A Barberinik palotájában jártunk

A Barberini nevet úgyszólván mindenki ismeri, aki megfordult Rómában. Találkozunk vele a Pantheon timpanonja kapcsán (Quod non fecerunt barbari, fecerunt Barberini = Amit nem tettek meg a barbárok, azt a Barberinik cselekedték meg), de a Szent Péter bazilika baldachinjánál is ott repkednek a családi címer méhecskéi. Az első találkozás viszont szinte sohasem ennyire fennkölt. Balázs a Barberini moziban látta élete első olasz nyelvű filmjét, miközben Regina a Bazilika hercegnője című könyvből már ismert nevet először a Barberini metróállomásnál látta viszont első római útján. Aki tehát megfordul az Örök Városban, az garantáltan találkozik ezzel a családnévvel, és főleg VIII. Orbán pápa művészetpártolásának emlékeivel. Mi most a családi palotát szeretnénk bemutatni, ugyanis a sok-sok római múzeum, galéria, palota mellett ez egy relatíve elfeledett hely, ahova csak kevesen mennek.

A Barberini család római jelenléte kétséget kizárólag Maffeo Barberini kardinális tevékenységének köszönhetően vált meghatározóvá. Ugyan a római nagybácsi is fontos tisztségeket töltött be, de az igazán nagy karriert a firenzei születésű Maffeo futotta be. A fiatal pap villámgyorsan lépdelt felfelé a ranglétrán, és két évvel a pappá szentelése után már érsek, illetve bíboros volt. Ezzel párhuzamosan természetesen szüksége volt egy rangjához méltó palotára is, viszont a ma is létező Barberini palotát csak pápává választása után, 1625–1633 között építtette. A terveket eredetileg Carlo Maderno készítette, de ennek 1629-es halála után Gian Lorenzo Bernini vette át a műhely irányítását, akivel Francesco Borromini is együttműködött. Ahogy egy korábbi posztunkban már jeleztük, a két művész eleinte együtt dolgozott.

A pápa családi és nem pápai rezidenciának szánta az épületet, így érthető, hogy 1949-ig a Barberini örökösök tulajdona maradt. A Barberini család ugyanis férfiágon kihalt 1738-ban, de az utolsó leszármazott, Cornelia Costanza gyermekei Colonna Barberiniként vitték tovább a családi nevet. A birtok állami kézbe kerüléséig viszont számos változás történt. Az Olasz Királyság 1870-ben megszerezte Rómát, és ezt követően felgyorsult az új főváros építőipara. A Barberini palota-komplexum színháza például a mai Via Barberini kialakításakor tűnt el. A Piazza Barberini-felé eső homlokzatot alacsonyabb épületek takarták el, köztük a mai mozi, és a kert főbejáratát is áthelyezték a térről a Via delle Quattro Fontane-ra. A birtok mérete is jelentősen lecsökkent, hiszen a kertek jelentős részét már a 19. század végére beépítették. Ezeket korábban a mai Via XX Settembre határolta, amiből mára csak az előkert (ennek egy részletét lásd balra fent) és a hátsó traktus egy darabja maradt meg. A felparcellázott területek egy részén minisztériumi épületeket emeltek, és a palota is egészen 2006-ig hivatalos funkciót is kapott, ugyanis egy része a Fegyveres Erők Tiszti Kaszinójának adott otthont. Ez utóbbi 1934-től bérelte a maga részét, igaz ekkoriban még a családtól, majd a 2000-es években már nagyon meg szeretett volna szabadulni a bérlettől, ugyanis teherré vált számára a kifizetendő összeg. Emellett egy vitatott 1934-es királyi rendelet lehetővé tette, hogy az örökösök eladják a meglehetősen gazdag családi gyűjteményt, amiből akkora botrány lett, hogy ezt követően megszigorították az olaszországi műkincsek védelmét.

Maga az épület a korai barokk stílus egyik remekműve. A homlokzat klasszikus oszloprendeket idéző ívei (a központi ívet lásd jobbra fent) nyugodtságot, fennköltséget kölcsönöznek neki, de a belső díszítés egy részét már a barokk mozgalmassága hatja át. Ennek egyik legelső jele a jobb oldali helikoidális lépcső, amelyet Francesco Borromini tervezett (lásd balra lent). Ennek a bravúros csigalépcsőnek a fenséges párját Bernini alakította ki: ezt a homlokzat bal oldalán találjuk (lásd jobbra lent).

A belső tér eredeti bútoraiból semmi sem maradt meg, így szinte csak a mennyezeti freskók tanúskodnak a termek korábbi funkciójáról. Ezek között a mitológiai jelenetek dominálnak, amelyeket a család dicsőítésével kapcsolatos utalások tesznek egyedivé.

A legimpozánsabb, és talán legszínvonalasabb mennyezeti freskó a palota legnagyobb termében található. Sok helyi festményhez hasonlóan ezt is Pietro da Cortona készítette, és az Isteni Gondviselés diadalát ábrázolja. Ennek 530 m² a felülete és már a barokk stílus mozgalmas lüktetése hatja át. A festő rekordokat is felállított ezzel a freskóval: a Sixtus-kápolna után ez a legnagyobb római mennyezeti freskó. A teret egyedül a hamis építészeti elem tagolja, amely öt részre osztja a képet. Középen látjuk az Isteni Gondviselést megtestesítő nőalakot, kezében jogarral, sárga ruhában, mögötte egy fénykoszorúval. Felette a koszorút tartó hölgyek keretezik a három repülő méhet, vagyis a Barberini címer heraldikai elemeit. Természetesen a pápai hatalom jelképe, vagyis Szent Péter két kulcsa sem maradhatott ki. A kép sarkaiban elhelyezett medálok az ókori történelem mitikus epizódjait ábrázolják, amelyek szintén erényeket jelképeznek. A négy szélső mezőben a Barberini pápa jó uralmát dicsőítette a festő: a békét (valójában a pápa nemcsak háborúzott, de vereséget is szenvedett a Castro hercegsége miatt megindított konfliktusban); a vallás és a spiritualitás diadalát (a politikai megfontolások persze a vallási érdekeket is felülírták, hiszen VIII. Orbán inkább a franciákat, vagyis közvetve a protestáns svédeket támogatta a 30 éves háborúban); az ész uralmát a nyers erő felett (a politikai vezetők szokásos jelmondata, amelyek viszont a fennkölt ígéretek ellenére szinte mindig alkalmazzák a nyers erőt is, ha a meggyőzés nem működik); a bűnök kerülését (VIII. Orbán olyannyira nem esett a szűkmarkúság bűnébe, hogy a bőkezűsége miatt uralkodása végére a pápai jövedelmek 80%-át az adósságok törlesztésére kellett felhasználni).

A mennyezet mellett persze néhol a falakon is fennmaradt valami az eredeti díszítésből. Ez a helyzet például a kis családi kápolnával, amelynek a Keresztre feszítést ábrázoló oltárképét a korábban említett freskóhoz hasonlóan Pietro da Cortona készítette 1632-ben. Ez volt ugyanis a főpróba, mielőtt megbízták volna a díszterem mennyezetének kidekorálásával. A kápolna terveit G. L. Bernini készítette, az összes festmény ikonográfiai programját Pietro da Cortona vázolta fel, viszont az oltárképen kívül mindegyik alkotást a tanítványai valósították meg.

Pietro da Cortona más „apróságokat” is festett a palotában. Az ő nevéhez kötődik például az az úgynevezett „Gallerietta”, amely díszítéseinek a terveit ugyan ő készítette, de a megvalósítást itt is jórészt a műhelyére hagyta (lásd balra lent).

Ezen kívül érdemes megemlíteni például Andrea Sacchi freskóját (lásd jobbra fent), amely az Isteni Tudás Diadalát ábrázolja. A terem eredetileg Taddeo Barberini feleségének, Anna Colonnának a lakosztályához tartozott. Az ábrázolt téma viszont nem a tulajdonoshoz, hanem a kor egyik fontos problémájához köthető. A sok-sok nap ugyanis egy utalás Galileo Galilei heliocentrikus világképére, amelyről pont a freskó készítésekor, vagyis 1629–30-ban vitáztak, ugyanis a szerző pont ekkoriban járt Rómában, hogy elérje az erről írt műve kiadásának az engedélyezését.

A palotában persze az olyan könnyedebb témák is előkerülnek a mennyezetek ábrázolásakor, mint például az egzotikus állatok. A látogatói tér egyik első helységében pont ezzel találkozunk, hiszen majmok és egyéb állatok ülnek a festett kereten (lásd fent).

A látogatók természetesen nem csak a fenti festményeket csodálhatják meg, ugyanis a palota ad otthont az Antik Művészeti Nemzeti Galériának, amelyet még 1895-ben alapítottak. Ebben kaptak helyet azok a töredékes gyűjtemények, amelyek szétszóródását nem sikerült időben megakadályozni. Ez eleinte az Odescalchi, Hertz és Chigi család kincseit tömörítette. Az intézmény székhelye akkoriban a Palazzo Corsini volt, amely mostanra már egy kiállítási „egységet” alkot a Palazzo Barberinivel. Amíg nem sikerült megvásárolni az utóbbit, a ki nem állított műveket különféle minisztériumoknak adták kölcsön, reprezentációs célra. Az 1950-es évek elejére viszont végre egy megfelelő alapterületű kiállító helyre is szert tettek a Barberini palotában. A múzeum először 1953-ban nyílt meg, és eleinte csak a piano nobile-t használták erre a célra. A Barberini palotában a kezdetektől a 16. századig, a Corsini palotában pedig 17–18. századi alkotásokat lehetett megtekinteni. 1984-ben a Corsini galériát a maga organikus egységében állították vissza, és minden mást a Barberini palotába szállítottak. A Tiszti Kaszinó kiköltözésével 2700 m²-rel nőtt a kiállítási tér, igaz a palotában 700 m²-t továbbra is fenntartottak a Véderő Minisztérium számára reprezentációs célra. A kiállított művek változatosak: 14-15. századi oltárképek, Raffaello Fornarina című portréja, Andrea del Sarto, Beccafumi, Sodoma, Bronzino, Lotto, Tintoretto, Tiziano, El Greco, Garofalo, Dosso Dossi, Caravaggio, Guido Reni, Domenichino, Guercino, Pietro da Cortona, Lanfranco, Bernini, Poussin és Maratta alkotásai miatt ez egy igazi kincsesbánya. Aki teheti látogassa meg. Soha sincs tömeg, a látvány megéri, a belépőjegy pedig feljogosít arra, hogy ezzel ingyen látogathassuk meg a Tevere túloldalán található Corsini palotát.

A metszetet innen töltöttük le.

Az alaprajz innen származik.

Itt láthattok további képeket a Palazzo Barberini külsejéről és a kiállítási terekről.

Itt a mennyezetekről állítottunk össze egy válogatást.

Itt pedig a benne kiállított művekről.

Itt a Corsini Palota belső tereit láthatjátok.

Itt pedig a Palazzo Corsini gyűjteményből válogattunk össze egy kisebb albumot.

Az egyik kedvenc római nemesi gyűjteményünkben, vagyis a Doria-Pamphilj palotában jártunk

Létezik egy Doria néven ismert genovai család. Őseiket körülbelül a 10. századig lehet visszakövetni és tagjai igen hamar a Genovai Köztársaságot irányítói közé emelkedtek. Természetesen voltak mélypontok is a történelmükben, de az „Admirális”, Andrea Doria (1466–1560) kiemelkedő katonai teljesítménye az európai ismertséget is biztosította számukra. Ma több ága létezik a Doria családnak, köztük egyesek a hercegi címet is megszerezték, és szinte az egész itáliai félszigeten fellelhető a koronás sasos címerük, mi viszont most a római-genovai ág egyik palotájával fogunk foglalkozni.

A Doriák házasság útján kerültek Rómába. Volt ugyanis egy Pamphilj nevű család, amely Umbriából származott, majd a 15. század második felében betelepült Rómába. Nem volt nagy súlyuk az olyan római oligarchák mellett, mint az Orsinik vagy a Colonnák, de a tudatos házasodási politikájuknak köszönhetően egyre nagyobb hatalomra tettek szert. A családi székhelyük a mai Piazza Navona mellett állt, ami a hagyományokhoz való ragaszkodásra is visszavezethető, hiszen az első római Pamphilj a szomszédos Pasquino téren vett házat. Amikor Giovanni Battista Pamphiljt X. Ince néven pápává választották, a családi címer már megfelelő patinával rendelkezett, Azzal persze mindenki tisztában volt, hogy a Pamphiljk kasszája többször volt üres, mint tele. X. Ince pápasága (1644–1655) annyiban biztosan hasonlított a kortársaiéra, hogy segítette a családját, viszont a nepotizmus vádját nem egyedül viselte, hiszen a sógornőjéről, Olimpia Maidalchiniról köztudott volt, hogy szereti a hatalmat és a pénzt, illetve hallgat rá a pápa. Donna Olimpiára így hamar ráragadt a papessa, vagyis pápanő gúnynév. Ekkorra tehető a ma brazil nagykövetségként működő családi palota felépítése a Piazza Navonán (lásd lent), illetve a Doria-Pamphilj park kialakítása a Via Aurelia mellett.

Donna Olimpia a korabeli római művészek mecénásaként is feltűnt, amiben a sógora is segített. Ennek köszönhető, hogy olyan római nevezetességeken találjuk a három liliom alatt olajágat tartó galambot, mint például a Gian Lorenzo Bernini-féle Folyók szökőkútja a Piazza Navonán, vagy a lateráni bazilika. Olimpiának csak egy fia született, és ez az elkényeztetett ficsúr, Camillo Pamphilj megcsinálta a család szerencséjét, ugyanis elvette feleségül az Aldobrandini vagyon örökösét, és ezzel anyagilag is a legtehetősebb rómaiak közé került. A római Doria-Pamphilj palota is ennek az Aldobrandini-örökségnek a része. Camillo természetesen volt, amikor kötelező jelleggel költötte a pénzét: a palota Collegio Romano felé eső homlokzatát például VII. Sándor pápa utasítására egy év alatt építtette, ugyanis a pápa méltó környezetet akart kialakítani a jezsuiták római kollégiuma számára. Ettől függetlenül nem kell nagyon sajnálni a családot, ugyanis volt miből költeni, és ez a pápai utasítás is csak egyike volt azon trükköknek, amelyekkel a X. Incét következő pápák vissza akarták csurgatni a közösbe a Donna Olimpia által elcsalt összegeket. A Pamphiljk nem sokáig élvezhették a gazdagságot, ugyanis Camillo fiaival a család férfiágon kihalt. Camillo Anna nevű lánya viszont egy genovai Doriához ment feleségül, és az ő gyermekeiktől származnak a Doria-Pamphiljik.

A Doria-Pamphilj családnak két rezidenciája van: a genovai Villa del Principe és a római Palazzo Doria-Pamhilj. Balázs egy genovai levéltári kutatása után a genovai palotát is megtekintette, viszont nem sok fotót csinált, ugyanis inkább megvette a helyi útikönyvet. 2019. január elején viszont sikerült közösen eljutnunk a római palotába, amiről rengeteg fényképet készítettünk, és a sok-sok élményünkből próbálunk megosztani veletek néhányat.

Ahogy már említettük: a Via Lata-i palota az Aldobrandini örökség részét képezte. Ha valaki megnézi a hatalmas épületet a Google Maps-on, akkor egy meglehetősen nagyszabású tömböt talál, ugyanis ez teljesen egybefüggő módon terül el a Via del Pleibiscito, a Via del Corso és a Piazza del Collegio Romano között. Sokáig a Collegio Romano felől kellett bemenni, majd a 2000-es évek eleje óta a Via del Corso felé eső bejáratot tartják nyitva. Ez annyiból jó nekünk turistáknak, hogy keresztül megyünk az udvaron, és nem csak az ablakból csodálhatjuk a látványt (lásd jobbra).

Csak az első emeleti piano nobile látogatható, és ebből se minden, de aki betéved ide, az garantáltan tömény kulturális élményben részesül, mert a termek kialakítása is pompás, illetve az olyan nagy nevek művei sorakoznak a falakon, mint Caravaggio, G. L. Bernini, Guercino, Filippo Lippi, Brueghel, Tiziano, vagy Velázquez. A látogatás során kétféle jegyet vásárolhatunk: az egyik „csak” a galériára érvényes, egy kisebb összeget ráfizetve viszont a magánlakosztályokba is be lehet jutni. Szerintünk mindkettőt érdemes megtekinteni. Arra viszont készüljünk, hogy a palota magántulajdon, így szinte csak a diákoknak adnak kedvezményt a jegyvásárláskor. Ennek ellenére nem győzzük hangsúlyozni, hogy megéri, mert csodálatos. Emellett az is fontos segítség, hogy a nyitvatartása is kedvező, ugyanis hétfőn is látogatható.

Az első emeleten fogadótermek követik egymást. Az elsőben érdemes átvenni az audioguide-ot (ingyenes), ugyanis a termekben nincsenek információs táblák és a képeknél sincs mindig feltüntetve ki festette és mi a címe. Ahol pedig ott a név, az sokszor félrevezető, hiszen a „másolat valaki után” helyett a kereten csak az eredeti festő nevét tüntették fel. A honlapon találunk ugyan részletes bemutatást, de mi inkább az audioguide-ot választottuk. Az audioguide-ból a család egyik tagjától hallottuk, hogy az első látogatható termet sokáig üresen hagyták, és ezt csak jelentős késéssel rendezték be. A Poussin termet díszítő festmények egy részét eredetileg valóban nem ide, hanem a család vidéki rezidenciáiba szánták.

Ahogy tovább haladunk, úgy válik egyre emberközelibbé a termek mérete. A Szövetek termében a hasított szövettapéta melegsége mellett két szép Algardi mellszobrot és különféle festményeket találunk. Nekünk leginkább Mattia Preti alkotása tetszett.

Érdekes módon a Bálterem nem is olyan nagy. A terem különlegessége a zenészeknek kialakított sarok, ahol két egyenruhát, illetve egy 18. századi hárfát találunk. Ez a terem a 19. század második felében nyerte el mai formáját. A mennyezet sem az eredeti. Ennek korábbi mintáját szemlélteti a zenész-sarokban található kisebb vázlat.

A múzeumi könyvesboltnak helyet adó teremből két irányba lehet haladni. Balra benézhetünk a kápolnába, majd jobbra következik a tulajdonképpeni galéria.

A kápolnát még Domenico Fontana tervei alapján alakították ki 1689–91-ben, de az évszázadok során többször is átalakították. A mostani trompe-l’oeil festés a 19. század közepén készült. A család hatalmát tanúsítja, hogy a katakombákból két szent teljes testét is sikerült megszerezniük.

A tulajdonképpeni galéria három szárnya a palota sorsát meghatározó három család, vagyis az Aldobrandinik, a Pamphiljk és a Doriák nevét viseli, míg a negyedik egyszerűen a Tükörfolyosó névre hallgat. Ha előre haladunk, akkor az Aldobrandini szárnnyal kezdjük a sétát.

 

Itt a kedvencünk a Guido Reni-féle Puttók harca című festmény, de találunk itt Annibale Carracitól, vagy akár Claude Lorraine-től is érdekes alkotásokat. Amikor végig megyünk a folyosón, akkor balra be lehet menni egy kis terembe, ahol X. Ince két ábrázolását találjuk: a Velázquez-féle realista portrét, és a Bernini-féle heroizált mellszobrot. Egyikünk a Bernini-féle, másikunk pedig a Velázquez-féle ábrázolásért volt oda, úgyhogy karácsonyi ajándék gyanánt szívesen elfogadjuk őket.

A kis terem valójában a palota egyik sarkánál található, és a megvilágítását a mennyezeten található ablak is segíti. Itt a szomszédos S. Maria in Via Lata templom tornyát találjuk, amely egyfajta családi templomként is működik, ugyanis a család tagjai átmehetnek közvetlenül a palotából a templom felső szintjén kialakított zárt páholyaikba.

A Galéria Via del Corso felé eső szárnyát nevezik Tükörfolyosónak. A mennyezeten Héraklész próbáit festette meg egy bolognai festő, a falakat pedig természetesen tükrök díszítik. Találunk itt egy Raffaello feliratú festményt is, de ez csak másolat (lásd balra lent).

A Via del Corso-felé eső folyosó folytatásaként még találunk pár termet. Anno itt állították ki Caravaggio Bűnbánó Magdolna című festményét, de ma már egy kivételével az összes Caravaggio az Aldobrandini teremben található. A Tükörfolyosó folytatásaként végig bóklásztuk a meglehetősen sötét termeket, majd visszatértünk a tükörfolyosóra. Ezt a Pamphilj folyosó követte, ahol nem tudtuk eldönteni, hogy Algardi mellszobrát, Battista di Giovanni Bellini Madonnáját, vagy Guido Reni Madonnáját másoltassuk le. Mondjuk a Dürer követője által festett Sz. Eustachius látomása is tetszett.

Ez még csak a kezdet volt, mert a folyosó végén balra kanyarodtunk, és az Aldobrandini teremben Balázst alig lehetett elrángatni a kedvenc Caravaggióitól. A késő középkori festők termében is láttunk pár érdekes alkotást, de itt annyira sötét volt, hogy egyáltalán nem tudtunk fényképezni.

A galéria utolsó folyosójának, vagyis a Doria szárnynak a mennyezeti díszítése a legkésőbbi, ugyanis ezt már a 19. században alakították ki. A Donna Olimpiát ábrázoló Algardi-féle mellszobor mellett itt sok-sok érdekességet találunk, de leginkább a Brueghel festményeknek örültünk, ugyanis lemaradtunk a bécsi nagy Brueghel kiállításról, így ezek a festmények kicsit kompenzálták a hiányérzetünket.

Erről a folyosóról lehet bejutni a magánlakosztályokba is. Ezek mennyezet freskói jórészt a 18. század végi római festőiskolák termékei. A berendezés kevésbé egységes, ugyanis ez magán viseli a az egymást követő hercegek ízlését.

A Vénusz öltözője nevű helység az első, ahova belépünk (ennek lásd fent a mennyezetét), majd ezt követi a hálószoba. A bölcső egy Doria-Pamphilj hercegé, akinek a „kalapos” király, II. József császár volt a keresztapja. Mellesleg a gyerek anyját Savoia Leopoldinának hívták, vagyis a Szárd-Piemonti uralkodóházzal is rokonságban álltak a Doria-Pamphiljk, ráadásul Leopoldina húga Marie Antoinette francia királyné legjobb barátnője volt. Azért nem semmi egy kapcsolati háló!

A hálószobát találóan Vörös Szalonnak hívják. Az ezt követő termeknek is a falakat borító drapéria színe alapján emlegeti, tehát van itt Sárga (lásd lent), Zöld és Kék szalon.

  

A Kék Szalonban találjuk V. Filippo Andrea Doria Pamphilj és felesége, az angol Mary Talbot arcképeit. Az ő házasságuk alapozta meg a család angol kapcsolatait: a mostani örökösök is angol állampolgárok. A lakosztályok utolsó terme a pápai trónterem. Itt érdekes a trónszék, amely a fal felé néz, ugyanis ezt csak a pápai látogatások alkalmával fordították a helyes irányba. Innen már a Poussin terembe lyukadunk ki, ahol visszaadhatjuk az audioguide-okat. 

Nekünk nagyon tetszett a palota, mindenkinek ajánljuk, hogy menjen el, és nézze meg. Már csak azért is, mert a Colonna és a Pallavicini-Rospigliosi palota mellett ez Róma leggazdagabb ma is látogatható nemesi gyűjteménye, viszont az utóbbiakkal ellentétben a Doria-Pamphilj család kincseit nem csak havi 3-4 alkalommal tekinthetjük meg. Reméljük beszámolónkkal és képeinkkel sikerült kedvet csinálnunk a látogatáshoz.

Addig is itt láthattok további fényképeket a termekről.

Itt a puttókról, és a többi díszítőelemről.

Itt pedig a válogatásunkat láthatjátok a különféle alkotásokról.

Ráadásként pedig íme pár fotó a látogatható udvarról.

Legvégül: a metszetet innen töltöttük le.

A Miramare kastély, ahonnan valóban érdemes csodálni a tengert

Ferenc József osztrák császár és magyar király öccsének, Miksa főhercegnek a tenger volt a szenvedélye. Amellett, hogy elévülhetetlen érdemeket szerzett a trieszti kikötő, és a Habsburg birodalom flottájának fejlesztésében, egy olyan kéjlak építése is fűződik a nevéhez, amely máig Trieszt egyik legismertebb nevezetességének számít.

A kastély az úgynevezett Grignanói-öböl melletti sziklára épült, ahonnan valóban pazar kilátás nyílik mind Trieszt városára, mind a tengerre. Miksa 1855-ben találta ki, hogy ide egy kastélyt fog építtetni. A munkálatok 1856-ban kezdődtek, és a gyorsan haladó építkezés 1859-ben már lehetővé tette, hogy Miksa és felesége először a jelenleg nem látogatható kiskastélyba, majd 1860 karácsonyakor a főépületbe költözzön. Miksa időközben (1857–59) a Lombard-Venetói királyság kormányzója volt, és habár Milánóban székelt, gyakran utazott Triesztbe, hogy meglátogassa az építkezést, illetve a felsége, Charlotte is hamar megbarátkozott a kastélyépítés gondolatával, így a gyakori ellenőrzéshez támogató magatartás párosult. A házaspár sohase látta a kastélyt teljes pompájában, ugyanis 1864-ben elindultak Mexikóba, ahol Miksát francia támogatással császárrá kiáltották ki. A lenti képen lásd, amint Miksa fogadja az őt trónra meghívó mexikói delegációt, illetve amint elindul Miramaréból.

Az újdonsült uralkodó csak Amerikában döbbent rá, hogy mennyire csekély a támogatottsága, és amikor az USA felszólítására kivonták a francia csapatokat Mexikóból, Charlotte is elhagyta az országot. Hivatalosan azért, hogy segítséget kérjen, amire viszont már nem volt szükség, ugyanis Miksát 1867. június 19-én kivégezték. Charlotte megőrült, és eleinte a kiskastélyban, majd 1927-es haláláig Belgiumban ápolták.

A kastély természetesen ekkor sem maradt kihasználatlanul, ugyanis az első világháború után az olasz királyi család kezébe került, és itt alakították ki a Savoia dinasztia aostai ágából származó Amadeo herceg hivatali rezidenciáját, ugyanis Amadeo 1930–1937 között a környéken teljesített katonai szolgálatot. Először, mint a trieszti 23. tüzérezred, majd a 21. (goriziai), és végül a 4. (goriziai) repülőezred parancsnoka. Ekkor az első emeleten 11 szobát kissé átalakítottak, amelyek most már ugyanúgy műemléknek számítanak, ugyanis a 30-as évek hangulatát képviselik. Nekünk nem tetszettek annyira, de csak azért, mert nem ez a kedvenc belsőépítészeti stílusunk.

 

Amadeo 1937-ben innen indult Etiópiába, ahol alkirályként igazgatta a gyarmatot, és a második világháború legelején ő is angol fogságba esett a parancsnoksága alatt szolgáló olasz gyarmati katonákkal együtt. 1942. március 3-án Kenyában halt meg (elkapta a maláriát, illetve tüdőgyulladásban szenvedett), vagyis Miramare egyik tulajdonosa se volt túlságosan szerencsés, amikor elindul a tengerentúli „álomkirályság” felé.

A kastély komolyabb károk nélkül úszta meg a második világháborút, de ezt követően egymást váltogatták benne a szövetséges katonai parancsnokságok, amelyek nem mindig voltak tekintettel a kastély műemlék jellegére. Csak 1954-ben vonultak ki, és a régi fotókon, illetve terveken alapuló helyreállítást követően megnyílt az a kastély és park együttes, amit ma is látogathatunk. Ennek nem a mostani időszak a fénypontja. A park meglehetősen elhanyagolt, egyedül a kastély állapota megfelelő. Mondjuk itt se a legmodernebb a világítástechnika, és a múzeumi állagmegőrzés is lehetne hatékonyabb. Persze nem csak állagmegóvásról és részleges hanyatlásról beszélhetünk, mert a parkolótól a kastély felé haladva a jobb kezünknél találjuk a korábbi istálló épületét, amelybe egy érdekes kiállítást láthattunk Miksáról. Ez a kiállítótér pedig relatíve új dolog. Nekünk mindenesetre nagyon tetszett és bármikor visszamennénk, hogy újra megcsodáljuk.

Mi novemberben jártunk a kastélyban, egy kora délutáni időpontban, amikor alig volt valaki. Hétvégén azért nagyobb a látogatottság, de a jó idő beköszöntével özönlik el igazából a helyet a turisták. A látogató beállhat a fizetős parkolóba is, de ez hamar megtelik, úgyhogy számoljunk azzal, hogy picit kijjebb – igaz ingyen parkolhatunk. Mi is ez utóbbi opciót választottuk.

A park bejárata egy erőd kapujára emlékeztet, rajta ma is ott díszeleg a savoiai címer (hála Amadeónak).

A parkban a turisták mellett voltak sétáló és sportoló helyiek is. A kastély bejáratával szemben található nagy szökőkút természetesen működik (lásd kicsit feljebb), de a többi kisebb kút már csak hellyel-közzel. Nem csak a fő csapásokon érdemes sétálni, ugyanis a lugasok meglehetősen hangulatosak. Sok szobrot is találunk a kertben. Jelentős részük még a Miksa-féle terv részeként került a helyére, de van közöttük későbbi is, mint például az Amadeo tiszteletére emelt műemlék (lásd balra fent), amin jól látszik, hogy a herceg milyen magas volt (a 190 cm-ével különösen kitűnt, amikor a csupán 153 cm magas uralkodó társaságában mutatkozott). Ez persze csak a magunkfajta „ínyenceknek” különleges, de a Belvedere teraszhoz mindenképpen érdemes elsétálni, ugyanis innen lehet talán a legjobb képet csinálni a kastélyról (innen készült a legfelső kép). A szemfülesek a növényeket tanulmányozva is rábukkanhatnak érdekességekre, ugyanis a park élővilágát Miksa tengeren túli gyűjteménye alapozta meg.

A nagy kastélynak két szintjét látogathatjuk. Az előtér és a lépcsőház monumentális, viszont érdekesség, hogy a reprezentatív fogadótermeket, mint például a tróntermet nem a földszinten, hanem az első emeleten találjuk. Az is eltér a megszokott szoba-elrendezéstől, hogy az egyik legelső terem Miksa hálószobája, amely a „Novara” hajón használt kabinját idézi. Természetesen „Novarából” több is volt, tehát a „vájt fülűek” nehogy a Horthy Miklós miatt ismert első világháborús gyorscirkálóra asszociáljanak, hanem a Novara fregattra, amely végül Miksa holttestét is hazaszállította Mexikóból. A bútorok és a szobák díszítésénél alkalmazott stílus amúgy a 17. századi angol–holland mintákat követi, amelyeket a korabeli művészek műveiről lesett el az építtető.

Persze Miksa birodalma nem csak a hálókajütből áll, hiszen volt könyvtára, dolgozószobája, illetve többféle fogadóhelyisége is, de ezeket inkább nem részletezzük.

 

 

A látogató kérhet audioguide-ot, de minden szobában olasz-angol-német nyelvű kiírás segít a látottak azonosításában, vagyis fölösleges egy pontos „leltárt” készítenünk. Sajnos magyar nyelvű audioguide nincs, de a könyvesboltjukban árulnak magyar nyelvű könyvet, amely segít az eligazodásban.

Hamar eljutunk a Charlotte által használt lakosztályokba. Amúgy a szokásos családi portrék mellett (rengeteg Ferenc József és Sissi kép van a kastélyban, ami valószínűleg azt kompenzálta, hogy Miksa és a bátyja, illetve a két sógornő is valójában ki nem állhatták egymást) Charlotte-ot is láthatjuk brianzai népviseletben (Brianza a Milánó környéki terület neve, már önálló megyét alkot, Monza a központja, a képet lásd balra lent).

Természetesen egymást követik a hagyományos elnevezésű szobák, mint például az ebédlő, vagy a rajz szalon, de hamar eljutunk a közös hálószobához is. Az ágyat a hagyomány szerint Milánó városa adományozta az ifjú párnak házasságuk alkalmából. Az ágy felett Raffaello sixtuszi Madonnájának a másolatát láthatjuk.

Miksa mexikói kötődésére utalnak a kápolna piros függönyei (lásd lent), amelyeken már a mexikói sas szerepel, viszont Miksa a saját származásáról sem felejtkezett meg, hiszen a családi címert is többfelé megtaláljuk, és ebből természetesen következik, hogy néhol a magyar címerre is rálelhetünk (lásd Charlotte portréja mellett).

A már fent említett ágy nem az egyedüli a kastélyban. Miután felmentünk a német gótikából ihletet merítő lépcsőn (lásd balra lent), az Amadeo-féle modern szobákat követően jutunk el az úgynevezett uralkodók szobájába, ahol az aktuálisan trónon ülő személyek portréja között egy igazi unikumot láthatunk: III. Napóleon francia császár Miksának ajándékozta XV. Lajos francia király utolsó hivatalos szeretőjének, Du Barry hercegnőnek az ágyát. Ebből viszont Miksa már semmit se látott, ugyanis az első emeletet Miksa mexikói tartózkodása alatt, illetve halála után fejezték be. Az ágy viszont még olyan értelemben időben érkezett, hogy a szöveteket a kápolnából már jól ismert mexikói sas motívumokkal húzták át (lásd jobbra lent). Amúgy a szobában található kis asztalon írta alá Miksa, hogy elfogadja a meghívását a császári trónra.

Természetesen itt is egymást követik a szebbnél szebb helységek, amelyeket már a neoreneszánsz és neobarokk motívumok jellemeznek.

Ilyen például az audienciák terme (lásd fent), vagy a társalgó (lásd lent), amelyet Daedalus és Icarus termének is neveznek, az itt található szoborcsoport miatt. Amúgy elég sok helyen találunk keleti tárgyakat, főleg vázákat. Ez mind a soha ki nem haló kínai őrületnek az eredménye.

Ezt követően érünk el a trónterembe, ahol újra a neogótika vált uralkodóvá.

 

Itt a falon Habsburg uralkodók portréi között egy érdekes családfát találunk. Ez azt hirdeti, hogy a Habsburg és a Lotharingiai családnak közös az őse, vagyis amikor a történelem órákról jól ismert Mária Terézia feleségül ment Lotharingiai Ferenc Istvánhoz, akkor a leszármazottaik valójában csak ugyanazon család két különböző ágának egyesítését teljesítették be. Ezt természetesen nem sikerült bebizonyítani, de a családfa egy egyedi példa annak bemutatására, hogy a Habsburg család nem halt ki férfiágon Mária Terézia apjával.

Ezt a sok gyönyörűséget végül a csodálatos naplemente koronázta meg, mi pedig természetesen egymással versengve próbáltuk visszaadni ennek hangulatát.

Nekünk nagyon tetszett a hely. A park miatt érdemes akkor menni, amikor tényleg minden zöld, de a hely mindig nyújt valami különlegeset, így valóban könnyű a szívünk zárni ezt a mesekastélyt.

Itt találtok további képeket a kastély belsejéről.

Itt pedig a külsejéről.

Itt vannak a park kútjairól készült fotók.

Itt pedig a szobrokról.

Itt pedig a többi két a parkról és a környékről.