Francia palota olasz földön: a Palazzo Farnese

A római Palazzo Farnese hiába ízig-vérig itáliai épület, mégis a francia paloták közé tartozik, ugyanis a francia nagykövetség épülete, vagyis jogilag francia területen fekszik. Az átlag magyar kétféleképpen szokott találkozni vele: látta a Tosca című operát (itt játszódik a Puccini-féle opera második felvonása, persze az is igaz, hogy Puccini csak az eredeti Sardou-féle darab helyválasztását követte), vagy olvasott róla/hallott róla/megfordult a környékén. Bejutni nehéz, de nem lehetetlen. Rómában előző hétvégén volt a Kulturális Örökség Napjai című rendezvény, és szeptember 23-án a palotát is kinyitották, így be is mentünk. Fogadjátok tehát szeretettel élménybeszámolónkat erről a csodálatos reneszánsz épületről.
A Farnesék egy jelentéktelen laziói nemesi családnak számítottak, amíg a szép Giulia Farneséből nem lett a későbbi VI. Sándor pápa szeretője. Ez Giulia öccsének, Alessandro Farnesének is jót tett, aki történetesen bíboros volt, és emellett a tehetségesebbik fajta. Alessandro karrierje olyannyira meglódult, hogy 1534-ben III. Pál néven pápává választották. A család nevét viselő palota építése korábban, még 1513-ban elkezdődött, de csak 1589-ben ért véget. Ekkor a Farnese pápa már régen meghalt, de sikerült kikanyarítania a fiának, illetve ennek leszármazottainak egy vadonatúj államot: a Párma-Piacenzai hercegséget. A Farnesék tehát a karrierépítő pápa halála után nem vesztek el a süllyesztőben, sőt, tovább emelkedtek, hiszen a dédunoka Alessandro Farnese II. Fülöp spanyol király mostoha unokaöccse volt, aki a korszak egyik legkiválóbb hadvezéreként tovább növelte a család dicsőségét.

A család férfiágon kihalt, Elisabetta Farnese volt az utolsó leszármazott, aki az első spanyol Bourbon uralkodó felesége lett. Egy olyan ambiciózus asszony került a meglehetősen könnyen irányítható V. Fülöp oldalára, aki a saját gyerekeinek is trónt akart (Fülöp első házasságából már született fiú, igaz végül gyerektelenül halt meg, így mindent Elisabetta fia örökölt). Ha a trón a régi Farnese birtokot jelentette, akkor legyen. Ha helyette szóba került Nápoly és Szicília királysága, akkor még jobb. Egy ilyen céltudatos személyiség természetesen nem hanyagolhatta el a pápai állammal való kapcsolattartást, így a római Palazzo Farnese, mint reprezentációs helyszín, továbbra is fontos szerepet töltött be. A fiatal Don Carlos pedig végigköltöztette a Farnese műkincsgyűjteményt az itáliai félszigeten, hogy végül Nápolyban állapodjon meg. Amikor III. Károly néven spanyol király lett belőle, akkor már nem bolygatta a műtárgyakat: ezek azóta is Nápolyban várják a látogatókat. Habár Elisabetta Farnese halálakor két fia is kapott itáliai trónt (Károly Nápoly-Szicíliát, Fülöp a korábbi Farnese hercegségeket), a római palota Károlyé lett, és ez így maradt egészen 1874-ig, amikor a száműzetésben élő utolsó és gyermektelen nápolyi uralkodó bérbe adta a római francia nagykövetnek az ingatlant. A Palazzo Farnese 1874-től a római francia nagykövetség épülete, igaz 1936-ban az olasz állam tulajdonába került. Az euró bevezetéséig egy olyan bérleti rendszer működött, miszerint az olaszok évi 1 frankért bérelték a párizsi nagykövetségük épületét, a franciák pedig évi 1 lírát fizettek a Palazzo Farneséért. Az euró bevezetés óta a bérleti díj évi 1-1 euróra módosult.

Az épület kialakításáért több művész is felelt, de az építészeti jelleget Antonio da Sangallo, il Giovane, majd 1546-tól Michelangelo Buonarroti határozta meg. A tégla homlokzatot pont a pápa halálának évében, 1549-ben fejezték be. Ezt a 2000-es Jubileum alkalmával restaurálták és ekkor próbáltak rekonstruálni a Michelangelo-féle eredeti változatot.

A vendég egy 14 méter hosszú kocsibejárón jut el az udvarra (lásd balra fent), majd rögtön balra fordul, hogy a díszlépcsőn jusson fel a díszesebbnél díszesebb lakosztályokba. A lépcső olyan értelemben modern megoldás, hogy szakít a korábbi csigalépcsőkkel, és lehetővé teszi a hosszú, méltóságteljes vonulást. A teljesen sötét lépcső viszont nem túl elegáns, úgyhogy rögtön az első fordulónál egy világító udvart alakított ki Sangallo. Ezt mára lezárták egy üvegfallal és itt ókori szobortöredéket állítottak ki (az egyiket lásd jobbra fent).

A látogató számára a ritka nyitvatartási időkben két szintet nyitnak meg: a piano nobilét (ez volt a „fogadó” szint), illetve a második emeletet (itt éltek a palota lakói). A látogatás sorrendje felülről lefelé halad, tehát először fel kell mászni a második emeletre, és utána haladni lefelé.

A második emeleten működik az École français de Rome (vagyis ennek egy része), ami lényegében a római francia kultúrintézetet takarja. Az 1970-es évektől a Piazza Navona közelében egy új helyszínt találtak az intézetnek, de a könyvtár maradt a palotában. Ez a maga 230 ezer kötetével a legnagyobb külföldi francia könyvtár! A gyűjtemény stílusosan a korábbi Farnese-könyvtár helyét foglalja el, ugyanis ezt 1649-ben Pármába, majd 1734-ben Nápolyba vitték.

A könyvtár után vissza kell menni az első emeletre, ahol az előtérből rögtön Héraklész termébe jutunk. Az úgynevezett Farnese Héraklész a családi gyűjtemény további darabjaival a Nápolyi Régészeti Múzeumban található. Természetesen ettől függetlenül nem lehetett kihagyni, hogy a névadó szobor másolatát ne állítsák ki (az eredeti valójában a díszudvar ívei alatt állt). A terem Michelangelo tervei szerint lett két emelet magas, a falakat eredetileg a Carracci testvéreknek kellett volna kifesteni, de végül nem lett semmi a tervekből.

A falon található gobelinek trükkösek: a Raffaello-féle freskók újraértelmezéséről van szó, ugyanis I. Leó pápa helyére a Farnese III. Pált rakták be.

A márvány kandallót Vignola készítette a 17. században. A mester a Farnesék házi építészeként dolgozott. Ő jegyezte például a caprarolai palotát, de a Farnese-védnökség alatt épült római Il Gesù templomot is.

A Héraklész termet követi a főhomlokzat központi szobája: a Farnese dicsőség terme. Ez ma a francia nagykövet irodája. A mennyezetet még Sangallo tervezte, ez a legöregebb darab a palotában. A falakon a freskókat Salviati festette, majd ennek halála után a Zuccari fivérek fejezték be a munkát. Ezek III. Pál dicső tettei mellett a Farnese ős hősi vállalkozásait ábrázolják.

A palota jobb oldali szárnyában kisebb-nagyobb termek következnek. Ilyen például a birtokok terme (lásd fent). Amikor 1860-ban az olasz egység elérte a nápolyi királyságot, és a Bourbon-uralkodónak mennie kellett, a királyi pár ebbe a palotába menekült. Ekkor festették ezt a termet amolyan nosztalgiaként, ugyanis falain a Farnese-birtokokat örökítették meg.

A bíboros fogadószobájában régebbi a díszítés. Ezt 1595 és 1597 között készítette Annibale Carracci. A művész ezzel vizsgázott, mielőtt megbízták volna a hátsó nagy galéria kifestésével. A freskó eredeti olajfestmény változata a változatosság kedvéért Nápolyban látható.

A látogató ezt követően kisebb szobákon halad keresztül. Ilyen az aláírások terme, a fehér, a sárga, és a vörös szalon. Végül megérkezünk a palota egyik fénypontjához: a Carraccik galériájához.

Ezt 1597 és 1608 között festette ki a bolognai származású Annibale és Agostino Carracci. A teret trompe-l’oeil technikával bővítették, és a reneszánsz Róma ismert motívumait sűrítették egybe. A Tevere túlpartján található Farnesina palotából például Galatea-ciklus motívumát emelték át, ami tisztelgés Raffaello előtt. Emellett a Michelangelo-féle Sixtus-kápolna meztelen figurái is megtalálhatók itt.

A díszítés egy esküvő apropójából készült, így stílszerűen a mennyezeten az istenek szerelmeit mutatják be.

A szűzies menyasszonyt is be kell mutatni: erre való a szűz az egyszarvúval freskórészlet a keleti hosszanti falon. Erről azt is tudjuk, hogy Domenichino, egy Carracci tanítvány készítette.

Apropó, Farnesina. A Farnesék nem aprózták el a dolgot. Miután birtokba vették a Palazzo Farnesét, és megszerezték a túlparton a Palazzo Farnesinát is, felmerült az az ötlet, hogy egy híddal kellene összekötni őket. A tervből végül csak a Via Giulia íve valósult meg, de ez is elegendőnek bizonyult, hogy meghatározza az utca déli szakaszát.

Végül innen, a palota hátsó oldaláról egy másik dolgot is megfigyelhetünk, ami nekünk magyaroknak különösen fontos. Ahogy a Római Magyar Akadémia otthonaként működő Falconieri palota Borromini-loggiájáról jól látható a Palazzo Farnese, úgy innen is nagyon jól mutat a kedvenc loggiánk.

Reméljük beszámolónk kedvet ébresztett, hogy a következő alkalommal ti is bemenjetek ebbe a csodálatos épületbe. Most a sor se volt hosszú, reméljük a jövőben is hasonlóan egyszerű lesz a bejutás.

Itt láthattok további képeket a Palazzo Farneséről.

Leonardo da Vinci nyugvóhelye: Amboise

Következő úti célunk a Loire völgyének szívében egy bájos és történelmileg is jelentős város volt. A világörökség listáján szereplő Amboise a Centre-Val de Loire régióban, közvetlen a Loire folyó déli partján fekszik. Sőt, ezt uralja a domb tetejéről a királyi kastély gótikus és reneszánsz szépsége.

Amboise-t már a neolitikus korban is lakták. A mostani kastély helyén egy sziklára épült erőd állt, amelyet a 4. században vettek körül árokkal. A középkorban az Anjou hercegek és a Blois-i grófok vetélkedtek a várért, ami csak később, a 15. században került királyi kézbe: ekkor kezdték átalakítani kastéllyá. A reneszánsz korszakban a francia királyság már Itália felé kacsingatott, így olasz építészeket – Domenico da Cortonát és Fra Giocondót – kértek fel a vár átalakításához, amely a Valois királyok és családtagjaik kedvelt menedékhelyévé válik. Sok időt töltött itt VIII. Károly, I. Ferenc, illetve testvére, ahogy II. Henrik és családja is, de ne siessünk ennyire.

A várdombra több út vezet, de a turistaforgalom ellenőrzése végett most csak kettőt használnak: az egyik a bejárat, a másik pedig a kijárat. A várfalakon belül a kastélyt tágas park veszi körül, illetve a gyönyörű kertek mellett a kápolna is különálló épület. Ezt néztük meg először. A vadászok védőszentjének szentelt kápolna 1493-ban „lángoló” gótikus stílusban épült. A torony szarvas agancsai Szent Hubertusra utalnak. A kapu feletti domborműveken Szent Hubertus megtérését és Szent Kristófot láthatjuk, karjában a gyermek Jézussal, felettük VIII. Károly és Bretagne-i Anna imádkozik. Ez érthető, hiszen ők a donátorok.

A kápolna belsejében egyik ámulatból a másikba estünk.

Nagyon tetszettek a mészkőből faragott mennyezetpárkány egymásba fonódott növény- és állatfigurái és a csipkeszerű díszítések. Chenonceau-hoz hasonlóan az üvegablakokat itt is Max Ingrand készítette: ezek IX. Lajos király életéből vett jeleneteket ábrázolnak.

A Szent Hubertus kápolnát viszont elsősorban nem a díszítéséért, hanem azért emlegetik, mivel itt található Leonardo da Vinci síremléke. A humanista művész 1516-ban I. Ferenc király hívására érkezett Franciaországba, majd a városban ragadt 1519-ben bekövetkezett haláláig. Leonardo da Vinci a közeli Clos Lucé-ban dolgozott és egy alagúton át jutott el kastélyba. Sokáig úgy vélték, hogy a művész földi maradványai eltűntek, de 1863-ban egy csontvázat és egy koponyát találtak a Szent Florentin templom területén zajló ásatás során és több bizonyíték is azt támasztják alá, hogy a fellelt maradványoknak lehet köze a művészhez, így akár el is fogadhatjuk, hogy a kápolnában a sír tényleg Leonardo da Vinci testét rejti.

Az eredeti temetkezési hely a kápolnával szemben található. Könnyen megtaláljuk, ugyanis a művész mellszobra jelzi.

A kápolna után még a várfal mentén sétáltunk, majd a lakosztályok felé vettük az irányt. A francia forradalomig egyáltalán nem volt ilyen kicsi a vár. Akkor ugyanis a az új tulajdonosa – számunkra érthetetlen okokból – elkezdte szisztematikusan rombolni az épületet, és amire végzett, csak a felénél is kevesebb maradt meg, mint a fele.

A kastély tornyainak – Heurtault torony, lovagtorony – építése XII. Lajos ideje alatt befejeződött. Az erődjellegű részek úgy veszik körbe a belső szobákat, hogy a katonák mozgása ne zavarja az udvari életet. Természetesen ez egy pont után a hadászati felhasználhatóság rovására ment, de XII. Lajos halála után már nem igazán kellett komoly ostromra számítani. I. Ferenc még megemeltette ugyan a folyó menti falakat, de a részben gótikus, részben reneszánsz ablakok már a kastély-szerű használatra utaltak. Mondjuk azok az ablakok láttak érdekes dolgot. VIII. Károly például ebben a kastélyban halt meg, miután lefejelte az egyik ajtófélfát. Kis termetű volt, de az adott ajtó neki is kicsinek bizonyult, és a figyelmetlensége az életébe került. A francia protestánsok, a hugenották üldöztetésének elkezdéséhez pedig az is hozzájárult, hogy 1534. október 17-én az amboise-i királyi kastély falára ragasztottak vallási plakátokat, közülük az egyiket a királyi hálószoba ajtajára. 1560 márciusában pedig a hugenották itt próbálták pedig elrabolni a kiskorú uralkodót. Az összeesküvést időben felfedezték, a lázadók egy részét az amboise-i kastély mellvédjére akasztották fel. A királyi család ezt követően már sokkal ritkábban jött Amboise-ba.

A termek közül először az Őrség termét néztük meg, ahol a skót, svájci, illetve francia egységekből álló királyi őrség várakozott. A csúcsíves boltozat alatt 16. századi katonai szerszámokat, felszereléseket láthattunk, de találunk itt domború térképeket is. Egy nyitott galériára is kimehetünk innen: ahonnan a Loire-on érkező hajókat figyelték.

Ezt követte a Tamburindobosok terme, ami onnan kapta a nevét, hogy a bálok alatt itt zenészek szórakoztatták a királyi családot és vendégeiket. Nagyon szép a liliommal díszített terrakotta padló. Az egyik magas támlájú szék Georges d'Amboise bíborosé volt: ő hozta tető alá VIII. Károly és Bretagne-i Anna házasságát. A falat, más kastélyokhoz hasonlóan itt is faliszőnyegek díszítik. A 15. századi flamand szőttesen Dáriusz családja tiszteletét fejezi ki Nagy Sándornak.

Szerintünk a Tanácsterem a kastély legszebb helysége (lásd jobbra fent). Nagyon tetszettek a tartó oszlopokon látható különböző faragott motívumok, liliomok, állatfigurák (lásd lent). A terem díszítésében domináló liliom és hermelin a Francia Királyság és a Bretagne-i Hercegség jelképe. A mennyezeten az összekapcsolt C[harles] és A[nne] betűk is a királyi párra utalnak. A terem két végén egy gótikus és egy reneszánsz kandalló is látható. Itt is feltűnik a szalamandra, mint címerállat, amely már I. Ferenc jelképe. Persze nem ezek az egyedüli királyi utalások: a lépten-nyomon felbukkanó Porc-Épic (sül) XII. Lajos király szimbóluma.

A gótika és a reneszánsz stílus keveredése a többi teremben is kellemes hatást eredményezett. A pohárnok terem berendezési tárgyai arra utalnak, hogy királyi család itt étkezett. A falon a bankettet ábrázoló aubussoni szőttes is tetszett. A bútorokon újdonságnak számított a tromp-l'oeil technika, ugyanis ez egyben a perspektíva tudatos használatát is jelentette.

A pohárnok szoba mellett található II. Henrik szobája, amit egy gyönyörű, gazdagon díszített ágy ural. A falakat 16. századi falikárpitok díszítik. A kőfaragók kisebb nagyobb tréfákat is elkövettek, ugyanis itt, az ablak melletti falon, egy érdekes kidomborodó motívumra is felfigyeltünk: az élethű pénztarisznya az itt megforduló zarándokokra utal (lásd balra lent). A függönyök se piskóták, ugyanis Brüsszelből és Tournai-ból származnak. A szobában egy Leonardo da Vinci halálát ábrázoló Francois-Guillaume Ménageot festmény is található.

A reneszánsz lakosztályok előszobájában (a ferences kötélöv előszoba) várakoztak a király látogatói, mielőtt beléphettek volna. Itt legjobban a kandalló díszítése tetszett, amely a nevéhez méltóan a ferences szerzetesek kötélfonatát utánozza (lásd jobbra fent). A kandalló felett IV. Henrik francia király portréját láthatjuk.

Pont IV. Henrik volt, aki alatt a királyi udvar véglegesen Párizs környékére költözött, így a Loire-menti kastélyok fénykora véget ért. Amboise a 17. században Gaston d'Orléans, XIII. Lajos öccse 
tulajdonába került, de halála után visszaszállt a koronára, és a király börtönné alakította át. Itt raboskodott Nicolas Fouquet kegyvesztett miniszter is, akit a nagyravágyása miatt ítéltek el (a király a vagyonát elkobozta, ami többek között a versailles-i kastély építését is elősegítette). A 19. század első felében pedig – az algériai ellenállásban betöltött vezető szerepe miatt – Abd al-Qadir emírt is ide börtönözték be.

Az emeleten az Orléans család mindennapjait ismerhetjük meg. A későbbi Lajos Fülöp még csak királyi hercegként szerezte meg a birtokot, amit inkább magánrezidenciaként használt. Valóban, az ekkor kialakított lakosztályok sokkal emberközelibbek, ami persze nem zárja ki a főleg empire stílusú pompát.

A dolgozószoba falait 18. századi portrék ékesítik. Megtaláljuk itt Lajos Fülöp szüleit és nagyapját is.

Sokkal tágasabb a zeneszoba, ahol egy gyönyörű, brazil paliszanderfa berakású versenyzongorát láthattunk. A szobában a mahagóni fából készült berendezési tárgyak dominálnak. Az asztalokon kártyapaklik voltak, hiszen akkor is népszerű volt ez a fajta szerencsejáték. Az egyik szekrényen egy hajó makettet is felfedeztünk: az eredeti „Belle Paule” szállította haza Napóleon havait Szent Ilona szigetéről. A falakon hercegnők portréi sorakoznak.

A lakosztályok után a bástyák, tornyok felé indultunk. A Ferences barátok torony tetején pazar panoráma fogadott minket, ugyanis lelátunk innen a folyóra és a lankás teraszos kertekre. A 19. században a torony felső részét felújították. Innen jól lehetett fotózni a kastély külső falának díszeit és kedvenc vízköpőinket.

 

Ezt követően elindultunk a kertekbe. A hársfákkal szegélyezett Nápolyi teraszon kellemes a séta, mintha valami olasz kertbe csöppentünk volna. A kertet Dom Pacello da Mercogliano tervezte, aki a középkori kertek hagyományát felrúgva olasz növényfajtákat telepített a kertbe.

A tájkertek a kastély déli oldalán helyezkednek el, itt tölgyfákat, bukszusokat, ciprusféléket, szőlő lugasokat termesztenek. A kert egyik teraszán egy érdekes, magas kottaállványt vettünk észre, amelyen szimbolikusan a „madarak énekét” komponálták meg. A kert egyik legszebb fája a libanoni cédrus, amely felett egy másik teraszon a Keleti Kertre bukkantunk. Az itteni síremlékek geometrikus rendjét Rachid Koraichi tervezte. Ezek az Abd al-Qadir emír kíséretének itt elhunyt tagjainak állítanak emléket.

A kertet amúgy a rozmaring, a jázmin és a babér illata lengi be.

A kastélyt az Aumale folyosón keresztül a lovas feljárón hagytuk el, ahol a körkörös széles szakaszon a kocsik, és a lovak is könnyedén fel tudtak menni a kastély teraszaira.

Nyáron egyébként egy lélegzetelállító hang- és fényelőadás kelti életre a kastély múltját. A homlokzatra vetített effektusok mellett előadóművészek és lovas kaszkadőrök bemutatóját nézheti meg a nagyközönség.

Maradhattunk volna, de már a nap végéhez közeledtük, és mielőtt elhagytuk volna a várost még sétáltunk egyet. A modern házak között nagy örömünkre egy-két középkori jellegű is felbukkant, nem beszélve a romantikus kis barlanglakásokról.

 

A királyi kastélytól 500 méterre pedig a tufából és téglából épített reneszánsz kastélyt, a Clos Lucé-t is megnéztük, igaz már csak kívülről. A kastély parkjában és a kiállított termekben a modern technológia és a virtuális hatások segítségével szórakoztató és interaktív játék kelti életre Leonardo da Vinci tehetségét.

Itt találtok további képeket a városról.

Itt a Clos-Lucé-i udvarházról.

Itt a kápolnáról.

Itt pedig a királyi kastélyról.

Chaumont-sur-Loire

Nászutunk második megállója már a Loire partján található, Chaumont-sur-Loire ugyanis eredetileg egy jellegzetes folyami ellenőrzőpontból nőtte ki magát. A Loire elég hosszú, hajózható, gazdaságilag nem elhanyagolható területeket köt össze, így mindig is jövedelmező üzletnek számított rajta a vámszedés. Chaumont várát 1000 körül építette I. Ottó blois-i gróf határvédelmi célból, illetve a folyó forgalmának ellenőrzése végett. 1054-ben házasság útján a d’Amboise család birtokába került, majd az övék maradt majdnem öt évszázadon át. A család és a király kapcsolata nem mindig volt ideális: 1456-ban például XI. Lajos földig romboltatta az erődítményt. Jó ötven év múlva viszont Georges d’Amboise bíboros XII. Lajos közeli tanácsadójának számított. Az egyházfi nevéhez köthetőek a mostani reneszánsz várkastély kiépítéséhez vezető első munkálatok is. A királyi kegy később is rávetült a családra, ugyanis az unokaöcs, II. Charles d’Amboise például Lombardia katonai kormányzója lett, és mellesleg Leonardo da Vinci első francia megbízója.

A nemesi birtok 1550-ben, vásárlás útján került királyi kézbe: Medici Katalin számára bevételként is jól jött a hely (a Loire hajóforgalmára kivetett vám, és a birtokok jövedelme miatt is megérte beruházni), illetve az Amboise és Blois közötti utakon is jól szolgált közbülső pihenőként. 1559-ben Medici Katalin megözvegyült, régens lett fia nevében, és úgy érezte ideje megszabadulni a korábbi riválisától, Diane de Poitiers-től. Diane napja valóban leáldozott kegyencnőként, de Katalin mégse akarta kisemmizni, így amikor Diane-nek meg kellett válnia Chenonceau-tól, cserébe Chaumont-ot kapta.

Diane de Poitiers 1562-től folytatta az építkezést, de neki köszönhetőek a bejárat mellett máig láthatóak a D betűk, illetve a vadász jelvények.

Már ő is szükségesnek vélte a környező park kialakítását, de ez állandóan csak húzódott, és az első sikeres kísérletre csak az 1830-as években került sor. Ekkorra már tömérdek tulajdonosa volt az ingatlannak, 1810-től a Naplóeon által száműzött Madame de Staël is megfordult itt. 1840-ben a helyet történelmi műemléknek nyilvánították, ettől függetlenül az utolsó tulajdonosa, a Say cukorgyárak örökösnője az 1800-as évek végén komoly átalakításokat hajt végre rajta, hogy itt fogadhassa férjével, Broglie herceggel az európai főnemességet. A legkülönlegesebb személyek fordultak meg erre: maharadzsák (az egyiktől egy elefántot kaptak ajándékba, amely a kastélyban elég sok fényképen szerepel), művészek, mint Sarah Bernhardt, vagy uralkodók, mint I. Károly román király, VII. Edward angol király… 1903-től viszont a családi vállalkozás hanyatlani kezd, a herceg 1917-es halála tovább gyorsította a folyamatot, ugyanis az özvegy nagyon rossz gazdasági döntéseket hozott, majd az utolsó pillanatban egy újabb házasság mentette meg a birtokot a teljes összeomlástól: az 73 éves özvegy 1930-ban hozzáment egy 43 éves francia királyi herceghez. Az új férj sikeresen levezényelte a birtok felosztását (ez ekkor csökkent 2500 hektárról 21-re), a műtárgyak eladását, aminek csak az állami felvásárlás vetett véget 1938-ban.

Azóta sok idő eltelt, a kastélynak funkciót kellett találni. Az egy dolog, hogy állami pénzből sikerült visszavásárolni az eladott műtárgyak egy részét, viszont emellett sikerült egy nemzetközi hírű parkot is kialakítani. A mostani kertben az 1880-as években kezdődtek a munkálatok. Ehhez két kisebb falut is el kellett költöztetni temetőstül, templomostul. Ez viszont még csak egy meglehetősen romantikus nemesi park volt. 2008 óta viszont minden évben április végétől november elejéig megrendezik a kertfesztivált. 2018-ben a „Gondolat kertje” volt a téma. Egy nemzetközi zsűri 25 pályaművet választott; az alkotók között találunk amerikaiakat, oroszokat, németeket, olaszokat, japánokat, dél-koreaiakat és franciákat. A bejáratnál többnyelvű füzeteket adnak, amiben minden fontos információt megtalálunk az adott installációról. Ezek egy része ráadásul esti kivilágítás mellett is látogatható. Nekünk volt ami tetszett, volt mi nem. A „köd völgyében” például el lehetett volna rejteni a párásítókat, hogy ne legyen annyira szembeötlő miként csináltak ködöt. Más megoldások viszont tényleg elgondolkodtatóak, vagy egyszerűen szépek voltak.

Mi mondjuk elsősorban a kastély miatt mentünk Chaumont-ba, de nem bántuk meg, hogy a parkba is bejutottunk.

Persze a „hagyományos” kastélyparkban is érdemes egyet sétálni. Van itt istálló, mintagazdaság, 19. századi víztorony, dekoratív virágágyás…

A kastély eléggé magán viseli kialakítói szellemiségét, legfőképpen a Broglie hercegi párét. Ők ugyanis a korabeli nevezetes birtokosok lakosztályait akarták restaurálni, és ahol ez nem volt lehetséges, úgy újra megteremteni. Belül tehát van eredeti, és van újraértelmezett középkori rész is. A látogatás pont egy ilyen újragondolt lakosztállyal kezdődik, amivel Medici Katalin és Diane de Poitiers emléke előtt hódolt a Broglie házaspár. A Tanácsterem viszont fergeteges (balra lent). A 17. századi majolika padlózatot a palermói Colluzio palotából szállították ide, a faliszőttes sorozat pedig 1570-ben készült Martin Reymbouts szövőműhelyében. Nyolc darabból áll, az asztrológiai témából kifolyólag bolygókat megszemélyesítő római isteneket, és egyéb jelképeket ábrázol.

Másik kedvencünk a díszlépcső (jobbra fent). Ez gótikus és reneszánsz elemekkel az 1500-as évek elején készült. Az ablakok viszont már későbbiek, és a Chaumont-i birtokosok címereit ábrázolják. A lépcső a kastély fő közlekedési útvonala: ez köti össze azt, ami a Broglie házaspár lakosztályaiból megmaradt, illetve a ma már modern művek galériájaként működő termeket.

Sajnos a Broglie-lakosztályokat 1938 után is érte kár, ugyanis a könyvtárat egy 1957. júniusi tűzvész pusztította el, vagyis amit ma látunk az egy rekonstrukció.

Az empire stílusú kis szalon (balra) viszont látszólag egész jó állapotban maradt ránk. Ez azért is csak látszat, mert a Pierre-Benoit Marcion készítette bútorokat a Loire-Cher megye helyezte el itt letétbe, a kandalló párkányán található órát pedig a köztársasági elnök hivatalos rezidenciája, az Élysée palota adta kölcsön.

A nagy szalon bútorzata se eredeti (jobbra lent): ez meg a donneterie-i kastélyból származik. Nekünk leginkább azok az ülőalkalmatosságok tetszettek, amelyek lehetővé tették, hogy a beszélgetőpartnerek egymással szembe ülhessenek le.

Hiba volt Chenonceau után idejönnünk, ugyanis az előbbi automatikusan összehasonlítási alapként szolgált. Ennek ellenére mindenképpen ajánljuk, hogy Chaumont-sur-Loire is bekerüljön olvasóink utazási tervébe. A kert szép, a kastély pedig mind építészeti, mind hangulatát tekintve érdekes. A modern műalkotások mondjunk szerintünk nem igazán illettek ide, de ízlések és pofonok…

A park és a kastély után érdemes egyet fagylaltozni a mintagazdaság épületeiben kialakított vendéglátóipari épületekben, és semmiképpen se szabad kihagyni a teraszt, ahonnan nagyon szép panoráma nyílik a Loire-ra. Pár nappal később többször is elhaladtunk a folyó túloldalán. Nem tudtunk megállni, de rájöttünk, hogy innen is érdemes megcsodálni a várat, vagyis ezt se hagyjátok ki!

Itt találtok további képeket a parkról.

Itt pedig a kastélyról.