Villandry, avagy a reneszánsz kertek koronázatlan királynője

Villandry egy körülbelül 1000 fős település Tours közvetlen szomszédságában. Szinte kizárólag a kastélya, és ennek kertje miatt ismerik, ugyanis ez a világörökség része!

A falu a Cher folyó közelében, de nem a partján található. Amúgy nagyon közel van ide a Cher-Loire összefolyása. A középkorban is volt itt vár, viszont a mostani állapotot 1536-tól számoljuk, amikor I. Ferenc király pénzügyminisztere, Jean le Breton egy torony híján teljesen leromboltatta a középkori erődítményt. Az új tulajdonos eleve egy kastélyban, és nem várban gondolkodott, ráadásul a reneszánsz stílus is megihlette, így a sötét középkori épületnek mennie kellett. Könnyű volt nagyban álmodnia, hiszen egy másik álom pénzügyi ellenőreként tevékenykedett: a korona megbízásából Chambord építését is felügyelte. A bontással párhuzamosan az új épület kialakítása is elkezdődött, viszont ez már egy több évszázados munka eredménye. Az épület amúgy az utolsó reneszánsz kastély, amit a Loire mentén emeltek. 1754-ben a Castellane márkik vették meg Jean le Breton leszármazottaitól, akik a korabeli ízlésnek megfelelően komfortosabbá tették, viszont erre csak jó negyven évük volt, ugyanis a francia forradalom során elkobozták tőlük a birtokot. A napóleoni időszakban még Jérôme Bonaparte kezén is átment (ő volt Napóleon legfiatalabb öccse, minden mostani Bonaparte tőle származik). A mostani állapotot a Carvallo családnak köszönhetjük, ugyanis 1906-ban a spanyol származású Joachim Carvallo vette meg a kastélyt, aki a helyi régészeti felmérések alapján és korabeli szakmunkákat figyelembe véve többek között újra álmodta 16. századi stílusban a környező kerteket. A birtok ma is a Carvallo család tulajdona, most éppen a dédunoka az aktuális családfő.

A kastély egy dombnak támaszkodik, amely végülis körülöleli a kerteket. A bejárat és a jegypénztár után elsétálhatunk a kastély előtt egészen az istállókig, amit stílszerűen garázsként használnak, majd egy vizesárkon átkelve máris a kastély udvarában találjuk magunkat.

 

Több útvonal lehetséges. Mi a kastélyt is bejártuk, hogy utána a kertben bolyongjunk. Megérte, másnak is ezt javasoljuk.

Az előtér és a makett terme után hamar egy szalonban, majd pedig Joachim Carvallo dolgozószobájában találjuk magunkat. Ezeket 18. századi bútorokkal rendezték be, meglehetősen emberközeliek, sok a fénykép, és a személyes kötődésről tanúskodó tárgy. Az enteriőrök valóban egy lakást, és nem egy hivalkodó kastélyt idéznek. A sárgás falú szalon bútorait tours-i selyemmel borították, ami a környékre jellemző eljárás. A dolgozószobában pedig érdemes elképzelni, ahogy a Carvallo családfő tervezi a kerteket, ugyanis erre valóban itt került sor.

Az ebédlő még a Castellane márkik idejéből származik. A bútorok XV. Lajos stílusúak, és a faliszőnyegek helyét vették át. Akkor cserélték márványra a parkettát is. A fali kút a Castellane család provence-i eredetére vezethető vissza.

Miután kicsodálkoztuk magunkat, még bementünk a földszinti konyhába, és felmentünk a díszlépcsőn az első emeletre. A lépcsőt is a Castellane család alakította ki, ugyanis korábban egy nyolcszögű udvari feljáraton lehetett megközelíteni az első emeleti lakosztályokat. Természetesen a kovácsoltvas korlátba a megrendelő Michel-Ange de Castellane monogramját is belefoglalták.

Az emeleti termeket hagyományosan a családfő és vendégei számára tartották fenn. Az itteni bútorokat a Castellane márkik időszakában készítették, és a szobák jellegét is jórészt még ők határozták meg. Nem fogunk írni mindegyik helységről, csak egyik másikat említjük meg. Az egyik például jellegzetes empire stílusú bútorzattal Jérôme Bonaparte itteni tartózkodásának állít emléket. A könyvtár már a Carvallo házaspár gyűjteményét tartalmazza. Nekünk például a feleség, Ann Colemann szalonja tetszett leginkább, különösen ennek a hálófülkéje.

Carvalloné hálószobája után az örökösödési eljárások folytán kissé lecsökkent méretű családi képtárba érünk, majd következik a palota csúcspontja: a keleti szalon. Ennek a mennyezetét Maqueda hercegeinek 15. századi toledói palotájából vette meg Joachim Carvallo, amikor ezt 1905-ben lebontották. Három másik hasonló mennyezet van szerte a világban, ugyanis a többit múzeumok vásárolták meg. Az itteni 3600 darabból áll, és egy teljes évbe tellett, hogy újra összerakják, azúttal Villandry-ban. Mudejar stílusban készítették, a mór és a keresztény hagyományok ötvözésével, hiszen az arab motívumok mellett megtaláljuk a ferences övet, a compostelai kagylót és az uralkodói címereket is a dekorációs elemek között.

Miután visszamentünk a képtár elejére, felmentünk a második szintre, ahol a gyerekszobák találhatók. Ezek nagyon aranyosak, viszont csak az egyiket fotóztuk le.

Innen egyenes út vezetett a középkori torony tetejére, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a kertekre.

Közvetlenül a torony tetején még van egy szoba, ami I. Ferenc király 1536. január 22-ei itt tartózkodásáról emlékezik meg. Ezt viszont már a kijárat követi.

Valójában a kastély második emeletéről lehet kijutni a kert teraszára. Innen feljebb is mehetünk, hiszen egy erdő határolja a birtokot, benne vadregényes ösvényekkel, de ide már nem mentünk fel.

Mi végighaladtunk a teraszon, ahonnan láttuk a közvetlenül alattunk lévő ornamentális kerteket. Ezek L alakban terülnek el. A kastélytól indulnak, az első és a második híd közötti szakaszon pedig a csatorna mindkét részét elfoglalják. Az első hídig lényegében a négyféle szerelmet jelképezik: a tragikusat, az illékonyat, a szenvedélyest, és a gyöngédet.

Ahogy távolodunk a kastélytól, az első híd után, a csatorna bal oldalán, a szerelem kertjét követik a különféle kereszteket ábrázoló sövények: van itt máltai, provence-i, németalföldi… A csatorna másik oldalán pedig az úgynevezett „második szalont” találjuk, ahol a növényzet zenei hangokat és motívumokat ábrázol.

A csatornában folyó víz egy kisebbfajta tó vizének az elvezetésére szolgál. A tó formája egy XV. Lajos-korabeli tükröt idéz, mellette pedig fasorok alatt kőpadok találhatók. A legjobb hely, hogy pihenjünk, nézelődjünk, kikapcsolódjunk. Hattyúk is vannak a tónál, természetesen itt is örömmel fogyasztják el a potya kaját.

Mi elsétáltunk a vízikert másik oldalán található napkerthez, és az alatta lévő labirintushoz is, de ezek elhanyagoltabb állapotban voltak. Végül kilyukadtunk a faluval határos gyógynövények kertjéhez, ami alatt, egészen a csatornáig a konyhakert terül el. Ez nem elírás: dekoratív elrendezésben termelik a tököt, az újhagymát, a kelkáposztát, és még sok más dolgot.

A környező lugasokat pedig szőlőből alakították ki.

Mondjuk munka is van vele. A birtokon 1015 hársfa található, metszésük telente három hónapig tart: ez egy négyfős csapat feladata. A puszpángok 52 kilométer hosszúak, minden évben áprilistól októberig folyamatosan nyírják őket. Évente 115 ezer növényt ültetnek el, aminek a fele a kastély saját üvegházából származik. 2009-től ráadásul "bio" kertművelésre tértek át, ami növelte a költségeket, de a hozam is javult, és a kertészeket is jobban inspirálja a munkába. Emellett minden évben újabb részeket restaurálnak: legyen szó a lugasokról, vagy a keleti teremről... Itt sohase áll meg az élet.

Fantasztikus egy hely, nekünk ez lett a kedvenc Loire-menti kertünk. Mindenkinek ajánljuk, mert csodálatos! Ráadásul a kastély is gyönyörű!

Itt láthattok még további képeket a kastélyról.

Itt pedig a parkról.

Félsiker Tours-ban: a székesegyház, meg a "többi"

A kastélyok után ideje volt kissé változatosabbá tenni a programot, így elmentünk Toursba. Ez egy régi kereskedelmi központ, nekünk magyaroknak általában Tours-i Szent Márton neve jut eszünkbe róla. A savariai születésű szent ugyanis tours-i püspökként fejezte be az életét. A város a Loire-vidék legnagyobb települése, igaz nem a központja (ezt a szerepet Orléans tölti be). A hely története jóval a rómaiak megjelenése előtt kezdődött, ugyanis a gallok folyami átkelőként hasznosították. A római korszakban Caesarodunum néven ismerték, majd ebből Civitas Turonum lett, ami végül is Tours-rá alakult át. A település életét a későbbiekben meghatározta ugyan a szentéletű püspök élete (a Nyugat egyik leghíresebb zarándokhelyévé vált, illetve a compostelai zarándokút is érinti), de helyzete, és bizonyos uralkodók támogatása szintúgy sokat nyomott a latba. A Valois dinasztia kései tagjai ugyanis előszeretettel tartózkodtak a Loire mellett, XI. Lajosnak egyenesen Tours volt a kedvence. A városban két kastély is van, de egyik se maradt meg teljes épségben. A part menti épület kiállító helyként üzemel, a belváros nyugati peremén található épületben pedig egy színház üzemel és csak különleges alkalmakkor látogatható. Ez utóbbi (a Plessis-lez-Tours-i) volt XI. Lajos kedvenc kastélya, és itt is halt meg 1483-ban. Amúgy pont XI. Lajosnak köszönhető, hogy meghonosodott a városban a selyemipar, amely számos nehézséget leküzdve ma is jellemző a térségben.

Vasárnap 9-kor nyitott a székesegyház, mi szokás szerint korán felébredtünk, így nyitás előtt már ott voltunk. Az alsó rakparton ingyenes volt a parkolás, vagyis ezzel nem kellett sokat szöszmötölni. Elmentünk a part menti vár mellett és pár száz méter után már a Szent Gatien katedrális előtt jártunk. Nem sok emberrel találkoztunk út közben. Eleinte azt hittük, hogy ez a korai órának köszönhető, de ebédidőben is csak lassan ébredeztek a boltok, és az utcákat se lepték el a turisták. Augusztus közepe valószínűleg itt holtidőnek számít.

A székesegyház egy csodálatos gótikus remekmű, ezen a helyen már a negyedik templom. Az elsőt még Szent Lidoire építette: itt szentelték püspökké Szent Mártont. A második egy frank templom volt, körülbelül 400 évig állt. A harmadik román stílusú templom 1166-ban tűzvész áldozata lett szinte rögtön azután, hogy elkészült, a mostani épületet a 13. században kezdték el építeni. Eleinte csak a szentélyt fejezték be, amihez körülbelül 40 évre volt szükség, majd három évszázad kellett, hogy a teljes épületet is befejezzék. Az elhúzódó építkezés miatt az újabb stílusok is képviseltetik magukat: a tiszta gótika mellett találunk itt lángoló gótikát és reneszánsz elemeket is.

Az építkezés a szentélytől indult, így ez az épület legrégebbi része, amit a párizsi Sainte Chapelle építészének, Etienne de Mortagne-nak tulajdonítanak. Az üvegablakok itt részben eredetiek (a várost, vagyis a székesegyházat is érték háborús károk, legutoljára a második világháborúban). Ezek a középkorban szokásos témákat ábrázolják: Teremtés, a Szövetség, a helyi nevezetes szent élete (jelen esetben Szent Mártoné), Jessze fája, egyes tanúságtevők története (itt Keresztelő Szent Jánosét és János evangélistáét).

A szentély és a déli kereszthajó találkozásánál találhatjuk VIII. Károly és Bretagne-i Anna csecsemőkorban meghalt gyermekeinek a sírját. Ez a gótikus hagyomány és a reneszánsz stílusjegyek sajátos egyvelege: a fekvő figurák és az angyalok még a múltat idézik, az ornamentika viszont már reneszánsz. A sír Girolamo da Fiesole és Michel Colombe munkája. Ez előbbit VIII. Károly az itáliai hadjárata során fogadta fel. 1506-ra készült el, amikor már csak Bretagne-i Anna élt, igaz ekkor már XII. Lajos feleségeként. A síremlék eredetileg a Szent Márton bazilikában állt, majd 1834-ben, az utóbbi lebontását követően helyezték ide.

A kereszthajók a 15. században készültek és építészetileg szervesen illeszkednek a székesegyházba, az üvegablakok viszont már különböző korokban készültek. Ráadásul az orgona kialakításával már a barokk stílus is megjelent az épületben. A kereszthajók rózsaablakai a mennyei Jeruzsálem dicsőségét zengik, és az északinál meglehetősen merészek voltak az építtetők: ezt egy keskeny pillérrel középen meg is kellett erősíteni.

A főhajó és az oldalhajók már 14-15. századiak. Ezt a részt összehasonlítva a szentéllyel már jobban feltűnik az alkalmazott stílusok közötti különbség. A bejárat felé haladva ugyanis már a lángoló gótika virtuozitása a meghatározó: ez látványos, elég csak a lendületes és finom pillérekre, vagy a virágoskertre emlékeztető nyugati rózsaablakra néznünk.

A tornyok készültek el utoljára. A lángoló gótika által fémjelzett alsó szintet, illetve az itteni három portált ugyanis – ahogy egyre feljebb haladunk a szemünkkel – az itáliai mesterek által inspirált reneszánsz részek követik, amelyeket már a 16. században építették. Mondjuk ezzel a tornyok szimbolikusan a teljes székesegyházat keretbe foglalják, ugyanis a római városfalakra épültek, hogy majd utolsó elemként magát az épületet is megkoronázzák.

Érdemes kívülről is megszemlélni a katedrálist: a Loire felé eső oldalon található a Psalette kerengő, ami állítólag a lángoló gótika egyik remekműve (mi hiába próbáltunk bejutni, a kiírt nyitvatartási időt megcsúfolva nem nyitották ki, amikor ott jártunk); a Szépművészeti Múzeum felső szintjeiről pedig pont a kórusra látunk, amelyet a klasszikus gótikus recept alapján szárnyként támasztanak a mellette lévő karcsú támívek.

A székesegyház után a Szépművészeti Múzeumba mentünk. Ez a szomszédos püspöki palota, amit a francia forradalom legelején kisajátítottak. Lényegében a püspöki gyűjtemény jelenti a kiállított gyűjtemény alapját is. Mondjuk az épület udvarán terpeszkedő óriási libanoni cédrus is szép, és az istállók épületében kiállított kitömött elefánt is egy kuriózum (cirkuszi elefánt volt, és 1902-ben Tours utcáin parádézva halt meg). A gyűjtemény a helyi művészekre koncentrálva ad kronologikus tagolásban egy általános képet az európai művészetről, igaz nevesebb darabokat is őriznek itt. A primitívek mellett (pl. Antonio Vivarini) találunk németalföldieket (Rubens, Rembrandt…), és 19. századi francia festőket is (Delacroix, Degas, Monet…). A termek is dekoratívak, mivel a püspöki fogadó szint bútorzata jórészt sértetlenül megmaradt. Összességében tetszett, de a székesegyházért jobban oda voltunk.

A múzeumból kijövet a Rue Colberten haladtunk, mivel itt elég sok középkori faszerkezetes házat jelölt a netes forrásunk. No meg ez volt a legpraktikusabb út a Hôtel Goüin-ig (lásd legalul balra). Valóban találtunk nagyon szép faszerkezetes házakat, de a Hôtel Goüin a honlapon feltüntetett információknak ellentmondva zárva volt. A homlokzatot lefotóztunk, majd úgy döntöttünk, hogy mivel minket annyira nem izgat a Sz. Márton bazilika (az eredetit lerombolták, a mostani egy neo-bizánci stílusú templom a 19–20. század fordulójáról), így inkább visszafordulunk a székesegyház felé. Hátha bejutunk a Rue Colbert mellett található Saint-Julien templomba (ami végül zárva volt, lásd legalul jobbra), illetve a székesegyház melletti Psalette kerengőbe (itt se jártunk sikerrel).

Bánatunkat az ebéd során egy isteni francia palacsintába fojtottuk (jó kis hely volt a székesegyház melletti crêperie), és menetből átkocsikáztunk Villandryba. Ezzel a mesekastéllyal és kerttel viszont csak a következő beszámolónkban foglalkozunk.

Összességében Tours csalódás volt. Nagyon nagy benne a potenciál, de a látványosságok egy része zárva volt, és a városközpontban se találkoztunk sok emberrel. Valószínűleg rosszkor voltunk ott, viszont a sokkal kisebb Blois-ban ugyanakkor meg pezsgő életet találtunk, így Tours utólag is rejtély marad. Egyedül a székesegyháztól dobbant meg a szívünk, mert az valóban egy csoda.

Íme pár fotó a folyópartról.

Itt találtok további fotókat a székesegyházról.

Itt láthattok még fényképet a Szépművészeti Múzeumról.

Itt pedig a többi városi látványosságról.

Francia palota olasz földön: a Palazzo Farnese

A római Palazzo Farnese hiába ízig-vérig itáliai épület, mégis a francia paloták közé tartozik, ugyanis a francia nagykövetség épülete, vagyis jogilag francia területen fekszik. Az átlag magyar kétféleképpen szokott találkozni vele: látta a Tosca című operát (itt játszódik a Puccini-féle opera második felvonása, persze az is igaz, hogy Puccini csak az eredeti Sardou-féle darab helyválasztását követte), vagy olvasott róla/hallott róla/megfordult a környékén. Bejutni nehéz, de nem lehetetlen. Rómában előző hétvégén volt a Kulturális Örökség Napjai című rendezvény, és szeptember 23-án a palotát is kinyitották, így be is mentünk. Fogadjátok tehát szeretettel élménybeszámolónkat erről a csodálatos reneszánsz épületről.
A Farnesék egy jelentéktelen laziói nemesi családnak számítottak, amíg a szép Giulia Farneséből nem lett a későbbi VI. Sándor pápa szeretője. Ez Giulia öccsének, Alessandro Farnesének is jót tett, aki történetesen bíboros volt, és emellett a tehetségesebbik fajta. Alessandro karrierje olyannyira meglódult, hogy 1534-ben III. Pál néven pápává választották. A család nevét viselő palota építése korábban, még 1513-ban elkezdődött, de csak 1589-ben ért véget. Ekkor a Farnese pápa már régen meghalt, de sikerült kikanyarítania a fiának, illetve ennek leszármazottainak egy vadonatúj államot: a Párma-Piacenzai hercegséget. A Farnesék tehát a karrierépítő pápa halála után nem vesztek el a süllyesztőben, sőt, tovább emelkedtek, hiszen a dédunoka Alessandro Farnese II. Fülöp spanyol király mostoha unokaöccse volt, aki a korszak egyik legkiválóbb hadvezéreként tovább növelte a család dicsőségét.

A család férfiágon kihalt, Elisabetta Farnese volt az utolsó leszármazott, aki az első spanyol Bourbon uralkodó felesége lett. Egy olyan ambiciózus asszony került a meglehetősen könnyen irányítható V. Fülöp oldalára, aki a saját gyerekeinek is trónt akart (Fülöp első házasságából már született fiú, igaz végül gyerektelenül halt meg, így mindent Elisabetta fia örökölt). Ha a trón a régi Farnese birtokot jelentette, akkor legyen. Ha helyette szóba került Nápoly és Szicília királysága, akkor még jobb. Egy ilyen céltudatos személyiség természetesen nem hanyagolhatta el a pápai állammal való kapcsolattartást, így a római Palazzo Farnese, mint reprezentációs helyszín, továbbra is fontos szerepet töltött be. A fiatal Don Carlos pedig végigköltöztette a Farnese műkincsgyűjteményt az itáliai félszigeten, hogy végül Nápolyban állapodjon meg. Amikor III. Károly néven spanyol király lett belőle, akkor már nem bolygatta a műtárgyakat: ezek azóta is Nápolyban várják a látogatókat. Habár Elisabetta Farnese halálakor két fia is kapott itáliai trónt (Károly Nápoly-Szicíliát, Fülöp a korábbi Farnese hercegségeket), a római palota Károlyé lett, és ez így maradt egészen 1874-ig, amikor a száműzetésben élő utolsó és gyermektelen nápolyi uralkodó bérbe adta a római francia nagykövetnek az ingatlant. A Palazzo Farnese 1874-től a római francia nagykövetség épülete, igaz 1936-ban az olasz állam tulajdonába került. Az euró bevezetéséig egy olyan bérleti rendszer működött, miszerint az olaszok évi 1 frankért bérelték a párizsi nagykövetségük épületét, a franciák pedig évi 1 lírát fizettek a Palazzo Farneséért. Az euró bevezetés óta a bérleti díj évi 1-1 euróra módosult.

Az épület kialakításáért több művész is felelt, de az építészeti jelleget Antonio da Sangallo, il Giovane, majd 1546-tól Michelangelo Buonarroti határozta meg. A tégla homlokzatot pont a pápa halálának évében, 1549-ben fejezték be. Ezt a 2000-es Jubileum alkalmával restaurálták és ekkor próbáltak rekonstruálni a Michelangelo-féle eredeti változatot.

A vendég egy 14 méter hosszú kocsibejárón jut el az udvarra (lásd balra fent), majd rögtön balra fordul, hogy a díszlépcsőn jusson fel a díszesebbnél díszesebb lakosztályokba. A lépcső olyan értelemben modern megoldás, hogy szakít a korábbi csigalépcsőkkel, és lehetővé teszi a hosszú, méltóságteljes vonulást. A teljesen sötét lépcső viszont nem túl elegáns, úgyhogy rögtön az első fordulónál egy világító udvart alakított ki Sangallo. Ezt mára lezárták egy üvegfallal és itt ókori szobortöredéket állítottak ki (az egyiket lásd jobbra fent).

A látogató számára a ritka nyitvatartási időkben két szintet nyitnak meg: a piano nobilét (ez volt a „fogadó” szint), illetve a második emeletet (itt éltek a palota lakói). A látogatás sorrendje felülről lefelé halad, tehát először fel kell mászni a második emeletre, és utána haladni lefelé.

A második emeleten működik az École français de Rome (vagyis ennek egy része), ami lényegében a római francia kultúrintézetet takarja. Az 1970-es évektől a Piazza Navona közelében egy új helyszínt találtak az intézetnek, de a könyvtár maradt a palotában. Ez a maga 230 ezer kötetével a legnagyobb külföldi francia könyvtár! A gyűjtemény stílusosan a korábbi Farnese-könyvtár helyét foglalja el, ugyanis ezt 1649-ben Pármába, majd 1734-ben Nápolyba vitték.

A könyvtár után vissza kell menni az első emeletre, ahol az előtérből rögtön Héraklész termébe jutunk. Az úgynevezett Farnese Héraklész a családi gyűjtemény további darabjaival a Nápolyi Régészeti Múzeumban található. Természetesen ettől függetlenül nem lehetett kihagyni, hogy a névadó szobor másolatát ne állítsák ki (az eredeti valójában a díszudvar ívei alatt állt). A terem Michelangelo tervei szerint lett két emelet magas, a falakat eredetileg a Carracci testvéreknek kellett volna kifesteni, de végül nem lett semmi a tervekből.

A falon található gobelinek trükkösek: a Raffaello-féle freskók újraértelmezéséről van szó, ugyanis I. Leó pápa helyére a Farnese III. Pált rakták be.

A márvány kandallót Vignola készítette a 17. században. A mester a Farnesék házi építészeként dolgozott. Ő jegyezte például a caprarolai palotát, de a Farnese-védnökség alatt épült római Il Gesù templomot is.

A Héraklész termet követi a főhomlokzat központi szobája: a Farnese dicsőség terme. Ez ma a francia nagykövet irodája. A mennyezetet még Sangallo tervezte, ez a legöregebb darab a palotában. A falakon a freskókat Salviati festette, majd ennek halála után a Zuccari fivérek fejezték be a munkát. Ezek III. Pál dicső tettei mellett a Farnese ős hősi vállalkozásait ábrázolják.

A palota jobb oldali szárnyában kisebb-nagyobb termek következnek. Ilyen például a birtokok terme (lásd fent). Amikor 1860-ban az olasz egység elérte a nápolyi királyságot, és a Bourbon-uralkodónak mennie kellett, a királyi pár ebbe a palotába menekült. Ekkor festették ezt a termet amolyan nosztalgiaként, ugyanis falain a Farnese-birtokokat örökítették meg.

A bíboros fogadószobájában régebbi a díszítés. Ezt 1595 és 1597 között készítette Annibale Carracci. A művész ezzel vizsgázott, mielőtt megbízták volna a hátsó nagy galéria kifestésével. A freskó eredeti olajfestmény változata a változatosság kedvéért Nápolyban látható.

A látogató ezt követően kisebb szobákon halad keresztül. Ilyen az aláírások terme, a fehér, a sárga, és a vörös szalon. Végül megérkezünk a palota egyik fénypontjához: a Carraccik galériájához.

Ezt 1597 és 1608 között festette ki a bolognai származású Annibale és Agostino Carracci. A teret trompe-l’oeil technikával bővítették, és a reneszánsz Róma ismert motívumait sűrítették egybe. A Tevere túlpartján található Farnesina palotából például Galatea-ciklus motívumát emelték át, ami tisztelgés Raffaello előtt. Emellett a Michelangelo-féle Sixtus-kápolna meztelen figurái is megtalálhatók itt.

A díszítés egy esküvő apropójából készült, így stílszerűen a mennyezeten az istenek szerelmeit mutatják be.

A szűzies menyasszonyt is be kell mutatni: erre való a szűz az egyszarvúval freskórészlet a keleti hosszanti falon. Erről azt is tudjuk, hogy Domenichino, egy Carracci tanítvány készítette.

Apropó, Farnesina. A Farnesék nem aprózták el a dolgot. Miután birtokba vették a Palazzo Farnesét, és megszerezték a túlparton a Palazzo Farnesinát is, felmerült az az ötlet, hogy egy híddal kellene összekötni őket. A tervből végül csak a Via Giulia íve valósult meg, de ez is elegendőnek bizonyult, hogy meghatározza az utca déli szakaszát.

Végül innen, a palota hátsó oldaláról egy másik dolgot is megfigyelhetünk, ami nekünk magyaroknak különösen fontos. Ahogy a Római Magyar Akadémia otthonaként működő Falconieri palota Borromini-loggiájáról jól látható a Palazzo Farnese, úgy innen is nagyon jól mutat a kedvenc loggiánk.

Reméljük beszámolónk kedvet ébresztett, hogy a következő alkalommal ti is bemenjetek ebbe a csodálatos épületbe. Most a sor se volt hosszú, reméljük a jövőben is hasonlóan egyszerű lesz a bejutás.

Itt láthattok további képeket a Palazzo Farneséről.