2025. január 10., péntek

Vandálkodtunk Andalúziában

2024 nyarára eleinte egy boszniai és montenegrói utat terveztünk, aztán közbejött mindenféle és ezt a Nagy Háború Blog szervezésében, augusztus végén valósítottuk meg. Az augusztusi páros útra pedig jött az újratervezés és ha 2023-ban olyan jól éreztük magunkat Spanyolországban, akkor miért ne folytattuk volna az ottani kalandokat? Osztottunk, szoroztunk, kijött a matek, így belevágtunk a szervezésbe. 2023 márciusára már minden szállást lefoglaltunk, a repülőjegyeket is megvásároltuk, illetve az országon belüli gyorsvonat jegyeket is megvettük (korábban vásárolva olcsóbb). Erre áprilisban a Ryanair elkezdte a kavarást, mert kétszer is át kellett foglalnunk a már megvett jegyünket hazafelé (odafelé az Iberiával mentünk Madridba, nem is volt gond). Először Sevillából jöttünk volna haza, majd ebből végül Malaga lett az eredetileg tervezetthez képest két nappal későbbi indulással.

Madridban még volt olyan a bakancslistánkon, amit mindenképpen meg akartunk nézni, illetve egy egy napos zaragozai kiruccanást is terveztünk, így adott volt az első madridi megálló. A már bejáratott és családilag is lecsekkolt szállásunkra mentünk, most se csalódtunk a B&B Hotel Madrid Centro Plaza Mayor-ban. Augusztus 3-án késő délután szálltunk le a Madrid-Barajas repülőtér 4s terminálján, ahonnan földalattival vittek minket a négyesre. Összeszedtük a csomagokat és bevonatoztunk a Puerta del Solhoz. A szállás elfoglalása után azonnal nyakunkba vettük a várost és végigjártuk több kedvenc helyünket. 2023-ban mindketten beleszerettünk Madridba, így a 2024 augusztusában majdnem minden sarkon nosztalgiáztunk. Madridra végül csak a szombat estét és hétfőt szántuk. Hétfőn reggel az Alba hercegek palotájába mentünk, utána pedig újra meglátogattuk a királyi palotát, hogy végre fotózhassunk. Minden puttóról és kerámiáról azért nem készítettünk fotót, de majdnem. Nagy szívbánatunkra viszont a fegyvertár zárva volt. Hétfőn délután végül további helyeken nosztalgiáztunk és természetesen lejártuk a lábunkat.

A szabadon hagyott augusztus 4-ei napot Zaragozára tartogattuk. Hajnalban indultunk, majdnem éjfélre értünk vissza Madridba. Zaragozán belül rengeteget gyalogoltunk, de megérte. A hónap első vasárnapján az aragóniai parlamentnek otthont adó Aljafería palota látogatása ingyenes volt, természetesen bementünk (hónapokkal korábban regisztráltunk a látogatásra), és elvesztünk a mór építészet (no meg a gótika) eme remekművében (lásd fent). Amúgy is kellett a hangolódás Andalúziára! A Nuestra Señora del Pilar bazilika szép volt, volt, de talán túl nagyok voltak az elvárásaink. Felmentünk lifttel a tornyába (ide is előre érdemes jegyet venni), de a rácsos/üveges felületen keresztül nem volt tökéletes a fotózás. Sokkal jobban tetszett a székesegyház. A Seo maga a csoda, ez az a spanyol gótika, amiért oda vagyunk. Bent viszont nem engedték a fotózást és még könyvük se volt, így megvettük azt a körülbelül három képeslapot, amit lehetett és a szemünkkel „fotóztunk”. Az különösen fájt, hogy a Seoból nyíló gyönyörű faliszőttes múzeumanyagáról még képeslapot se tudtunk venni. A római színház látogatása ingyenes volt, de igazából a kerítés mögül is mindent láttunk, így ezért nem muszáj fizetni. A szomszédos Museo de los Faroles y Rosario de Cristal viszont nagyon tetszett. Apropó, az egyházi intézményekhez gyűjtőjegyet vettünk, ezt másnak is ajánljuk. A Goya múzeum volt még az, ahol fizettünk: minden fillért megért. Zseniális! Amúgy pedig a városban csatangoltunk: a híd szuper, innen tényleg kiváló képeket lehet csinálni a Pilarról, fotózkodtunk Augustus császár szobránál a régi római falak mellett, bohóckodtunk a Goya emlékműnél. Vagyis nagyon jól éreztük magunkat és este elégedetten tértünk vissza Madridba.

Augusztus 6-án reggel kicsekkoltunk a madridi szállásunkról és az Atocha pályaudvaron vonatra szálltunk, mert várt Sevilla. A Santa Justa pályaudvaron kiváltottuk a tömegközlekedési kártyát, majd bebuszoztunk a belváros szélére, ahonnan gyalog mentünk tovább. A kis sikátorokban a Google térkép megadta magát, így a megbízhatóbb Maps.me-re váltottunk, majd miután elfoglaltuk a szállásunkat, indult a sevillai kaland. Elmentünk Palacio de las Dueñasba, vagyis az Alba hercegek sevillai palotájába, ahol az épületben és a parkban is lehet fotózni: minden szegletét hazahoztuk volna (lásd lent). A Casa de Pilatos is szuper! Azok a csempék! Egy igazi álom! Egy másik nemesi családnak, a Lebrijáknak az inkább városi jellegű palotájában is jártunk. Itt a földszinten fotóztunk, fent már nem lehetett, pedig szívesen kattintgattunk volna ott is. Az Indiák levéltára ingyenes, építészetileg és történelmi/gazdasági jelentősége miatt is fontos, így természetesen nem bántuk meg, hogy bementünk. Két karitatív jellegű intézmény múzeumát néztük meg, mindkettőt az ingyenes nyitvatartás keretében. A Hospital de la Santa Claridad és a Hospital de los Venerable is menő hely, másnak is ajánljuk a megtekintésüket. Hasonlóan gazdaságos, konkrétan ingyenes volt a Szépművészeti Múzeum, ami egyenesen fergeteges! Itt is szénné fotóztunk mindent! Regina kiakadt, mint a kakukkos óra, de akkor is bementünk az arénába. Bikaviadalt nem néztünk, de a múzeum is és az aréna is érdekes volt. Természetesen készült fotó a szomszédos Carmen szobornál. Ha már Carmen, akkor az operaszereplő egykori munkahelyén, vagyis a ma már egyetemi főépületeként szolgáló régi dohánygyárban is jártunk. Nyáron sajnos nem volt vezetéses látogatás, így csak az udvarokon kóborolhattunk, de az is megérte. Jókat kóboroltunk a Santa Cruz negyedben, ahol nagyon hangulatosak a sikátorok és a terecskék. Itt a Sevillai borbélyból ismert Rosina állítólagos erkélyét is lefotóztuk.


A Mária Lujza parkban végigjártuk a ibero-amerikai kiállítás épületeit és természetesen rengeteget kattintgattunk a Plaza de Españán (lásd balra fent). Másnak is ajánljuk a Triana negyed piacát: szuper a paellájuk! Ráadásul a szomszédos kerámia múzeum se rossz. A Torre del Oróba nem mentünk be, mert a hajómakettek annyira nem érdekeltek, illetve jobb kilátópontot is találtunk, kívülről viszont tetszett. A templomok közül kombinált jegyet lehet venni a Salvadorba (Reginát fel kellett mosni a puttók és a sok arany miatt), illetve a székesegyházba (lásd jobbra fent). Mi az utóbbi esetén a tetőtúrás változatot vettük meg, másnak is ajánljuk, nagyon nagy élmény. Végezetül pedig illik pár szót szólni a sevillai csúcslátványról, vagyis a világ legrégebb óta lakot királyi palotájáról. Az Alcazar esetében is az ingyenes látogatást vettük igénybe, persze jó előre lefoglaltuk a jegyet. Két óránk volt, mindent láttunk, de úgy kellett kirugdosni minket az épületből. A kert hangulatos, de azok a mór stílusú részletek! Azok a csipkék (családon belül így emlegetjük a muqarnasokat)! Azok a csempék! Zárásként pedig egy szó a másik kedvenc kilátópontunkról. Este és napközben is érdemes elmenni a Setashoz. Napnyugtakor a legjobb felmenni és természetesen érdemes előre megvenni online a jegyet. Az eleinte Metropol Parasol névre hallgató gombáról (Setas) lehet a legjobb képet csinálni a székesegyházról és a városról (lásd lent)!

Sevillából két helyre ruccantunk ki. Cadiz egy HÉV jellegű vonattal érhető el. Mi Sevillában a San Bernardo vasútállomáson szálltunk fel a vonatra és a cadizi végállomáson szálltunk le. Itt is érdemes gyűjtőjegyet venni, ami tartalmazza az új székesegyházat (toronytúrával együtt, lásd lent), a Hospital de Mujerest, az Oratorio de San Felipe Nerit és az Oratorio de la Santa Cuevát. A felsoroltakat mind végigjártuk, tetszettek, másnak is ajánljuk a megtekintésüket. A régi székesegyház ingyenes, oda is érdemes bemenni. A római színház ingyenes, bementünk, nem rossz, de „csak” a kötelezőt hozza (tudjuk, már elkényelmesedtünk, Taormina és Siracusa a csúcs, minden ókori színházat ezekhez hasonlítunk). A Museo de Cadiz a helyi helytörténeti múzeum. Ingyenes, hangulatos, gazdag, sok helytörténeti érdekességet tanultunk benne. Az erődök közül egyedül a Santa Catalina látogatható, de mi sajnos lekéstük, így csak kívülről csodáltuk meg, viszont így is impozáns. A San Sebastian erőd kapujáig is érdemes elsétálni, no meg közben csobbanni egyet a vízben. Cadizra elég egy nap, de a hangulata és a látnivalók miatt megéri.

A másik kirándulásunk Córdobába vezetett. Itt is van gyűjtőjegy, amit érdemes megvenni. Ez a bikamúzeumot, a kalifák fürdőjét, az Alcazart, a Flamenco Fosforito központot és a Romero de Torres Múzeumot (itt nem lehetett fényképezni) foglalja magába. Ezeket bejártuk, tagadhatatlanul az Alcazar kertje volt a legjobb. A Nagymecsethez külön jegyet kell venni, kora-délutánig a toronyba is fel lehet menni (felárért), de az Alcazar tornya jobb kilátópont, így mi nem erőltettük a nagymecset tornyát. Az utóbbiban a boltívek eleve mesések, ez a hely valóba egy csoda (lásd lent)! Természetesen a városban a fentieken túl is van mit nézni. A Plaza de la Corredera a helyi Plaza Mayor. Valamiért kiesik, pedig hangulatos. A közelben találjuk a római templom maradványait. A Régészeti Múzeum környékének utcácskái nagyon hangulatosak, illetve a mecset szomszédságában található Calleja de las Flores utcája és terecskéje is aranyos. A Plaza de las Tendillas-on vár minket pár szép épület és Gonzalo Fernández de Córdoba, az úgynevezett Gran Capitán lovasszobra. A római híd is hangulatos. Az egyik végén találjuk a Puerta del Puente-t, a másikon pedig a Torre de la Calahorra-t. Az utóbbiba be lehet menni, az andalúziai múzeum érdekelt is, de végül lemaradtunk róla.

Sevillában augusztus 13-án reggel csekkoltunk ki a szállásunkról, majd elbuszoztunk Granadába. A buszpályaudvar szomszédságában a B&B HOTEL Granada Estación-ban szálltunk meg, ahonnan tömegközlekedéssel mentünk be a városba. A buszok gyorsan és gyakran jártak, a tömegközlekedés olcsó, így inkább a kevesebb csomagcipelést és nyugalmat választottuk a szállás foglalásakor. 13-án délután megnéztük a székesegyházat (menő hely!) és a királyi kápolnában a katolikus királyok sírját (itt sajnos nem lehetett fotózni). Csatangoltunk egyet még a székesegyház környékén (pl. a Corral del Carbonban), majd elsétáltunk a Monasterio de Nuestra Señora de la Asunción "La Cartuja"-hoz. Ezekhez a látnivalóhoz is gyűjtőjegyet vettünk, megérte. Végül szusszantunk egyet a szálláson, majd visszamentünk a belvárosba, pontosabban az Albaicin negyedbe, ahol nagyon jó volt a hangulat. Augusztus 14-én reggel elsőként mentünk be az Alhambrán belül a Naszridák palotájába, így elég sokáig tudtunk ember mentes fotókat csinálni a termekről és udvarokról (lásd lent). Természetesen itt is elolvadtunk a mór stílustól, nem tudtunk betelni a részletekkel. A Naszridák palotáját követte az Alhambra többi része, mint az Alcazaba, az V. Károly palota, az El Partal és a Generalife. Ebédet viszont már az Albaicin negyedben ettünk, ahonnan a sacromontei barlanglakásokhoz is elmentünk. Ide sok lépcső vezet fel, de Granada amúgy is a szintkülönbségről szól és megéri. A belépés fizetős, de kártyát is elfogadnak. Az egyik barlangban pedig flamencót is lehet hallgatni/nézni. A hely külön érdeme, hogy nincs tömeg és mesés a kilátás az Alhambrára (lásd a borítóképet).

Augusztus 15-én reggel felszálltunk a buszra és elutaztunk Malagába. A pályaudvar közelében, csomagmegőrzőben hagytuk a poggyászt, megvettük a helyi tömegközlekedési kártyát, majd elmentünk az Autó- és Divatmúzeumba. Nagyon jó hely, mindketten megtaláltuk, amire számítottunk. Néhol ugyan megverekedtünk egymással az adott fotótémáért, de a fotósok élete alapból nem csak játék és mese. A közelben, egy helyi késdobálóban ettünk napi menüt: piszok olcsón és nagyon finomat. Elfoglaltuk a szállásunkat, majd a nyakunkba vettük a belvárost. A két Picasso Múzeum elment, a korai korszakában készült alkotásait kedveltük, a többinél menekültünk. A székesegyház a cadizi és a granadai mintáját követi, így annyira azért nem hidaltunk le tőle. A római színház itt is hozza a kötelezőt, a Parque de Malaga viszont hangulatos. A Museo de Malaga ingyenes, de már augusztus 17-én délelőtt néztük meg, ahogy az Alcazabát és a Gibralfarót is. A Múzeum szuper, illetve a két vár/palota is megéri. Az Alhambra, a sevillai Alcazar és a zaragozai Aljaferia után következnek a listánkon, de a malagai mór épületekben sokkal kevesebben vannak, és amúgy is, mesés innen a kilátás (lásd lent)!

Augusztus 16. volt az utolsó egész napunk Spanyolországban. Aznap reggel elbuszoztunk Rondába és késő délutánig maradtunk. Itt is van gyűjtőjegy, de nem vettünk, mert inkább csak kimazsoláztuk a nekünk tetsző dolgokat. Az Iglesia de Santa Maria la Mayor menő, és fel lehet menni a tetőre, ahonnan szép a panoráma. A Casa del Gigante érdekes, mert bemutatja a helyi arabok életét a Reconquista előtt, a Museo de Ronda palotája nagyon hangulatos, a Mór király kertjéből induló lépcső pedig sohase ér véget, de megéri lemenni! Mondjuk mi nem csak itt, hanem a túloldalon is lementünk a szurdokba. A délelőtti órákban ugyanis érdemes lemenni a Plaza Maria Auxiliadoráról induló lépcsőkön, majd egészen a Puente Nuovo alá visz az ösvény (ez fizetős, a kilátást lásd lent). A Puente Nuevo belsejébe is bementünk, de nem volt nagy durranás. Esetleg még a Calle Escollerasról nyíló kilátópontot tudjuk ajánlani, mert innen is jó a rálátás a folyóvölgyre és a hídra.

Augusztus 17-én este indult haza a repülőnk. Természetesen késett, ahogy a nyáron oly sokszor, de nem bosszankodtunk, mert addig is helyben maradhattunk. Nagyon jó volt ez az andalúziai kaland! A mór építészet rejtelmei és a spanyol gótika remekei megadták az alaphangot. Az olyan „egyéb” jellegű helyek, mint a sevillai Plaza de España, pedig végül mindent vittek. A 2023-as út során az újságíró- és a tanárigazolvány miatt rengeteg kedvezményt vehettünk igénybe. 2024-ben inkább az ingyenes látogatói napokkal spóroltunk. Az online és előre megvehető gyűjtőjegyek is olcsóbbá és egyszerűbbé tették az út szervezését. A szállások terén csak Malaga volt pofátlanul drága, de egyszer élünk. A spanyolországi helyi és távolsági tömegközlekedésbe csak jobban beleszerettünk, mert már 2023-ban is nagyon jó tapasztalataink voltak. A kommersz turista menüket próbáltuk kerülni és helyi specialitásokra utaztunk. Sok helyen sikerrel jártunk és nem is volt drága az étkezés. Természetesen minden nap volt fagylalt, Madridban pedig odáig voltunk a csoki és a churros szentélyétől: a San Ginés adagjairól és minőségéről csak szuperlatívuszokban tudunk beszélni. Az időjárástól nem tartottunk, mert a 2023-as augusztusi 40 valahány fok Toledóban már mindenre megtanított, aztán 2024-ben váratlanul volt olyan nap, amikor Andalúziában hűvösebb volt, mint Budapesten. Vagyis ezúttal még kevésbé fogjuk vissza magunkat a nyári meleg úti célokkal! Összességében tehát ez egy fergeteges kaland volt, amire ugyan ráment minden pénzünk, de nagyon megérte! Hazatérés után pedig alig győztük szerkeszteni a fotókat. Ezekből szokás szerint most is külön képes albumokat csinálunk, amiket ide is belinkelünk, amint megosztottuk őket a Facebookon.

2024. november 9., szombat

A Körös-parti Párizs

2024. május 1-jén vonatra szálltunk. Ki-ki a hozzá legközelebbi megállónál, hogy a Kökinél már együtt legyen a csapat: Nagyváradra utaztunk hallgatókkal. A pályázati szakaszban a HÖK kifogyott a pénzből, így csak az igényelt összeg töredékét kaptuk meg, ezért olyan mértékben nőtt a hallgatói önrész, hogy az egyik társunkat el is vesztettük. Püspökladánynál gond nélkül átszálltunk (ez a hat perces csatlakozással és a folyton késő vonatokkal nem volt kis teljesítmény), jó sokat vártunk a határon, majd a célállomáson gyönyörű idő fogadott és a szállásra sétálva kiélveztük a meleget.


A bírósági épület szomszédságában, az Ady Múzeum mellett szálltunk meg: a csendes mellékutcánk és a saját bejáratú kertecskénk a nyugalom szigetének bizonyult, miközben a belváros pár saroknyira volt. Elég gyorsan berendezkedtünk, majd nyakunkba vettük a várost. Fotózkodtunk az Ady Líceum mellett a Holnaposok szobránál (lásd lent), megcsodáltuk a Fő utca palotáit, majd a Körös (lásd fent) túlpartján először a Főteret és a Fekete Sas palotát zártunk a szívünkbe, hogy végül eljussunk egészen a várig. Meglepetésünkre csomó üzlet, fagyizó, kisdiszkont nyitva volt, így az ünnep ellenére (ami az ortodox húsvét miatt duplán „számított”) könnyen szereztünk ennivalót vacsorára és reggelire.


Csütörtökön az Aurel Lazăr Múzeummal kezdtük a napot. Kár, hogy kizárólag a románul tudóknak szánták a kiállítást, pedig mást is érdekelhet, hogy a nagyváradi román értelmiség miként képzelte el a Romániához történő csatlakozást. Utána megtekintettük a Neológ Zsinagógát (parádésan helyreállították), majd még ebéd előtt megmásztuk a Városháza tornyát. Délután elvesztünk a Körösvidéki Múzeum főépületének csodás kiállításaiban (lásd lent): modern, látogatóbarát kialakítás, többnyelvű szövegek, nagyon gazdag gyűjtemény fogadott, csak úgy zsongott az agyunk a milliónyi impulzustól, ami ért minket.

Pénteken az Ady Múzeummal kezdtük a napot (melegen ajánljuk a tárlatot, nagyon jó!), majd a Gránátalma Patikatörténeti Múzeum következett, ahol menő idegenvezetést kaptunk. A Székesegyház kissé sötét volt, de a hazai barokk egyik remekét így is tudtuk értékelni, majd jót nevettünk a Püspöki Palota előterében, mert ismert ELTE-s oktatók is részt vettek a megállító táblán kiplakátolt konferencián. A palota első emelete nemrég lett felújítva, nagyon tetszett! Az ebéd kissé kitolódott, de így is jó volt (a palota pénztárában ajánlották a helyet), majd elbuszoztunk a városi temetőbe, ahol a bejárat mellett felkerestük Rulikowski Kázmér sírját (lásd balra lent), illetve a 4-es honvédok olaszországi/szlovéniai gúla alakú emlékművének a másolatát (lásd jobbra lent).


Szombat délelőtt a nagyváradi vár megtekintése volt a fő program, ahol elég változatos színvonalú kiállítás fogadott. A vár helytörténeti vonalának a feldolgozása egész jó, de a várostörténeti részeknél, különösen az utolsó szinten már olyan érzésünk volt, mintha a Wikipedia alapján írtak összefoglalókat. Kár, mert a vár is a Körösvidéki Múzeum hálózatához tartozik, és ha azt, meg az Ady Múzeumot meg tudták csinálni parádésan, akkor a várnál is rendelkezésre kellett, hogy álljon a szakértelem.


A vár udvarán, a vásári forgatagban ebédeltünk (lásd fent), majd elsétáltunk a buszpályaudvarra. A nagyszalontai járatunk szélvédőjén óriási repedés volt, a váltója is furcsaságokat művelt, de ment mint a golyó. A húsvéti szabadságolások miatt Nagyszalonta nevezetességei zárva lettek volna, de a Csonka Toronyban működő múzeum igazgatónője a magyar egyetemistákért megszakította a szabadságát és mindent végigmutogatott, majd az Arany szülőház helyén emelt porta felé kisebb városi túrát is tartott nekünk. Hihetetlen élmény volt!

Nagyváradon zárásként még jót sétáltunk, nosztalgiáztunk, bevásároltunk, hogy vasárnap egy közvetlen vonattal hazajöjjünk. A határnál újra sokat vártunk, a romániai kalauz pedig megmutatta milyen érzés, amikor a sötétség nacionalizmussal társul: az amúgy magyarul tökéletesen beszélő hölgy minősíthetetlen stílusban viselkedett, ezzel egy kellemetlen bukét kölcsönzött az amúgy hihetetlen kirándulásnak. Nagyvárad egy igazi ékszerdoboz! A folyamatosan újuló paloták jelentősen megdobják a városi környezet fényét, az utcákon van élet, jó az étel, korrekt áron találunk mindent, a honlapok részletesek, bankkártyával szinte mindenhol lehet fizetni. Az emberek is nagyon kedvesek voltak, a kalauz kellemetlenkedését így inkább csak egyedi gikszerként tudtuk értelmezni.

2024. május 26., vasárnap

A szicíliai nap februárban is barnít

Tavaly a „zakkantakkal” a könnyen újratervezhető utakat preferáltuk, ezért busszal mentünk Belgrádba, no meg vonattal Brünnbe. Olaszország nagyon hiányzott, Szicíliával pedig mindenki elégedett volt 2022-ben, így 2024 februárjában belecsaptunk a lecsóba, és megcéloztuk Kelet-Szicíliát. Szokás szerint volt pályázat a Hallgatói Önkormányzatnál és most a hallgatóknak megítélt pénz is elég volt (juhhé!). Mi, az (állítólag) „felnőtt” blogírók és kísérők pedig összespóroltuk a szükséges pénzt. Cataniát használtuk bázisként, közvetlenül a Castello Ursino szomszédságában szálltunk meg. Alessandro, a „DownTown vicino al Duomo” tulajdonosa Whatsappon volt leginkább elérhető, de azon szinte azonnal válaszolt és minden felmerülő problémát jól kezelt. Cataniába a közvetlen Ryanair járattal mentünk, vissza – általában – Wizzair géppel jöttünk. Az általában használata azért is helyénvaló, mert mi „felnőttek” két éjszakával tovább maradtunk a B&B Hotels frissen megnyitott, ezért akciós cataniai szállodájában, így eleve egy későbbi járattal jöttünk haza. Egyesek pedig kicsit késve vették meg a jegyüket, így nekik már a Ryanair-féle opció volt az olcsóbb. Szokás szerint Balázs volt a tanulmányi kirándulás kísérő tanára, de most már lelkiismeret-furdalás nélkül kiosztotta a srácoknak a feladatot, hogy készüljenek fel bizonyos témákból, ne neki kelljen mindig idegenvezetőt, pontosabban kihelyezett kutatószeminárium vezetőt játszania. Elég, ha tolmácsol, meg szervez, ráadásul mindezt ingyen az ELTE nagyobb dicsőségére. No meg amúgy is történész hallgatókról volt szó, akiknek a kutatás egy tanulmányúton eleve elvárt tevékenység. ;)

Február 10-én szálltunk fel a repülőgépre. Ez a tavaszi félév regisztrációs hete lett volna, amikor a hallgatóknak csak a beiratkozással no meg az órafelvétellel kell szórakozni, de a BTK bekavart, és menet közben előrehozták a tavaszi félévet, így ennek első hetére esett a kirándulás. Balázs kollégái pedig rendre kapták a hallgatói emaileket, miszerint „Tanár Úr/Tanárnő órájára mindenképpen megyek, de éppen Szicíliában kirándulok Juhász Balázs tanár úrral”. Eddig is többen tudták, hogy „Juhászék” kirándulnak a hallgatókkal, de most már mindenki értesült erről a hobbinkról. :D

Tehát kimentünk a repülőtérre. Itt minden rendben volt, mindenki időben érkezett, a biztonsági ellenőrzésnél is csak a szokásos atrocitásokkal találkoztunk. Például az egyik ellenőr kitalálta, hogy az eddig mindig elfogadott átlátszó zacskó nem jó a folyadékoknak, és csak a Ferihegy Airport szabványosított zacskója megfelelő, ezért az átvilágítás előtt nekiállhattunk átpakolni a folyékony cuccokat. Sebaj, a gép időben elindult, majd úgy rázott a leszállásnál, hogy rendesen kellett kapaszkodni. Reginának Nápoly után ez volt a második vulkán-közeli landolása, így meg is kapta, hogy biztos a vulkánok okozzák a turbulenciát. Leszálláskor természetesen jó meleg volt, a reptéri busz kb. ott állt meg, ahol sejtettük, a szállás elfoglalása is rendben ment, így végre indulhatott a tényleges kirándulás. Még az érkezés délutánján elmentünk a cataniai ókori színházhoz, majd felmásztunk a Badia di Sant'Agata tetőteraszára és kupolájába (a látványt lásd fent). Megérte, de picit kevesebb felhőnek azért jobban örültünk volna. Végül a székesegyházat is végigjártuk, ahol természetesen viziteltünk Vincenzo Bellini sírjánál. Vacsora címszóval akinek volt kedve, azzal a Munnu Arancinuban megtömtük a bendőnket arancinóval (a pisztáciás verzió a top!). Helyben inspirációt kaptunk, így a pisztáciás-csokis-nutellás cannolójukat is kipróbáltuk: ütős volt, de maradunk inkább a hagyományosabb változatoknál. Este még bevásároltunk és gyönyörködtünk a Sant’Agata ünnepségek miatt kivilágított városban (lásd lent).

Február 11-ére virradólag alig aludtunk. A szállás hangszigetelése pocsék volt, az utcán szicíliaiasan hajnalban is zajlott az élet, így sürgősen be kellett szereznünk egy jó minőségű füldugót. Ennek birtokában a későbbiekben viszont már horpasztottunk, mint a bunda. Tehát az első teljes napunk reggelén korán kellett kelni, mert indult a buszunk Taorminába. Elég ramaty időt fogtunk ki, valamikor esett, valamikor viszont egész szépen kitisztult az ég. Esernyője/esőkabátja persze nem volt mindenkinek, így Taorminában először ezen hiányokat pótolták az érdekeltek. Utána persze mentünk a színházba (lásd lent). A srácokat úgy kellett felmosni, sorozatban készültek a portréfotók (Balázs meg szerkeszthette őket esténként)! Végigsétáltunk a Corso Umbertón, a fő középkor specialistánkat átverte a Torre dell’Orologio alatti másolat mozaik, kiélveztük a Belvederéről nyíló kilátást, bolyongtunk a mellékutcákban, voltunk a székesegyházban, majd megebédeltünk a Ciclope nevű étteremben, ahol a magyar pincérnő nagyban megkönnyítette a rendelést. Délután a városi park, a kisebb templomok, mint az Alexandriai Szent Katalin templom, és a zegzugos utcák mellett a taorminai karnevál biztosította a kulturális táplálékot. Aggódtunk, hogy az eső miatt le fogják fújni az utóbbit, el is csúsztatták, de végül megtartották, és nagyon élveztük. A taorminai buszpályaudvar felé még jól beforrócsokiztunk/kávéztünk/söröztünk/sütiztünk és elégedetten tértünk vissza Cataniába.

Február 12-én hétfőn fényes napra virradtunk, a taorminai felhők eltűntek, beköszöntött a jó idő. Délelőtt a cataniai Bellini Múzeumban nyitottuk a napot, majd a Terme della Rotonda felé kerülve elmentünk a San Nicolò l'Arena templomhoz. Ez belülről egy legfeljebb „B” kategóriás barokk templom, amely csak a monumentalitásával tűnik ki, de egy csigalépcsőn fel lehet menni a tetejére, ahonnan pazar a kilátás az Etnára, no meg a városra. Persze megnéztük a templomot is, de a tetőterasz volt a fő cél. Hm, talán az jelzi leginkább a látvány minőségét, hogy itt mindenki csináltatott magáról Etnás háttérképet. A templom után a Via dei Crociferi felé kerültünk, megnéztük az amfiteátrum maradványait, és még ebéd előtt bementünk a San Biagio templomba, hogy Balázsnak is legyen sikerélménye. A Via Monte Sant’Agatában található Trattoria Sapori Antichi-ban ebédeltünk, másnak is ajánljuk, majd úgy kellett kiimádkozni a szomszédos Kiko, Sephora, H&M, Zuiki stb. boltokból a csajokat. A szem kívánta, pénz nem igazán volt, a srácok természetesen hősiesen várakoztak. Délután a Bellini színház felé kerültünk, majd bementünk a Castello Ursinóba (lásd lent). Végül egy előtte készített csoportképpel zárult a hivatalos program és szétspriccelt a csapat. Reginával elmentünk a Porta Garibaldihoz, majd indult az aznapi portrészerkesztés.

Február 13-án Siracusában kirándultunk. A Piazza Borsellinón csak kb. egy órás késéssel tudtunk felszállni az Interbus menetrend szerinti járatára, ugyanis valami útfelújítás miatt úgy beállt a cataniai belváros, hogy mindenki csak araszolva haladt. Nekünk meg időpontra lefixált látogatásaink voltak Siracusában. Balázs hót ideg volt, Siracusában délelőtt úgy meghajtotta a csapatot, hogy az már futóversenynek is beillett, de így legalább utolértük magunkat.

A régészeti parkkal kezdtük a nézelődést, menő volt! Ez már a harmadik ókori színházélményt biztosította a csapatnak egy utazás alatt (lásd fent), nem is panaszkodtak. A régészeti parkból kijövet pont elcsíptük a helyi buszt, majd egy a sofőr által előkészített átszállással már Ortigia szigetén jártunk. A papirusz múzeum után a Spiaggia Diana nel Forténál napfürdőztünk, valaki még a tengerbe is bement, majd elég későn, de pazar módon és egész jó áron megebédeltünk. Három órakor már a Castello Maniacéban csatangoltunk (nagyon hangulatos egy vár, lásd lent) majd a dóm felé útba ejtettük Aretusa kútját. A székesegyházról helyben derült ki, hogy fizetős, de máshol meg spóroltunk a belépőjegyeken, így nem okozott gondot a költség. A srácok azért rendesen néztek, amikor a barokk bejárat után az ókori Athéné templomban találták magukat, de ugye Szicília ilyen csodákat is nyújt! Zárásként jól befagyiztunk, megnéztük kívülről az Apolló templomot, majd a kiszámíthatatlan városi buszmenetrend miatt inkább gyalog közelítettük meg a vasútállomás melletti buszpályaudvart. Nem voltak nagyok a távok, ennyi még bőven belefért.

Február 14. volt az utolsó teljes napunk együtt. Reggel felszálltunk a notói buszra, ahol jól befürödtünk, ugyanis fenntartó váltás miatt szinte minden zárva volt. Sikerült bekönyörögnünk magunkat a színházba, felmásztunk a San Carlo al Corso templom harangtornyába (az a csigalépcső  egy igazi élmény volt, a kilátást lásd lent), bekukkantottunk a Nicolaci palota előterébe, ahol üdvözöltük Petőfi Sándor szobrát, amúgy csak szabadtéri látványosságok voltak. Na jó, a helyi régészeti múzeum nyitva volt, de ez meg senkinek se dobogtatta meg a szívét. Újraterveztük a programot, vettünk kaját, majd elcsíptük az avolai buszt, és miután a sofőr letett a tengerpart közelében, jól kitomboltuk magunkat. Volt aki a vízbe is belement, mások csak a homokban szaladgáltak, de az tuti, hogy mindenki barnult. Zárásként kajáltunk/ittunk/sütiztünk a Piazza Esedrán működő streetfoodosnál, és a naplementét, meg a kék órás kivilágítást élvezve elsétáltunk a Piazza Triestére, ahol egész pontosan jött a cataniai buszunk. Este még volt egy záró vacsora a srácokkal az „A Putia Dell'Ostello” nevű helyen. Az esti kocsmatúrákon fedezték fel a kölkök, és mi is csak megerősíteni tudjuk, hogy jó hely!

Február 15-én reggel fájdalmas búcsút vettünk egymástól. A srácok a Castello Ursinótól a repülőtér felé indultak, mi pedig az új szállásunkra, ahol otthagytuk a csomagokat. Nehogy már ezt is vigyük magunkkal Messinába. A vasútállomás melletti buszpályaudvar a Stesicorótól egy metrómegálló, Balázs megvette előre a jegyeket, aztán 15-én reggel kiderült, hogy ezek a metróra nem érvényesek, csak a helyi buszokra. Catania, miért lenne itt bármi is egyszerű??? Amúgy a városi tömegközlekedés és a helyközi buszjáratok is rendelkeznek online jegyvásárlási felülettel és appal. Ezek általában esztétikailag borzalmasak, néha nincs logika bennük, a gombok felirata hiányzik, de megbízhatóan működnek, és valahol még az utazás idősávját is meg lehet változtatni. Tehát felszálltunk a messinai buszunkra és a végállomásnál Balázs haverja és kollégája várt minket. Egy fullos, messinai „ismerd meg a városodat” túrát kaptunk, amiért nagyon hálásak vagyunk. Claudio előzetesen lebeszélte, hogy nyissák ki nekünk a Santissima Annunziata dei Catalani templomot, jártunk a székesegyházban, meghallgattuk a 12 órás harangjátékot, felmentünk a kilátás miatt a Santa Maria Di Montalto előtti teraszra (lásd lent a panorámát), megnéztük a III. Viktor Emánuel galériát, közösen ebédeltünk Ganzirriben a tó partján és a Torre Faróig, vagyis Szicília észak-keleti csücskéig mentünk. A Tartományi Múzeumnál búcsúztunk el, ezt ugyanis már csak mi ketten néztük meg. Köszönjük Claudio, nagyon jó volt együtt, nagyon sok szép élményt köszönhetünk Neked!

A múzeum után extra költség nélkül átfoglaltuk egy korábbi időpontra a cataniai buszunkra szóló jegyet, Cataniában elfoglaltuk a szállásunkat, illetve egy nosztalgia körre indultunk a székesegyház előtti „fánihoz” (lásd jobbra lent). Hiába, hiányoztak a kölkök, akik egész változatos módon, esetenként jelentős késéssel értek haza (köszi Wizzair!!!).

Február 16-án reggeli után kimentünk a reptérre, átvettük a hónapokkal korábban lefoglalt és kifizetett bérelt kocsit (nagyon elégedettek voltunk a Centauróval), és így meglehetősen korán nekivágtunk a nagy világnak a Hyundai I20-asunkkal. Amúgy mulatságos volt, amikor a Centauro ügyfélszolgálatosai mindenkitől megkérdezték, hogy bemennek-e kocsival Cataniába. Az ottani vezetési stílus tényleg nem mindenkinek való, így megalapozott volt az elővigyázatosság. Mi messziről elkerültük a belvárost, szinte azonnal felhajtottunk az autópályára, hogy Piazza Armerina mellett, az ókori római villa megtekintése után barátokkal találkozzunk. A villa csak Regina számára jelentett újdonságot, mert Balázs már sokszor látta, de ez az a hely, ahova bárki bármennyiszer visszamegy, mert egyszerűen fergeteges (lásd lent)!

A barátokkal jót beszélgettünk és megebédeltünk, majd kettesben folytattuk utunkat, és lépcsőt másztunk Caltagironéban (lásd lent). A család elég sok innen származó kerámiával büszkélkedhet, ez egy szicíliai „törzshely”, Balázs már nem is tudja hányszor járt erre. Szerencsére még nem volt szezon, így nagyon kényelmesen lehetett mozogni, illetve olyan leárazást fogtunk ki, hogy tök olcsón tudtunk bevásárolni. Most stílusosan nem egy Bburago kocsival, hanem egy kerámiából készített régi Fiat ötszázassal lettünk gazdagabbak. A caltagironei kerámiák a helyi múzeum nélkül nem lettek volna teljesek, így ide is elmentünk, no meg a városban is jó volt csatangolni.

 Végül eljött a búcsú pillanata, és a kocsival visszamentünk a cataniai reptérre. Nosztalgiatúrával zártuk a napot, újra meglátogattuk a „fánit”, cannolóztunk, szomorkodtunk, hogy ez a túra is befejeződött, majd február 17-én már csak a hazaút maradt. A cataniai repülőtér legvacakabb termináljáról indultunk, de azért itt is lehetett elvitelre szánt cannolót venni, így vásároltunk, amit természetesen a földet érés után családilag betermeltünk. Ennek köszönhetően Szicília fizikailag is követett minket Budapestre. Mi pedig a fotók szerkesztése után újra elkezdtük számolni a napokat, hiszen május 1-jén egy nagyváradi kirándulás következett, de erről majd egy következő posztban lesz szó.

2024. január 13., szombat

Spanyol kalandok a forró augusztusi nap alatt

2023 júniusában ünnepeltük ötödik házassági évfordulónkat, 2023 augusztusában pedig a nászút ötödik évfordulóját. Amúgy is megyünk, mint a mérgezett egér, de ezt illett megünnepelni, így beterveztünk egy spanyol utat. Madridot, Alcalá de Henarest, Aranjuezt, San Lorenzo de El Escorialt, az Elesettek Völgyét, Toledót, Segoviát, San Ildefonsót, Salamancát, Avilát és Tordesillast kerestük fel. 14 napon keresztül lubickoltunk a nyári napsütésben, rongyosra fotóztuk amit engedtek, nagyon jókat ettünk, lábainkat az elvártnál is jobban elkoptattuk, a sok csigalépcső- és toronymászással minden létező magassági rekordot megdöntöttünk és alig várjuk, hogy visszamehessünk.

Augusztus 4-én indultunk, az Iberia közvetlen járatával repültünk és a Booking ajándékaként ingyen betaxiztak a szállásra. A repülőn sejtelmes zene szólt, ami a kiszolgálással és a pontossággal csillagos ötösre vizsgázott, majd a sofőrrel is nagyon meg voltunk elégedve. Az eredetileg lefoglalt szállást az utazás előtt körülbelül egy hónappal módosítanunk kellett, de mázlink volt, mert jó áron még tudtunk foglalni a Plaza Mayor (lásd lent) melletti B&B Hotel Madrid Centro Plaza Mayor-ba. Egy mellékutcára nézett a szobánk, az alagsori 24 órán keresztül működő bár ingyenes gyümölcs, nasi és italválasztéka nagyon bejött. A reggelente kilincsre akasztott édesség és víz csomag pedig jó szolgálatot tett a napindításhoz. A szobához járt hűtőszekrény, így amikor nem a közeli La Rollerie Atocha-ban reggeliztünk (azok a mexikói reggelik…), akkor a szállás bárjában fogyasztottuk el a szendvicsünket, megbolondítva némi gyümölccsel, joghurttal, forró csokival, teával, kávéval, vagy gyümölcslével. Hiába, jó sorunk volt… Tehát. Augusztus 4-én a szállás elfoglalása után, nyolc-fél kilenc tájékán nyakunkba vettük a várost és napnyugtáig, vagyis este fél tízig sétáltunk, no meg kiváltottuk a feltölthető metrókártyát és a HÉV-szerű Cercanias bérletet. Végül beugrottunk a Rollerie melletti Dia boltba (minden nap nyitva van este 11-ig) és kellemesen elfáradva beájultunk az ágyba.

Első teljes napunkat Alcalá de Henaresben, egy a madridi agglomerációhoz tartozó tüneményes városkában kezdtük. A Puerta del Sol-ról az Atocha pályaudvarra, majd onnan egy másik Cercanias szerelvénnyel közlekedtünk a célállomásunkra, és mindezt egy kedvezményes ingázó bérlettel. Hm, nagyon megszerettük a helyi tömegközlekedést! Először az Alcalá de Henares-i egyetemet néztük meg spanyol nyelvű idegenvezetéssel, majd elsétáltunk Miguel de Cervantes szülőházához. Természetesen fotózkodtunk a szülőház előtti szobrokkal (lásd lent). Az Alcalá de Henaresi főutcán ebédeltünk, többek között egy részben véres hurkához hasonló ételt (nagyon bejött), végül jól besütiztünk. A kajakómát a Madridba visszavezető Cercanias-on éltük túl, hogy végül élvezkedjünk a madridi királyi palota termeiben, no meg a fegyvertárban, és mérgelődjünk, amiért az első fogadószalon után nem lehet bent fotózni. Ez a probléma sajnos elég sok helyen merült fel, így sok könyvet vettünk. Azóta is gyakran lapozgatjuk őket.

Augusztus 6-án az egyik királyi kolostort, vagyis a Real Monasterio de la Encarnación-t, majd a Cerralbo Múzeumot néztük meg. Az utóbbiban fotózhattunk (Hurrá!), így külön képes beszámolót is írunk a palotáról. A Txirimiri Ferraz nevű étteremben ebédeltük (melegen ajánljuk: finom volt az ebéd, gyors a kiszolgálás, jók az árak, bőséges adagot adnak). Vártunk vagy másfél órát, hogy bejussunk a Debod templomba, és lefotóztuk a kedvenc Don Quijote – Sancho Panza párosunkat a Plaza d’España-n. Végigmentünk a Gran Vián, és még zárás előtt bejutottunk a Plaza Cibeles-en a volt Postapalotába. Apropó, szinte mindenhol átvilágítanak, de a biztonsági ellenőrzés meglehetősen gyors és hatékony. A korábbi Postapalota kapcsán az volt az egyedüli szívfájdalmunk, hogy a tetőterasz felújítás miatt zárva volt. Pedig Balázs anno felment és tanúsítja, hogy csodás a kilátás.

Augusztus 7-én körülbelül 40 perccel a nyitás előtt már ott voltunk Pradónál (lásd fent), ahol pofonként ért, hogy a korábban engedélyezett fotózást itt is megtiltották. Vettünk könyvet és vagy hatszor visszamentünk a kedvenc Velázquez festményeinkhez, hogy végül az ebédet is bent fogyasszuk el. Még a víz is Prado logós volt! A jegyvásárlás kapcsán az elővásárlást tanácsoljuk. Mi azért nem tudtunk élni a lehetőséggel, mert csak ingyenes jegyet nem lehet venni (Balázs a nemzetközi tanárigazolvánnyal, Regina pedig az újságíró kártyával mehetett be csomó helyre ingyen). A királyi gyűjteménynek is van gyűjtőjegye, mi a teljes országra kiterjedő, egy évig érvényes példányt vettük meg: be is jött az ára. Mivel a kasszások általában elég rosszul tudnak angolul, az abono annual-t kell emlegetni a vásárlásnál. A Prado után a botanikus kert következett, de csalódás volt, mert a nagy hőségben minden elvirágzott. A Retiro park viszont nagyon bejött.

Augusztus 8-án Toledóba utazunk (lásd fent). Az Atocha pályaudvaron és visszafelé is rendesen kavartak a vágány kiírásával, de a vonat nagyon gyors volt, így könnyedén behozta a késői indulást (amúgy érdemes jó korán megvenni a vonatjegyet, mert idővel drágul). A városba vezető mozgólépcsőnek nagyon örültünk, de így is másztunk, gyalogoltunk, kapaszkodtunk eleget, mert elég nagyok a szintkülönbségek. Az augusztusi hőségben alig volt valaki, valószínűleg aki tehette a tengerpartra távozott, vagyis legalább a zsúfoltságot elkerültük. A székesegyházban tilos fotózni, de minden erkölcsi tiltást figyelmen kívül hagyva bűnöztünk. A székesegyház harangtornya zárva volt, de cserébe a San Ildefonso tornyából csodálhattuk meg a várost. Megérte, pazar a látvány! Előzetesen vettünk karszalagot, amivel majdnem minden városi nevezetességet sorbanállás nélkül, és külön fizetés nélkül tekinthettünk meg, ezt másnak is ajánljuk. Ha nincs idő mindenre, akkor külön-külön, helyben is lehet jegyet venni. Ez esetben a San Juan de los Reyes kolostor semmiképpen se maradjon ki, mert fergeteges! A "karszalagos" kör legfrissebb látványossága a Nemes Kisasszonyok Királyi Kollégiuma. A Sinagoga del Tránsito nem képezi részét a karszalagos körútnak, de ide meg valami akció folytán amúgy is ingyen mehettünk be. A Santa Maria la Blanca zsinagóga ezzel ellentétben "karszalagos" (lásd lent). A "legmecsetebb" formájú templomot sem szabad kihagyni: a Mezquita del Cristo de la Luz hajója minden részletében mór. Természetesen bevásároltunk: Regina a helyi damasquinado technikával készült szuvenírt kapott, Balázs pedig egy olvasó Don Quijote szobrot (Toledo La Mancha megye központja). Az Alcazar történelmi részét a spanyol polgárháború alatt szétlőtték, de helyreállították. Erre pont 2023 nyarát kellett választaniuk, hogy további restaurálásokba kezdjenek, vagyis ez kimaradt. Cserébe ingyen mehettünk be a Szárazföldi Erők Múzeumába, amely a vár tövében található. Utolsó csapásként Balázs kitalálta, hogy sétáljunk el a Tajo folyó túlpartján egy kilátóponthoz, nézzük meg onnan is a várost. A térkép kutat/csapot is jelzett, vagyis ha lerohadna rólunk minden, akkor ott ihatunk. A táv nem volt nagy, a látvány bejött, de valóban mindenünk leolvadt rólunk (a tájékozódáshoz használt Ipad a hőség miatt egyenesen sztrájkba lépett), és a csapból folyó víz pisi-melegnek bizonyult. Nagy bánatunkban a vasútállomással szemben vettünk jeges vizet és benyomtunk egy-egy jégkrémet, ami életmentőnek bizonyult. Apropó, a toledói vasútállomás is tüneményes! Este nem kellett minket elringatni, hiszen a lépésszámláló szerint magassági és távolsági rekordot is döntöttünk. :)

Augusztus 9-én laza madridi napot tartottunk: a Thyssen-Bornemissza múzeumban jártunk (lehetett fotózni!), bementünk a másik királyi kolostorba, a Monasterio de las Descalzas Reales-be (tilos volt a fotózás, így könyvet vettünk), no meg a városban csatangoltunk. Toledo után végülis kellett a levezetés.

Augusztus 10-én hajnalban keltünk, a Puerta del Soltól elmentünk a Chamartin vasútállomásra, ahonnan a gyorsvonat villámgyorsan elvitt minket a Segovia melletti állomásra. Ez a prérin található, de két buszjárat bevisz a városközpontba. Jegyet csak készpénzzel és a sofőrtől lehet venni, ami kissé gáz azután, hogy a madridi tömegközlekedés tarjetáját a telefonos appon is fel lehet tölteni. :( Segovia csodálatos! A vízvezetéknél szálltunk le a buszról, vagyis rögtön ámultunk, bámultunk. Jót mosolyogtunk a szelfiző ördög szobrán. Megcsodáltuk a San Martin templomot, majd ezt rögtön el is felejtettük, mert a székesegyház hirtelen elnyerte a „kedvenc templomunk” címet (lásd lent). Felmentünk a harangtoronyba (kemény menet volt), megnéztük a harangozó lakását, élveztük a városra nyíló panorámát, majd elvánszorogtunk az Alcazarhoz. A harangtorony csigalépcsője után ugyanis remegtek a lábaink. Az Alcazar egy igazi királykisasszonyos kastély, amolyan Disney-féle. Bele is szerettünk, mert valóban mesés. Időnk viszont kevés volt, így az Alcazar szomszédságában, a Cafetería "Casa de la Química"-ban ebédeltünk. Finom volt, fizetni se fizettünk sokat, vagyis elégedettek voltunk a hellyel, másnak is ajánljuk. Azért is kellett sietni, hogy elérjük az M8-as helyközi buszt, amely a segoviai buszpályaudvarról indult és többek között San Ildefonsóban, a Granja bejáratánál is megállt (a Puerta de Segoviánál kell leszállni). A Granjában szokás szerint nem lehetett fotózni, és a kertben a kutak se működtek, de ettől függetlenül csurgott a nyálunk. Ez egy fantasztikus hely! Mivel jó időt futottunk, így a Granjából visszafelé menet még sétáltunk egyet a segoviai vízvezeték környékén, és csak az utolsó pillanatban mentünk vissza a semmi közepén található gyorsvasút állomáshoz. Hosszú, de csodás nap volt: reggel 7 körül indultunk és este 11 körül érkeztünk vissza a szállásra.

Augusztus 11-én délelőtt az Escorial kolostort néztük meg (bent tilos fotózni), majd ebéd után bejártuk a Casita del Príncipét, késő délután pedig az Elesettek völgyében jártunk (lásd lent). Ide a San Lorenzo de El Escorial buszpályaudvaráról induló, 660A busszal lehet eljutni. Ennek érdemes megnézni a menetrendjét, amikor megérkezünk Madridból, mert csak napi egy járat van oda és vissza (mindig délután). A bazilikában tilos fotózni, de egy emlékképet azért lőttünk. Nem szégyelljük magunkat! ;) Amúgy már elvitték Francisco Francót és José Antonio Primo de Riverát, így kettővel kevesebb politikailag érzékeny téma merül fel a hellyel kapcsolatban. Mi megkerültük a hegyet és a kolostor bejáratához is elmentünk, de már nem volt energiánk felmászni a kereszt tövéhez. Az előző napi segoviai menet leszívta a „hegymászó energiánkat”.

Augusztus 12-én délelőtt Aranjuezben jártunk. A C-3-as Cercanias végállomása pár száz méterre található a palota bejáratától, így könnyen megközelítettük a helyet. A palota lépcsősorát követően megtiltották a fotózást (könyvet vettünk), a kertekben viszont rengeteg szökőkút működött (gyönyörűek) és jókat fényképeztünk. A Casa del Labrador-ba is elmentünk, de azt felújították, amit persze elfelejtettek közölni a honlapon. Aranjuezben ebédeltünk, majd Madridban a búcsúséta keretében jártunk Goya sírjánál (sajnos itt se lehet fotózni).

Augusztus 13-án vonatra szálltunk és elmentünk Salamancába. Az egyetem (lásd fent) vendégházában, egy nagyon jól felszerelt kollégiumi apartmanban szálltunk meg: pazar körülményeket találtunk potom pénzért. Délután a San Esteban templommal és kolostorral elkezdtük a város felfedezését és beleszerettünk! A Palacio de la Salinával belekóstoltunk a helyi paloták világába. A főtéren kiválasztottunk pár fagyizót, ahova minden Salamancában töltött nap végén visszatértünk és természetesen fotóztunk, fotóztunk, fotóztunk.

Augusztus 14. teljesen Salamancáról szólt. A székesegyház (lásd fent) előlépett a legjobb, legszebb, legmenőbb helyre. A jezsuita templom tornyába is felmentünk, mert a látványért mindent (megérte!). A Casa de Las Conchas pedig elnyerte az „abszolút kedvenc könyvtár” címet. És ez egy könyvtárostól nem semmi! Balázs megkapta feladatként, hogy szerezzen állást a salamancai egyetemen, mert az egy fergeteges hely! Apropó, sajnos nem találtuk meg a békát az egyetem homlokzatán, de így is szerencsénk volt. A diákok ugyanis babonából keresik a brekit, mert aki megtalálja, annak sikerül a vizsgája. Ennek örömére az egész várost uralják a béka szuvenírek. A székesegyház ajtaján viszont megtaláltuk az űrhajóst (erről majd a képes posztban fogunk részletesen mesélni). A napot a római hídnál, illetve a túlparton, meg a szokásos fagyival zártuk.

Augusztus 15. Mária mennybevitelének ünnepe. Nemzeti ünnep, rengeteg dolog bezár. Mi távolsági busszal elmentünk Tordesillasba. Itt kötötték meg azt az egyezményt, ami miatt a mai Brazília területét a portugálok gyarmatosították. Természetesen elmentünk a házba, ahol aláírták a szerződést. Tordesillast onnan is ismerhetjük, hogy itt tartották házi őrizetben Őrült Johannát, V. Károly német-római császár és spanyol király anyját: megnéztük a Szent Klára kolostort, ahol ünnepi alkalmakkor tartózkodott Johanna, illetve a San Antonin templomot, ahol a vasárnapi miséket hallgatta. A kevésbé nevezetes templomok közül a San Pedro lopta be magát leginkább a szívünkbe. Szintén jellegzetes eleme ennek a kisvárosnak, hogy lépten-nyomon művészek által készített graffitikbe botlunk (lásd fent). Felkerestük az összeset és többnél fotózkodtunk. Habár ünnepnap jártunk a városban, szinte csak spanyolokkal találkoztunk, és 14 óráig a helyi látványosságok is nyitva voltak. Utána pedig a szabadon látogatható érdekességeket kerestük fel. Apropó, a Plaza Mayoron nagyon jót ebédeltünk a Don Pancho étteremben, amit másnak is ajánlunk. Majd lesz több képes poszt a városkáról.

Augusztus 16. volt az utolsó teljes nap, amit Spanyolországban töltöttünk, ekkor Avilába utaztunk. Bejártuk a falakat, a helyi székesegyházban is fel lehetett menni a toronyba: felmentünk. A Szent Teréz kolostor érdekes élmény volt. Végre megtudtuk, hogy a frissen facsart narancslevet zumo-nak hívják (az olaszoknál spremuta). A San Vicente bazilika mesés! Újra legyalogoltuk a lábunkat és a Santo Tomas kolostorban zártuk a napot: kiesik, nem özönlik el a turisták, viszont varázslatos. Csodás nap volt, ami viszont a salamancai időszakot is lezárta, mert augusztus 17-én visszautaztunk Madridba. Itt az Opera közelében, egy előre lefoglalt csomagmegőrzőben hagytuk a bőröndjeinket, majd elmentünk a Királyi Gyűjtemény 2023 nyarán megnyitott új múzeumába (lásd lent a kedvenc páncélunkat). Ez az Almudena székesegyház szomszédságában, a királyi palotával szemben található, lehet fotózni (hurrá!), és egyszerűen fenomenális! Imádtuk! Gyönyörű! Csodálatos dolgokat láttunk! Ezzel tényleg méltó módon zártuk a spanyol utat!

Utolsó tevékenységként jól bevásároltunk turronból, hogy legyen az otthoniaknak is, mi is feltankoltuk a bendőnket minden finommal, hizlalóval és helyivel, majd kimentünk a repülőtérre. A Wizzair gépe az egész napos összevont késés miatt óriási csúszással érkezett, és itthon már hajnalban kerültünk ágyba. Ekkor már alig éltünk, csak az élmények tartották bennünk a lelket. Amint lehet, visszamegyünk, fenomenális volt!

Frissítés: 2024 tavaszától a Patrimonio Nacional kezelésében lévő helyeken szinte mindenhol engedélyezték a fotózást, így 2024 augusztusában visszamentünk! Madridban nosztalgiáztunk, kiruccantunk Zaragozába, majd "vandálkodtunk" Andalúziában. ;)