Palermói kalandok menő társaságban

 Minden 2022 márciusában, Rómában kezdődött. Balázs pár zakkant tanítványa kirándulni szeretett volna, Balázs is lelkesedett az ötletért, így párban elmentünk velük. Nagy buli volt, hamar megtaláltuk a hangot a csapattal, szokás szerint lejártuk a lábunkat, finomakat ettünk, mázlink volt az időjárással és a hazatérés után a „kölkök” gyakorlatilag maguktól akartak folytatást. Tanulmányi kirándulás esetén a részünket teljesen saját zsebből kell fizetni (a Hallgatói Önkormányzatnál csak a hallgatók pályázhatnak, a kísérő tanár, aki tolmács, szervező stb. megtisztelve érezheti magát, hogy saját pénzén "gardedámozza" az egyetemi ifjúságot), mi a bölcsész fizetésünkkel igencsak előre tervezünk, hosszas spórolás után valósítjuk meg világbejáró projektjeinket, így egy már korábban is tervezett utat tudtunk felajánlani, amihez csatlakozhattak a srácok. Szerencsére volt kedvük Palermóhoz.

A pályáztatás kacifántosra sikeredett, de végül a hallgatóság szállás- és útiköltségét jórészt fedezte a HÖK. A szállásadó is ügyeskedett a foglalásnál, de ezt a magunk előnyére tudtuk változtatni, mert pont annyival kellett kevesebbet fizetnünk, amennyivel kompenzáltuk az akkoriban igencsak megroggyant forint okozta átváltási veszteséget. Természetesen most is elhangzottak hajmeresztő kérdések arra vonatkozólag, hogy miket lehet vinni a repülőn poggyászként (az egyik delikvens hajvasalója Róma után végül Palermóba is eljutott), ami miatt Róma után már csak nevettünk. Hiába, csípjük a csapatot, ők a kedvenc „zakkantjaink”.

Eljött a nagy nap. Ezúttal nem kellett rohanni a repülőtéren, a biztonsági ellenőrzésnél és a kapunál minden rendben volt, az ivóflaskák feltöltése is simán ment, és a legfontosabb, hogy senkit se akartak megmotozni (ezekre mind sor került a római út során). Szicília magasságában már kiguvadt szemmel vizslattuk a szigetet, erre senkit sem engedtek leszállni. Hozzánk közel történt az incidens, így mi ketten értettük az intézkedés okát, a többiek pedig Messengeren megkapták az infót: egy hatökör dohányozni akart a repülőgép mosdójában, így miatta a repülőtéri rendőrséget kellett várnunk. A hivatalos formaságok után végre Punta Raisi kifutópályáját koptathattuk, ahonnan buszok vittek a terminálhoz. Természetesen vagy három busszal érkezett a 13 fő, hiszen mindenki máshol ült, így máskor szállt le a gépről. A repülőtéren hamar megtaláltuk a vonatot, sikerült a Trenit appon megvenni a jegyet (hiába, a vérprofik bandája!), felszálltunk, és az olasz viszonyokhoz képest meglepően pontosan érkeztünk meg a Palazzo Reale–Orleans megállóba. Innen pár száz méterre, a Székesegyház mögött volt a szállás, amit villámgyorsan belaktunk. A PMO Guest House a Via Gioeni 19 szám alatt található, jó a környék, habár egyik este jó kis csetepatét hallattunk a földszinti lakók között: jó dél-olaszországi hangulatban ordibáltak, természetesen az összes környező erkélyről a műsort bámulták/bámultuk, de a pár plusz decibel okozta halláskárosodáson és a vigyorgáson kívül más következménye nem lett a dolognak. Vasárnap este végül volt még egy kiadós rohanás, mert majdnem a tengerpartig elmentünk, hogy nyitvatartó boltot találjunk, de ezt a láblejárást már megszokhatta a csapat, és most legalább nem a hírhedt római macskaköveken kellett haladni. A fenti fotókon láthatók jellegzetes utcaképek. A jobb oldali tér a Quattro Canti, Palermo szíve.

Hétfőn első programként megtekintettük a Normannok Palotáját, benne a királyi lakosztályokat, illetve a kápolnát. A jegyvásárlás során bunkó és pofátlan alakokkal volt dolgunk: minden hivatalos – és olasz nyelvű – igazolás ellenére a történész hallgató egyetemista csapatot középiskolás tanulmányi kirándulók csoportjaként kezelték, így a teljes ingyenesség helyett mindenkiről legomboltak egy jó eurót. Amikor Balázs megjegyezte, hogy azért esetleg alkalmazhatnák a saját honlapjukon szereplő tarifákat, illetve újságíró is van közöttünk, aki mindezt megírja, csak arra tellett tőlük, hogy mi csak ne fenyegessük őket. Ezen incidens ellenére mindenkit úgy kellett felmosni, a látottak magukért beszéltek, és természetesen az ökörködés is elkezdődött, hiszen sikerült beazonosítani a Cappella Palatina mozaikjain párat a kirándulók közül. Aznap végül a székesegyház és a San Cataldo templom után egy kiadós vásárlásra kerítettünk sort, amikor természetesen cannolót és facsart narancslevet is üzemi mennyiségben fogyasztottunk. A végpont a Teatro Massimo (Olaszország legnagyobb, Európa harmadik legnagyobb operája, lásd fent), illetve a bíróság (a racionalista építészet egyik fontos példája, lásd lent) környéke volt.

Kedden hajnalok hajnalán keltünk és elbattyogtunk a központi pályaudvarra, ahol felszálltunk a legelső agrigentói vonatra. Ott elsétáltunk a buszpályaudvarra, megvettük a helyi és a helyközi jegyeket, illetve az amúgy hihetetlenül pontos helyi busszal lecsurogtunk a Templomok Völgyéhez. Ekkor majdnem elhagytunk pár srácot, akik hozzászoktak az olaszos lazasághoz, és csak az utolsó pillanatban szálltak fel a buszra, de ennyi izgalom mindenkinek kell. A templomromoknál természetesen volt portréfotózás, csoportképkészítés, csak úgy izzottak a fényképezőgépek (lásd lent). Ekkor jött a kérdés: hol együnk? Végre kijutottunk a hozzánk legközelebbi kapunk és elindultunk felfelé, a múzeum irányába. Igazából távolabbra igyekeztünk, de itt is volt bár, ahol mindenki örömére le lehetett ülni és jól be lehetett tárazni tápanyagból. Ebéd után visszamentünk a buszmegállóhoz, ami a busztársaság által kipreparált Google térképen természetesen nem ott volt, ahol ténylegesen megállt a Realmontébe igyekvő járat. Mi meg futhattunk a busz után. A buszsofőr olyan aranyos volt, hogy a realmontei megálló előtt, még a parton letett minket, ahonnan végül a tengerparton kellett végigsétálni, hogy eljussunk a Töröklépcsőhöz. Ide már két magyar hölgy is követett minket, plusz egy menő bolhafészek, aki gyakorlatilag diktálta nekünk a tempót. A Töröklépcsőnél volt, aki bement a vízbe (készült elég kompromittáló fotó), de volt, aki csak napozott. Végül szinte mindenki feljutott a sziklaperemre, ahol együtt vártuk meg a naplementét. Itt is voltak kalandok, mert velünk mindig történik valami. A lényeges és publikus információ: mindenki túlélte: :D Végül egy hetekkel korábban Whatsappon lebeszélt taxis szállított minket vissza az agrigentói vasútállomásra, ahol meg az ételautomata akart kifogni rajtunk. Természetesen a nap megtette a hatását, a fél csapat végigaludta az utat Palermóig, majd félzombi üzemmódban visszatámolyogtunk a szállásra. Kemény, de gyönyörű nap volt!

Szerdán picit később keltünk, majd a reggeli után elbattyogtunk a Piazza Indipendenzára, ahol az „Indipendenza – Palazzo Reale” nevű és 912 kódú megállóban szálltunk fel a Monrealéba tartó 389-es körjáratra, amire még hétfőn vettük meg a jegyet (a buszon ugyanis drágább). Odafelé egy szardellás dobozban utaztunk, visszafelé már levegősebb volt a járgány. A székesegyházról már egy korábbi, mozaikos posztunkban is áradoztunk, így ez kötelező programnak számított. A belső tér és a tetőterasz megtekintése után ebédeltünk, majd szabad program következett. Páran velünk megnézték a kerengőt (ahol Balázs örömére magyar hadifoglyokat is őriztek az első világháború során), mások vásároltak. A kerengő kapcsán jó tanács, hogy itt mindenhova lehet jegyet venni, a székesegyháznál viszont csak az utóbbira, de a kerengőbe nem, vagyis aki csak egyszer akar jegyet vásárolni, az a kerengőnél költekezzen. A tetőterasz pénztára pedig bent a templomban, az egyik torony lábánál található. Visszafelé megálltunk a „Calatafimi–Pindemonte” megállónál és elsétáltunk a kapucinus katakombákhoz. Sokkoló élmény volt! A halál a maga pőre valóságában!

Csütörtök volt az utolsó teljes napunk. Volt piacozás (éljen a Vucciria, lásd fent), felmásztunk pár kilátó teraszra (a Santa Caterina templom teraszára, illetve a Santissimo Salvatore kupolájához), szokás szerint nagyon jókat ettünk (mi például a Santa Caterina cukrászda kézműves pisztáciás cassata tortáját is kipróbáltuk: mennyei, mindenkinek ajánljuk), és természetesen volt bőven kultúrprogram. A nap végére már búcsú hangulat uralkodott el rajtunk, hiszen nagyon megkedveltük Palermót!

Végül pénteken reggeli után indultunk haza: először gyalog a Palazzo Reale–Orleans vasútállomásig, utána vonattal a Punta Raisi-i Falcone és Borsellino repülőtérig, majd a Ryanair járatával Ferihegyre. A földet érés annyira kiábrándító volt! Mindig jó érzés hazajönni, de a napfényes Palermo után, ahol éjfélkor is pizsamában partiztunk a tetőteraszon (fent látható a kilátás innen a székesegyházra napkeltekor), napközben pedig 26-28 fok melegben barnultunk le a szabadtéri programokon, Budapesten egy összefüggő szürke felhőréteg fogadott. Maga a depresszió! Ennek örömére a hazatérés után kb. két órával le is foglaltuk a következő utunkat karácsony utánra: Athénba. Erről viszont majd később számolunk be. ;)

Ezen szubjektív élménybeszámolóhoz természetesen majd részletes fotós mellékletek társulnak amelyeket ide is belinkelünk:

Itt található a poszt az agrigentói Templomok Völgyéről.

Itt a Töröklépcsőről.

Itt Monrealéről.

Itt a palermói San Domenico templomról, benne Tüköry Lajos sírjáról.

Itt a Normannok palotájáról.

Itt a Székesegyházról.

Itt a San Cataldo templomról.

Itt a Martorana templomról.

Itt a Santa Caterina kolostor együtteséről.

Itt a Palazzo Mirtóról.

Itt pedig a Palazzo Abatellisről.

Kirándulás Bergamo Felső Városába

 2023. február 19-én hajnalban új utazási cél felé tartottunk, hogy aznap este haza is jöjjünk: Bergamo viszonylatában kipróbáltuk az oda-vissza egynapos repülést. Nem a mi ötletünk, de egy fotós kolléga élménybeszámolója után nem kellett senkit se meggyőzni. Beszerveztük a tesókat (a fogadottat és a szélütöttet), akikkel 2022 késő őszén megvettük a repülőjegyeket. Bergamo Alta volt a célunk, ahova a repülőtérről közvetlen buszjárat visz. Ez az 1-es busz, amelyre a bergamói tömegközlekedési vállalat applikációján vettük meg a jegyet.

Bergamóban, pontosabban a vasútállomáson egyszer már jártunk, amikor egy padovai konferenciára mentünk (ez volt az első közös padovai látogatásunk). A belváros, vagyis ebben az esetben a Felső Város (Città Alta) viszont mindig kiesett. Hallottunk a szépségéről, meg a könnyű megközelítésről, de valahogy sohase jutottunk el. Legutoljára 2021 októberében, a torinói túránkról hazafelé akartunk megállni, de olyan özönvizet fogtunk ki, hogy inkább Milánóban csatangoltunk. Ezt se kellett volna, de ez egy másik történet. Tehát 2023. február 19-én Ferihegyen gyönyörködtünk a napkeltében, majd sikeresen landoltunk Bergamo Orio al Serio repterén. Az 1-es busszal nem volt gond, a jegyvásárlás és érvényesítés is működött. A térképen követtük merre járunk, és a Maps.me-n már előre becsillagozott megállónál le is szálltunk. Annyira hatékonyan döngettünk, hogy már a túl korai érkezés miatt aggódtunk. Utólag persze kiderült, hogy feleslegesen.

Bergamo több évszázadon keresztül a Velencei Köztársaság határerődje volt, aminek köszönhető az 5320 méter hosszú falrendszer kiépítése. Az erőd végül sohase szenvedett el semmiféle ostromot, így közel 100%-os állapotban maradt fenn. Itt látható a makettje (az eredeti a ferences kolostorban, a Bergamo 900 tárlat részeként tekinthető meg):

Tehát letekintettünk a San Giovanni bástyáról (lásd fent), majd elindultunk a főtér felé. A belvároson belül is van szintkülönbség, de teljesen kezelhető. A kavicsos utak kialakítása miatt jól jött a kényelmes túracipő, de szerencsére a kavicsok meg se közelítik a római macskaköveket, így nem igazán okoztak kellemetlenséget.

A Santa Maria Maggiore templom volt az első célpontunk. Ennek több bejárata van, persze mindegyik kereszthajó végénél minőségi portálokat alakítottak ki. Balra lent a déli látható, jobbra pedig a talán ismertebb északi.

Természeten kicsi csapatunk tagjai fotózkodtak az oroszlánoknál. Ezekről viszont csak a facebookos képmappába teszünk fényképet, különben ez a poszt menthetetlenül képes magazinná változik. A templom fizetős, de mindenképpen megéri az árát. Az első benti célpontunk a főhajó végén található két síremlék: itt temették el Bergamo büszkeségét, Gaetano Donizettit, illetve mesterét, Simone Mayr-t (lent balra és jobbra).

Érdemes megfigyelni a mennyezetet, mert pazar.

Viszont a barokk belső mellett reneszánsz és középkori gyöngyszemeket is találunk. A főoltár előtti kórus lábazatát négy Lorenzo Lotto rajzai alapján készített intarzia díszíti, amelyeket mindenképpen érdemes tüzetesen szemrevételezni, mert csodálatosak. Szintén különlegesek a középkori freskók: a jobb kereszthajóban egy 1347-es freskóciklust találunk, legfölül az Utolsó Vacsorával, ezzel szemben pedig az élet fáját láthatjuk, amely szintén az 1340-es évek közepén készült.

A bazilika „toldaléka” a Colleoni kápolna, a reneszánsz egyik csodája. A Colleonik Bergamo egyik meghatározó családjaként évszázadokon keresztül adtak jegyzőket, bírákat és egyházi tisztségviselőket a városnak, viszont Bartolomeo Colleoni, egy zsoldosvezér tette őket nemzetközileg is ismertté. Ő emeltette a kápolnát saját mauzóleumaként. A hadvezér természetesen lovon ül a síremlék fő alakjaként. Ezt az aranyozott fa szobrot 1501-ben Nürnbergben készítették, mert az eredeti kő túl instabilnak bizonyult.

A kápolnában tilos a fotózás (az ajtóból, vagyis technikailag már kívülről készült a kép), ami az őrületbe kergette Reginát, hiszen hihetetlenül sok puttó van bent és egyet se örökíthetett meg. Ennek örömére jöjjön egy Colleoni címeres angyalka a kinti kerítésről. Alatta a kápolna pazar rózsaablaka látható.

Habár szerintünk a Santa Maria Maggiore a legszebb bergamói templom, nem ez a székesegyház. Ez utóbbi a szomszédban található. Bementünk, de egy teljesen kommersz barokk templom, amelyből 12 egy tucat. Ennek igazából csak a kupoladísze tetszett, amit már a városháza tornyából csodáltunk meg (lásd balra lent). A Campanone (vagyis a Nagy Torony) önállóan is látogatható, gyalog és lifttel is fel lehet menni az utolsó előtti szintig, viszont egy emeletet mindenképpen mászni kell. Nem vészes és megéri! Innen a legjobb a kilátás Bergamóra! Tehát balra lent a székesegyház, jobbra lent pedig a Santa Maria Maggiore kupolája látható. Alattuk a fehér épület a városi könyvtár, előtte pedig a város főtere. Itt, a Caffè del Tasso 1476-ban tízóraiztunk: isteni volt a süteményük és a kávét fogyasztók is elégedettek voltak a választásukkal.

A torony után a városháza múzeumát is megtekintettük. Ez jórészt digitális tartalmakkal mutatja be a bergamói társadalmat, kereskedelmet, könyvnyomtatást stb. Ez nagyon érdekes, másnak is ajánljuk a megtekintését. Jókat játszottunk a nézelődés során, és a mókázás közben rengeteget tanultunk. A fedett udvar pedig eredeti (lásd lent), így kijelenthetjük, hogy itt se csak rekonstrukciókat láttunk.

Az ebéd előtt még elugrottunk a Donizetti Múzeumba. Gaetano Donizetti Bergamo egyik és talán leghíresebb szülötte. A romantikus itáliai operaszerzők közül Bellinivel fej-fej mellett haladt a világhírnév megszerzésének rögös útján, hogy végül Donizetti a szülővárosában halljon meg. A szülőház a városfalon túl található, a halál előtti utolsó hónapokat pedig egy helyi előkelő család vendégeként töltötte a mester. A múzeum végül nem a születés és nem a halál helyszínén, hanem a Donizetti zenei képzését is támogató intézmény falai között kapott helyet. A Domus Magna egyik szintjén személyes tárgyakat, partitúrákat, portrékat és mellszobrokat, zongorákat állítottak ki. Természetesen a zeneszerző családja is előkerül, és hihetetlenül szomorú látványt nyújt a halálos ágy, illetve a fotel, amelyben utolsó hónapjaiban tartózkodott Donizetti.

A kiállított darabokat részben a családtagok, részben a Donizettihez köthető intézmények (a Ricordi kiadó, nápolyi és a bolognai konzervatórium) adományozták.

A múzeum megtekintését követően a Birreria di Città Alta nevű helyen ebédeltünk (nagyon finom volt), a Cavour cukrászdában desszerteztünk (mennyei volt) és elindultunk a ferences kolostor irányába. A San Pancrazio templom előtt fordultunk el a kolostor irányába és rögtön le is fotóztuk az előbbi bejáratát. A látvány magáért beszél.

A már nem működő kolostorban két múzeum kapott helyett: a Bergamo 900, amely a 20. századi Bergamót mutatja be (lásd lent), illetve a fényképészet múzeuma. Az utóbbinál valószínűleg minden olvasónk sejtheti, hogy úgy kellett minket felmosni, mert a látogatás minden pillanatát imádtuk. A fényképezési eljárások, az optikai trükkök bemutatása mellett hangsúlyos a fényképezőgépeket bemutató rész, amelynek egy részét külön facebookos albumban mutatjuk be. A Bergamo 900-ról annyit, hogy pont azt az időszakot járja körbe (a 19. század vége és a 20. század), amikor felpörgött az ipar, Bergamo lakossága és területe drasztikusan megnőtt, vagyis a múzeum pont azt mutatja meg, hogy az álmos és tündéri kisváros miként lett azzá, amit mi ismerünk. Ennek fényében tanulságos volt a látogatás. A személyes jelleget pedig többek között az jelentette, hogy megnézhettük miről írt a helyi napilap a születésnapunkon.

Utolsó programként elsétáltunk az Accademia Carrarába. Ez egy hihetetlenül gazdag és menő gyűjtemény. Csak úgy kapkodtuk a fejünket a Pisanellók, Botticellik, Bellinik és Lorenzo Lottók láttán. Nem sokkal látogatásunk előtt nyílt meg egy Caravaggio tanítványról szóló kiállítás, így a szöveges posztba a kedvenc Bellinink mellett az időszaki kiállítás anyagából rakunk be képet, hogy a többi fotó önálló facebookos albumot kapjon.

Francesco Boneri, avagy Cecco del Caravaggio munkásságát az utóbbi években fedezték fel. Michelangelo Merisi da Caravaggiót Rómában ismerte meg, segédje és mindenese lett és mesteréhez hasonlóan ő is szeretett kocsmázni, illetve hamar rántott fegyvert. Műveit nem szignózta, így ezek azonosítása komoly nehézségekbe ütközik. Az se segít, hogy sok a hasonlóság a mester és tanítvány alkotásai között (lásd a fenti Szent Lőrinc ábrázolást, amely eredetileg a római Chiesa Nuovában látható). Ennek ellenére Cecco del Caravaggiónak már több művét sikerült azonosítani, amelyek alapján egy nagyon színvonalas életmű bontakozik ki.

Ettől teljesen eltér, és tipikus hangulatot áraszt Giovanni Bellini Alzanói Madonnája, amely a kedvenc Bellinink. A képen az anya-gyerek pároson semmi se utal a szentségükre. Egyedül a korlát választja el őket a nézőtől, ami szimbolikusan egy másik síkra helyezi a „szereplőket”. A peremen látható körte az Éva által leszedett tiltott gyümölcsre, illetve Szűz Mária anyaságára is utalhat. A kék szín már-már Antonello da Messina-i magasságokat ér el. A testtartás természetes, a szeretetteljes anyagi tekintet pedig lenyűgöző. Olyan nyugalom, egyszerűség és mégis fennköltség jön át a kép láttán!

Végül pedig jöjjön a hazaút, ami igencsak kalandosra sikeredett. Most is az 1-es buszra szálltunk fel, de dugó volt, rengetegen utaztak a busszal, így a jármű eleve egy szardellás dobozra hasonlított, másrészt a csigák sebesebben haladtak a reptér felé, mint mi. A bergamói reptér már igencsak kinőtte a jelenlegi épületet, így este, amikor tömeg volt, a biztonsági ellenőrzéskor rettenetesen feltorlódtak az emberek. Végül rohanhattunk a tranzitban, de szerencsére elértük a hazafelé induló gépet. Tanulság: mindenki nagy ráhagyással tervezze a hazautat, mert jókat lehet koppanni.

Bergamo egy ékszerdoboz. Kicsi, egy nap alatt bejárható, van hangulata, sok a látnivaló, könnyen megközelíthető. Februárban már elég sokáig sütött a nap, így jó sokáig élveztük a meleget (jobb idő volt, mint itthon), és a délelőtt még fenyegetően tornyosuló felhők is eltűntek délutánra. Nagyon jó kaland volt ez az egy napos bergamói kiruccanás. Másnak is ajánljuk a város megtekintését, akár egy ilyen egynapos kirándulás keretében.

A szövegben található fotókon túl négy külön facebookos mappa tartalmazza a válogatott felvételeinket.

Itt találhatók fotók a Santa Maria Maggiore bazilikáról.

Itt a Donizetti Múzeumról.

Itt a Fényképészeti Múzeumról.

Itt pedig az Accademia Carraráról.

Isztambul, óoóoó Isztambul

Megérkeztünk, és minden percét élveztük. Lejártuk a lábunkat és még örültünk is neki. Agyonfotóztuk, amit lehetett és alig bírtuk kiválogatni ide a fotókat, ugyanis a menő felvételeknek se szeri, se száma. Viszont akkor kezdjük az elején.

Év elején, amikor a nyári programot már muszáj volt véglegesíteni eldőlt, hogy augusztusban Isztambulba megyünk. Balázsnak már voltak élményei a 2000-es évek elejéről, de rég volt, szép volt, és azóta sok dolog megváltozott. A mostani út előtt sok segítséget és hasznos tanácsot kaptunk kedves barátunktól Biró Dávidtól, illetve a Világgá mentem, majd jövök blogot is sokat olvastuk. Megérte tájékozódni, mert tényleg sok apróságon múlnak arrafelé a dolgok, arra viszont senki se számítson, hogy a tervezéssel elkerülhetőek a meglepetések. Az elképzelhetetlenül magas infláció mellett ugyanis már a hivatalos honlapokon szereplő árak se tükrözik a valóságot. Általánosságban viszont majdnem minden meglepetés kellemes és pozitív volt.

A Pegasus repülőtársaság kínálatában találtunk kedvező áron jegyet, viszont ez a város legtávolabbi repülőterére vitt. Gond egy szál se, mert nagyon flottul működik a tömegközlekedés, és a buszmegálló melletti irodában a Havabus Taksim térig közlekedő járatára kártyával is tudtunk jegyet venni. A kártyás fizetéssel az az érdekes tapasztalatunk, hogy pont az állami helyeken nem működött, míg majdnem mindegyik privát eladónál elfogadták. Azt is tapasztaltuk, hogy kártyával készpénzt kivenni a szokásosnál is drágább, mert a török állam elég komoly adót vet ki erre a műveletre. Érdemes eurót / dollárt vinni, és azt helyben váltani. A plusz adó miatt még a Revolut olcsó készpénzfelvételi lehetősége is drága Törökországban. Tehát leszálltunk, a repülőtérrel szemben megtaláltuk a buszt, amihez nem kellett nagy tehetség, mert hangosan ordibálták a Taksim tér nevét. Körülbelül egy óra alatt érkeztünk meg a végállomásra, ami azért is gyorsan eltelt, mert közben gyönyörködtünk a látványban. Az utak és a környező zöld területek ugyanis szépek, rendezettek, illetve a Boszporusz felett is áthaladtunk, hiszen az ázsiai oldalról mentünk át Európába. A Taksim téren sok mozgólépcső után jutottunk el a helyi tömegközlekedési vállalat automatáihoz. Itt érdemes kiváltani a feltölthető bérletet, mert sokkal olcsóbb ezzel utazni, mint az egyszerű jeggyel. Az automata számos nyelvet ismer, de csak készpénzt fogad el. Nekünk 50 lírát kellett legombolnunk csak a kártyáért, de ez azóta már biztos változott. Fontos, hogy hiába használhatja több ember is egyszerre ugyanazt a kártyát, ugyanazon a járaton a második érvényesítés drágább, tehát mindenkinek érdemes kiváltani külön Istambul Cart-ot. A szállásunkat is tudjuk ajánlani. Az O’Pera Okanli Suites nevű létesítménybe a Bookingon foglaltunk szállást, helyben fizettünk euróval, Whatsappon tudtunk kommunikálni, és kielégítő volt az angol tudásuk. A reggeli bőséges volt és alap szolgáltatás a szobaszervíz. Egy dologgal volt csak problémánk: az épület régi, így vékonyak a falak, vagyis a hangosabb folyosói eseményeket hallottuk. A wifi viszont egész jól működött (apropó, a Vodafone uniós tarifával szolgáltat Törökországban, nincs roaming). Ráadásul közel van fontos tömegközlekedési pontokhoz, a szomszédos sarkon található egy szuper kisbolt, ahol kártyával is tudtunk fizetni, de az utca csöndes, így a szállásunk a nyugalom szigetét jelentette a mindennapos pezsgés után. Egy este volt a kivétel: akkor zajlott a Fenerbahçe és a Kasımpaşa mérkőzés, de ekkor se volt nagy őrjöngés. Lepakoltunk, majd esti programként elmentünk naplementét fotózni a Galata toronyhoz. Rengetegen voltak, így aznap nem mentünk fel és „csak” az utcai hangulatot élveztük.

A tényleges kultúrprogram a második napon kezdődött, amikor a Galata toronnyal szemben, egy lakókocsiszerűségben működő jegypénztárban megvettük az öt napos Museum pass-t. Árban is megérte, illetve így csupán a biztonsági ellenőrzéseknél kellett sorba állni. Az online felület fix válasza (bármely kiválasztott időpontra felugrik egy ablakocska, miszerint akkorra már nincs ilyen kártya) senkit se ijesszen meg, mert helyben, készpénzért mindegyik olyan múzeum pénztáránál meg lehet vásárolni, amelyre érvényes. És ekkor elkezdődött a nagy kaland…

A részleteket külön, fényképes formában posztoljuk, de addig is ide még pár általános apróságot leírunk. A közlekedés egyenesen kiváló. A kompokon mindig van büfé, ahol lehet friss facsar narancslevet, kiflit, vagy teát venni. A buszokat érdemes leinteni (tiszta Olaszország), és a kötöttpályás közlekedés fenomenális. Felesleges befizetni drága Boszporuszos utakra, amikor van egy kompjárat (Hosszú Boszporusz túra), amely olcsón és átszállás nélkül egészen Anadolu Kavağı-ig elmegy. Innen pedig már a Fekete-tenger is látszik. A honlapon szereplő ár természetesen itt is tájékoztató jellegű, mert az infláció következtében helyben úgyis többet kell fizetni. A hajó az Eminönüről indul. A taxikhoz van több applikáció, nekünk csak a BiTaxi működött, ez viszont nagyon korrekt. Ajánlották a Dolmusokat (iránytaxi) is, de mi ezt most nem próbáltuk ki. Majd máskor.

Nagyon jó volt alkudozni a bazárokban, és vicces volt párszor eltévedni a Nagy bazárban. Itt bent egész korrekt áron ettünk, de a Sultanahmet negyedet kaja szempontjából kerüljük, mert nagyon drága. A mecsetek kapcsán legyen nálunk kendő (nőknek), és térd alá érő nadrág. Mivel a cipőt le kell venni, így érdemes zoknit is magunknál tartani. Vizet csapból ne igyunk. A boltban nagy kiszerelésben és olcsón vettük az öt literes kiszerelésű palackot, amiből feltöltöttük a kulacsainkat, majd az utcákon pótoltuk a hiányt. Ha azt kiabálják, hogy SZU (fonetikusan), akkor az a vizünk lesz. Sok rémtörténetet hallottunk, és nem is gondoltuk amúgy, hogy ennyire jól fogunk tudunk kommunikálni angolul, pedig majdnem mindenhol beszélték valamilyen szinten. Ahol nem, ott pedig kézzel-lábbal, és maximális segítőkészséggel hidalták át a nyelvi akadályokat. Egyedül a múzeumi fotózás terén akadt gondunk. A Topkapi és Hárem területén mindenhol kirakták, hogy No photo, de mindenki nyugodtan fotózhat. A Dolmabahçe palotában (és az ide tartozó egyéb pavilonokban) viszont kő keményen betartatják a tilalmat. Amikor rákérdeztünk, hogy hol lehet engedélyt kérni, akkor az addig folyékonyan angolul beszélő hölgy továbbra is angolul bejelentette, hogy nem beszél angolul. Egy másik múzeumi munkatárs pedig meg akarta etetni velünk azt a maszlagot, hogy egész Európában, sőt Versailles-ban is tilos a fotózás. Hiába mondhattuk neki, hogy ez kamu, mert a nászutunkon ott legálisan, külön engedély nélkül fotózhattunk… A válasz elől kitértek, nem kaptunk semmiféle hivatalos elérhetőséget, ahol hivatalos minőségben, utazóbloggerként, újságírói igazolvánnyal engedélyt kérhettünk volna a fotózásra. C’est la vie…

Összességében ez egy második nászút volt, amit nagyon élveztünk. Nyolc teljes napunk volt, és egyáltalán nem terveztük túl az időt. Lejártuk a lábunkat, csodás időjárást fogtunk ki, kulináris élvezeteket tapasztalhattunk meg (a vicces fagyit mindenki próbálja ki), egy pezsgő, új kulturális élményben volt részünk. Törökország, mindenképpen visszatérünk!

Az apránként ide is belinkelt fotós posztok témája:

1. nap: Galata torony, Hippodrom, Mozaik Múzeum, Hagia Szophia, Filoxenos ciszterna, Török és Iszlám művészetek múzeuma

2. nap: Hagia Eiréne, Régészeti Múzeum, Csempemúzeum, Topkapi, Hárem

3. nap: Boszporusz-túra

4. nap: Dervis múzeum, Beylerbeyi palota, Dolmabahçe palota, Ortaköy-i mecset

5. nap: Aynalıkavak Pavilion (szultáni pavilon), Rahmi M. Koç Múzeum (techikatörténeti részleg), Rahmi M. Koç Múzeum (babamúzeumi részleg), Balat színes házai

6. nap: Nagy bazár

7. nap: Sehzed Mehmed mecset, Fatih mecset (Hódító Mehmed sírjával), Szulejmán mecset (Nagy Szulejmán és Hürrem, illetve Szinán sírjával), Kis Hagia Szophia

8. nap: Ihlamur Kasırları szultáni pavilon, Hadtörténeti Múzeum

Anagni, a pápák városa

Anagniban három pápa született (IV. Sándor, IX. Gergely és VIII. Bonifác) és negyedikként III. Ince is ezer szállal kötődik a településhez. A várost többször is pápai székhelyként használták, amely az „anagni pofonnal” örökbe beírta magát a történelembe. A viharos múlt ellenére egy aranyos városkáról van szó, amely számos csodát tartogat úgy, hogy emellett élhető marad.

A megközelítés kocsival és tömegközlekedési eszközzel is lehetséges. Az utóbbi esetén a Trenitalia honlapján kell kiválasztani az Anagni Città opciót, mint úticélt, és ekkor a rendszer a vasútállomástól a városkapu szomszédságáig haladó buszozás árát is hozzácsapja a jegyhez. A Piazza Marconi és a Via Giminiani sarkán érdemes leszállni, a felszállás pedig Via dello Spizzone kék COTRAL táblájánál lehetséges. Természetesen olasz szokás szerint itt is le kell inteni a buszt, különben a megállóban hagy. A vasútállomásnál viszont a busz megvárja a vonat érkezését, ami igen jó hír.

 

Az egyszeri turista a leszállást követően áthalad a Ceres kapun, majd a Strada Vittorio Emanuelét érdemes követni. Innen varázslatos mellékutcácskák (lásd fent) és egészen jópofa sikátorok nyílnak (lásd lent).

 

Bal kéz felől találjuk majd a Barnekow palotát és jobbra a Szent András templomot. A palota lépcsőjét bőven elég megnézni (lásd lent). Amikor ugyanis éppen nyitva van, akkor az ezotériát járja végig egy adományt elfogadunk, amúgy ingyenes kiállítás. Ráadásul a palotától a városkapu irányába haladva az első bárban nagyon finom és különleges fagylaltot csinálnak.

Szeretnénk kihangsúlyozni, hogy nagyon jók a városi információs táblák, amelyeken olaszul és angolul is nagyon érdekes, tartalmas leírásokat találunk az adott épületről. Ez a fenti templom és palota párosra is igaz.

Ha továbbra is a Strada Vittorio Emanuelén haladunk, akkor kibukkanunk a Piazza Cavour-ra, ahonnan nagyon szép kilátás nyílik Segni környékére. A térről pedig ki lehet térni a Santa Chiara templom irányába, ugyanis ez is szép (ha éppen nyitva van). A városházát viszont mindenképpen érdemes megtekinteni (lásd lent), mert a „kisváros-nagy lépcső” kombináció igazán mókás, és a hatalmas boltozott alsó rész is helyes. Ide amúgy ki szoktak települni az éttermek, és ugyan nem a legolcsóbb hely, de jót lehet ebédelni.

A városháza után már VIII. Bonifác palotája következik. Egy kisméretű erődített épületről van szó, amelyben gyönyörűen megmaradtak a középkori falfestmények. A címlapfotó is ott készült. A látogatáshoz számtalan nyelven van audioguide, ezt érdemes használni (a jegyhez jár), mert nagyon jó! A két kedvenc teremről fényképet is közlünk: a címlapfotón a korabeli solymászati szakkönyvekben feltüntetett madarak díszítik a falat, míg lent az úgynevezett „anagni pofon” termének a trónját örökítettük meg.

VIII. Bonifác pápa összetűzésbe került IV. (Szép) Fülöp francia királlyal, akinek a zsoldosai meglepték a pápát és ebben a teremben a király egyik helyi szövetségese fel is pofozta Bonifácot. A pápa lelkileg teljesen összetört, hamarosan meg is halt, majd nemsokára a francia monarchia ténylegesen ellenőrzése alá vonta a pápaságot, hiszen elkezdődött az „avignoni fogság”.

 

VIII. Bonifác palotája (balra fent) közelében található a székesegyház, aminek a faláról a pápa életnagyságú szobra ma is áldást oszt (jobbra fent). Bonifác politikája ugyan megbukott, de már csak ezen szobor alapján állíthatjuk, hogy egész jó kis örökséget hagyott maga után.

Tehát a székesegyház az anagni túra fénypontja. A templomba ingyenesen be lehet menni, igaz csak a kereszthajóig (lásd lent). A templom kozmata stílusú díszítése csodálatos! A Caetani kápolna, a kripta és a püspöki palotában kialakított múzeum viszont csak jeggyel látogatható, amelyet semmiképpen se hagyjunk ki. Kötelező előre foglalni, ami ezen a honlapon lehetséges.

A múzeum legszebb része igazából a kincstár. A személyes kedvencünk ez a Thomas Becket-félet ereklyetartó (balra lent), amely egy sorozat részeként készült. Szintén nagy kedvenc a 13. századi, palermói császári szövőműhelyben készített dalmatika (jobbra lent).

A székesegyház legszebb része viszont tagadhatatlanul a kripta. Látogatása 30 perces turnusokban történik, amelyeket szünetek választanak, el, hogy helyreállhasson a hely mikroklímája. A kripta egyidős a székesegyházzal, vagyis a 12. század első felében épült, a freskók viszont a 12-13. század fordulóján készültek. A látogatás előtt érdemes elolvasni a honlapon található információkat, hogy felkészülhessünk. A látvány ugyanis nagyon tömény, és ezt a csodát csak akkor tudjuk 30 perc alatt befogadni, ha már rákészültünk. Ráadásul érdemes végig kihasználni a 30 perces idősávot: a végén lehet ilyen üres tereket fotózni, mint amilyeneket mi is megörökítettünk.

Egy gasztronómiai ajánlattal zárjuk a posztot. VIII. Bonifác óriási, áldást osztó szobrával szemben található a III. Ince tér. Itt, a Piazzetta nevű vendéglátóipari egység jó áron igen finom ételeket ajánl, ráadásul mindezt garantáltan helyi alapanyagokból. Nekünk legalábbis bejött a hely, így másoknak is ajánljuk.