943. július 19-ei bombázása során károkat szenvedtek. A szükséges javítási munkálatok után az 1950-es években fehérre festették a hamis vörös porfír elemeket és az üvegek 1970-ben kerültek vissza a helyükre. A mai épületet a Morpurgo-féle helyére emelték 2000 és 2006 között. Ez pedig tudatosan a fehér színt hangsúlyozza. A fényképek szerkesztésekor mi is következetesen ragaszkodtunk a fekete-fehér formavilághoz, hiszen az oltár eredeti felületről is lekoptak a színek, így a formák kihangsúlyozására helyeztük a hangsúlyt. Ennek ellenére fontos kiemelni, hogy az oltár eredetileg élénk színekben pompázott és nem a most is mindenhol megjelenő fehér volt az uralkodó. Ennek ellenére ma a látogató megcsodálhatja a színes változatot is, hiszen a virtuális fényfestés segít rekonstruálni az ókori állapotokat. Ez pedig egy igen örvendetes kezdeményezés!

Az alaprajzot innen töltöttük le:

Az 1938-as állapotot bemutató fényképet pedig innen.

Grábóc szerb kolostora

Ha a magyarországi szerbek szóba kerülnek, akkor általában Szentendrét szokták emlegetni, míg egyéb fontos közösségek, műemlékek is köthetők ehhez a néphez. Régi nevükön a rácok főleg a Duna mentén telepedtek meg, így érthető, hogy a mai Ráckeve is szerb gyökerekkel rendelkezik és a hazai szerbek kulturális központja is a Duna szomszédságában, Grábócon jött létre. Még a Covid előtt jártunk az ráckevei csodálatos templomban. Írtunk is róla, és a mostani lezárások mellett kifejezetten hasznos, hogy virtuálisan is látogathatóvá tettük. Grábócra már 2020-ban jutottunk el, de mivel szinte senki se járt arra, mi se jelentettünk veszélyt, és minket is csak a helyi macska akart becserkészni.

Grábóc egy Tolna megyei kisközség, lényegében egy zsákfalu, ahova 1580 környékén érkeztek szerb szerzetesek. A kolostort 1585-ben alapították és 1587-ben kezdték el építeni kőtemplomukat. A szerb jelenlét azóta szinte folyamatos, ugyanis csak a 16. század végén, 1667-ben és 1703-ban hagyták magára, illetve legutoljára 1977-ben. 1667-ben például a török katonák ölték meg a kolostor lakóit, 1703-ban viszont maguktól tértek vissza szerb területre a szerzetesek, de mindig visszatértek. 1977-ben az utolsó szerzetes halálával szűnt meg a szerb jelenlét, de ez is megváltozott a rendszerváltás után, igaz ma csak egy atyát és egy apácát találunk helyben, ha éppen nem utaznak. A misékre járó közösséget is általában ők adják, de a nagyobb istentiszteletekre Bajáról, Szekszárdról és Pécsről is érkeznek a hívek. Ilyen alkalom például a búcsú, amely a Juliánus-naptár szerinti Péter-Pál ünnephez kötődik, tehát július 14-ére esik.

A helyet könnyen megtalálhatjuk, mert a kolostor Grábóc túloldalán található, a patakparton. Találunk parkolót, a templom vagy alapból nyitva van, vagy a szomszédos kolostorba kell becsöngetni. Ez 1787-ben épült és eredetileg ez számított a helyi kulturális központnak, de mára igencsak elhagyatott. Ehhez a második világháború utáni egyházpolitika is hozzájárult, az 1960-as években ugyanis az épületet szociális otthonná alakították. 1981–1987 között egy alapos restaurálásnak köszönhetően az addigra életveszélyes állapotba kerülő épületek megmenekültek, és a hely 1994-ben visszakerült a szerb egyház kezébe. Ekkortól 2008-as megszűnéséig a kolostor két szobájában működött a szerb egyházi hivatal. Az utolsó komoly átalakításra a 19. század végén került sor. 1895-ben ugyanis elrejtették az eredetileg nyitott oldalfolyosókat.

A patakon átkelve egy másik épületet is észreveszünk: ez a kútház (lásd fent). Érdemes alaposan körbejárni, mert ez is nagyon szép. 1786-ban épült, téglalap alaprajzú, két szintes, emeletén az egykori kapus-szobát találjuk.

A helyi fő látványosság viszont a templom. Az első épület még az 1580-as évek végén épült, igaz a hamarosan elkezdődő 15 éves háború miatt gyorsan üresen maradt. Az új szerzetes csoportok 1619-ben tértek vissza, de az 1667-es lemészárlásukat követően az eredeti templom is elpusztult. A mai 1736–1738-ban épült, a tornyot 1761-ben emelték. 

A mai templomépületet 1741-ben szentelték fel. 1784 és 1785 között festette az újvidéki Andrej Obrazil a falképeket, míg a kifestés Franz Florian Hoffmann munkája.

Igazából A 18. század elején a pópák csak felújításra kértek engedélyt, de ezt ügyesen megkerülve a már meglévő épület köré emelték az újat, és utána a régit elbontották. Ekkor már javában elkezdődött a magyarországi üres területek újratelepítése és a barokk templomok építése, így a grábóciaknak nem kellett volna a felújítás furfangjához folyamodniuk, mert valószínűleg enélkül is engedélyezték volna az építkezést.

A grábóci viszont annyiban eltér a korabeli templomoktól, hogy nem tisztán barokk stílusú, mert a bizáncias, kupolás mintákat is követi. A legismertebb látványosság az ikonosztáz (lásd lent), amely szintén a 18. század második feléről származik. A fala 1738-as, az eszéki Laubr János asztalosmester munkája, a képeket viszont 1768-ban az újvidéki Vasa Ostojić festette.

Ha sikerül kilábalnunk a harmadik hullámból, és az átoltottság lehetővé teszi a nyitást, akkor érdemes ide is ellátogatnunk, mivel a hely a Kárpát-medence kulturális kincseinek egyik fontos eleme.

San Lorenzo – a firenzei reneszánsz gyöngyszeme

Palermo, Nápoly, Róma és Velence mellett Firenze az az olasz város, ahol a legeldugottabb templom is kincseket rejt, minden sarkon találunk valami érdekességet és sajnos rengeteg a turista is. A covid idején nem a tömeg uralja ezeket a helyeket, és amikor újra utazhatunk reméljük megtaláljuk az egyensúlyt az üzlet és az élvezhető turizmus között, de addig is nosztalgiázzunk! Most tehát jöjjön egy ismert, de sokszor mégis csak felületesen megtekintett csoda, vagyis a firenzei San Lorenzo templom. Donatello, Medici, Brunelleschi, Michelangelo és még sorolhatnánk. Ismert nevek, a művészettörténet és az egyetemes kulturális örökségünk meghatározó szereplői és mindegyik kötődik ezen poszt témájához. Az itteni kincsek közül sok apróság a kedvencünk, de a legismertebbeket inkább csak megemlítjük, hogy maradjon meglepetés akkorra is, amikor az olvasó eljut ide, vagyis Kedves Olvasó, kérjük ne katalógusként olvasd a lentieket, mert ez inkább csak amolyan szubjektív beszámoló, annak is inkább a figyelemfelkeltő fajtájából.

Firenzében mindenki ismeri a San Lorenzót. Minden látogató elmegy mellette, vagy legalábbis a távolból látja. Ez a templom ugyanis a „kötelező haladási irány” mentén fekszik. Mi például a Santa Croce templom, vagy a Santa Maria Novella pályaudvar környékén szoktunk parkolni, igaz az utóbbi a jellemzőbb, mert az utóbbi évek során inkább vonattal mentünk Firenzébe. Ilyenkor mindig megsimogatjuk a Santa Maria Novella templom falait, majd irány a központ, pontosabban a San Lorenzo kupolája. Ez a „kupolairányt” azért is egyszerű, mert ez a viszonyítási pont elég jellegzetes formájú. Igazából a kupola nem a templomé, hanem egy kiegészítésé. A Mediciek mindig is kötődtek a helyhez, a közelben áll a palotájuk, a család tagjai is szinte mind itt nyugszanak. Amikor pedig a város tényleges urai főnemesi címet szereztek, a családi templom kibővítéseként építtették meg az új sírboltjukat. Ez az egyik legfontosabb uralkodói nyughely Itáliában, ugyanis az évszázadok során a tetemeket nem bolygatták, így nem is olyan rég egy kiterjedt genetikai és antropológiai kutatás keretében az összes sírt megvizsgálták. Megérte, mert nagyon sok érdekes dolgot fedeztek fel. Aki arra jár, nézze meg a Cappella dei principi, vagy Cappelle Medicee nevű részt is. Pazar, bár némileg eltúlozták a sok-sok féldrágakövet, de ugye Firenze a drágakőcsiszolás és az intarzia egyik fellegvára. Mi most csak ennyit írunk erről a részről, de valószínűleg figyelemfelkeltésnek elég ez is. Ha viszont sírokról beszélünk, akkor nekünk nem ez, hanem a kriptában található a kedvencünk, ugyanis itt nyugszik Donatello (lásd lent)!

További kiegészítés, amely szintén nem képezi a tulajdonképpeni San Lorenzo részét, a Michelangelo Buonarroti által használt búvóhely. Ezt pár hónapig használta a művész, amikor a Medici család bosszújától tartva – az ellenük fellépő köztársaság lelkes támogatója volt – elbújt a 7*2 méteres szobácskában. Véletlenül, 1975-ben fedezték fel a helységet, amely ugyan kicsi, de a falakat Michelangelo rajzai borítják. Szintén a San Lorenzóhoz kapcsolódik fizikailag, de nem képezi részét a könyvtár. Itt a padok is nagyon szépek, de a kedvencünk a lépcsőház. Az a firenzei szürke kő, az a kecses vonalvezetés…

Tehát, a San Lorenzo. Ahogy eddig is írtuk, ez egy különleges hely. A mai épület jórészt reneszánsz, a barokk kiegészítések nem rontanak rajta. A homlokzata csupasz, ezt ugyanis nem érte utol a 19. században a székesegyház és a Santa Croce sorsa. Rengeteg terv született a befejezésére, de végül egyik se valósult meg. Nem baj, a csupasz külsőt tökéletesen egyensúlyozza a letisztult és elegáns belső. A legelső képen már láthattátok, hogy a tér szellős, fényes és pont ezért fenséges. Meg is érdemli, hiszen ez volt Firenze legelső székesegyháza! A mai épület viszont jórészt a 15-16. századi állapotot tükrözi, vagyis a reneszánsz átépítések dominálnak. A fenti alaprajzon is látszik, hogy ez a máshol is gyakori T alakot követi, igencsak elüt arányaiban a templomtól a főoltár mögötti nagyhercegi kápolna, és a T két szárnyánál pedig tisztán megfigyelhetők a sekrestyék. Az oszlopok közei, a kecses ívek mind a szellősséget és egyben a dinamizmust kölcsönzik a térnek. A fenti mennyezetrész aranyozása elsőre nem is tűnik fel, hiszen tényleg nem a barokkos giccs volt a tervezők szeme előtt. Ez az a hely, ahol a lényegről valóban semmi se vonja el a figyelmünket!

Ezért is rögtön szembetűnő a két szószék. Az egyik a Passió, a másik pedig a Feltámadás jeleneteit ábrázolja, innen a nevük. Ikrek, eredetileg nem is szószéknek készült a díszítésük, viszont az összeillesztést követően ez lett belőlük. Ezek Donatello utolsó munkái, és fenomenális a dinamizmusuk! 1460 után készültek, először a Feltámadást ábrázolót fejezte be a mester (természetesen a tanítványai segítségével). Az összeállításra viszont biztosan Donatello halála után került sor. Nem tudni, hogy mindent Donatello fejezett-e be, de a Szent Lőrinc mártírhalálát ábrázoló részleten van egy dátum (1465. június 15.), vagyis Donatello 1466-os halála előtt már datálható volt a mű, amelyet ma Donatello munkásságának csúcspontjaként értékelnek! Mi két részletet mutatunk be. A fenti részleten a Kereszthalált és keresztről való levételt láthatjuk (a Passió szószékéről). A lenti képnél balról jobbra haladva Krisztus leszáll a pokolra, feltámad, illetve Mennybe megy (a Feltámadás szószékéről).

Másik érdekesség, és ezt szinte senki se nézi meg tüzetesebben, a főoltár előtti sír, amelyet Andrea del Verrocchio alakított ki. Firenze első Medici ura, az idősebb Cosimo nyugszik itt. A nyughely szerénysége és egyben arroganciája hihetetlen: a tulajdonképpeni testet a főoltár alatt található pillérben helyezték örök nyugalomra (lásd a lenti képen a keresztekkel és Medici címer labdáival díszített pillért), ahova általában szenteket szoktak temetni, miközben a sír jelölése a lehető legegyszerűbb, hiszen csak egy szokványos padlóba illesztett feliratról van szó (lásd a fenti képen). A kettősség annyiban érthető, hogy Cosimo megkapta az igencsak megtisztelő „Haza atyja” címet, viszont a főoltár alatti nyughely mégiscsak kissé túlzás. Sebaj, Cosimo teremtette meg a hagyományt, őt követően temettek szinte minden Medicit a templomba.

Ez a temetkezési hullám természetesen szebbnél szebb alkotásokat megrendelését vonta maga után. Először kialakították a régi, majd az új sekrestyét. Mindenki az újat, és a Michelangelo-féle síremlékeket szokta emlegetni, viszont a régi szerintünk ugyanolyan szép, ha nem szebb, mert letisztultabb. Brunelleschi alakította ki a Mediciek megrendelésére, akik eleve mauzóleumnak szánták, így egyáltalán nem meglepő, hogy a középső „asztal” lényegében egy sír. A sekrestyét a végletekig egyszerű építészeti elemek határozzák meg, amelyek keretet adnak a Donatello-féle színes, mozgalmas dekorációnak. Állítólag a két művész össze is veszett emiatt, ugyanis Brunelleschi szerint Donatello munkája elvonta a nézelődő figyelmét az építészeti elemekről. A szakítás olyan mértéket öltött, hogy a két jó barát, akik korábban rendszeresen együtt dolgoztak, Brunelleschi következő megrendelésekor (a Santa Crocéhoz tartozó Pazzi kápolna esetében) már külön utakon jártak. Kár, mert szerintünk ez a sekrestye így szerves egészt alkot.

Ez a sekrestye is példázza, amit a legelején írtunk: minden apróság egy művészeti hírességhez köthető. Külön nem fotóztuk le, de a falba illesztett rácsozat és szarkofág, amely – mondanunk se kell – egy Medici sírját jelzi, a korábban már említett Verrocchio alkotása, akit Leonardo Da Vinci mestereként is ismerhetünk.

Végül új sírokra volt szükség, így a Mediciek megrendelték az Új Sekrestyét, de ezzel kapcsolatban már említettük, hogy úgyis szinte mindenki ismeri, ezért nem mutatjuk be részletesen. Persze a Michelangelo-féle szobrokat szeretjük, szépek, de az igazi kedvenceink a fentiek.

A látogató többféle kombinációban vehet jegyet. Mindenkinek a legtöbb elemet tartalmazó kombinációt javasoljuk, mert megéri, és tüzetesen járjuk végig a helyet, hiszen másképp nehéz befogadni a sok-sok szépséget. Végülis a turizmus nem futóverseny. :)

Az alaprajzot innen töltöttük le.

Škocjan – a földalatti folyó birodalma

Škocjan, avagy San Canziano egy különleges barlangrendszer Szlovéniában. Cseppet sem ismeretlen, de még az élvezhetőek közé tartozik: értsd, a látogatók száma kezelhető. Nem csak egy barlangrendszerről, hanem egy víz alatti folyóágyról is beszélhetünk, ugyanis a Reka (vagy olaszul Timavo) itt kezdi el közel 34 kilométeres földalatti útját, hogy Trieszt mellett, San Giovanni di Duino közelében érje el az Adriai-tengert.

A barlang nemzetközi elismertségét jelzi, hogy öt év alatt, 1981-től 1986-ig a védettségtől eljutott a „világörökség része” címig, amelyet ma is büszkén őriz a hely. 1999-ben a vizes területek védelméről rendelkező rámszari egyezmény hatályát is kiterjesztették a barlangra.

A megközelítés és a látogathatóság jól szervezett. Van egy angol / francia / német / olasz / szlovén nyelvű honlapja, amely egészen jól használható, hiszen a turistáknak szóló fontos információkat egy helyre gyűjtöttek össze. Mi is ez alapján indultunk neki, persze előtte leleveleztük, hogy mennénk, írnánk róla, szeretnénk fotózni.

2020 nyarán nem lehetett hónapokkal előre tervezni, így amikorra kiderült a látogatás pontos időpontja augusztusban, már késő volt, és az egy hónapos átfutást igénylő fotózási engedélyt már nem kaphattuk meg. Cserébe engedélyezték a hivatalos felvételeik használatát, amelyet nem bántunk meg. Egyrészt ilyeneket még engedéllyel sem tudtunk volna csinálni, hiszen az állvány akadályozta volna a turisták haladását, másrészt mi is értékeljük, amikor kiváló anyaggal dolgozhatunk. Ennek jegyében kiemeljük, hogy az összes beltéri felvételt Borut Lozej készítette, forrásuk pedig az „Archives Skocjan Caves Park.”

Tehát, a barlang. A látogatás alapjában véve két részből áll. A felszíni szakasz ingyenesen megközelíthető (lásd fent), a parkolásért se kell fizetni. Már csak ezért megéri beugrani, mert a hatalmas dolina önmagában is fergeteges látvány. Ezen túra során minimális szintkülönbséget kell leküzdeni, vagyis mindenki számára ajánljuk. A barlang fizetős, a kassza közvetlenül a parkoló szomszédságában található. Csoportosan, vezetés mellett kerül sor a látogatásra, így érdemes a kiszemelt időpontnál korábban odamenni, hogy még legyen hely a csoportban. A fizetés és a túra kezdete között be lehet járni a felső túraszakaszt, illetve van étterem, bár, bolt és illemhely a pénztár  szomszédságában. Az idegenvezetés általában szlovénül és angolul zajlik, de van, amikor a német és az olasz nyelvet is választhatjuk.

A barlangot mi csak egyféleképpen, egy útvonalon járhattuk végig, mert a koronavírus miatt korlátozások voltak érvényben. Remélhetőleg ez megváltozik, és hamarosan újra többféle opció áll majd a rendelkezésünkre. Az általunk is bejárt „klasszikus” túra 1,5 – 2 órát tart, hossza körülbelül 3 km. A látogatóközponttól nagyjából 600 méterre található a bejárat, majd egy mesterséges vájaton keresztül érjük el a tényleges folyóágyat. Bent stabilan 12 fok és 90-100%-os páratartalom mellett úgy érdemes felöltözni, fázni se fázzunk, de a fizikai teljesítményt igénylő mászás miatt se izzadjunk le. A túra során ugyanis körülbelül 500 lépcsőt másztunk meg, vagyis aki nem bírja a lépcsőzést, annak nem ajánljuk. Másik fontos tanács: csúszásmentes cipőben menjünk!

A belső tereknek természetesen van neve: Csendes-barlang, Nagy-terem, Kis-terem, Morajló-barlang. Ez utóbbi a helyi nevezetesség, mert a hagyományos barlangi termek nem igazán térnek el a máshol is látható üregektől. A Morajló-barlang viszont már a földalatti kanyon, amely mentén elég hosszan kanyarog a látogató. Többek között egy hídon, az úgynevezett Cerkvenik-hídon is átkelünk, hogy közel 50 méterrel a folyó felett, egy peremen kövessük tovább a Reka / Timavo folyót. A szurdok utolsó nagyobb helysége az úgynevezett Martel-csarnok, majd jön a Tálak (vagy serpenyők) terme, a Schmidl-csarnok, illetve a Velika Dolina alja és az utolsó adag lépcsőzés, ezúttal már felfelé.

Ez a piros jelzéssel jelölt útvonal, amelyet a sárgával lehet kiegészíteni (ha majd véget érnek a koronavírus miatti korlátozások). Ez utóbbi a Reka folyót követi, és 100 méteres szinteltéréssel jár. Ez nekünk kimaradt, de amint lehet kipróbáljuk. Akkor viszont már időben fogunk engedélyt kérni a fényképezésre, és mi is kiélhetjük fotós hajlamainkat. Addig is jelezzük, hogy egyszerű turistaként semmiképpen sem szabad fotózni, és igazából nem is érdemes. Még profi géppel is olyan hosszú záridőre van szükség, amelyet nem igazán lehet szabad kézből megtartani, vagyis inkább vegyünk könyvet, vagy képeslapokat a pénztár melletti boltban.

Ismételten köszönjük a Park Vezetőségének és Borut Lozejnak, hogy engedélyezték a beltéri fényképek használatát. Ezek további felhasználására a komerciala@psj.gov.si emailcímen kell engedélyt kérni. Hasonlóan a térkép is a Park honlapjáról származik.