Bernini és Borromini – a barokk Róma géniuszai

Római kalandunk előtt ráhangolódás céljából elolvastuk Peter Prange: A bazilika hercegnője című regényét. Magunk se gondoltuk volna, hogy egy regény, a valós és fiktív részletekkel ennyire jól be tudja mutatni a 17. század Rómáját, illetve a kor azon két nagyszerű művészének életét, rivalizálását, akikről ez a blogbejegyzés is szól. Olvasás közben, majd később a római utcákon sétálva visszarepültünk az időben...

Giovanni Lorenzo Bernini és Francesco Borromini kortárs volt, mégis eltérő stílusú, személyiségű művészekké váltak. A római barokk eme meghatározó személyiségeinek rengeteg szobrot, épületet köszönhetünk, rivalizálásuk pedig meghatározta a város építészeti fejlődését.

Bernini 1598. december 7-én született Nápolyban, családja 1605-ben költözött Rómába. Apja taníttatta, és a fiatal Bernini alkotásai már ekkor kitűntek, ami érett tudásra vallott. Scipione Cafarrelli-Borgese kardinális igen korán szárnyai alá vette: ekkor készült szobraiban már a természetesség és a mozgalmasság dominált. Szerette alkalmazni a kicsavart mozdulatokat, a szabálytalan, bonyolult testtartásokat, az elszánt arckifejezéseket.

Bernini igen jó kapcsolatot ápolt Maffeo Barberini bíborossal is, aki már VIII. Orbán pápa néven Bernini egyik legfontosabb megbízójává vált, és uralkodása alatt Bernini Róma egyik legtekintélyesebb művésze lett. Bernini ezt meg is hálálta, és az építészetben is maradandót alkotott. Fontos kihangsúlyozni, hogy a pápai megbízások, és a bíborosi kollégium tagjainak pártfogása mindkét művész munkásságát meghatározta.

A másik zseniális alkotó, Borromini, eredetileg Castelli néven Ticino kantonban, Bissonéban látta meg a napvilágot 1599. szeptember 25-én. Édesapja példáját követve a kőfaragó mesterséget tanulta ki Milánóban, majd 1619-ben Rómába költözött, ahol Carlo Maderno műhelyében kezdett el dolgozni. A Szent Péter-székesegyház, a Palazzo Barberini és a Sant' Andrea della Valle templom építésében segédkezett, díszítő elemeket, tervrajzokat készített. Madernót halála után Bernini követte, akivel Borromini ezt követően együtt dolgozott. Életük, munkásságuk ekkor kapcsolódott össze, de a különböző nézeteik miatt később már külön utakon tevékenykedtek.

Bernininek bohémabb, Borromininek inkább melankolikus természete volt. Bernini az építészetben és a szobrászatban is kiemelkedett, ezzel ellentétben Borromini „csak” az építészetben alkotott nagyokat. Bernini a hagyományokat folytatta, fejlesztette, míg Borromini szakított a múlttal.

Római utunk alatt a következő alkotásaik nyerték el legjobban a tetszésünket, amiket mindenképpen érdemes megnézni.

Az Apolló és Dafné című márványszobrot Bernini huszonévesen készítette a Borghese család megrendelésére. Ez volt az utolsó a Borghese családnak készített alkotások közül, ma is nagy népszerűségnek örvend, és a többi alkotása (Dávid, Perszéfóné elrablása, Aeneas) mellett ezt is a Galleria Borghesében találják az érdeklődők. Bernini nem egyedül dolgozott, ugyanis a virtuóz részek, mint például a falevelek és a gyökerek megmunkálásakor egyik segédje, Giuliano Finelli működött közre. A szobor azt a pillanatot örökíti meg, amikor Apolló már majdnem elkapta az előle menekülő najádot, Dafnét, akit az utolsó pillanatban az istenek babérfává változtattak. Dafné volt Apolló első szerelme, és ezt követően a babér lett Apolló legkedvesebb fája. Bernini a témát Ovidius Metamorfózisaiból vette, Daphné menekülése és átváltozása a tisztaságot szimbolizálja. Bernini úgy alkotta meg a művet, hogy a néző egyidejűleg látja Apolló és Dafné reakcióját, ami érzelmileg is hat a szemlélőre, hiszen ez egyszerre fejezi ki az üldözés, a segélykérés és az átalakulás szimbolikáját. A testhelyzetek, az érintés mind dinamikát kölcsönöznek az alkotásnak, amely mintha életre kelne. Számunkra ez a nagy kedvenc.

Bernini 1629-től, Carlo Maderno halálát követően lett a Szent Péter-bazilika fő építésze. Borromini ekkor, mint segéd vett részt az építkezésen. Együtt készítették el a kupola alatt található a 20 méter magas, aranyozott, csavart oszlopokon álló baldachint. Ez egy csapatmunka gyümölcse, így a két művészen túl olyan neveket is meg kell említeni a készítők között, mint Stefano Maderno (Carlo Maderno rokona, egyik legismertebb szobra Sz. Cecília testét ábrázolja a katakombákban lévő sírja felnyitásakor), Francois Duquesnoy (édesapja készítette a Brüsszel jelképévé váló pisilő fiút), Giuliano Finelli (vele már találkoztunk Apolló és Dafné szobra kapcsán), Luigi Bernini (Bernini testvére és számos alkotásában társa). A csavart oszlopokat a régi Sz. Péter bazilikából megmentett darabokról mintázták, amelyeket viszont a jeruzsálemi templomban használt darabok ihlettek. A baldachin tetejét és a rajta található szobrokat Borromini rajzolta: az alkalmazott íves megoldással a szerkezet könnyítését akarta elérni. A figyelmes turista az oszlopok talapzatánál érdekes dolgokat talál. Itt az avatatlan szemlélő csak a Barberini címer méhecskéit veszi észre, de ha figyelmesen megvizsgáljuk a címerek felső részét, akkor Sz. Péter kulcsai alatt egy szülő nő arcára bukkanunk, amint ez változik a vajúdás különböző szakaszaiban. Az utolsónál már az újszülött arca látható. A címerek alján található fura motívum pedig a női nemi szerv változását mutatja a szülés különböző fázisaiban. Nem ismert pontosan mit akart ezzel szimbolizálni Bernini. Lehetett egy fricska egy nem engedélyezett házasság miatt, vagy arra is utalhatott, hogy nem 9 hónapig, hanem 9 évig húzódott a baldachin készítése, illetve a pápa nehézségekkel teli, de eredményeket produkáló uralkodására is célozhatott. Mivel a baldachin képe közismert, mi így inkább az egyik fejről közöltünk fotót.

A Bernini és a Borromini közötti összhang, ami a baldachin kapcsán még felhőtlen volt, hamarosan megromlott, és pont a Sz. Péter bazilika kapcsán produkálta kettőjük legnagyobb konfliktusát: a Bernini által tervezett harangtornyokat pont Borromini szakmai véleménye alapján romboltatta le X. Ince pápa. Bernini viszont nem csak a ma már lebontott harangtornyokkal foglalkozott. A templom befejezése után ugyanis ki kellett alakítani az előtte lévő teret is a hívek számára, hogy jobban láthassák a körmeneteket. Fontos szempont volt, hogy a pápa is látható legyen a tér minden pontjáról, és az előirányzat szerint ennek be kellett tudni fogadnia 100 ezer embert. A Michelangelo Buonarrotti által tervezett kupolát a Carlo Maderno-féle homlokzat teljes egészében takarta. Bernini az ellipszis alakú térrel (amelyet körként érzékelünk), a felállított szökőkutakkal, valamint a tér oldalán található kolonnádokkal vonta el a figyelmet erről a hibáról. A főhomlokzat előtti, trapéz alakú tér (Piazza Retta) szolgált arra, hogy az emberek figyelmét a kupolára irányítsa. Ezeknek az építészeti bravúroknak köszönhetően a bazilika kupolája messziről is jól látható, és a tér felé sétálva először számunkra is kisebbnek látszik a tér.

A több, mint másfél évszázadig tartó építkezés 1667-ben fejeződött be. Ez a kolonnád és a tér kialakítása mellett a bazilika közvetlen környezetét is érintette, aminek része a Vatikán palotájához vezető Scala Regia: ez a lépcső a Vatikán ünnepi bejárata. Bernini ezen 1663 és 1666 között dolgozott. A helyszín viszonylag szűk, meredek sáv a templom és a palota között, amelyet szabálytalanul egymásba nyúló falak határolnak. Bernini színházi barokk elemeket használt, hogy a szinteket emelje. A Vatikánhoz vezető lépcső (lásd lent jobbra) cső formájú boltíves oszlopot alkot, amely szükségszerűen szűk lesz a látószög végén, ami perspektivikusan torzítja a távolságot. Bernini a lépcső végén, már a bazilika előterének magasságában Nagy Konstantin római császár lovas szobrát helyezte el.

A Chigi pápa, VII. Sándor nem csak a Sz. Péter tér rendezésével bízta meg Berninit, többek között a síremlékét is tőle rendelte meg (lásd fent jobbra). Ezt Bernini 1678-ban készítette el, és a szicíliai jáspisból készült ajtó egy részét elrejtő csodálatos drapérián komponálta meg a szobrokat. A négy szobor a pápa által gyakorolt erényeket ábrázolja, viszont a magasztosságot a szövet alól felbukkanó halál töri meg: a pápa nyugodt imádkozó arcával ellentétben áll az elmúlás csontváza, amely aranyozott bronzból készült. A szobrok fekete fehér színűek a gyász jegyeként. Bernini az Igazság szobrát eredetileg meztelenre tervezte, de ezt a pápa kifogásolta, így ő is ruhát kapott.

A Scala Regiánál használthoz hasonló optikai illúziót alkalmazott Borromini 1653-ban a Spada Palota kertjében található perspektivikus kolonnádnál. A palotát Spada bíborosról nevezték el, és néhány perces sétára található Róma híres piacától, a Campo dei Fioritól. A külső homlokzat impozáns barokk szobrai vonzzák magukra a tekintetet, de a stukkós díszítések a belső udvaron is folytatódnak. A palota pár termében egy képtár kapott helyet, de itt nem ez a legszebb, hanem az, amit Borromini alkotott. Az építész az optikai csalást alkalmazva olyan perspektívát hozott létre, amelynek hatására a 9 méter hosszú folyosó 30 méter hosszúnak látszik, és a végén levő szobor embernagyságúnak tűnik, miközben alig több, mint fél méter. (A kolonnád hétfőn, szerdán és pénteken délután 15 órától 17 óráig látogatható, szombaton pedig délelőtt 10 órától 12-ig). A palota többi része is nagyon szép, de állami hivatalként működik, így csak különleges engedéllyel látogatható.

Persze ne rohanjunk ennyire előre, ugyanis a két művész útja már jóval korábban, a Szent Péter bazilika építése után szétvált, és rivalizálásuk egyre csak nőtt.

Borromininek a San Carlo alle Quattro Fontane templom volt az első független munkája. Feladata közé tartozott a kolostor, a templom belső terének és a szomszédos épületek felújítása, ami 1634-től 1637-ig tartott, a homlokzatot viszont csak az élete végén tudta befejezni. Borromininek ügyesen kellett gazdálkodnia a térrel, ugyanis a telek olyan pici, hogy elfér a Sz. Péter bazilika egyik kupolát tartó pillérjében. A reneszánsz stílust teljesen mellőzve, a templom alaprajza két rombuszt alkotó, egyenlő oldalú háromszögből képzett gyémánt alakú kompozícióra épül. A sarkoknál tágas fülkéket alakított ki, ami egy hullámzó, ovális teret eredményezett. Az épület ovális, kazettás kupoláját egy izgalmas párkányzat és faoszlopok tartják. A kupola vezeti a látogatót a belső tér egyetlen fényforrásához, a laternához (ez egy sokszög vagy kör alakú, ablakokkal rendelkező tornyocska). Borromini az egyenes vonalak, a kerek formák helyett inkább a hullámos és az ovális vonalvezetést használta. Amikor bemegyünk a templomba, akkor a főoltártól jobbra tartva jutunk el a sekrestyéhez, illetve itt balra kanyarodva mehetünk le a kriptába. Eredetileg Borromini is ide kívánta, hogy eltemessék, de a halála ezt nem tette lehetővé.

A következő munkája Sant'Ivo alla Sapienza temploma és udvara volt, ami a római egyetem épületében található (lásd lent jobbra). A templomot szokatlan formája miatt Borromini mesterművének mondják, aminek az építésében 1640-től vett részt. A csillagokkal díszített kupola és a csiga alakú tornya igazi különlegességnek számít, amely az egekbe törő tudást szimbolizálja. A központosított alaprajzú főhajó szabályos hatszöget formál. Az épület több pápa uralkodása alatt készült: a homlokzat csillagjai és dombjai a Chigi címerre utalnak (VII. Sándor, 1655–67 között uralkodott); az udvar méhecskéi viszont a Barberini pápa, VIII. Orbán regnálására datálhatók (1623–44); itt sárkányok is vannak, amelyek a Boncompagni család címerében szerepelnek (XV. Gergely, 1621–23 között uralkodott). Ebben az a fura, hogy pont a Borrominit leginkább támogató X. Ince galambjai hiányoznak (a Pamphili címerben olajágat tartó galamb van három liliommal). Az építményben mindenesetre felfedezhető a dinamikus barokk és a racionalista geometrikus formák harmóniája.

Miközben Borromini javában dolgozott a Sant'Ivo alla Sapienza templomon, más megbízásokat is kapott. Ilyen volt a Propagnada Fide palotája (lásd fent balra). Ez a Római Kúria egyik hivatala, amely a missziókkal foglalkozik. Az épület a térnek nevet adó vatikáni spanyol nagykövetség mellett található, nem látogatható a turisták számára. A helyzet pikantériáját az adja, hogy Borromini az építkezést 1646-ban Berninitől vette át. Ez a váltás annak tulajdonítható, hogy Bernini ekkor lett persona non grata az új pápánál, aki hatalmi szóval Borrominit juttatta megfelelő megbízatásokhoz. 1646 volt az év, amikor a Sz. Péter bazilika harangtornyait is lebontották. Ebből is látszik, hogy a pápai áldás, vagy mellőzöttség szerződések felbontását is eredményezhette, így el tudjuk képzelni mennyire sürgőssé vált Bernininek, hogy újra elnyerje a pápa kegyeit.

Időközben Borromini egy másik jelentős megbízást is elnyert: a lateráni Szent János bazilika „modernizációjáról” van szó. Ez a római egyházmegye székesegyháza. A bazilika helyén már létesítése előtt is fontos épületek álltak, viszont a hatalmas, öthajós ókeresztény templom az 1600-as évekre meglehetősen rossz állapotba került. Borromini ennek a felújítására kapott megbízást X. Ince pápától. A 16 m széles, 87 m hosszú főhajó antik oszlopsorai köré pilléreket épített, és az azokban kialakított fülkékbe nagy barokk szobrokat állított. Az általa alkalmazott eljárás a Sz. Péter bazilikában már kipróbált sémát követi, csak letisztultabb formában.

A bazilika homlokzatának kialakításával később foglalkoztak, és erre a célra pályázatot írtak ki. Ennek vesztese, Ferdinando Fuga, a saját elképzelését a S. Maria Maggiore bazilika homlokzatánál valósította meg.

Ha már egyházművészetről beszélünk, Bernini munkásságában nagy szerepet kapnak az egyházi és misztikus témájú szobrok. Ilyen például a két extázis témájú műalkotása, amelyek minket is ámulatba ejtettek. Az egyik a Santa Maria della Vittoria barokk stílusú katolikus templomban található, és Szent Teréz extázisát ábrázolja, amit a megrendelő Cornaro család szobrai is színházi páholyból néznek a róluk elnevezett kápolnában. Az alkotás Szent Terézt ábrázolja, miközben várja egy szép angyal nyíldöfését, azaz Isten szeretetének megnyilvánulását. A szobor olyan könnyedségű, mintha nem is márványból készült volna. Az alkotás a barokk kor egyik legszebb kompozíciója, bár már megalkotása idején bírálatokat váltott ki a túlságosan érzékinek tartott ábrázolása miatt. Bernini Szent Terézt lehunyt szemekkel, elernyedt tagokkal ábrázolta. Testének apró rezdüléseiről ujjainak finom mozdulatai beszélnek. Félig ülő testtartása saját erejének elhagyásáról tanúskodik. A mellé lépő angyal könnyed kézmozdulata – ahogy megérinti Terézt – olyan, mintha máris lángra lobbantaná az imában elmerült apácát. Ez a lelki „égés”, a szeretettől való belső hevülést szimbolizálja.

Bernini másik hasonló témájú szobra a Boldog Ludovica Albertoni extázisa, amely a Tevere folyó jobb partján fekvő Trastevere negyedben álló San Francesco a Ripa templomban található. Az épület és a hozzá tartozó kolostor díszítése szerény, legértékesebb kincse Bernini szobra. Ez már az idős mester alkotása, aki a régi mintákat követte. Bernini a szobrot Ludovica halála után száznegyven évvel, röviddel boldoggá avatása után faragta. Az alkotás a fokozott szellemi állapotot olyan erőteljes testi tünetekkel mutatja meg, amelyek a test önkívületi állapotát jelzik. A Boldog Ludovica Albertoni halála című szobor olyan, mintha a szentéletű hölgy megengedné, hogy tanúi legyünk a haláltusájának a vörös jáspis terítővel övezett, rendezetlen ágyon. A szobor egy gesztikuláló színésznő benyomását kelti, a túlzóan realisztikus vízió azonban allegória is. Természetesen itt se mi vagyunk az egyedüli szemlélők, hiszen a puttó fejek jelzik, hogy az égiek is tanúi az eseménynek.

Bernini szobrait nem csak belső tereken csodálhattuk meg. Róma történelmi központjában sétálva a Piazza Navona téren pillanthatjuk meg a Négy folyó szökőkútját, vagyis a Fontana dei Quattro Fiumit, amit eredetileg Borromininek kellett volna elkészíteni. Több legenda főződik, ahhoz, hogy végül Bernini kapta a megbízást X. Ince pápától, mindenesetre ez fontos fordulópont Bernini karrierjében, mert ezzel a megbízatással került vissza a pápa kegyébe. Az építményen 1647 és 1650 között dolgozott és az ókori Aqua Virgo vízvezeték vizét használta fel a szökőkút működtetésére. Ennek az alapját mészkősziklák alkotják, amin a négy férfi márvány figurája a négy kontinens folyóit jelenti (Nílus, Giacomo Antonio Fancelli alkotása; Gangesz, Claude Poussin műve; Duna, Antonio Raggi szobra; Rio de la Plata, ezt pedig Francesco Baratta faragta). A Nílust jelképező alak fejét lepel fedi, mert meg akkor nem ismerték a folyó eredetét (A rossz nyelvek szerint viszont azért, mert a Borromini tervei alapján készült templomra néz. Ez azért sem igaz, mert Borromini a kérdéses szobor elkészülte után dolgozott a templomon). A Duna istene pápai szimbólumot tart, utalva arra, hogy ez a folyó van legközelebb a pápai városhoz. A Rio de la Plata istene érméken ül: ez Amerika gazdagságára utal. A Gangesz istene egy hosszú evezőt tart, ami a könnyű hajózást jelképezi. A kút közepén egy egyiptomi obeliszk emelkedik ki a szikla talpazatról, amely eredetileg Maxentius császár cirkuszában volt. A pápa címere is helyet kapott a kút szoborcsoportján: a teljes címer az obeliszk tövénél, a csőrében olajágat tartó galamb pedig az obeliszk csúcsán. Bernini a pápaság nagyságát az istenek rémült, elterült alakjával is szimbolizálta.

Bernini a folyókat ábrázoló alakok mellett állatfigurákat (oroszlán, krokodil, ló, sárkány) is megformált, ezzel utalva a kontinensek állatvilágára. A medencében kígyót és egy delfint is felfedezhetünk. Bernini a növényvilágot se hagyta ki az ábrázolások sorából, amellyel szintén az adott kontinensre utalt. Annyi érdekes látnivaló van ezen a szökőkúton, hogy azt nem is tudnánk szavakba önteni. Személyesen kell meggyőződni a szépségéről.

A Piazza Navona a rivalizálás szimbóluma is lehetne, hiszen a folyók szökőkútja mellett áll a Sant' Agnese in Agone templom, amit szintén X. Ince pápa rendelt meg. Ennek mások mellett Borromini volt a fő építésze. Az építkezés eleinte Girolamo Rainaldi tervei alapján folyt, Borromini 1653-1657 között vette át az irányítást, amikor megváltoztatta az eredeti terveket. A homlokzaton megnövelte a két torony közötti távolságot és a konkáv homlokzat kialakításával a kupolát kiemelkedőbbé tette. A tornyok szervesen összeépültek a homlokzattal, ami újdonságnak számított.

1672-től az építkezés vezetését Girolamo Rainaldi fia, Carlo vette át. A templom 18 évnyi munka után készült el, X. Ince pápát a főoltár elé temették. A templomban egy Szent Ágnes szentély is található: itt találjuk a koponyáját (Sz. Ágnes a szüzek, jegyesek és az erőszak áldozatainak védőszentje).

A két művész még idős korában is jelentős munkákat készített, de a búskomor Borromini 1667 nyarán idegrendszeri zavaroktól és depressziótól szenvedett, hogy majd önkezével vessen véget életének. Utolsó munkája a San Giovanni in Fiorentini templom Falconieri kápolnája volt, ahol a sírját is megtaláljuk.

Ha már Falconieri, akkor meg kell említenünk a magyarok kötődését Borrominihez: benne tisztelhetjük a Római Magyar Akadémia székhelyeként működő Palazzo Falconieri tervezőjét is. A palota legfelső szintjét alkotó loggiát máig Borromini loggiaként emlegetik (lásd lent balra, az itt készült 360°os panorámát lásd itt). Aki erre jár, feltétlenül menjen be. A portán kell megkérdezni, hogy fel lehet-e menni, majd némi liftezés után csak az utolsó csigalépcsőn kell felkapaszkodni (a tériszonyosoknak is megéri!), és máris fenn vagyunk a Janus-fejekkel díszített teraszon. Szerintünk Róma legjobb panorámateraszáról van szó.

Bernini halála előtt még részt vett az egyik kedvenc hídunk rendbetételében (lásd fent jobbra). A Ponte Sant'Angelo, vagyis az Angyalhíd a Tevere jobb partján álló Angyalvárat köti össze Róma belvárosával. Ez az egyike annak a nyolc kőhídnak, melyet a rómaiak a Tevere fölé építettek az ókorban, és még most is használatban vannak. A híd neve eredetileg Pons Aelius volt, igazi Angyalhíddá Bernini tette az angyalaival. IX. Kelemen pápa 1669-ben bízta meg a szobrok elkészítésével, aki segédekkel dolgozott, és a 10 angyal közül saját kezűleg csak kettőt fejezett be. Pont azt a kettőt, amit a pápa sajnált a hídra kirakni, és megtartott magának. Bernini kései munkáira jellemző a könnyed, légies, nyúlánk test, a féktelen lobogású, mégis kifinomult drapéria. Az angyalok szélfútta köpenyei fodrozódó öbleikkel és redőikkel teszik láthatóvá Jézus szenvedése fölötti fájdalmukat. Kezükben a passió egy-egy szimbolikus eszközét tartják.

Jelenleg a két Bernini-féle angyal a Sant Andrea della Fratte templomban látható. Pont abban a templomban, amely Borromini egyik legszerencsétlenebb megbízatásaként máig befejezetlen. A megrendelő ugyanis állandó pénzhiányban szenvedett, így a templomnak Borromini 1653–62 között csak a kupoladobját tudta megépíttetni, és a kupola máig nincs rajta. Ettől függetlenül Borromini itt is nagyot alkotott és építészek generációit inspirálta: Filippo Juvarra például ezt tanulmányozta, mielőtt jó nyolcvan évvel később hozzáfogott volna a mantovai Sz. Vér ereklyét őrző S. Andrea bazilika szintén régóta hiányzó kupolájának a megalkotásához.

Bernini 1680. november 28-án agyvérzésben halt meg, és a már a korábban is említett Santa Maria Maggiore bazilika főoltára közelében, a családi sírban, saját kérésére egy lépcsőfok alatt temették el. Bernini a reneszánsz egyetemesség utolsó képviselője és az első sokoldalú barokk mester volt. Az eredetiségre törekedett, minden műve egyéni vonásokkal telve, ugyanakkor szervezője és vezetője volt a többeket foglalkoztató műhelyeknek, amelyek az ő tervei alapján, az ő felügyeletével vállaltak és kiviteleztek nagy megbízásokat.

Bernininek rengeteg olyan műve van, amit nem említettünk, de ezek felfedezése legyen csak a olvasóink feladata. Mi csak elégedettek lehetünk, ha megteremtettük a lelkesedést. A klasszikus szemléletű Berninivel szemben Borromini építészete formabontóbb volt, és számos olyan alkotás fűződik a nevéhez, amiről mi nem beszéltünk, de ezekkel olyan ellenpólust képvisel a római barokk építészetben, amelyek meghatározzák azt. A két művész életének, stílusának ellentétes mivoltja ellenére se tudnánk elképzelni őket egymás nélkül. Róma barokk világa elképzelhetetlen lenne nélkülük.

Az Apolló és Dafné szoborcsoportról készített kép forrását lásd itt.

A padovai Scrovegni kápolna

A padovai Scrovegni kápolna Giotto di Bondione azon kevés freskóciklusai közé tartozik, amely komolyabb károk nélkül, a maga organikus egységében maradt ránk. Giotto már túl volt az assisi és római megrendeléseken, amikor Enrico Scrovegni, a Dante Isteni Színjátékában később pokolra "juttatott" (Pokol, 17. ének, 64-66. sor) Reginaldo Scrovegni bankár hasonló mesterséget űző fia megbízta, hogy fesse ki az apja lelki üdvéért emelt kápolnát. Giotto 1303 és 1305 között tartózkodott Padovában, és feltételezések szerint nem csak a freskókat, hanem az épület terveit is neki köszönhetjük.

Egy fogadalmi kápolnáról van szó, amely a - mostanra már lebontott - családi palota szomszédságában családi temetkezési helyként is szolgált. Eleve két bejárata volt: egy baloldalt, a család számára, ahonnan ma is belépnek a turisták, és a főbejárat, a hívek számára.

Az apszisban, a főoltár mögött található a megbízó sírja,

aki a főbejárat felett is megjelenik, amint felajánlja a Szűznek a kápolnát:

A belső homlokzat az Utolsó Ítéletet ábrázolja. A terv Giottóé, de a megvalósítás jórészt a segédeknek köszönhető. Ez alól kivétel a kápolna felajánlását ábrázoló jelenet, ami többek között azért is fontos, mert az ábrázolt személyek arányosak: hosszú évszázadok után megszűnt a hatalommal arányos nagyság ábrázolása, vagyis Giotto visszaadta az ember istenivel szembeni méltóságát.

Giotto a szentek és kárhozottak seregével több olyan mintát alkalmazott, amely másokat is megihletett. Elég csak Michelangelo Buonarroti Utolsó Ítéletére gondolni a Sixtusi kápolnában, ahol Sz. Bertalan úgy tartja a lenyúzott bőrét, rajta Michelangelo arcvonásaival, mint ahogy Giotto lógatta a kárhozottjait a saját kompozícióján.

A csillagokkal teli ég a teremtés nyolcadik napját, vagyis az örök végtelenséget ábrázolja. Az itt sorjázó nyolcszögű csillagok is a végtelent jelképezik.

 

Maiestas Domini ábrázolás a mennyezeten (részlet)

Az oldalfalak négy sávra oszlanak. A legalsó szintre, jobbra a hét erény, balra pedig a hét bűn trónszéken ülő, grisaille technikával megfestett alakja került.

Ezek egymással szemben párt alkotnak, mint:

fenn balra az igazságosság, jobbra az igazságtalanság;

lent balra a bőkezűség, jobbra pedig a fösvénység.

A második és a harmadik szintet bibliai jelenetek töltik ki, de a köztük található hamis építészeti elemeket is apróbb ótestamentumi epizódok díszítik. Pl. jobbra Jónást éppen elnyeli a cet, balra pedig Illést elragadja a tüzes szekér.

A legfelső sávból csak az Izsák feláldozását ábrázoló részt fotóztuk le.

A betlehemi gyermekgyilkosság képénél Giotto még az anyák arcán legördülő könnyet is ábrázolta.

Júdás csókja esetében Paolo Uccello is San- Romanói csata című alkotásánál is megfigyelhető a vonalak összevisszasága, csak itt nem fáklyákról, hanem lándzsákról van szó.

A halott Krisztus siratása című résznél - ha megfigyeljük a tekinteteket - egy angyal kivételével mindenki Jézus szemébe néz.

A Noli me tangere részleténél a katona úgy eldőlt, ahogy majd Piero della Francesca Feltámadás című freskójánál is láthatjuk.

A sort Jézus mennybemenetele, illetve Pünkösd zárja:

A kápolna melletti palotát 1827-ben lebontották, amikor elkezdődött az épület állagának a romlása. A helyzetet tovább súlyosbította a homlokzat vakolat rétegének eltűnése. Egy több évtizedes restaurálási folyamat eredményeképpen viszont jórész sikerült helyrehozni a károkat, és 2001 óta a turisták újra látogathatják. Megéri!

Hogyan juss el Rómába és éld túl a helyi közlekedést

Róma egy világváros, így szinte mindenhonnan eljuthatunk ide, viszont a helyi és a helyközi közlekedésnél is érdemes odafigyelni pár apróságra.
Már elmúlt az az idő, amikor a vasút és a busz volt a legolcsóbb változat, ettől függetlenül máig létezik ez az opció. A busz kb. 24 órás kaland, és általában a Tiburtina buszállomásra érkezik. Innen rögtön metróra és vonatra is pattanhatunk érkezés után, csak át kell sétálni az út túloldalára. A közvetlen vasúti összeköttetés már jó ideje a múlté, de aki a hosszú utakat preferálja, és hajlandó Bécsben megaludni, annak ez a lehetőség is a rendelkezésére áll. Maradt tehát a repülő. Rómának két nemzetközi repülőtere van: Fiumicino és Ciampino. Mindkét célállomásra megy fapados járat, mindkettőről könnyedén eljuthatunk a városközpontba.

Fiumicino
Fiumicinóról a leggyorsabb opció a Leonardo expressz, amely 15 percenként 32 perc alatt teszi meg a repülőtérről a Termini pályaudvarhoz vezető utat, és vissza. Egy út 14€, és ha a hármas terminálnál a biztonsági ellenőrzést is fel akarjuk gyorsítani, akkor egy 5€-s Fast track szolgáltatást is igénybe vehetünk (ez 4€, ha bemutatjuk a Leonardo express jegyünket a T3 Info Point munkatársának). Nincs poggyász korlátozás, ingyen utazhatnak a 4 év alatti gyerekek, felnőttenként egy-egy 4 év fölötti és 12 év alatti gyerek, a kis állatok hordozóban és a nagy állatok az utolsó kocsi előterében. A szolgáltatást sztrájk esetén is biztosítják, a Termini pályaudvarról 5:35 és 22:35 között 15 percenként, a fiumicinói reptérről pedig 6:23 és 23:23 között ugyanúgy 15 percenként indulnak a vonatok. Közvetlen járatról van szó, így máshol nem áll meg. Ha ez az opció érdekel, akkor a Termini pályaudvaron a 23. és 24. vágányt keresd, a fiumicinói repülőtéren pedig a hármas terminált, amin belül kövessük a jelzéseket. A jegyet online is megvehetjük a www.trenitalia.com oldalon, ami ajánlatos, hiszen így elkerüljük a fölösleges sorbaállást.

Másik vasúti opció a standard római helyi vasúti hálózat használata, ami a fiumicinói repülőtér esetében a Fr1-es vonalat jelenti. Ez a repülőtéren a Leonardo expressz mellől indul, majd nagyjából a Tangenziale (a római belső körgyűrű) vonalát követi a Via Salariáig (íme a megállók eddig: Fiumicino Aeroporto, Parco Leonardo, Fiera Di Roma, Ponte Galeria, Muratella, Magliana, Villa Bonelli, Roma Trastevere – villamos, Roma Ostiense – metró, Roma Tuscolana – metró, Roma Tiburtina – metró, Roma Nomentana, Nuovo Salario; jeleztem, ahol 200 méteren belül villamos, vagy metró összeköttetés van), hogy utána tovahaladjon Ortéig. A jegy 8€, a szerelvény hétköznap 15, hétvégén 30 percenként közlekedik, a repülőtér és a Nuovo Salario között 58 perc alatt teszi meg az utat. Ebben az esetben is a www.trenitalia.com oldalon lehet előre megvenni a jegyet. Fontos tudnivaló: interneten az ilyen jellegű utakra csak az utazást megelőző egy héten belül lehet jegyet venni. Aki előre szereti megvenni a jegyeit, annak se kell aggódni, mivel nem fog lekésni semmiről, ha ennél a transzfernél nem kapkodja el a dolgot.

Többféle autóbuszos megoldás is létezik: Cotral, Sit Bus Shuttle, T.A.M. Srl, Terravision, Atral-Schiaffini.
A Cotral kivételével mindegyik 30 percenként közlekedik, és a Cotral kivételével mindegyik a hármas termináltól indul.
A Cotral az alábbi helyekre juttat el minket: Termini pályaudvar (Piazza dei Cinquecento), Tiburtina vasútállomás, A metró Cornelia megállója, B metró Eur-Magliana megállója, Ostián a Piazza Sirio és a Piazza Stazione.
A SIT Bus Shuttle a Termini pályaudvar (Via Marsala) mellett a Vatikán közelében található Via Crescenzio 2. szám alá juttatja el utasait.
A T.A.M. Srl az Ostiense és a Termini pályaudvarhoz (Via Giolitti) szállít embereket.
A Terravision és az Atral-Schiaffini is a Terminihez megy, igaz az első a Via Marsala felőli oldalára, a második pedig a Via Giolittihez.
A jegyeket jellemezően a buszon is meg lehet venni, de ez a Cotral esetében felárat jelent. Érdemes inkább az online felületen előre dolgozni.

Ciampino
A ciampinói repülőtér esetében a vasúti összeköttetés csak akkor lehetséges, ha a 30 percenként közlekedő COTRAL/SCHIAFFINI buszokkal bemegyünk Ciampino városába, majd ott szállunk fel valamelyik vonatra. Az út 5 perc, a jegy 1,2€, ezt a sofőrtől is megvehetjük. Innen egy gyors, 16 perces út van még hátra a Termini pályaudvarig, amely 1,5€-ba kerül. A vasút 15 percenként jár, és a Termini pályaudvar előtt még megáll a Capannelle állomásnál.
A buszok az alábbiak: SIT, Terravision, RomaAirportbus-Schiaffini, Atral, ATAC.
Az Atac a római tömegközlekedési vállalat, amely a 720-as körjáratot üzemelteti a Laurentina busz és metróvégállomás, illetve a ciampinói repülőtér között, no meg ugyanide megy még a szintén körjáratként működő 520-as a Cinecittà-tól. Ezek normál városi buszok, a városi tarifarendszer részét képezik, amiről később úgyis lesz szó.
Az Atral egy Lazio tartományi tömegközlekedési vállalat, amelynek a járatai a ciampinói vasútállmásra és a Roma Anagnina metróvégállomásra visznek be. Egy út 1,2€. A menetrend a honlapon, vagy itt  található.
A RomaAirportbus-Schiaffini óránként jár, a Terminihez visz be. A jegyet online és a sofőrnél is megvehetjük.
A Terravision és a SIT 20-45 perces időintervallumokkal működtati a járatait, amelyek Ciampinóba, vagy a Termini pályaudvarhoz visznek be. Ha retúrjegyet veszünk, akkor spórolunk egy eurót. Online és a sofőrnél lehet jegyet vásárolni, mi szokás szerint az online opciót ajánljuk.

Taxi
A taxi olcsóbb, ha a belvárosból utazunk a repülőtérre, vagy vissza, mintha az aurelianusi városfalakon kívüli lenne az úti cél. A 40€-s fix tarifa Ciampinóról és Fiumicinóról is bőröndökkel együtt 4 főre értendő bármely belvárosi cím felé.

Róma tömegközlekedése
A turista valószínűleg már hallott arról, hogy Rómában sokszor sztrájkolnak, ami a tömegközlekedésre is vonatkozik. Ez általában nem jelent általános sztrájkot, viszont az utazó életét így is meg tudja keseríteni. Volt már, hogy egy országos közlekedési sztrájk utáni napon minden késett: a Firenzébe tartó vonat, a Rómába tartó járat, és a Leonardo expressz is. Még szerencse, hogy a repülő se időben szállt fel.
Ezen meglehetősen negatív helyzetet tovább fokozza, hogy Rómában hiába létezik hivatalos menetrend, ezt soha, senki se tartja be. Sokszor a Google pontosabban saccolta meg egy busz érkezését, mint a római tömegközlekedési vállalat hivatalos felülete. Ebből következik, hogy itt muszáj többszörösen túlbiztosítani a rendszert, ha időre megyünk. Másik apróság, hogy a metrók és a városi vasútvonalak kivételével egyik megállóban se fogunk használható táblát találni: Olaszországban ugyanis nem a megálló nevét, hanem az útvonalat tüntetik fel. Ha a Via Nomentanán a buszunk hatszor áll meg, akkor esélyünk se lesz kitalálni a hat megálló hol található az amúgy több kilométeres úton, mert a megállóban csak a megállók száma szerepel. Fontos tehát a szóbeli kommunikáció (információ kérése a többi utastól, vagy a sofőrtől), illetve élő gps-es kapcsolat egy lehetőleg offline térkép és a műholdak között, hiszen így legalább tudjuk hol járunk. A nekünk fontos megállót már előre kinézzük otthon, és amint közeledünk, le is tudunk szállni. Persze ember legyen a talpán, aki ezt csúcsidőben levezényli, de aki Olaszországban tömegközlekedik, az ne riadjon vissza a kalandoktól.
A metrók esetében megmaradt a bal oldali közlekedés, így ne lepődjünk meg, ha a megszokotthoz képest „rossz” irányba halad a jármű. Rómának három metróvonala van (A, B, C), amihez csatlakozik a B1-es szárnyvonal a Piazza Bologna állomástól. Apró érdekesség, hogy a B vonalat korábban adták át, mint az A-t, vagyis a betűk mögött nincs tényleges logika. A csiga lassú metró építésben Róma rekordokat dönget: a B vonal Termini és Rebibbia közötti szakaszát hiába adták át 1990-ben, a közbülső állomások közül a Ponte Mammolo csak 1995-től kezdett el üzemelni, a Quintiliani pedig csak 2003-tól!
A metrók mellett Rómának egész jó helyi vasúthálózata is van: a FR1-es vonallal (Orte-Fiumicino Repülőtér) már találkoztunk a fiumicinói repülőtéri transzferek bemutatásakor. A FR2-es a Tiburtinát köti össze Tivolival, a FR3-as a Tiburtina és Viterbo között jár. A 4-estől felfelé mindegyik vonal a Termini pályaudvarból indul: a FR4-es Frascatiba, Albano Lazialébe és Velletribe megy (nem tévedés, a vonal háromfelé ágazik), a FR5-össel Civitavecchiáig jutunk el, a FR6-os Cassinóba visz (nem Montecassino!), az FR7-es Minturno-Scauriba, a FR8-as pedig Nettunóba megy. A római önkormányzat illetékességi területén ezeket a vonalakat a városi tarifával használhatjuk, de a városon kívüli kirándulásokhoz is hasznos, ha tudunk a létezésükről.
Ezen vonalakat kiegészíti a Róma-Viterbo vasútvonal, ami a Piazza del Popolóhoz közel, közvetlenül a Borghese park bejárata melletti épületből indul, illetve a Roma-Lido vasútvonal, amely a Piramis metrómegállótól indul, és az ostiai strandon tesz le. Ez utóbbi használata végig 1,5€, ugyanis Ostia Róma része.
Ami még a kötött pályás közlekedést illeti, Rómának nagyon kevés villamos vonala van, ugyanis számunkra érthetetlen okokból ezeket folyamatosan visszabontották. Ami igazán hasznos, az a 8-as vonal: ez a Piazza Veneziától visz ki a Casalettóig (aki a Sz. István házba megy, az jegyezze meg, mert ezzel fog nap mint nap közlekedni).
Ami a buszokat illeti, a sofőr magától nem áll meg. Le kell inteni. Ha diskurálunk, és nem figyelünk, akkor minden további nélkül a megállóban hagy a busz. Csak arra vigyázzunk, hogy miután hozzászoktunk a leintéshez, ezt nehogy itthon is bemutassuk, különben morcos pillantásra számíthatunk a hazai BKV, Volán, vagy egyéb sofőröktől. A buszokra elől és hátul szállunk fel, középen szállunk le. A leszállási szándékot általában a középső ajtók környékén jelzi a villogó „Fermata prenotata” felirat, illetve egy csilingelő hang. Ne aggódjunk, a római sofőr kemény kiképzésen ment keresztül: sok esetben akkor is megvár, ha látja a rohanó utast, és az ajtót is képes az utolsó pillanatban leadott jelzésre kinyitni, persze ez utóbbit próbáljuk kerülni (egyéni tapasztalat alapján Rómában a buszok megvárnak, a metrók viszont nem). A római utas nem ismeri azt a szabályt, hogy először hagyjuk leszállni az embert, és csak utána tolakszunk felfelé. Ennek következményeit mindenki el tudja képzelni. Ne lepődjünk meg, ha a sofőr eltéved, vagy nem áll meg egy megállónál: többször tapasztaltuk már, hogy az utas segítette a még rutintalan vezetőt eligazodni. A római egy igazi interaktív tömegközlekedés.
A nagy tömegben előfordul zsebtolvaj, így legyünk óvatosak. Volt már, hogy az orrunk előtt próbált ügyeskedni egy „szakmabeli”, és még neki állt feljebb, amikor megkocogtattuk a vállát, mondván nem kellene… Aki viszont szem előtt tartja a holmiját, jól bezár mindent, az nagyjából védve van.
Különféle buszok léteznek: az expressz járat valóban gyors, a három számjegyűek viszont sokszor minden rózsabokornál megállnak. A személyes kedvenc a 492-es vonal, amely irtózatosan sok kurflival teszi meg az amúgy tök egyenes utat.
Természetesen léteznek éjszakai járatok is: ezek olyan korán indulnak, hogy bizonyos idősávokban egyszerre jár a nappali és az éjszakai busz is. A menetrend szokás szerint dísznek van, és előfordul, hogy hajléktalan jár rajta körbe-körbe: mégiscsak melegebb van a járatokon, mint a római "télben" (a városban a mínusz fok már nemzeti katasztrófának számít, a hó pedig különösen ritka vendég. Ebből következik, hogy amennyiben 10-20 évente egyszer havazik, az egész város lebénul, és szó szerint megáll az élet).
A standard jegy időalapú: 1,5€ és 100 percig érvényes. A 100 perc úgy értendő, hogy az utolsó érvényesítésnek a 100 perces időintervallumon belül kell lennie, majd ezzel a járattal még elmehetünk a végállomásig. Fontos kitétel, hogy kétszer nem metrózhatunk vele. Ezen felül vannak napijegyek (7€), illetve 48 órás (12,5€), 72 órás (18€), és heti (24€) opciók. Valószínűleg nem a havi és az éves bérletet fogjuk választani, de ilyen is van (35 és 250€).
A járművek sokfélék: az agyonfirkálttól a csili-vili példányig minden megtalálható, de arra készüljünk fel, hogy a standard ülés nem szövetbevonatú, hanem műanyag. Télen tehát könnyebben fázunk fel, nyáron pedig mi is ráolvadunk az ülésre. Légkondi általában van, nyáron enélkül nem is élnénk túl a hőséget.
A római tömegközlekedési vállalat honlapja tragikusan lassú és nagyon nem felhasználóbarát. Egyik-másik megállóban viszont működnek az utastájékoztató táblák. Itt a kedvenc kiírásunk az „A Capolinea”, vagyis a nevezett járat még a végállomáson dekkol, és nem tudni onnan mikor fog elindulni, illetve a megállóba érni.

Akinek további kérdése van, az nyugodtan tegye fel. Azt viszont nem győzzük hangsúlyozni, hogy a római városközpont bejárásához nincs szükség tömegközlekedési eszközökre, ugyanis minden közel van. Persze ezt úgy merjük állítani, hogy mi 10 km alatt meg sem állunk, ha egyszer elindultunk, és volt már, amikor 20 km-t mutatott a nap végére a lépésszámláló. A tömegközlekedéstől pedig nem szabad megijedni, mert ez csak elsőre rémisztő: valójában egy nagy kaland. Mi szerettük. Aki így jár munkába, valószínűleg már kevésbé van oda érte.

A Forum Romanum - az ókori római közélet színtere

Olaszország az európai országok közül az egyik legkedvesebb számunkra. Rengeteg itt a látnivaló, különösen a fővárosban, Rómában. A Tevere és Aniene folyók találkozásánál fekvő Urbs tele van ókori emlékkel, ami miatt 1980 óta az UNESCO Világörökség része. A történelmi központ a Tevere folyó bal partján, a 3. században épült Aurelianus-féle falak által körbehatárolt részen fekszik.

A rengeteg emlék közül most ebben a bejegyzésben az örök város egyik ókori fórumát mutatjuk be, vagyis a Forum Romanumot, amelyet 2700 éve kezdtek el kialakítani.
A rómaiak a törvénykezés, kereskedelem, jogszolgáltatás gyakorlása végett építették ki ezeket tereket. A városban körülbelül 18 hasonló nyilvános tér volt, amelyek közül a legkorábbi és a legnagyobb a Forum Romanum. Ez utóbbi a Capitolium és Palatinus domb közti eleinte igen mocsaras területen helyezkedett el. lecsapolása Lucius Tarquinus Priscus, Róma első etruszk királya nevéhez köthető, aki oszlopos csarnokokkal vetette körül.
A tér kis mérete (hosszúsága 220 m, szélessége 35-50 méter) ellenére rengeteg épületet, emlékművet emeltek rajta, legyen szó istennek szentelt templomról, vagy házról (Saturnus, Concordia, Vesta, Dioszkuroszok temploma, illetve a Regia, vagyis a volt királyi lakhely).
A város növekedésével a Forum Romanumot is bővíteni kellett, ekkor alakultak ki az oszlopos csarnokok, vagyis a bazilikák. A név azért is cseng annyira ismerősen, mert a keresztény templomok is az olyan ókori bazilikákat utánozták, mint például A Basilica Porcia, Sempronia, Opimia, vagy később a Basilica Aemilia, majd Julia. Amikor már nem volt hova tovább terjeszkedni, elkezdték építeni az úgynevezett császár-fórumokat, amelyeket manapság a Via dei Fori Imperiali két oldalán láthatunk. Ezek sorrendje a Piazza Veneziától a Colosseumig haladva: Traianus, Ceasar, Agustus, Nerva Fóruma, majd pedig Vespasianus úgynevezett Béke fóruma.

A századok során a Forum sokszor leégett, az épületeket megrongálták a földrengések, árvizek, háborúk, és a középkorban teljesen elhanyagolták. Ennek ellenére a szisztematikus feltárásoknak köszönhetően megújult, és turisták ezreinek szerencséjére sok jellegzetes épületrész megmaradt.

Manapság a Palatinus dombra és a Colosseumba is bemehetünk a Forum Romanumra vásárolt jeggyel, és ezt érdemes a Palatinusnál, vagy a Forumnál megvenni, mert itt nincs akkora sor, mint a Colosseumnál. Hétfő kivételével minden nap 9 órától 19 óráig látogatható, ami októbertől 16:30-ra módosul. December 25-én és január 1-jén zárva van.

A Forum Romanum bejárata ennek észak-keleti oldalán helyezkedik el. A biztonsági ellenőrzés után Antoninus és Faustina temploma mellett haladunk el (1), majd Caesar temploma (3) mellett lépünk rá a Szent útra, vagyis a Via Sacrára. Ezen haladtak végig a Jupiter főistennek maszkírozott hadvezérek diadalmeneteik (triumfusaik) során.

A bejárat melletti szentély jelenleg csak különleges alkalmakkor látogatható. A középkorban a San Lorenzo in Miranda keresztény templomot alakították ki benne, ugyanis a legenda szerint itt ítélték halálra Sz. Lőrinc vértanút. A mai formáját 1601-ben nyert el, de az eredetileg idősebb Faustinának, Antoninus Pius császár feleségének szentelt imahely már Kr. u. 141 után elkészült. Az ókorban a császárokat és császárnékat gyakorta istenné avatták haláluk után, így saját papsággal és templomokkal is rendelkeztek, áldozatokat mutattak be nekik, bálványozták őket. A homlokzaton láthatjuk, hogyan egészítették ki a dedikációs szöveget: ez eredetileg csak Faustináról szólt (DIVAE FAVSTINAE EX S[enatus] C[onsulto]), de a férj halála után a császár nevét is fölé írták (DIVO ANTONINO ET). Végülis gazdaságosabb megoldás, mint újabb templomot emelni. A Forum felé néző homlokzatnál érdemes megfigyelni a szintkülönbséget a barokk bejárat és a mostani talajszint között: az 1800-as évek végéig a barokk bejárat szintjéig föld borította az egész Forum Romanumot, amit a középkorban pl. birkalegelőnek használtak.

A templom mellett található a Basilica Aemilia (2). Ezt Kr. e. 179-ben építtették Marcus Aemilius Lepidus és Marcus Fulvius Nobilior cenzorok. Egy tűzvész lerombolta, majd Augustus újjáépíttette. A ma látható maradványok az Augustus-féle épület részét képezték. Ez Róma 410-es ostromakor semmisült meg véglegesen, amikor a várost meghódító gótok rágyújtották az itt székelő pénzváltókra. Ennek köszönhetően a szemfüles turista ma is láthat márványba égett pénzdarabokat, amikor a romok között sétál. Ami ma áll az épületből, az az 1930-as évek ásatásainak az eredménye. A bazilika romjait ugyanis a 16. századra szinte teljesen széthordták építőanyagként.

A Basilica Aemilia délnyugati csücskével szemben Caesar temploma (3) állt: itt hamvasztották el a diktátor holtestét és itt olvasta fel a későbbi Augustus (akkor még csak Octavianus) örökbe fogadó apja végrendeletét. Az épületet Augustus emeltette Kr. e. 26-ben, és a már istenné avatott Caesarnak dedikálta. Érdemes a Capitoleum domb felé néző oldalról bekukkantani a teljesen jelöletlen helységébe: itt mindig van virág, ugyanis az itteni oltár jelzi a helyet, ahol elégették Caesar holttestét.

Az épület előtt egy szónoki emelvényt is kialakítottak, amelyet Rostra ad Divi Julii néven emlegettek (4). A rostra a hadihajók döfőkosát jelölte. Annak köszönhető a hosszú név, hogy Augustus a Caesar temploma elé áthelyeztetett szónoki emelvényre felrakatta az Actiumi csatából származó egyiptomi döfőkosokat. Ezzel csak a hagyományt folytatta, ugyanis az eredeti Rostra (5) is döfőkosokról kapta a nevét, csak ezeket még Kr. e. 338-ban szerezték az anziói csatában. A Forumon ezzel három Rostrát is kialakítottak: egy volt közvetlenül Caesar temploma előtt, egy volt vele szemben (ez volt a császári Rostra, mellette áll Septimus Severus diadalíve), és egy harmadik a Dioszkuroszok templománál állt. Amit most látunk, vagyis a császári Rostra, igazából csak az 1933-as hiteles restaurált változata az ókorinak. Itt a szónoklatokat mindenféle fűszerezte, pl. itt tették közszemlére Marcus Tullius Cicero levágott fejét és jobb kezét.

A Basilica Aemilia szomszédságában található a Szenátus épülete, vagyis a Curia (6). A ma álló épület az úgynevezett Curia Julia, ugyanis a korábbi, és a Capitoleumhoz picivel közelebb elhelyezkedő Curia Hostiliát Publius Clodius Pulcher halotti máglyája Kr. e. 52-ben porig égette. A Curia Juliát Gaius Julius Caesar kezdte el építtetni, majd Augustus fejezte be, és Kr. u. 283-ban egy újabb tűzeset után Diocletianus császár állíttatta helyre. Annak köszönhető az épület fennmaradása, hogy a középkorban keresztény templomot alakítottak ki benne, amelyet Sz. Adorjánnak szenteltek. Az eredeti bronz kapui is fennmaradtak: ezeket Francesco Borromini a Lateráni Sz. János bazilikába vitette. A Curia mostani ajtói tehát csak a másolatai az eredetieknek. 1883-ban Rodolfo Lancianinak sikerült beazonosítania, hogy a Sz. Adorján temploma mit is rejt valójában, majd 1900 és 1937 között dolgoztak a templom visszabontásán, illetve a Curia helyreállításán. Benne az oldalt látható pódiumok arra szolgáltak, hogy szavazzanak: a határozattal egyetértők az egyik pódiumra mentek, az azt ellenzők a másikra. A szembe található emelvény a Szenátus elnökéé volt (princeps senati), illetve itt állt a Győzelem szobra.

A Curia előtt található diadalív (7) Septimus Severusé, és a császár parthus háborúinak sikerét hirdeti. A dicsőítő építmények közül ez maradt meg legjobb állapotban, a tetején eredetileg bronz szobrok álltak. A kőből készült diadalívek aránylag késői építmények. A triumfus során ugyanis csak ideiglenes épületeket emeltek, amelyeket csak a császárkorban cseréltek le a diadalmenet után időtállóbbakra. A Forumon jelenleg két diadalív található: Septimus Severusé és Titusé. Az első a Forum északnyugati, a második pedig a délkeleti végén. A diadalívek mellett viszont diadaloszlopokat is emeltek: a császári Rostra és Caesar temploma között végig ilyeneket látunk többé-kevésbé jó állapotban. Ezek közül a legépebb formában fennmaradt egyben a Forum legutolsó emlékműve is, amelyet a ravennai bizánci helytartó emelt Phokas bizánci császárnak Kr. u. 608-ban (8). A császár valószínűleg azzal érdemelte ki az oszlopot, hogy a pápának adományozta a Pantheont, persze csak azután, hogy leszedette az ezt borító arany cserepeket (illetve hosszú száműzetés után visszahívta a ravennai kormányzót). A Forum viszont ekkorra már elvesztette jelentőségét, és a gesztus egy idejétmúlt hagyományt idézett. Az oszlop majdnem 14 méter magas, a tetején rövid ideig állt Phokasról formázott szobra, de az uralkodó megdöntése után a szobrát is elérte a vég. Az oszlop már az újrahasznosítás emléke: eredetileg Diocletianus császár szobrát hordozta.

A diadaloszlopok előtt látható az, amit az ókoriak Lacus Curtiusnak neveztek (9). Ez a forum eredeti mocsaras jellegére utalt, illetve arra, hogy Mettius Curtius ellenséges hadvezér a szabin nők elrablása miatt kitört háborúskodás során a nőszöktető rómaiak ellen bosszút forralva kis híján belefulladt ebbe a bizonyos mocsárba. A terület egyébként egy császárgyilkosságról is híres: a hordszékéből kiborított Galbát a Forum ezen részén szurkálták halálra az ellenfelének katonái.

A diadaloszlopok mögött található a Julius Caesar által építtetett, de Augusztus által befejezett Basilica Julia (10). A bazilikát többször kirabolták, így csak az oszlopcsarnok, a padló és a lépcsők maradtak meg. A hármas oszlopsorral körülvett öthajós, két emeletes, 49 méter széles csarnokot bírósági tárgyalások székhelyeként használták. A tárgyalások szünetében pedig az erre tévedő emberek játékkal töltötték az idejüket, amit a lépcsőbe karcolt dámajáték jelenet is igazol.

Ha Septimus Severus diadalíve után tovább követnénk a Via Sacrát, akkor a patríciusok és plebejusok kibékülése emlékére emelt Concordia, vagyis Egyetértés temploma mellett haladnánk el (11). Ezt Kr. e. 367-ben kezdték el építeni, és a helyszűke miatt az istenszobrot tartalmazó cellát elfordították: ennek köszönheti jellegzetes, T formájú alaprajzát. A Gracchusok megölése után a forrongó indulatok lecsillapítása végett Kr. e. 121-ben újraépítették, majd Augustus és Tiberius alatt is jelentősebb javításokat végeztek rajta. Ezt követi Vespasianus temploma, vagyis az a három oszlop, ami maradt belőle (12), és a Saturnus templom impozáns homlokzata (12). Ez utóbbit évszázadokon át az állam kincstáraként is használták. A templomból ma nyolc oszlop és párkány maradt meg. A felirat egy leégés utáni helyreállításról szól: „Senatus Populusque Romanus incendio consumtum restituit.” (A római Szenátus és Nép újjáépítette, miután a tűz elhamvasztotta).

A Colosseum felé haladva viszont a Caesar templom és a Julia bazilika sarkánál érdemes betérni a Palatinus felé nyíló kis utcácskába. Itt található ugyanis a Santa Maria Antiqua templom (14), amely a legrégebbi máig fennmaradt középkori templom a Forum területén. Ezt több, mint 30 év restaurálás után nyitották meg, és a középkori Sixtus-kápolnának is nevezik a freskói miatt. A templom az első keresztény épület a Forumon, és az 5. században épült. A falára festett bibliai jelenetek a 6. században készültek. A freskók az ember teremtésétől az utolsó ítéletig ábrázolnak jeleneteket. A legértékesebb kincse a Szűz Máriát és a Gyermek Jézust ábrázoló kép. A templom túlélte a 8. századi képrombolás időszakát, majd a 847-es földrengésben megrongálódott és 1900-ig nem is hozták helyre. 1980-ban elkezdődött a restaurálása, a képek állagmegőrzésével 2004-ben készültek el.

A Forum környezetét záró Castor és Pollux templomát (15) Kr. e 484-ben szentelték fel. A rómaiak őket a Dioszkuroszoknak nevezték és nagy tiszteletnek örvendtek. A római mondák szerint ők segítették győzelemre a köztársaságot Lucius Tarquinius Superbus ellenében Kr. e. 496-ban. A templomot a Római Köztársaság alatt többször javították, Caligula császár például összeépíttette a szomszédos Palatinusszal (igaz, Claudius vissza is állította a korábbi állapotába). A templomcsarnok több alkalommal is a Szenátus üléseinek színtere volt, és a Forum egyik legremekebb épületeként tartották számon. Mára viszont csak az alapja és három korinthoszi oszlopa maradt meg belőle. Ennek a templomnak is volt gyakorlati funkciója: itt őrizték a Római Köztársaságban használatos mértékegységek mintapéldányait.

Ezzel vissza is tértünk Antoninus Pius és Faustina templomához (1), amellyel szemben található a Vesta szüzek házát (17), illetve a Vesta istennő templomát (16) magában foglaló komplexum, amit a Regia (18), vagyis a római főpap, a pontifex maximus hivatali székhelye határolt.
A Vesta szüzek több szintes házából csak a falak alja és a belső kert medencéi maradtak meg. A kör alaprajzú templom azon ősi időszak maradványa, amikor még kör alakú kunyhókat emeltek. A templom ma is látható részlete rekonstrukció: 1930-ban állították helyre. A Vesta szüzeket gyakran már gyermekként kiválasztották a papnői feladatokra, szüzességi fogadalmat kellett tenniük, és őrizniük kellett az istennő örökkön égő szent tüzét. A fogadalmukat megszegő, ártatlanságukat vesztő Vesta szüzeket büntetésül élve temették el. A feladatukat jól végző papnők azonban számos privilégiumot élveztek, s a 30 év letelte után meg is házasodhattak, tehát a szüzességi fogadalom esetükben nem a halálig tartott.

Az Antoninus Pius és Faustina temploma melletti Romulus temploma (19) nem a várost alapító Romulusnak, hanem Maxentius császár fiának a nevét viseli. Ez az egyik legjobb állapotban megmaradt épület a Forumon. A kör alakú kupolás téglaépítményt két négyszögletes melléktér és egy oszlopcsarnok egészíti ki. Kapui eredetiek, bronzból készültek, a Vespasianus-féle Béke templomában kialakította Sz. Kozma és Damján bazilika hátsó bejárataként használták. Ma a templomból lehet látni a kapuk templombelső felé eső oldalát. A bazilika különleges kincse egy 18. századi nápolyi faragvány, mely Jézus születését ábrázolja, s egy bizánci apszismozaik, amely Krisztust a narancssárga felhők előtt trónolva ábrázolja.

Ha tovább haladunk a Via Sacrán a Colosseum irányába, akkor egy pár ívből álló saroképület mellett haladunk el. Ez egy középkori piac maradványa. A piac a Nero császár-féle talajszintet mutatja, mi viszont az Augustus korabeli római kövezeten haladunk. A hirtelen változásnak az az oka, hogy Nero császár spórolni akart, amikor kiásatta a Colosseum helyén található halastavat. Az utcaszint megemelése és az új kövezet ugyanis az államkasszát terhelte, így kevesebbet kellett Nerónak költenie a saját pénzéből a halastó kiásására.

A középkori piac után rögtön elénk tárul a Forum egyik legutolsó és talán legimpozánsabb épülete: Constantinus és Maxentius császár bazilikája. A név arra utal, hogy Maxentius kezdte el építtetni, de az őt legyőző Constantinus császár fejeztette be, és stílszerűen magáról nevezte el. Az épület több feladatot is ellátott: kereskedelmi és igazságszolgáltatási helyszín volt. Három óriási kazettás dongaboltozata ma is feltűnő, ezek a boltozatok megihlették a most is látható Szent Péter-bazilika tervezőit is. Az épület magassága 35 méter volt, a tetőt arany burkolat fedte, amely eltávolítása után a régi Szent Péter-bazilika tetejét díszítette. A nyugati oldalán állt egykor Constantinus 12 méter magas fából és márványból faragott szobra. Az alkotás feje és végtagjai maradtak meg, amelyeket a Palazzo dei Conservatori épületében őriznek a Capitoliumon. A közkedvelt „macska a nagy fehér lábon” témájú naptárfotó pont Constantius lábát ábrázolja.

Innen már csak pár lépés a Róma és Vénusz Templomából kialakított Santa Francesca Romana templom, amelyet az autósok védőszentjének dedikáltak. A templom legérdekesebb emléke egy kőalap, amely állítólag Szent Pál és Szent Péter térdlenyomatát őrzi. Az Antiquarium Forense eredetileg a templom kolostora volt, ma múzeum és innen irányítják a Forum ásatásait. A Vénusz és Róma templom oszlopsora mellett pedig már a Colosseumot is látjuk.

Mielőtt viszont kimennénk a Colosseum felé, vagy felmennék a Palatinusra, áthaladunk Titus császár diadalíve alatt, amely tulajdonképpen a Forum délnyugati kapujának számít. A diadalív valójában Titus, illetve apja, Vespasianus emlékére épült, és a júdeai hadjáratuk emlékére emelte Domitianus. A 15 méter magas, 13 méter széles építmény mindkét oldalát négy féloszloppal díszítették, a belső oldalain a tényleges diadalmenet legfontosabb jeleneteit ábrázolták: Titust a diadalmenetben, illetve a zsákmányolt kincseket, többek között a menórát. A domborművek színesek voltak, de mára teljesen kifakultak. A középkorban a diadalívet a Frangepánok egyik tornyaként hasznosították, és csak 1821-ben állították vissza eredeti állapotában.

Ebbe a rengeteg ókori emléket felvonultató térbe olyan volt belépnünk, mintha visszarepültünk volna több mint 2000 évet és mi is ott sétáltunk volna a római nép és a császárok között. A romok közötti kiigazodást és a fantáziánk működését elősegítette az az útikönyv, amely a mostani állapotot ábrázoló fotóra ráhajtott fólián bemutatta mi hogyan nézett ki az ókorban. Ennek a beszerzését másoknak is ajánljuk.