Aradi élményeink: tobzódás az eklektika és a szecesszió világában

A Bánát központjának, vagyis Temesvár megismerése során egy másik számunkra történelmileg fontos városba is ellátogattunk.

A Maros folyó két partján fekvő Arad lakosságának ma már alig tizenöt százaléka beszél magyarul. A neve a többi magyar településnevekhez hasonlóan személynévből keletkezett: valószínűleg az első kinevezett ispán neve lehetett Arad, Urod vagy Orod.

Utunk első állomását először nehezen találtuk meg, de végül az aradi vártól nem messze eljutottunk a mesterséges domb tetejére épített emlékműhöz.

Az obeliszk formájú alkotás az aradi vértanúknak állít örök emléket. A sötétszürke gránitból készült építményhez 15 lépcsőfok vezet fel, ami kiemeli a síkságból. Egyik oldalán a kivégzés dátuma, a többi oldalán a vértanúk neve szerepel kivégzésük sorrendjében. Valójában nem itt haltak meg a tábornokok. A golyó általi kivégzésekre az aradi vár sáncai mellett, a kötél általi kivégzésekre pedig az Obeliszktől 200 méterre északra, a Vesztőhelyen került sor, de ez volt a legközelebbi látogatható hely a civilek részére. Az 1932-ben föllelt, illetve az Arad megyében található összes vértanú hamvait 1974. október 6-án, a 125. évforduló alkalmából temették el kis koporsókban az obeliszk alá. Érdekes látványt nyújtott számunkra, hogy a műemlék közvetlen közelében sportpályákat alakítottak ki.

A talpazat felirata, ami a koszorúk miatt nem látszik:

„AZ ARADI TIZENHÁROM VÁRTANÚ KIVÉGEZTETÉSI HELYÉNEK MEGÖRÖKÍTÉSÉRE EMELTETETT 1881. OKTÓBER 6.-ÁN”

1974-ben egy kétnyelvű fehér márvány emléktáblát helyeztek el az emlékmű hátsó oldalán:

„IN MEMORIA GENERALILOR

AULICH LAJOS, DAMJANICH JÁNOS, DESSEWFFY ARISZTID, KISS ERNŐ, KNÉZICH KÁROLY, LAHNER GEORG, LÁZÁR VILMOS, LEININGEN ESTERBURG (sic!) KARL, NAGY JÓZSEF, PÖLTENBERG ERNEST, SCHWEIDEL JÓZSEF, TÖRÖK IGNÁC, VÉCSEY KÁROLY

DIN ARMATA REVOLUŢIONARǍ MAGHIARǍ DE LA 1848-49. EXECUTAŢI LA 6 OCTOMBRIE 1849 DIN ORDINUL AUTORITǍŢILOR IMPERIALE HABSBURGICE.

AZ 1848-49-ES MAGYAR FORRADALMI HADSEREG TÁBORNOKAINAK EMLÉKÉRE, AKIKET 1849. OKTÓBER 6.-ÁN A HABSBURG CSÁSZÁRI HATÓSÁGOK PARANCSÁRA KIVÉGEZTEK”

Elhaladtunk a meglehetősen rendezetlen vár mellett, majd utunk következő állomása a folyóparton fekvő Kultúrpalota lett volna, ha nem egy felállványozott munkaterület tárult volna a szemünk elé. Kívülről néhány jellegzetes épületrészt azért megszemléltünk. A több stílusjeggyel rendelkező épület Szántay Lajos építész tervei alapján készült 1911-1913 között. Szabálytalan ötszög az alaprajza, homlokzata oszlopos, bejárata timpanonos, tornya négyszögű. Oldalhomlokzatát román, gótikus és reneszánsz elemek is díszítik. Előcsarnokában menyházai márványt használtak, belsejét szecessziós növényi és geometriai motívumok uralják. A kupolafestmény a naprendszert és a Halley-üstököst ábrázolja.

Ma a Kultúrpalotában működik az Arad Megyei Múzeum és az Aradi Filharmónia. A kiállítás állítólag 1848-as történelmi emlékeket is bemutat. Remélhetőleg a honlapjukon tájékoztatják majd a potenciális érdeklődőket, ha befejezik a renoválását.

Bizakodva indultunk tovább más múzeumokhoz, de nem jártunk szerencsével. Végül nagy nehezen egy őrtől azt a tájékoztatást kaptunk, hogy ezen a napon (2017. december 30.) minden múzeum zárva tart Aradon, vagyis nem szabad készpénznek venni a honlapon található információkat, mivel az egy szóval se említette, hogy változott a normális nyitvatartási rend. Mi viszont nem adtuk olyan könnyen fel, mivel Arad nem csak a múzeumokból áll, így a belváros felé vettük az irányt.

Eredetileg a város központjában, a Czigler Antal vagy Győző tervei alapján készült Ioan Slavici színház – régi nevén Új Színház, majd Aradi Állami Román Színház – háta mögött állt 1890 és 1925 között a Zala György által készített Szabadság-szobor, amely az 1849-ben kivégzett aradi vértanúknak és a magyar szabadságharcnak állít emléket. A műemlék tetején a szabadságot jelképező – Szent István kardjára támaszkodó – Hungária magasra tartja a babérkoszorút, fején és hátán Mátyás király Fekete seregének sisakja, illetve pajzsa látható. A többi alak az ébredő szabadságot, a harckészséget, az áldozatkészséget és a haldokló harcost szimbolizálja. A tizenhárom aradi vértanú arcképét a talapzaton formázták meg. A szoborcsoportot több tízezer ember adományából készítették. Ezt 1925-ben lebontották, részei évekig különböző raktárakban kallódtak. 1956-ban megkísérelték újbóli felállítását, de később lemondtak a tervről. 1999-ben a magyar és a román igazságügyminiszter között létrejött megegyezés eredményeként kezdték meg újból a javítását, de csak 2004 áprilisában került az új helyére. Ma a Megbékélés parkjában, a Ioan Bolborea szobrász tervezte román diadalívvel szemben áll. Ezen Havasalföld, Erdély és Moldva 1848-as mozgalmai vezetőinek a domborművei találhatóak, köztük Nicolae Bălcescu, Avram Iancu és M. Kogălniceanu. Ugyanitt szerepel Avram Iancu megbékélése Kossuth Lajossal.

A Közigazgatási palota épülete eredetileg Lechner Ödön – a 19. század egyik jelentős építésze – tervei alapján készült volna, de a város alacsony költségvetése miatt a kivitelezés már nem valósulhatott meg. Pekár Ferenc műépítészt bízták meg egy új, kisebb kaliberű terv elkészítésével. Az épületet 1877-ben avatták fel. Az 54 méter magas főtorony Svájcból hozatott órája egy évvel később került a helyére. Az épület ma a Polgármesteri Hivatalnak, a Megyei Tanácsnak és a Prefektúrának ad otthont. Az épület mögötti parkban látható az első világháború áldozatainak tiszteletére emelt, úgynevezett Rafiroiu-kereszt.

Tovább sétálva a városban sok gazdagon díszített épületet láthattunk. A központ meghatározó tengelye a Revoluţiei (Forradalom) sugárút. A sugárút egyik végén található, a korábban már említett Új Színház. Ez 1874-ben épült, avatásán még Ferenc József is jelen volt. Sajnos az épület az átadás után hét évvel kigyulladt, az újraépítést Halmay Andor építészre bízták. A színház színvonalára jellemző, hogy a Budapesti Vígszínház megnyitásakor Ditrói Mór igazgató az aradi prózai együttes jó néhány tagját a fővárosba szerződtette. Később több román társulat is csatlakozott a színházhoz. A ma 562 férőhelyes nagyteremben a helyi román társulat tart előadásokat, magyar társulatok vendégszereplőként lépnek fel színpadán.

Az épület előtt látható Szentháromság oszlopot a lakosság pénzadományaiból építették annak emlékére, hogy az Úr megszabadította Aradot a pestistől 1737–1738-ban. 1957-ben a kommunista hatóságok eltávolították eredeti helyéről, majd az 1989-es forradalom után több polgári és vallásos szervezet kifejezte kívánságát, hogy a műemléket állítsák vissza, de erre csak 2007-ben került sor. A műemlék 12 méter magas mészkő obeliszkből áll, rajta egy bronz szoborcsoporttal, amely a Szentháromságot jelképezi.

A színház szomszédságában, közvetlenül Arad főutcájára néz a Páduai Szent Antalnak szentelt minorita templom. Építése 1904-től több évig húzódott, végül 1911-ben avatták fel. A Szabadság-szobor részeit egy ideig itt is tárolták. A templom Tabacovics Emil tervei alapján készült, eklektikus stílusban, amely klasszicista, barokk és reneszánsz építészeti elemeket is felvonultat. A bejárat boltíves oszlopos és a kapu felett Michelangelo "Pietà" című szobrának hiteles másolata kapott helyet.

A templombelsőt a főbejáraton át közelíthetjük meg, ahol kör alaprajzú, kupolás előcsarnokba jutunk. A kupola belső felületét építészeti elemeket imitáló stukkóelemek díszítik. Az előcsarnokot, a belső részeket és a szentélyt egyaránt velencei mozaikpadló borítja. A templom öt szakaszból áll, melyeket egy-egy téglalap alakú csehboltozat fed. Az oszlopok, pillérek törzsét, valamint a párkány egyes tagozatait sárgás műmárvány borítja. A hajó festményeit Lohr Ferenc és Bogdánffy Pauli Erik készítette, ezek Krisztus életének jeleneteit ábrázolják. A mellékoltárok közül a két jobb oldali a lebontott minorita templomból származik. A Templom utca felé eső oldalon az első mellékoltár azt a jelenetet ábrázolja, amint Szent István felajánlja Máriának országát, koronáját. A kép Benczúr Gyula hasonló témájú, a budapesti Szent István Bazilikában található képének másolata. A templom félkörös záródású ablakait, Árpád-házi és más szenteket ábrázoló, színes ólomüveg-ablakok díszítik. A fehér márvány főoltár felett Padova-i Szent Antal életéből inspirált freskó látható. A falon illuzionisztikus ábrázolás (id. Vastagh György festménye) egészíti ki az oltárt.

A templomban magyarul, románul, és németül celebrálnak szentmisét.

A katolikus templom és a színház közötti sarokban láthatjuk a régi nevén Fehér Kereszt, ma Ardealul nevet viselő szállodát. Ezt 1840-ben építették Franz Mahler tervei alapján. A helyén korábban is vendégfogadó állt, és egészen 1868-ig az épület előtt álltak meg a postakocsik. A szálloda vendége volt 1874-ben az Új Színház megnyitójára érkező Ferenc József is, de rajta kívül jeles művészek is megfordultak itt, mint például Liszt Ferenc, ifj. Johann Strauss, Johannes Brahms, Jules Massenet, Octavian Goga, George Enescu, Ady Endre és Arany János.

Már a Közigazgatási Palota felé haladva a 96. szám alatt találjuk a Hermann Palotát. Ezt Hermann Gyula az 1880-as évek legelején építtette, és Tóth András épületszobrászt (Tóth Árpád költő édesapját) bízta meg a ház díszítésével. Az ő alkotása a főbejáratot őrző Sámson és Herkules szobra. Az épület eklektikus stílusú, díszítőelemei leginkább a barokk formavilágából merítenek.

A Hermann Palota mellett, a 92. szám alatt található a Vasile Goldiş Egyetem szecessziós épülete, vagyis a Szabó Palota. Mellette, 90. szám alatt található a Reinhardt Palota. A Szabó palotát szecessziós stílusban építették a 19. század második felében. A tulajdonos, Szabó Albert üvegáru és porcelán kereskedő, valamint a királyi és császári udvar beszállítója volt, így egy lenyűgöző homlokzatot rendelt. Az 1948-as átalakítások miatt vesztett nagyszerűségéből, de továbbra is különlegességnek számítanak a homlokzat floreális díszítései. A Reinhardt Palota is szecessziós stílusú. Az eredeti épületet a tulajdonos, Reinhardt Fülöp bútorgyáros és tervező 1897-es halála után, 1898-ban azért alakíttatták át szecessziós jellegűvé, hogy a palota a korabeli legdivatosabb stílusban tündököljön.

A sugárút másik oldalán, a 79. szám alatt található a Megyeháza (ennek a hasonmását lásd a 81. szám alatt, ugyanis az 1870 és 1871 között épült volt prefektúra tervezésekor az építész lemásolta a Megyeháza épületének számos elemét). A Megyeházát 1821-ben neoklasszikus stílusban építették. 1848-ig az épület pincéi börtönként működtek. Az emelet falán emléktábla olvasható, miszerint 1918. november 13-16-án itt találkozott a Jászi Oszkár és a Iuliu Maniu vezette magyar és román delegáció. Maniu igazából csak 14-ére érkezett Aradra Bécsből, így a tárgyalások ténylegesen csak ekkor kezdődtek meg Erdély sorsáról. Erről lásd például ezt a tanulmányt.

Pár háztömbbel arrébb, már a Közigazgatási Palota szomszédságában, a 77. szám alatt található a Pénzügyi Palota. Ezt a 19. század végén építették eklektikus stílusban a megyei kincstár részére. Ma az Aurel Vlaicu Egyetem működik benne. A Közigazgatási Palotával átellenben, a Bulevardul Revoluției és a Strada Horia sarkán található a Neumann Palota, amit 1891-1892 között építettek Milan Tabaković tervei alapján. A palota három utcával határos, így három bejárata is van. Ez Arad egyik legnagyobb lakóháza. A Revoluţiei sugérút felőli részen lévő bálterem most a Vasile Goldiş Egyetem 200 férőhelyes előadóterme. (a képen baloldalt az Aurel Vlaicu Egyetem épülete, jobb oldalt a Közigazgatási Palota látható. Az őket elválasztó utcán pont szembe van velünk a Neumann palota sarka).

A Neumann Palota mögött, a Horia és az Episcopiei utcák által közrezárt szabálytalan telken, 1905–1911 között épült a tervezőjéről és tulajdonosáról elnevezett Szántay-palota. Három szintes, szecessziós stílusú, "L" alaprajzú épületről van szó, amely eredetileg is bérpalotának épült. Az épület sarkát díszes bádogosmunkával, épületszobrokkal és kovácsolt vas elemekkel hangsúlyozott torony díszíti. Ezt lásd a szomszédos képen. A magasra emelkedő pinceszintjén mára különféle üzletek kaptak helyet, amelyek némileg átalakították a homlokzatot.

Már a Közigazgatási palota túloldalán található a Csanádi Palota, amit 1892–1894 között építtetett az Arad-Csanádi Egyesült Vasúti Társaság az Ybl Miklós-féle tervezőiroda tervei alapján. Az épület kapualjai alatti naiv festmények a vasúttal kapcsolatos tevékenységet ábrázolják. A képét lásd lenn.

A Közigazgatási Palota másik oldalán is érdemes sétálni, hiszen arrafelé is csodálatos épületek találhatóak, de mi inkább siettünk vissza Temesvárra, mert más programunk volt. Legközelebb, amikor Aradon járunk, remélhetőleg a Múzeumról is részletesebben fogunk tudni írni, illetve akkor a többi látványosságról is közlünk majd fotót. A további látványosságokról lásd ezt az útikönyvet.

További fényképeket itt találhatsz.

A poszton közölt fényképeket nagy felbontásban itt látod.

Az első világháború emlékhelyei Gorizia környékén

Doberdó a magyar köztudatban egy olyan területet jelöl, ahol az első világháború véres csatái zajlottak. Földrajzilag ez az adriai karsztvidék egyik jól körülírható magaslatát jelöli, amelyet a Monte Sei Busi, az Isonzó alsó folyása, a Vippach folyó és Monfalcone mellett az Adriai-tenger közvetlen partvidéke határol. Az utóbbi években egyre népszerűbb nosztalgiajárat, az Isonzó-expressz egyre több magyarral ismertette meg az első világháború ezen helyszínét, de még biztosan többen vannak, akik el kívánnak jutni ide, így próbálunk segíteni nekik pár ötlettel, hogy könnyebben meg tudják szervezni útjukat.

A térség legfontosabb városa Gorizia, illetve ennek szlovén része: Nova Gorica. Az útviszonyok kiválóak. Aki az autópályát kedveli, annak Postojna után az A1-es autópálya razdrtói lehajtójánál kell rátérni a goriziai/nova goricai kétszer kétsávos gyorsforgalmi útra, amely egyenesen a célhoz visz bennünket. Aki a vadregényes tájakat is meg szeretné csodálni, annak inkább azt javasoljuk, hogy a ljubljanai körgyűrűn ne Trieszt és Koper felé, hanem az A2-es autópályán Jesenice felé tartson. Ezt követően a 201-es főúton kell még továbbmenni Kranjska Goráig, majd kitárul előttünk a Vršič-hágó. Ezt rossz idő esetén lezárják, így mindig érdemes előre érdeklődni, hogy járható-e, mielőtt nekivágunk. A hágó után a Bovec-Kobarid-Volče-Kanal ob Soči-Solkan útvonalon jutunk el az Isonzó völgyében a célpontunkhoz. Megéri, szép időben csodálatos!

Közkedvelt szállás szlovén területen a nova goricai kollégium: a Dijaški dom Nova Gorica. Itt két ágyas szobák vannak, két szobánként egy közös fürdővel. Az étkezés bőséges, a hely tiszta, az árak nagyon gazdaságosak. Olasz területen a kedvencünk a La Beccaccia diSgubin Nadia nevű agriturismo, vagyis vidéki turisztikai szállás. Itt többféle apartmant találunk, és körülbelül 20 fő fér el különféle kombinációkban. Az árak abszolút megfizethetőek, a helyszín mesés, illetve a tulajdonos nagyon kedves és segítőkész.

Aki viszont a szállodai jellegű szolgáltatást kedveli, annak a Solkan határában található Primulát, vagy a Solkan központjában található Hotel Sabotin-t ajánljuk. A Primulában nincs igazi reggeli, a Hotel Sabotin viszont egy hagyományos szálloda, színvonalas szolgáltatással.

Apropó, étel: aki szereti, az a tengeri herkentyűs fogásokat a solkani „Pizzerija Soča”-ban (Trg Jožeta Srebrniča 9, 5250 Solkan, Szlovénia) kóstolja meg, a vadételek terén pedig a Beccaccia agriturismo tulajdonosa által üzemeltetett Trattoria dal Checo-t ajánljuk.

100 évvel ezelőtt ezen a lenyűgöző vidéken zajlottak az első világháború véres harcai, aminek az emlékét ma számos emlékhely őrzi. A Monarchia hadseregében különböző nemzetiségű katonák harcoltak, de egyik helyen se volt jellemző, hogy kizárólag magyarok lettek volna, hiszen a Magyar Királyság területéről kiegészített ezredek legénysége sok esetben nemzetiségileg is kevert volt. Ennek ellenére a Doberdó vidékén a magyar nemzetiségűek aránya kiemelkedően magas volt, így a térség a magyarok számára kiemelkedően fontos történelmi helyszínné vált.

Az első világháború harcai közepette a halottakat nem mindig sikerült rendesen eltemetni, de ha a bajtársaknak sikerült a frontvonal mögé vinni a holttesteket, akkor ezeket olyan kisebb katonatemetőkben helyezték nyugalomba, mint amilyen Solkanban is található (lásd balra). Ide úgy jutunk el, hogy az északi végénél, a Sabotin hegy felé vezető Isonzó híd felől közelítjük meg a települést, majd az első lehetőségnél balra fordulunk. Pár házzal arrébb vissza is jutottunk a korábbi viadukt alá, ahol érdemes leparkolni, majd a modern temető után tovább sétálni a vasútvonalig, aminek a túlsó oldalán található a régi temető. Itt azok a katonák nyugszanak, akik Goriziáért, régi nevén Görzért küzdöttek 1915-ben és 1916-ban. A kis temetőben körülbelül 2000 katona nyugszik, pontos számuk ismeretlen. Amikor az olaszok elfoglalták a Monarchiától a területet, akkor ők is temettek ide, a Monarchia halottait pedig nem bolygatták. A caporettói áttörés után, amikor újra a Monarchia kezébe került, akkor meg az olasz hősi halottak nyughelyének nem esett bántódása. A magyar halottak sírkövein – mint szinte minden temetőben – nemzeti színű szalagokat helyeznek el az erre járó megemlékezők.

Nagyobb, és ezúttal olasz területen található temető a foglianói. A szépen gondozott sírkertben több mint tizennégyezer első világháborús hősi halottat temettek el, ezúttal kizárólag a Monarchia katonáit. A solkanihoz hasonlóan az azonosított halottak sírját kicsi lekerekített fejfák jelölik, és a kert főhelyén található a hétezer ismeretlen katona csontját fedő sírkőlap. A temető akkor vált világszerte ismertté, amikor Ferenc pápa ide, vagyis a legyőzött katonák temetőjébe, és nem Redipugliába, az olaszok végső nyughelyére látogatott el először 2014 szeptemberében. Fogliano és Redipuglia összeépült, egy települést képez. A redipugliai emlékmű lényegében a Monte Sei Busi lankáira épült, vagyis a tulajdonképpeni Doberdó nyugati szélén található.

Az itt található, 1938-ban felavatott osszárium Európa legnagyobb katonai emlékhelye, amely több mint százezer katona nyughelye. Az impozáns építmény a fasiszta Olaszország egyik jellegzetes alkotása, ahova több kisebb katonatemető felszámolása után gyűjtötték össze a halottakat. A 22 fokos nagy márványlépcső egy hatalmas hadsereget szimbolizál. Előtte nyugszik Aosta hercege, a 3. olasz hadsereg parancsnoka, illetve további öt tábornok társa. A lépcsőfokok közé 39 857 elesett olasz katona nevét vésték, a messziről is jól látható „Presente” szóval együtt, ami arra vezethető vissza, hogy az esti névsorolvasáskor az aznap elesett katonák nevében is azt mondták a többiek, hogy : „Presente!”, vagyis „Jelen!” Ezen felül a lépcsősor tetején 60 330 ismeretlen olasz katona holtestét helyezték el. Az ismert halottak között egy 21 éves nő is található, akinek az első sorban könnyen azonosíthatjuk a sírját, ugyanis egy nagy keresztet véstek rá (Margherita Kaiser Parodi vöröskeresztes ápolónő volt, aki a spanyolnátha miatt halt meg 1918-ban).

A műemléket az úttól elválasztó lánc is érdekes, mivel ez eredetileg a Monarchia SMS Triglav nevű torpedórombolójának volt a horgonylánca. A hajót a békeszerződés értelmében Olaszország kapta meg, és Grado néven szolgált tovább – 1929-től már torpedónaszádként – egészen 1937-es szétbontásáig.

Az út túloldalán, a műemlékkel szemben található az 1971-ben alapított 3. hadsereg múzeuma, amely áttekintést nyújt ezen hadszíntér eseményeiről. A belépés ingyenes, nyitva tartás az alábbiak szerint alakul:

– október 1. – március 14. között hétfőn, vasárnap és ünnepnapokon zárva, keddtől szombatig 9.00-12.00, 14.00-17.00 között látogatható;

– március 15. – szeptember 30. között hétvégén és ünnepnapokon 9.00-12.30, 13.30-18.00, keddtől péntekig pedig 9.00-12.00, 14.00-17.00 között várja a látogatókat.

A kiállított fegyvergyűjtemény mellett topográfiai kiállítást is megnézhetünk, de vannak itt egyenruhák, különböző katonai tárgyak és munkaeszközök is. Múzeumpedagógiailag nem képvisel túl nagy értéket, de a tárlat gazdag, így a tartalom kompenzálja a formai problémákat. Természetesen kizárólag olasz nyelvű feliratokra számítsunk: a két, vagy többnyelvű információs táblák csak a nagyobb helyekre jellemzőek Olaszországban.

Gorizia felé vagy az Isonzó mentén haladunk, vagy átszeljük a Doberdót. Mi az utóbbit javasoljuk. Több lehetőség is van, hogy felmenjünk San Martino del Carso településhez, ahova mindenképpen érdemes elmenni. Itt az I. világháború emlékét egy kicsi, de annál tartalmasabb múzeum őrzi, amelyet Karszti Barlangász Csoport önkéntesei gondoznak. A múzeum 2007 nyarán nyitotta meg kapuit. Látogatása ingyenes, a fenntartását a helyben beszerezhető kiadványok árából oldják meg. Szombaton 14.00-től 17.00-ig, vasárnap 10.00-12.00 és 14.00-17.00 között látogatható, de előzetes egyeztetés esetén máskor is kinyitják. A cím és az elérhetőségek:

Via Zona Sacra, San Martino del Carso

Tel. +39 338 2626267 - +39 340 5581378

info@museosanmartinodelcarso.it

A helyre belépve mintha visszaröpülnénk 100 évet. A kiállított tárgyak az itt fellelt kavernákból és egykori lövészárkokból kerültek elő. A tárlók tartalmát az egyesület tagjai újították fel, hogy a látogatók képet kapjanak az akkori történésekről. A gyűjteményben találhatunk különböző fegyvereket, lövedékeket (az első világháborúban használt legnagyobb, és igen ritka 420 mm átmérőjű lövedékből kettő is van), de a katonák személyes és mindennapi használati tárgyai közül is rengeteg került a kiállítás anyagába. Vannak itt a gránáthüvely vörösréz vezetőgyűrűjéből kézzel fabrikált karkötők, evőeszközök, tányérok, poharak, üvegek, konzervdobozok, kulacsok, lámpák, a szögesdrót átvágására alkalmas szerszámok, póznák, dróthálók, sisakok és még sorolhatnánk. A múzeumban többek között Márton Áron későbbi gyulafehérvári püspök doberdói frontszolgálatáról is olvashatunk, ezúttal többnyelvű tablókon, és a harcok dúlta vidéknek irodalmi emléket állító Giuseppe Ungaretti munkásságáról is megtudhatunk egyet s mást, illetve az 1915. június 29-ei gáztámadás se marad ki, amely az Isonzói-frontnak pont ezen a szakaszán szedte a legtöbb áldozatát.

San Martino del Carso határában, az úgynevezett Templomréten található az egyik azon négy emlékgúlából, amelyet a magyar királyi nagyváradi 4. honvéd gyalogezred katonái emeltek (a másik három a Monte San Michele északi lejtőjén, Nova Vas központjában és a Monte San Gabriele / Škabrijel déli lejtőjén található. Feliratuk egységesen: „A m. kir. 4. honv. gy. ezred dicsőséges harcai és elesett hősei emlékére”). Ezeket a nagyváradiak parancsnokának, Kratochvil Károly ezredesnek a kezdeményezésére emelték 1918 tavaszán azokon a helyen, ahol az ezred a legvéresebb harcait vívta.

Következő állomásunk a Monte San Michele. Az első világháború után az olasz törvényhozás egyedi védettséget biztosított négy olyan első világháborús területnek, amely különleges jelentőséggel bírt az ott folyó első világháborús harcok miatt: a trentói frontszakaszon a Monte Grappának és a Monte Pasubiónak; az isonzói frontszakaszon pedig a Monte Sabotinónak és a Monte San Michelének. Ezeket a területeket változatlan állapotban kell fenntartani, és csak nagyon komoly engedélyeztetési eljárást követően lehet bármit is változtatni rajtuk. Sajnos ez nem akadályozta meg, hogy a Monte San Michelére egy rettentően csúnya átjátszó állomást is emeljenek, de ezt és a kis helyi múzeum épületét leszámítva minden olyan, mint amilyen az első világháborúban volt.

A kis múzeum október 1-jétől március 27-ig keddtől vasárnapig 9.00-13.00 és 14.00-16.00 között, április 1-jétől szeptember 30-ig keddtől vasárnapig 9.30-12.30 és 16.00-19.00 között látogatható, és nemrégiben teljesen megújult. Az évtizedekig magára hagyatott korszerűtlen tárlat 2018. június 29-én, az 1916-os gáztámadás 102. évfordulója alkalmából újjászületett. Csupán három teremről van szó, de a virtuális valóság nyújtotta lehetőségeket kiaknázva a legkorszerűbb technikák felhasználásával mutatják be milyen volt a lövészárokban tartózkodó katona számára egy ellenséges támadás, vagy bekukkanthatunk egy korabeli hadikórházba, és így tovább. Mindenképpen érdemes megnézni, ha arra járunk. Emellett igazán érdekesek a hegy oldalában kialakított ágyúállások (önállóan, vagy vezetéssel látogatható, a belépőjegyet a kis múzeumban kell megvásárolni. Lehet csak a múzeumra, csak az ágyúállásokra és csak a virtuális valóságra is jegyet venni, az utóbbi kb. 20 percig tart), a hegy oldalában jelenleg lezárt Lukachich kaverna, a Schönburg alagút, és a hegy csúcsán található emlékművek. Ezek között különlegesen fontos a háborúban épített szikla emlékmű, amelyen az alábbi felirat olvasható: „Ezen a helyen olaszok és magyarok hősként harcolva testvérek lettek a halálban”. Ezt nem sokkal azután emelték az olaszok, hogy a Monarchia csapatai kiürítették a Doberdót 1916 augusztusában. A műemlék tájolása a propaganda eredménye, ugyanis a felirat a Monarchia új állásaiból is látható volt.

Természetesen ezen kívül sok-sok egyéb emlékműre bukkanhatunk itt, az egyik utat eleve Percorso dei cippi-nek, vagyis az emlékoszlopok útvonalának hívják. Ezek főleg olasz vonatkozásúak, de ha elkalandozunk, akkor magyar feliratokra is bukkanhatunk. Lásd például az úgynevezett "honvéd barlangot". A túraútvonalakat elég jól kitáblázták, így minden komolyabb előkészület nélkül is elindulhatunk rajtuk, akár csak egy jó egészségügyi sétára.

Ami a kilátást illeti, a Monte San Micheléről is csodálatos panoráma tárul elénk, ugyanis ráláthatunk a Doberdó-fennsíkra, a Júliai-Alpokra és az Isonzó völgyére. Messzire kimagaslik a cerjei kilátó, elég feltűnőek a monfalconei hajóépítő üzemek, és a teljes görzi medencét beláthatjuk innen.

Nem messze innen, a doberdói fennsík keleti részén, a Monte San Michele déli lejtőin és még olasz területen található a Visintini nevű kis falucska, ahol egy újabb magyar emlékhely található (lásd balra). A Magyar Kápolna építését még 1918 januárjában kezdték meg, de a munkálatok félbemaradtak. Évtizedekig gazdasági épületként használták, viszont 1992-től újra felfigyeltek rá a magyarok, és a helyreállítási munkálatok végeztével 2009. május 29-én Sólyom László köztársasági elnök, illetve Tömböl László vezérkari főnök jelenlétében ünnepélyesen felavatták.

Visintinitől csak pár kilométerre található a Segeti tábor. A Trieszt-Gorizia főúton elindulunk Gorizia irányába, majd az első lehetőségnél lehajtunk jobbra. Itt lehet átmenni a már szlovén területen található Lokvicába. A település pár házból áll. Mi átvágunk rajta, és balra tartva a cerjei kilátó felé megyünk. Már a településen túl egy tábla mutatja, hogy jobbra van Borojević széke (lásd balra fent). Ha követjük ezt a jelzést, akkor egy rövidebb földút után elérkezünk ahhoz, ami megmaradt a Segeti táborból.

Tárgyi emlékek utalnak arra, hogy az ütközetek mellett a frontvonal mögött jutott lehetőség pihenésre is. Egy-egy csata között ugyanis a katonáknak próbáltak lehetőséget biztosítani, hogy felfrissüljenek. Ebből a célból a várakozó, tartalékban lévő katonákat a településekhez közeli dolinákban felállított sátrakba vonták vissza, ami táborból lassan egy kisvárossá alakult. Ilyen volt a Segeti tábor is. A területen kápolnákat, imaházat építettek. A katonák kikapcsolódása érdekében játszóterületet is építettek: volt körhinta, kuglipálya, mozi. Hogy a kultúrát se mellőzzék, könyvtárba is járhattak a tábor lakói.

Miután a frontvonal túl közel került a táborhoz, és ez nem volt többé alkalmas a frontvonalból kivont egységek pihentetésére, a Monarchia csapatai robbantották fel a helyet, hogy az olaszok ne tudják felhasználni.

A tábor főútja, a József főherceg útja maradt meg. Ezen haladunk, amikor megérkezünk József főherceg emlékművéhez (lásd jobbra fent), és a lehajtónál reklámozott Borojević székéhez. József főherceg a Habsburg család úgynevezett magyar, nádori ágából származott, és a Monarchia egyik kiemelkedő katonai vezetőjeként harcolta végig az első világháborút. Ezt követően több alkalommal is betöltött politikai tisztséget, majd végül a második világháború után emigrációban halt meg. Svetozar Borojević az Isonzo-hadsereg, későbbi nevén a Borojević hadsereg, és végül hadseregcsoport parancsnoka volt, akit a sikeres, kitartó védekezése miatt az Isonzó oroszlánjaként is emlegettek. A kőből faragott trónt a katonái készítették neki, de nincs bizonyíték arra, hogy valaha is ült volna benne.

Amint visszatérünk a Lokvica-Cerje útra, és tovább haladunk a betonúton, elérkezünk a cerjei kilátóhoz., hivatalos nevén a „Szlovén föld védőinek az emlékművéhez”. A tornyot 2002-ben kezdték el építeni, és a szlovén területet érintő konfliktusok múzeumaként működik. Az alagsorban időszaki kiállításokat rendeznek, de a benne található állandó kiállítás máig nem készült el. Számunkra az Isonzói-front eseményeit bemutató interaktív terem, és a teraszról nyíló fantasztikus panoráma tetszett leginkább, ugyanis innen kiválóan belátható a goriziai medence. A cerjei toronnyal pont szembe található az oslaviai osszárium (amely a rossz nyelvek szerint olyan, mint egy fehér siló). Aki ide elmegy, az nézze meg az osszárium előtt található két ágyút: ezeket a győri ágyúgyárban készítették, és Magyarországon egy se maradt meg belőlük. Olaszországba háborús zsákmányként kerültek, és itt is csak nagyon kevés példány maradt fenn belőlük.

Az oslaviai emlékhely - Redipugliához hasonlóan - az 1930-as évek második felének gyümölcse.  Piuma és Oslavia között található az úgynevezett 153-as magaslaton. Ghino Venturi tervezte a sarkain bástyákkal megerősített háromszögként, aminek a közepén egy üvegtetős hengert találunk (a már korábban emlegetett silót). A torony és a bástyák jelentik a csontkamrát, ezeket a legalsó szinten fedett folyosók kötik össze. Itt 57.201 olasz (ebből 20.761 főt azonosítottak) és 539 osztrák-magyar (ebből 138 fő neve ismert) hősi halott nyugszik. A központi torony őrzi az ismert, és a szélső bástyák pedig az ismeretlen halottak csontjait. A központi alagsori helység közepén egy fekete márvány koporsóba 13 olyan személy maradványai kerültek, akiket az olasz katonai érdemérem arany fokozatával tüntettek ki. Az emlékhelytől balra, egy külön emelvényen található a Chiara fogadalmi harang, amit 1959. november 4-én állítottak fel, hogy vecsernyekor az elesettekért szóló imára szólítsa fel az élőket. Ezt közadakozásból készítették, amihez főleg az olaszországi volt frontharcosok és hadirokkantak járultak hozzá.

Ha már Oslaviánál járunk, akkor érdemes bemenni Goriziába is. A várost súlyos károk érték az első világháború során. A helyreállítást viszont úgy értelmezték, mint annak a bizonyítékát, hogy Olaszország megfelelően megbecsüli az új területeket, így nagyon sok pénzből ugyan, de szinte teljesen eltüntették a háborús nyomokat. A goriziai vár és várnegyed (benne egy jelentősebb első világháborús múzeummal) még Olaszországban található, de a túloldalon már Szlovénia van. A második világháború után ugyanis úgy húzták meg a határt, hogy a goriziai vasútállomás Jugoszláviához tartozzon.

Nova Goricában is van érdekesség: X. Károly francia király, miután az 1830. júliusi forradalomban elveszítette trónját, több európai államban is megfordult, és 1836-ban Goriziában érte a halál. Ebből kifolyólag őt és közvetlen családtagjait is a goriziai, most már nova goricai kapucinus kolostorban temették el. Ezt is könnyen megtalálhatjuk: arról az útról kell elkanyarodni a kolostor felé, amely a nova goricai kollégium felé vezet. Csupán a Bourbon-kripta feliratot kell követni.

Aki igazán jól megmaradt árok és kaverna-rendszert szeretne látni, az semmiképpen se hagyja ki a Gorizia / Nova Gorica fölé magasló Sabotin hegyet. Itt a Bogdan Potokar által üzemeltetett Béke Parkja fogadja a látogatót, aki elé megdöbbentő látvány tárul: a hegy megtekintése során betekintést nyerünk abba, hogy a nagy küzdelmek mellett miként alakították ki az életüket a tisztek, a honvédek. Itt ugyanis láthatunk mosakodó helyeket, tiszti és legénységi hálókörleteket, fegyverjavító műhelyet, megfigyelő és tüzérségi állásokat. Aki pedig megéhezik, az a hegyen meleg és hideg ételt is tud venni, mivel a fenntartó egy éttermet és egy bárt is üzemeltet. 2018. szeptember elején nyílt meg a Sabotin külön múzeuma. Itt az egyik terem a központi hatalmakkal foglalkozik, a másik pedig az antanttal. Pár apróságot, például az egyenruhákat leszámítva szinte minden kiállított tárgy a Sabotinról származik. Hamarosan lesz egy harmadik része is a tárlatnak, ami a hegy élővilágát mutatja be, de még nem fejeződött be az erre a célra szánt helység kialakítása.

A Sabotinról mesés a kilátás nemcsak a szemben található Monte Santóra, avagy Sveta Gorára, hanem a régi solkani vasúti hídra is. Ez a 219,7 méter hosszú viadukt a világ leghosszabb kőhídja, egyben a világ leghosszabb vasúti kőhídja. 1906. július 19-én adták át a forgalomnak, majd 1916. augusztus 8-án a Monarchia visszavonuló csapatai robbantották fel. A híd 1917-es visszafoglalását követően a hídcsonkok mellé egy acélszerkezetet emeltek, majd az első világháborút követően az olaszoknak ítélték, akik az eredetihez hasonlóan kőtömbökből építették újjá. Szimbolikusan 1927. augusztus 8-át választották, hogy ez legyen az a nap, amikor átgördül a véglegesnek gondolt létesítményen az első vonat.

Ami a további információszerzést illeti: a kobaridi Pot Miru [Béke Ösvénye] alapítvány pár éve magyar egyesületek és a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum közreműködésével magyarította a turistatérképét, amelyet a legtöbb környező múzeumban megtalálunk és ingyenesen, vagy jelképes összegért elvihetünk. Emellett ugyanezen együttműködés eredményeképpen magyarul is megjelent az egyesület útikönyve, ami valójában a korábban említett térkép részletesebb változata. Emellett a Monte San Michele múzeumában a goriziai térségre vonatkozólag találtunk egy másik magyar nyelvű térképet is, amely csak a doberdói térségre vonatkozik, de a turista látványosságokon kívül a parkolókat, szálláshelyeket, étkezési és túrázási lehetőségeket is mutatja. Ennyi segítséggel és minimális idegen-nyelvismerettel bárki könnyedén nekiindulhat egy ilyen túrának, amit akár egyedül is könnyen meg lehet szervezni, és valósítani.
Mi örökre a szívünkbe zártuk a hely szépségét és történelmi múltját. Ha arra jártok, vigyetek ti is egy szál virágot, nemzetiszínű szalagot, s pár pillanatra gondoljatok a környéken harcolt katonák tízezreire. Legyenek azok magyarok, osztrákok, csehek, horvátok, olaszok, románok, szlovákok vagy szlovénok. 

Itt találtok további képeket a Monte San Micheléről.
Itt a Sabotinról.
Itt Redipugliáról.
Itt pedig az oslaviai emlékhelyről.

További első világháború helyek a Doberdón és a Comeni-fennsíkon.

Ha Tolmin felé haladunk, akkor áthaladunk Kanal településen.

Íme pár kedvcsináló fotó a Mrzli Vrh csúcsához.

Ez pedig a javorcai Szentélek-emléktemplom.
Akit pedig a környező természet szépségei érdekelnek, annak íme kedvcsinálónak az Isonzo torkolatvidékének élővilága.
Nem utolsósorban a közeli Aquileiában is találunk első világháborús emlékeket, így ide is érdemes elmenni.

Temesvár – pillanatkép egy városról

A Bánát központja eredendően a Temesköz legfőbb erőssége volt, ráadásul Károly Róbert uralkodásának elején királyi székhelyként is működött. A hódoltsági területtől eltérően ezt csak a pozsareváci békével (1718. július 21.) sikerült visszahódítani az oszmán birodalomtól, de a magyar rendek csak évtizedekkel később, 1778-ban kapták vissza. Ezen 60 év alatt egy szisztematikus telepítési politikát űztek a császári kormányzók, aminek köszönhetően a Bánat elnyerte a jórészt máig érezhető vegyes nemzetiségű jellegét. Ráadásul 1778-ban se terjesztették ki rá teljes mértékben a magyar közigazgatást, ugyanis kialakították a katonai határőrvidéket. Ez a térség politikai elkötelezettségét is befolyásolta, hiszen Temesvár katonai erődje még 1848/49-ben is fontos szerepet kapott. Az első világháború után pedig a szerb és a román állam is igényt tartott rá. Jellemző a terület nemzetiségi helyzetére, hogy a párizsi békekonferencián csak úgy sikerült a két fél között elosztani a területet, hogy a magyar és német nemzetiségű lakosokat nem létezőnek tekintették, és az így maradt szerb és román népesség többségi / kisebbségi állapota alapján vonták meg a határt. A második világháború után a német nemzetiség helyzete itt is megromlott, manapság viszont a város újra próbálja ápolni a többnemzetiségű térségből adódó hagyományokat. Ebből következik, hogy a város határát jelző tábla négy nyelven szerepel, több nemzetiségi színház is működik, és a helyi lakosok akár büszkék is a saját családjuk nemzetiségi összetételére.

Temesvár 2021-ben az Európai Unió kulturális fővárosa lesz. Nem tudjuk, hogy a város addigra méltó módon eleget fog-e tenni a cím által támasztott követelményeknek. Ez azért is nehéz, hiszen romániai településként ott van Nagyszeben 2007-es példája, amely kellőképpen sikeresnek bizonyult, így a korábbiaknak való megfelelés csak magasabbra helyezi a temesvári városvezetés előtt a mércét. Ez tehát egy jellegzetes "work in progress" helyzet, és mi csak az aktuális benyomásainkat szeretnénk rögzíteni.

A belvárosban elkezdődtek a munkálatok, amelyek eredményét leginkább a Piața Unirii-n figyelhetjük meg. Itt található a szerb-ortodox és a római katolikus székesegyház mellett a Szépművészeti Múzeum is, amelyek külsőleg és belsőleg is nagyon szépek. A városnak nincs emléke a török korból, vagy az előttről (a Bánát múzeum főépületeként működő Hunyadi várat is annyiszor átalakították, hogy csak a szakmabeli tudja: ennek legalább vannak még 15. századi részei), a barokk, illetve historizáló épületek viszont meglepően egységes városképet mutatnak. Mi nem néztünk utána, hogy létezett-e városrendezési / városi szépészeti bizottság, és ha igen, akkor milyen hatékonysággal működött. Mindenesetre az eredmény szemet gyönyörködtető: alig győztük fotózni a kapualjakat és az erkélyeket. A Piața Uniriin túl viszont az épületek állapota pár üdítő kivételt leszámítva (pl. a római-katolikus püspökség épülete, vagy a megyeháza közvetlen környéke) lepusztult. Sok helyen egyenesen budapesti nyolcker jelleget áraszt. Kár, mert ezen örökség hasznosítására számos példát láttunk (lásd a lyoni traboule-ok példáját, vagy a magyarországi megmozdulások közül a Budapest100-at és a Kulturalis Örökség Napjait). A szükséges munkálatok egy része nem is annyira költségigényes (kisebb vakolási problémák), amiket reméljük a tulajdonosok elvégeznek majd 2021-re.

A város épített örökségéből a múzeumokba is szerettünk volna bejutni, csekély sikerrel, ami viszont jellegzetesen a fenntartó sara. Ott kezdődik a probléma, hogy a turista nem kap szinte semmiféle kézzelfogható információt az előzetes tájékozódáshoz. Az intézményeknek ugyanis vagy nincs honlapja, vagy az sok esetben fiktív adatokat tartalmaz. Uniós pénzből készült egy több nyelvű honlap, amely szinte minden helyről tartalmaz információt: www.timisoara-info.ro Itt a The Banat Village Museum nyitvatartásnál az szerepel, hogy télen hétvégén 17 óráig látogatható, amit a skanzen saját honlapja is megerősít. Ennek ellenére december 30-án, szombaton, úgy kihajtottak minket 16 órakor, mint a sicc. Persze ennél van durvább is: Aradon a múzeum komplexum saját honlapja olyan szemérmesen hallgatott arról a tényről, hogy a Kultúrpalota munkálatok, a többi szekció pedig valamiféle egyéb meg nem nevezett ok miatt zárva van a két ünnep között, hogy teljesen feleslegesen mentünk el december 29-én Aradra, amikor a szabadtéri látványosságokat hazafelé, január 1-jén is megtekinthettük volna. Helyette veszítettünk fél napot.
Temesvárott a másik félreinformálást a Bánát Múzeumnak köszönhettük. Itt a saját honlap nagyban hallgat arról, hogy hiába van különféle szekciójuk, csak az időszaki kiállításoknak otthont adó Mária Terézia bástya üzemel, mert a többi részleget tartalmazó Hunyadi vár már legalább 2014 óta átalakítás miatt zárva. Itt viszont külön dicséret illeti a fenntartót, mert a karácsonyi időszak különleges nyitvatartását feltüntették a honlapon. Apropó, a nagyszentmiklósi Nákó kastélyban található Bartók Béla Emlékmúzeum is a temesvári Bánát Múzeumhoz tartozik, és ide se érdemes egy ideig utat tervezni, mert átalakítási munkálatok miatt zárva. A Mária Terézia bástya viszont színvonalas időszaki kiállításoknak ad helyet. Mi egy Heinrich Schliemannról és Trója feltárásáról szóló igényes tárlatot láttunk (persze ennek is véres volt a torka, mivel a legfontosabb anyagokat bemutató tárlókban nem működött a világítás), de nem is olyan régen kedves barátaink, a San Martino del Carso-i Gruppo Speleologico első világháborús vándorkiállításának adott helyet az intézmény.

Másik komoly probléma, hogy nagyon rossz az alkalmazottak nyelvismerete. Eléggé pikáns jelenet volt, amikor a Szépművészeti Múzeum pénztárosa el akart minket küldeni egy ATM-hez pénzt felvenni, miután megkérdeztük angolul, hogy a press cardot elfogadják-e. Amikor megmutattuk neki a kérdéses kártyát, akkor is azt hitte, hogy egy bankkártya fajtáról kérdezzük. Végül a neolatin nyelvtudásunkat igénybe véve megértettük vele, hogy újságíró-t jelent a press. Csak ezt követően vette elő a szabályzatot, amiből pár perc után kimazsolázta, hogy mi a helyzet. Rendben, nem volt nyelvtehetség, de kifejezetten kellemetlen amikor egy turisztikai irodában ismétlődött meg hasonló kommunikációs gikszer. Végül spanyolul jöttünk rá a római-katolikus egyházművészeti gyűjteménnyel szemben található irodában, hogy a hölgynek halvány lila dunsztja sincs a saját városában honnan lehet megtudni mikor van ténylegesen nyitva ez, vagy az a múzeum. Aki tehát ide jön, az teljesen vaktában indul el, és amennyiben az állami szektorban dolgozó kollégákkal akar kommunikálni, próbáljon románul beszélni, ha biztosra akar menni. Más nyelven ugyanis nem biztos, hogy sikereket ér el. Érdekes módon a vendéglátásban, vagy ahol a kuncsaft megtartása az illetőnek érdekében áll, ott angolul, olaszul, spanyolul, németül, vagy akár magyarul is, de mindig megértettük magunkat. Ez persze lehet, hogy egyszerű véletlen, és mi különösen szerencsétlenek vagyunk.

Másik érdekesség, hogy nem találkoztunk sok turistával. Mi karácsony után voltunk, és a Nemzeti Színház, illetve a román ortodox székesegyház között húzódó területen a karácsonyi vásárt is megnéztük, és feltűnt, hogy itt és a belváros többi részén is inkább csak lézengtek az emberek. Egyedül Szilveszterkor vonult ki mindenki az utcákra, de ez mindenhol természetes. Előtte pl. a Piața Uniriin egymás mellett sorjázó kávézókban alig voltak. Egy helyi férfi ki is fejtette, hogy nem ilyenkor érdemes Temesvárra utazni. Szerintünk kihagyott lehetőség, ha nem használják ki az iskolai szüneteket, meg az ünnepeket, és egyáltalán felmerül, hogy nem a "szezonban" érdemes valahova menni. A Temesvárnál kisebb Szeged és Debrecen is a karácsonyi programturizmussal csábítja a látogatókat. Tegyük hozzá: sikeresen.

A sok kritika mellett viszont legyen helye a dicséretnek is: a város számos épületén találunk többnyire román, német, és angol nyelvű táblákat, amelyek a legfontosabb információkat tartalmazzák az adott házról. Az utcák meglehetősen tiszták (legalábbis a városközpontban, habár a galambok itt is teszik a "dolgukat"). A vendéglátóipari választék sokszínű és korrekt. A város az autópályának köszönhetően gyorsan és könnyen megközelíthető. Itt is gyakran van dugó, a közlekedés pedig néha meglehetősen latinos, de van használható tömegközlekedés, és a város szerkezete átlátható, így saját közlekedési eszköz nélkül is nyugodtan nekivághatunk egy felfedező körútnak.

Zárszóként a fontosabb látványosságok elhelyezkedése: 1) Mária Terézia bástya (a Bánát Múzeum most is működő része), 2) római katolikus székesegyház, 3) szerb ortodox székesegyház, 4) Szépművészeti Múzeum, 5) Nepomuki Sz. János emlékoszlop, 6) Sz. György tér a hasonnevű szoborral, 7) Hunyadi vár (a Bánát Múzeum főépülete, ez jelenleg zárva van), 8) Nemzeti Színház, 9) román ortodox székesegyház (már nem fért fel a képre).

Aki tehát szereti a meglepetéseket, az most vágjon bele a nagy kalandba, de aki biztosra akar menni, az várjon inkább 2021-ig, hátha addig kissé áttekinthetőbbek lesznek a viszonyok.

A képeket nagy felbontásban itt látod.

További tematikus képgyűjteményeket a blog facebookos oldalán találsz:
Épületek
Szobrok, emlékművek
Ablakok, erkélyek
Kilincsek, ajtódíszek
Cégérek
Skanzen
Egyéb díszítő elemek
Szerb ortodox székesegyáz
Román ortodox székesegyház