Az ókori és keresztény művészet aquileiai gyöngyszemei

Aquileia egy kisváros óriási múlttal, és nagyon gazdag ókori örökséggel. Az ókori település bő 630 éven át létezett és Kr. u. 452-ben Attila hun serege pusztította el. Az erőszakos vég viszont hasznos számunkra, hiszen az ókori romokat aránylag gyorsan belepte a föld, és elég sok emlék maradt meg jó állapotban. A város a hunok után már nem védte tovább észak-kelet-Itáliát a barbár támadásoktól, viszont megmaradt vallási központnak, illetve a lakosok egy része megalapította a mai Velencét. Az egyházi központ viszont fennmaradt, és elegendő csábítást jelentett, így a honfoglaló magyarok is meglátogatták a Pó-síkság immáron őrizetlen kapuját, illetve a későbbiekben egyházi vonalon is keletkeztek kapcsolatok a Kárpát-medence és a település között.

A mai Aquileia egy szunnyadó település, amely főleg az ókori mozaikjai és emlékei miatt ismert. Ezekről már évszázadokkal korábban is tudtak, viszont a 2010-es években jelentős ásatások történtek, így sok új részletet tártak fel. A hely könnyen megközelíthető, a látványosságok gyalogszerrel bejárhatók, és a gazdag választék mellett meglehetősen sok időt lehet itt eltölteni.

Mi az információs pont melletti parkolóban hagytuk a kocsit, és innen vágtunk neki a felfedezőkörútnak. A parkolóval majdnem szemben található egy nagy mauzóleum. Ez egy Augustus korabeli városi hivatalnok síremléke, mostani állapot egy rekonstrukció eredménye. Természetesen nem ez az első ókori emlék, amely az utat szegélyezte, hiszen látogatható a fórum, a sírkert, és a parkoló mögött terül el a folyami kikötő. Ma csak egy keskeny folyócska mossa a bazilika mögötti részt, és egy szolid kanyarral kerüli meg a várost, viszont anno egy 48 méter széles folyóágy mellett 350 méter hosszan húzódott a kiépített városi móló. Természetesen ennek is maradtak látható nyomai.

A legjobb állapotban megmaradt épület a bazilika. Ezt Kr. u. 313-ban, tehát közvetlenül a kereszténység gyakorlását engedélyező milánói ediktum után alapították. Az eredeti épületet négyszer kellett újjáépíteni, így öt különböző réteget figyelhetünk meg: a Theodórosz püspök alatt készült első templomét (a 4. század elejéről), már a 4. század közepén és végén is javítgatták, hogy a 9. században sor kerüljön egy nagyobb helyreállításra, amit a 11. század első felében, illetve a 14-15. század során tovább javítottak. Ezen munkálatok viszont már csak a tetőszerkezetet érintették.

A mostani bazilika román-gótikus építészeti elemeket tartalmaz, a fő kincse a 4. századból ránk maradt polikróm mozaik. Ezt a régészek még az 1909–1912 közötti ásatások során tárták fel. Többek között ezekre utalva kapta meg 1998-ban a hely a megtisztelő „világörökség része” címet. A 4. századi mozaik bemutatásához vissza kellett bontani a 11. századi, Poppone pátriárka alatt kialakított padlót, és ennek a magasságából alakították ki a látogatók számára egy átlátszó járószintet.

A mozaikok szőnyegszerűen taglalják a különféle témákat. Rengeteg az allegorikus elem, mint például a kakas és a teknős harcát ábrázoló jelenet, amely a fényt (tehát Krisztust) üdvözlő szárnyas és a görögül „sötétség lakója” jelentésű névvel illetett páncélos közötti összecsapást idézi fel. A harcnak pénzben kifejezett jutalma is van, ugyanis a közöttük található oszlopon találunk egy a felirata alapján 300 dénárt tartalmazó zacskót. Ez a jelenet a Mitrász kultuszból származik, és egy példa nélküli eleme az ókeresztény művészetnek.

Vannak természetesen közismertebb jelképek is, hiszen feltűnik Jézus, mint „Jó Pásztor”, illetve a kora-keresztény művészetből ismert hal mozaikszó képi ábrázolása (a hal görögül ICHTYS, ami annak a rövidítése, hogy Jézus Krisztus a Megváltó Isten fia).

Megtaláljuk természetesen a donátorokat, és az évszakokat is különféle figurákkal ábrázolták. A mozaik pontos datálását segíti, hogy feltűnik rajta Theodórosz püspök felirata, akit más dokumentumok segítségével meglehetősen pontosan el tudunk helyezni a helyi kronológiában.

A szentély előtt közvetlenül már a halászatra utaló jelenetek a meghatározóak: ezek a csodálatos halfogásra, illetve Jónás próféta és a cet útjára is utalnak.

A szentély jobb oldalán találjuk a Della Torre, vagy más néven Szent Ambrus kápolnát. Ezt Raimondo Della Torre pátriárka (1273–1298) építtette családi temetkezési helyként. A Della Torrék ekkoriban Milánó császárpárti urai voltak, viszont az 1277-es desiói csatában a Visconti család pápapárti színekben legyőzte őket, és hosszas háborúskodás után teljes mértékben felszámolta a hatalmukat. Raimondo Della Torre ezen családi háborúskodás közepette emelte az aquileiai kápolnát, hiszen a halálakor már csak foszlányok maradtak a család hatalmából, így a rokonai mentésére is használta az Egyházon belüli pozícióját. Raimondót több Della Torre is követte a pátriárkai székben, akik szintén alakítottak a kápolnán, így ez mára meglehetősen töredékesen maradt csak fenn, hiszen a különféle változtatások az eredeti díszítést is érintették. Ettől függetlenül láthatunk itt pár szarkofágot, illetve kisebb nagyobb freskótöredékeket: egy 13. századi keresztre feszítést, illetve a 14. századból pár imádkozó alakot, akik valószínűleg a Della Torre család tagjai voltak, és donátorként szerepelnek a freskótöredéken.

A főoltár két oldalán lehet lemenni a kriptába. A bazilikának két kriptája is van, így a főoltár alatti a freskók kriptája, miközben a főbejárat szomszédságában találhatót az ásatások kriptájaként emlegetik.

A freskók kriptáját a 9. században alakították ki, a freskók pedig a 12. század második felében készültek. A 19 mennyezeti jelenet az aquileiai kereszténység mitikus történetét meséli el, ugyanis a legenda szerint Szent Márk evangélista kezdte el a terület megtérítését, akitől Szent Ermacora kapta meg az első püspöki címet, és tőle számítják az aquileiai pátriárkák sorát.

Nekünk azért is fontos a kripta, ugyanis itt található az a freskórészlet, amit – pontatlanul – a hátrafelé nyilazó magyar kalandozó lovas ábrázolásaként szoktak azonosítani. Valójában a freskó készítésekor már több évszázada nem járt Aquileia környékén kalandozó magyar lovas, így felettébb valószínűtlen, hogy a portyázó elődeink egyikét tisztelhetjük a képen látható lovasban. Valószínűleg a korabeli könnyűlovas keleti és a nehézlovas nyugati harcmodor kortárs megörökítéséről volt szó. A hátrafelé nyilazó honfoglaló magyar lovassal tehát csak annyiban lehet azonosítani a képen szeplő alakot, hogy a könnyűlovasság fegyverzete, taktikája nem sokat változott a 10. és a 12. század között, így alighanem a képen szereplő módon ábrázolták volna a magyar harcost is.

A főoltár freskója a 11. század közepéről származik, ugyanis rajta még élőként jelölték a Poppone pátriárkát ábrázoló alakot. Mivel a bazilikát Szűz Máriának szentelték, így őt találjuk a központi mandulában, de az aquileia mártírok mellett feltűnik II. Konrád német-római császár is a feleségével.

A szentély emelvényét határoló tribünt már a 15. század végén készítette Bernardino da Bissone.

A bal oldalhajó elején találjuk a jeruzsálemi Szent Sír bazilika helyi másolatát (lásd balra lent). Ezt a 11. században emelték, és a húsvéti Nagy hét során használták. Számos hasonló Szent Sír másolatot ismerünk, nekünk a bolognai basilica di Santo Stefano a kedvencünk.

Ahogy már korábban is jeleztük, a bejárat szomszédságában található az ásatások kriptája. Mielőtt viszont bemennénk ide érdemes röviden elidőzni merániai Berthold sírjánál (lásd jobbra fent), aki II. András magyar király sógora volt, és testvérének, Gertrúdnak hála többek között kalocsai érseki, szlavóniai báni, erdélyi vajdai, bácsi és bodrogi ispáni tisztséget is betöltötte. 1213-ban a király távollétében nővérével együtt az ország kormányzója volt, majd Gertrúd meggyilkolása után a kincstár jelentős részével külföldre szökött, igaz 1215-ben visszatért és kibékült a királlyal. Az átlagos magyar olvasó a Bánk Bánból ismerheti a nevét, hiszen ezen irodalmi alkotás az ő viselkedésének tudja be a Gertrúd életét követelő összeesküvést. Bertholdot 1217-ben választották meg aquileiai pátriárkává, és ezt követően 1251-es haláláig már csak elvétve foglalkozott magyar ügyekkel.

Az ásatások kriptája egy a harangtorony körüli területen található, Theodórosz püspök korabeli épületrészt jelöl, amely alatt a régészek egy Augustus császár korabeli domus maradványait is felfedezték. A Theodórosz püspök-féle épületet Attila hunjai rombolták le. A mozaikokat ezt követően jórészt törmelékek borították, ami részben jó, hiszen ezek védelmet biztosítottak számára, viszont el is felejtkeztek róla a későbbiekben, így meglehetősen barbár módon ennek a kellős közepébe emelték a ma is látható harangtornyot.

A bazilikához még három épületrész tartozik. Fizikailag kapcsolódik hozzá a főbejárattal szemközt található keresztelő kápolna. Ez a bazilika harmadik keresztelő kápolnája, amit még a 4. század végén, vagy az 5. század közepén emeltek. Érdekes ennek is a mozaik díszítése, illetve a hatszögletű keresztelő medence, amely az aquileiai egyházmegye jellegzetessége.

A bazilika és a keresztelő kápolna között található a Maxentius pátriárka-féle pogányok temploma, ami onnan kapta a nevét, hogy a keresztelésre váról még pogányoknak számítottak, tehát nekik külön templomot kellett emelni.

Közvetlenül a bazilika mögött terül el az első világháborús temető, amely annyiban üt el a többi környező és hasonló temetőtől, hogy itt lelt örök nyugodalmat Maria Bergamas, illetve 10 további ismeretlen katona. Az első világháború után Maria Bergamast kérték fel, hogy a többi olyan olasz anya nevében, akinek nem tért haza a gyermeke, válasszon 11 ismeretlen olasz katona közül, akiket az első világháború 11 frontszakaszáról vittek Aquileiába. Az, akire rámutatott, most Rómában nyugszik, az ismeretlen katona sírjában. Maria Bergamas 1953-ban halt meg Triesztben, és 1954-ben újratemették az aquileiai Hősök Temetőjében.

A bazilikától kissé távolabb található az apszisos terem. Ez valószínűleg a püspöki rezidencia része volt, és egy körülbelül 100 m²-es fogadó helységet jelöl, amely végén található az öt méter átmérőjű, megemelt apszis. A mozaik díszítését főleg a természet gazdagságára utaló állatok és növények adták, ami a tulajdonos bőségét is jelezte. Sokszor kellett helyreállítani a padlót, amiből arra következtetnek, hogy gyakran használták. Egy ismeretlen időpontban bekövetkező nagyobb pusztítás után a teljes keleti részét újrarakták, viszont ekkor is az eredeti mintákat követték. Végül az egész épület romba dőlt, ás csak az 1950-es években fedezték fel, hogy van itt valami. Az alapos feltárásokra egészen a 2009–2010, illetve a 2015–2016 közötti ásatásokig kellett várni. A régészek ekkor tárták fel az apszisos termet, de az alatta lévő rétegeket is dokumentálták, így egy Kr. e. 1. századi domus maradványait is feltárták.

A városban három múzeum is található: a Museo Archeologico Nazionale, amely a környék leggazdagabb római gyűjteményével rendelkezik; a Museo Paleocristiano di Monastero, amely egy nagy kiterjedésű mozaikot mutat be, és az egyházművészeti Museo Civico del Patriarcato.

Ezeket viszont már nem tudtuk megnézni, ugyanis késő volt, amire végeztünk a bazilikával. Sebaj, majd a következő alkalommal.

2025 novemberében is jártunk Aquileiában, amikor a bazilika és a hozzá tartozó részletek mellett a Régészeti Múzeumot is megtekintettük.

Addig is itt találtok további képet:

– a bazilikáról;

– a benne található mozaikokról;

– a freskók kriptájáról;

– az ásatások kriptájáról;

– illetve a Hősök Temetőjéről.

A Monarchia nyomában és a trieszti kikötő bűvöletében

Magyarország mellett kedvelt úti célunk Olaszország, ahova – ha lehetőségünk engedi – többször is elutazunk. Korábban sok helyen megfordultunk már együtt és külön is. Most novemberben pedig alig vártuk a trieszti utunkat, amikor Balázs konferenciás programja után turistáskodni is tudtunk. Habár ez az út kissé megfázósan kezdődött, a trieszti látványvilág, illetve a friss tengeri levegő kárpótolt minket. Különösen úgy, hogy két nap alatt megismertük a ködös, illetve a napos trieszti városképet is.

Trieszt az Adriai-tenger mélyén, stílszerűen a trieszti öbölben fekszik és Friuli Venezia Giulia tartomány központja. Habár nem kis település, a központ könnyen körbejárható gyalog, sőt még praktikusabb is az autómentes közlekedés, hiszen nehéz szabad parkolót találni. Ráadásul a központnak vannak részei, ahova a megfelelő engedély hiányában nem is szabad behajtani gépjárművel. Mi az autót egy parkolóházban hagytuk. A város amúgy tömegközlekedéssel is könnyen megközelíthető, ugyanis a Flixbus járataival minden nap elérhetjük, és csillagtúrák szervezésekor kiválóan alkalmas bázisnak. A tengerparti sétánnyal szegélyezett városból ugyanis eljuthatunk pl. Predjama-ba, Miramare-ba, Duino-ba és Aquileia-ba, illetve közel van több barlang (pl. a postumiai és a Grotta Gigante), no meg a szomszédban fekszik a Doberdó és a Goriziai-medence, ami bővelkedik az első világháborús emlékekben. Predjamába, Miramaréba, Duinóba és Aquileiába most mi is ellátogattunk, ezek szemet kápráztatóak, így ha erre jártok ezeket semmiképpen se hagyjátok ki. Egy későbbi beszámolóban majd írunk róluk részletesen.

Trieszt hosszú történelme során többféle uralom alatt állt, amelyek a város kultúráját is formálták. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a város a latin, a szláv és a germán kultúrák találkozási pontja. Trieszt szellemiségére igencsak rányomta a bélyeget a Monarchia multikulturális légköre, és az utcákon sétálva kicsit olyan, mintha egy osztrák, vagy magyar nagyvárosban járnánk. Mondjuk a történelmi multikulturalizmusból nem sok maradt, és az első világháború előtti állapotokhoz képest a mostani Trieszt csak árnyéka önmagának, de azért van itt élet. Egyesek szerint Trieszt maga a bárok városa. Mondjuk mások – főleg az Észak-kelet-Olaszországi lakók – szerint a triesztiek az olasz „skótok”. A mi tapasztalataink alapján ez csak azt erősíti meg, hogy Olaszországban rájár a rúd a kikötőkre, hiszen a nyugati olaszok Genovát emlegetik a fösvények paradicsomaként.

Triesztben könnyű eligazodni. Mi a tengerpart felé kezdtük a barangolást, ahol már messziről láthattuk a mólóknál pihenő vitorláshajókat, kereskedelmi hajókat, ami természetes, hiszen Trieszt a tengeri kereskedés egyik fellegvára. Miközben a játszadozó sirályok, hajók mellett sétáltunk, a tiszta kék vízben gyönyörű medúzákra lettünk figyelmesek, amelyek olyanok voltak mint egy fehér csipke.

A part mellett több mólón is nézelődhetünk, köztük a leghíresebb a tengerbe 200 méter hosszan benyúló Audace móló, amely a ködös és napos időben egyaránt festői látványt mutat. Ezt az 1918. november 3-án befutó olasz torpedórombolóról nevezték el.

 

 

Innen nem messze, közvetlenül a part mellett egy dekoratív szoborcsoportot láttuk meg, amely a partra érkező katonát és a várakozó helyi asszonyokat ábrázolja. A szobor egyszerre hétköznapi, másfelől merész. A bronz szobor együttest 1966-ban Fiorenzo Bacci formázta meg, aki a hősies katonát állította szembe a hétköznapi varrónőkkel. Még az ábrázolt cérna, a spulni, illetve az olló is élethű. Ez a jelenet a valóságban egy időben, de más helyszínen történt, és mégis összekapcsolódik. Az olasz erők hősies érkezéséhez pedig az is hozzátartozik, hogy a Monarchia már 1918. október 31-én feladta a város, így nem volt senki, akinek az elnyomása alól fel kelljen szabadítani azt. Máshol „legalább” a jugoszláv delegációkkal kellett egyezkedni, ugyanis a Monarchia hadereje november elejére már összeomlott, jórészt a III. piavei csatának köszönhetően. A hősies szobornak tehát igazából a Piave mellett lenne a helye, de ne legyünk telhetetlenek.

A tengerparti séta után ideje volt, hogy a város belsejével is ismerkedjünk. Utunkat az 1756-ban létrehozott mesterséges kikötő felé folytattuk, amit a triesztiek Canale Grande-nak neveztek el. Ez egyáltalán nem hasonlít a névadó velencei „testvérére”, de a kis kávézókkal, éttermekkel szegélyezett tér meglehetősen romantikus. A végén feltűnő Sant'Antonio Nuovo templom számára pedig nagyon jó előteret biztosít. Ez utóbbiról majd még bővebben is beszámolunk. A Canale Grande-t átszelő két kisebb híd is hangulatos. A Vörös-híd melletti piacnál a zöldség és gyümölcs illata csapott meg minket. Ráadásul a James Joyce-ról készült szobor is jól mutat. Ezt Nino Spagnoli készítette 2004-ben.

A Canale Grande közelében, a Piazza Del Ponterosso tér közepén, a Giovanni Mazzoleni-féle szökőkút kis puttója csalogatott minket, majd tovahaladtunk a Sant'Antonio Nuovo templom irányába. A tér többi híres épülete is nagyon szép, legyen szó a Carlo Schmidl színházi múzeumról, Arduino Berlam “vörös felhőkarcolójáról”, Trieszt Stella Polare nevű történelmi kávézójáról, a Carlo Maciachini építész-féle szerb ortodox templomról, és nem utolsó sorban a Matteo Pertsch által tervezett Carciotti palotáról.

A Sant'Antonio templomot (lásd lent) a svájci Pietro Nobile tervezte neoklasszikus stílusban. Az építkezésre 1825 és 1849 került sor. A homlokzatát alkotó hat jón oszlop a budapesti Nemzeti Múzeumra emlékeztetett minket. Az oszlopok felett Francesco Bosa szobrait láthatjuk, melyek a város védőszentjeit ábrázolják: Szent Justust, Szergioszt, Serviust, Maurót, Eufémiát és Teklát. Két orgonája is van, de a belseje eltér attól, amit megszoktunk az olasz templomokban. A hatalmas ablakkal megvilágított tágas teret boltívek szegélyezik, de minket inkább csak az apszis freskója fogott meg, amelyet Sebastiano Santi festett 1836-ban. Ez a kép Jézus dicsőséges bevonulását ábrázolja Jeruzsálembe.

Ezt követően a már említett szerb ortodox egyház épületébe is betértünk (lásd fent), amelynek varázslatos a kék kupolája. A Szentháromság és a Szent Szpiridon szerb ortodox templomot Carlo Maciachini tervezte 1869-ben. Négy kék kupolás harangtornya és a külső falak mozaikjai bizánci stílust tükröznek. A homlokzatát kilenc nagy szobor díszíti, amelyeket Emilio Bisi milánói szobrász készített. A belső tere is tele van mozaikokkal, amelyeket az arany és a kék szín uralja. A templom díszítésben még Pompeo Bertini festőművész és Antonio Caremi díszítőművész is segédkezett. A 40 méter magas, 38 méter hosszú és 31 méter széles templom 1600 hívő befogadására képes.

Később, a Canale Grande-tól nem messze, Trieszt másik híres téren folytattuk a nézelődést. A Piazza Unita d'Italia a város legnagyobb tere, ahol a századfordulóban épült paloták állnak. A legek kedvelői úgy is ismerhetik, hogy ez Olaszország legnagyobb tengerre néző tere. A 12 000 négyzetméteres terület tenger felőli részén az 1850-es évekig a kikötő állt. Mára csak a szuggesztív tengerparti sétány maradt, de ez esztétikailag csak javított a helyzeten. A téren éppen a karácsonyfákat díszítették, amikor arra jártunk. Ez november első fele volt, de sohase lehet elég korán kezdeni. A tér két központi helyén VI. Károly császár 1728-ban készült szobra és a Négy Kontinens 1754-ben emelt díszkútja áll. Itt egy kedves helybéli idős bácsi mesélt a kút alakjairól amit Balázs segítsége nélkül is értettem. Hiába, lassan, de biztosan az olasz nyelvtanulás is meghozza a gyümölcsét. A paloták közül fontos megemlítenünk az eklektikus stílusban épült Városházát (ezt a tengerrel szemben találjuk), a barokk Pitteri Palotát, illetve a neoreneszánsz Lloyd Triestino Palotát. Az utóbbi a Lloyd hajótársaság székhelye volt, most pedig a tartományi kormányzat tevékenykedik benne. A tér egy igazi hatalmi központként működik, ugyanis nemcsak a városházát, hanem a prefektusi hivatalnak otthont adó palotát is itt építették fel. Ez utóbbit a Lloyd-dal szemben találjuk.

Miközben a tér pazar épületeiben gyönyörködtünk még az időről is elfeledkeztünk, viszont mielőtt ebédelni mentünk volna, egy másik híres tér, a Piazza Della Borsa felé sétáltunk. Ez közvetlenül a Piazza Unità d’Italia mellett található, és itt főleg gazdasági épületek találhatóak, de a tér közepén az osztrák I. Lipót császár szobrára és a Neptun-kútra is felfigyeltünk. A leghíresebb palota például az Antonio Mollari által tervezett tőzsdepalota (Borsa Vecchia). Ez Trieszt egyik legjelentősebb klasszicista emléke, és az ék alakú épület olyan, mint egy görög templom. Fő homlokzatát négy dór oszlop alkotja, amelyeket fríz és timpanon koronázza. Az alsó oszlopfülkékben négy szobrot, középen pedig egy hatalmas ajtót láthatunk: a szobrok a négy földrészt jelképezik. A négyes szám máshol is feltűnik, ugyanis a homlokzat középső sávjában négy domborművön négyesével tevékenykednek a puttók.

Egy finom helyi ebéd után még visszatértünk a Canale Grande-hoz, majd elindultunk San Giusto dombja felé. A meredek domboldalra fárasztó felmászni, de a látványért megéri. Miközben felfelé haladtunk, az Orto Lapidario-ba is bekukkantottunk, ahol a sok régészeti emlék között a régészet egyik meghatározó alakja, a német Johann Joachim Winckelmann nyugszik, akit Triesztben gyilkoltak meg 1768-ban. Születésnapja (december 9.) a régészet világnapja.

A San Giusto erőd és a mellette található katedrális fenomenális. Az erődöt 1470–1630 között építették, viszont a régészeti feltárások alapján ezen a területen korábban is egy katonai építmény állt. Ennek az állapota az idők során annyira leromlott, hogy 1470-ben, egy városi felkelés leverését követően, III. Frigyes császár parancsára a város lakóinak költségén kellett felújítani. Ezek a munkálatok valójában egy teljesen új épületet eredményeztek. A Habsburg uralom alatt az erődöt folyamatosan bővítették, viszont ez mára elvesztette katonai szerepét, ugyanis a látogatók a város védőszentjéről elnevezett múzeumot találják a falai között, ahol középkori fegyvereket, bútorritkaságokat nézhetnek meg.

Mi most csak a templomba mentünk be, és az erődöt kívülről tekintettük meg. Az erődhöz tartózó székesegyházat egy 5. századi kora keresztény épület romjaira építették. A két oldalára a 9. és a 12. században hozzáépítettek egy-egy templomot, majd ezt a három templomot a 14. században egyesítették: így kialakult mai öthajós formája.

A harangtornya 1337 és 1343 között épült. A homlokzat díszítései részben újrahasznosított ókori emlékek. Ezek is szépek, de leginkább a 14. századi rózsaablak nyűgözött le minket, mielőtt beléptünk volna a templomba. A hajókat oszlopok választják el egymástól, amelyek szintén újrahasznosított ókori emlékek. Az apszisok díszítései is lenyűgözőek. A legérdekesebb mozaikot a jobb oldali mellékhajónál fedeztük fel, és ez Jézust ábrázolja. Ezzel csak a Szűz Máriát ábrázoló másik mozaik vetekszik.

Az erőddel és a katedrálissal szemben első és második világháborús emlékműveket láthatunk. A Nagy Háború kapcsán a várost elfoglaló harmadik hadsereg dicsőségét zengi egy szarkofág. A székesegyház és az erőd közötti területet pedig a második világháborús felszabadulási emlékmű uralja. Innen szép kilátás nyílik Triesztre.

A dombról lefelé, mielőtt a Santa Maria Maggiore templomba tértünk volna be, Trieszt egyik római kori látnivalója mellett sétáltunk el (lásd fent). Az Arco del Cardo Tergeste római város főutcájának egyik kapuja volt. Az utca megmaradt szakaszát is láthatjuk a kapu körül. A kapu 7,2 méter magas, 5,3 méter széles, és 2 méter vastag. Korinthoszi pillérfővel, kazettás mennyezettel és díszített ívvel rendelkezik. A város másik római korból megmaradt műemléke a színház, de erről majd a templom után írunk.

A Santa Maria Maggiore a jezsuiták barokk plébániatemploma, amelyet a 17. században építettek. Giuseppe Mezler és Gregorio Salateo volt az első két trieszti jezsuita, akik 1619-es érkezésüket követően rögtön megalapították a helyi jezsuita kollégiumot. E mellé épült a templom. Az alapkövet Rinaldo Scarlicchio püspök tette le 1627. október 10-én, de az építkezés még sokáig húzódott. 1682-ben, még a felszentelés napján sem volt teljesen kész, sőt egy tűzvész miatt később sem tudták befejezni. 1773-ban, a rend megszűnésekor még a kupola, két oltár és más építészeti elemek is hiányoztak. A kupolát végül csak 1817-ben fejezték be. Nem tudjuk pontosan kik voltak az építészei. Több nevet is szoktak említeni, de a legbiztosabb Andrea Pozzo, hiszen ő a jezsuita templomok főépítészeként biztosan jóváhagyta a terveket. A templom belseje nem múlja felül a San Giusto katedrálisét, de itt is találhatunk szép díszítéseket.

A főoltáron Szűz Máriát láthatjuk a Mennybevitel pillanatában. A szentségmutató mindkét oldalán jezsuita szenteket ábrázoló szobrokat találunk. Az 1742-ben épült fehér márvány szószék díszítései is egyedülállóak, de legjobban a központi hajó félgömb alakú nyolcszögű kupolája tetszett, amelyet Giovanni Righetti tervezett. A rozettás kupola csegelyein Giuseppe Bernardino festette meg a négy evangélistát.

A már említett színházat Traianus császár uralkodás alatt építették a San Giusto domb lábánál. Kialakításánál felhasználták a domb lejtőjét is. Nagy valószínűséggel Q. Petronius Modestus is szerepet játszott az építkezésben, mert a helyszínen több feliraton szerepel, mint megrendelő. A színházban 6 000 fő fért el. A nézőtér alsó része kőből, a felső része pedig fából készült. A római birodalom bukása után a színházzal nem foglalkoztak, így a természet visszahódította, és csak az 1930-as években tárták fel. A cavea fala épen megmaradt, de a színfalakat már nem építették vissza. Az ásatások során megtalált szobrokat, feliratokat a Városi múzeumban (Museo Civico) nézhetjük meg.

A színház után már a szállásunk felé sétáltunk és a Corso Italia-hoz, Trieszt legfontosabb utcájához értünk. Itt tartják legtöbbször a felvonulásokat, történelmi eseményeket, ünnepeket. Itt inkább a kirakatokat szemléltük, de néhány üzletbe is betértünk, hogy megnézzük a kínálatot és hogy egy kicsit felmelegedjünk. Az utcán Umberto Saba trieszti író szobrára is rábukkantunk. A bronz alkotást James Joycéhoz hasonlóan Nino Spagnoli készítette és 2004 óta áll a Via Dante, illetve a Via San Nicolò metszéspontjában. A szobrászművész Federico Patellani fotója alapján formálta meg az írót. A szobor lábánál látható plakettre az 1944-es „Avevo” című versét írták.

Amolyan bónuszként este eljutottunk a Caffè San Marcóba, amely a város egyik történelmi kávéháza (és könyvesboltja), ugyanis itt szervezték a konferencia résztvevőinek a vacsorát. Ennek közvetlen szomszédságában találjuk Európa második legnagyobb zsinagógáját. Ezt méreteiben csak a budapesti, Dohány utcai múlja felül. Eleve ez az információ is jelzi, hogy a Monarchia zsidó közösségei között milyen fontos volt a trieszti. A zsinagógát négy év után, 1912-ben avatták fel. A templom ma is működik, és bizonyos napokon tátogatható. A zsidó közösség viszont mára erősen lecsökkent, ugyanis az 1931-es kb. 5000 főből csak 2300 élte túl a második világháborút. A különbség jórészt az auschwitzi megsemmisítő táborban halt meg. A túlélők száma az elvándorlás miatt tovább csökkent, így ma már csak körülbelül 700 főt számlál a helyi közösség.

Ha Olaszországot egyszer látod beleszeretsz. Ha többször, akkor pedig biztosan nem unod meg, mert minden szegletében van valami különlegesség. Ilyen Trieszt is, melynek épületei, terei, múltja tükrözi az olasz vitalitást, és még érdekesebbé teszi, hogy ez keveredik a Monarchia történelmével. Most is kellemes visszagondolni a tengerparti sétákra, a játszadozó sirályokra, illetve az impozáns épületek látványára.

Reméljük ezzel a kis ízelítővel kedvet kaptok ahhoz, hogy elmenjetek ebbe a pompás kikötővárosba.

Frissítés: 2025 novemberében egy hetet töltöttünk Triesztben és környékén. Balázs kutatott, Regina turistáskodott, aztán az utolsó napon még elmentünk közösen Gradóba, illetve nosztalgiáztunk Aquileiában. Triesztben a kedvenc helyek, tehát a Canal Grande, a San Giusto székesegyház, a Főtér mellett olyan helyekre is bejutottunk, mint a korábban csak kívülről megcsodált zsinagóga, a San Giusto erőd, Winckelmann síremléke és a szomszédos múzeum, a Diego de Henriquez Háború a Békéért Múzeum, vagy a Revoltella Múzeum. Egy nap kutatási okokból Udinébe kellett menni. Itt a székesegyház mellett a vár volt a nagy újdonság, illetve nagyon jót sétáltunk az árkádos városközpontban.

Ezen felül csináltunk egy kitekintő albumot a Doberdó és a Comeni-fennsík egyes első világháborús helyszíneiről, amiről egy külön posztot is írtunk.

Itt találtok további képeket a Canal Grandéról.

Itt láttok még képek az evangélikus templomról.

Itt a San Giusto székesegyházról.

Itt a Santa Maria Maggiore templomról.

Itt a szerb ortodox templomról.

Itt a Sant'Antonio Taumaturgo templomról.

Itt vannak még képek a Piazza Unitàról.

Ide raktuk az emlékműveket, és egyéb szobrokat ábrázoló fotókat.

Ide a madarakról készült fényképeket töltöttük fel.

Ide a kikötőről kattintott felvételeket.

Itt pedig a vegyes, máshova be nem sorolt fotók kerültek.