A római mozaikok nyomában

Római utunk során rengetek érdekes épületet láttunk, amelyeket különféle technikákkal készült dekorációs elemekkel láttak el. Nem is hittük volna, hogy a festmények mellett a mozaik lesz az egyik leggyakoribb technika, amivel találkozunk. Ez tehát kiváló indok arra, hogy ebben a blog bejegyzésben körbejárjuk, az Örök Városban hol bukkanhatunk ezekre a gyönyörű díszítésekre.

A mozaik olyan művészeti eljárás, amely során kis méretű, színes üveg-, kő- vagy kavicsdarabokból állítanak össze egy képet, vagy mintázatot. A darabokat cementtel, gipsszel rögzítik a nedves felületre. A mozaik szó a görög muszeion szóból és a latin opus musivum (múzsákhoz közelálló) kifejezésből származik. A múzsákkal való kapcsolat arra utalhatott, hogy ez a művészet igen megbecsült műfaj volt.

A mozaik technika használatának általában praktikus oka volt: a padlón járva a festményt károsították volna az arra járók, de a mozaik aránylag jól bírja ezt a fajta igénybevételt, ráadásul a nedvesség, pára okozta károkat egy mozaiknál sokkal könnyebb javítani: egyszerűen csak vissza kell rakni a lepotyogott darabokat. Az első mozaikok még monokróm színekből álltak, a színesebb fajtákat csak később használták. Ezek elsősorban épületek padlózatának díszítésére szolgáltak. A technika fejlődésével a színes kőzeteket megmunkálták, kicsiny hasábokat készítettek belőlük, ezeket „opus tessalatum”-nak, azaz „kockás műnek” nevezik. A nem négyzet alakú hasábokból készült mozaik neve pedig „opus sectile”. A sík szemekből egységesebb felületet lehetett kialakítani, ami a padló díszítésének felelt meg (a járás kényelmesebb volt rajta), ezért az előbbi népszerűbb volt. A színezett üvegmozaikok kialakulásával lehetővé vált szinte bármilyen színű hasáb gyártása, de ez már a padló díszítésére nem volt alkalmas. Ekkor a festményekhez hasonló mozaikok kerültek túlsúlyba. Az ívelt (boltív, kupola) felületekre készült mozaikoknak külön nevük van: „opus vermiculatum”, de így hívják a kígyózó szalag mintáját követő sík mozaikokat is.

A mozaikművészet a bizánci korban fejlődött legtöbbet (ennek hatását lásd például a palermói Normann Palota kápolnájának és a monrealei normann székesegyház díszítéseinél, ezekre lásd a két lenti képet), majd átmeneti hanyatlás után a historizmus és a szecesszió fedezte fel újra a technikát, igaz a modern művészetben is történtek komoly kísérletek a feltámasztására (csak meg kell nézni Gustav Klimt, Gaudí, Picasso, vagy Aba-Novák Vilmos munkáit).

 

Az első mozaiktechnikát Mezopotámiában használták. A nedves agyagba színes mázas homlokfelületű kúpokat nyomtak, így állították elő a különböző, többnyire geometrikus mintájú díszítéseket. Ezek a korai technikával készült „montázsok” valódi mozaikok, de színes mázzal vonták be őket, így a felületük sokkal inkább a kerámiára emlékeztetett. Az ókori egyiptomi művészetben is találkozhatunk mozaikokkal, de nem volt jellemző a használatuk.

Az ókori görög padlómozaikok annál jelentősebbek. Ezeket fekete-fehér (vagy inkább sötét és világos) kavicsokból rakták ki. A geometriai mintázat volt a jellemező, és legkorábban Kr. e. az 5. századból maradtak fent leletek. Jelentős technikai fejlődés a Kr. e. 3. században következett be. Az új mozaikok készítői közül néhányan kiváló művészekké váltak, akik a műveiket szignózták. Ilyen volt például a Szószosz nevű mester, akinek az alkotásai közül ismert az „edényből ivó galambok” ábrázolása, vagy a „Felsöpöretlen szoba” című padlómozaik, amely a lakoma után a padlón hagyott maradványokat szimbolizálja. Műveit számos követő másolta és terjesztette. Egy másik mester, Héphaisztión alkotásait, csak töredékesen találták meg Pergamonban. Színes, főleg ornamentális padlómozaikokat találtak Déloszon, amelyek dekoratív mintázatukkal szőnyegszerű hatást keltettek. A tesszera – féle (kicsi hasábok) mozaikot ugyan a görögök fejlesztették ki, mégis a római művészet tette ismertté. A rómaiak a középületek, fürdők, lakóházak padlóját díszítették mozaikokkal. Ilyenek például az ostiai nagyfürdőben látható nagyméretű padlómozaik, amely tengeri isteneket jelenít meg, illetve a színház mögötti mesterségek terén fennmaradt burkolat.

A római mozaikok gyakran falfestmények másolataként jöttek létre. Az egyik legnevezetesebb a Nagy Sándor-féle mozaik, amely az isszoszi csata jelenetét ábrázolja és Pompejiben tárták fel. Keletkezését a Kr. e. 1. századra teszik, és egy Philoxenosztól származó falfestmény volt a mintája.

Pompejiben és Herculaneumban ezen kívül gyakorlatias célból készített mozaikok is előkerültek, mint például a Cave canem (Őrizkedj a kutyától!) sorozat, amellyel a lakóházak bejáratánál figyelmeztettek a harapós kutyára. Pompejiben ez igen elterjedt motívum volt. Gyakoriak voltak a csendéletek, vagy a hétköznapi élet jelenteit megörökítő darabok is. Ilyen volt a híres kakasviadalos mozaik is. Aki erre kíváncsi, az menjen el a nápolyi régészeti múzeumba: szebbnél szebb szobrok és mozaikok fogadják majd.

A római kori mozaikokon dominálnak a fehér barna, vörös színek: a Caracalla fürdőiből előkerült nagyméretű padlómozaikok is ilyenek. A négyszög alakú mezőkben birkózókat, atlétákat ábrázoltak, ezeket a Vatikáni Múzeumban nézhetjük meg. A gazdag emberek otthonaikat is mozaikokkal díszítették és általában főúri szórakozás témáit mintázták meg. Például a szicíliai Piazza Armerinánál feltárt Villa del Casale-ban pl. vadászatot bemutató színes padlómozaikra bukkantak, de híres az itteni „bikinis” mozaik is, amelyen labdázó, futkározó lányok láthatók a mai bikinikre emlékeztető öltözetben.

Persze nem kell messzire menni, hiszen római kori mozaikokat Magyarországon is találunk. Az egykori aquincumi polgárvárosban álló Hercules-villa egyik színes mozaikja az íját feszítő Héraklészt, valamint feleségét, Déianeirát mutatja Nesszosz kentaur karjaiban.

A kereszténység előretörésével, az új világkép kialakulásával a mozaikok jellege is megváltozott. Már nem a legteljesebb valóságábrázolás, hanem a szellemi lényeg kifejezése lett a lényeg. Új ikonográfia jelent meg. A térbeliség ábrázolása sem volt már lényeges. A padlómozaik is megmaradt, de már csak geometriai ábrákkal. A mozaikok falra, kupolákra kerültek.

Rómát a mozaikok városának is nevezhetnénk, ugyanis ezeket a művészi elemeket, tárgyakat nem csak a Palazzo Massimo alle Termében található Római Nemzeti Múzeumban, hanem valós díszítő elemként is csodálhatjuk templomokban, bazilikákban. Apropó, múzeum. Itt egy, a mozaikművészettel rokon műfaj példányaival is találkozhatunk: a márványintarziával. Ezen felül íme pár jellegzetes darab a múzeum gyűjteményéből.

Az első ókeresztény építmények falmozaikjait még a „hagyományos” stílusban rakták fel. Erre példa a római Santa Costanza mauzóleum, Nagy Konstantin császár lányának sírkápolnája. A császárlány és húga, Heléna nyugodott eredetileg itt, a szarkofágjuk ma a vatikáni múzeumban található. Az épület az eredetileg Nagy Konstantin által emelt Sz. Ágnes bazilika mellett állt, majd amikor ez utóbbit sorsára hagyták, a mauzóleumot a közelben felépített „újabb” falakon kívüli Sz. Ágnes bazilika keresztelő kápolnájaként használták. Ennek a díszítése még a pogány padlómozaik és a keresztény falmozaik átmenetére példa, ugyanis a visszafogott színvilágon túl a legmeglepőbb a pogány motívumok alkalmazása: szőlőindák, vidám szüretelők tűnnek fel a mennyezeten, igaz itt a szőlő már nem Bacchus jelképe, hanem Jézusé, a szüret pedig a kereszténység úrvacsorájának, az eucharisztiának a megjelenítése. A régi elemek átvétele és más értelemmel felruházott ábrázolások azonban nem feleltek meg az Egyház elképzeléseinek, így új ábrázolásmódot kellett választani. Képsorozat formájában készültek a mozaikok, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy a hívők lássák a Biblia összes történetét, tanítását. Nem véletlenül mondta Nagy Szent Gergely pápa: „Ami az olvasni tudóknak az írás, ugyanaz a tanulatlan szemlélőnek a festészet.” Ezzel lett az új mozaik a keresztény hit megjelenítője, hordozója. Különben már Nagy Konstantin császár is felismerte a mozaik jelentőségét, ezért gondoskodott a mozaikművészek képzéséről és a művészi iskolákban a mozaik tanításáról.

Az egyik új típusú, immáron teljesen keresztény motívumokat felvonultató mozaik az 5. század elején készült: a Santa Pudenziana templom apszismozaikjáról lenne szó. A kép középpontjában Krisztus ül, kezében az élet könyvét tartja. Apostolok veszik körül, mögöttük két női alak (balra Santa Prassede, jobbra a testvére, Szent Pudentiana), akik babérkoszorút tartanak Szent Péter és Pál feje fölé. A táj a mennyei Jeruzsálemet ábrázolja, a kereszt pedig a kereszténység szimbóluma. A mozaikképet a realisztikus ábrázolás jellemzi és élénken színezték. A 16. századi felújítások során megcsonkították a mozaik peremeit, ez magyarázza, ha valakinek hiányosnak tűnik. Hasznos tipp: a baloldali utolsó ív mellett fel lehet menni a Szűz Mária oratóriumhoz. Itt nemcsak a régészeti feltárások emlékeit találjuk, hanem az apszismozaikot is szemből, illetve oldalról tekinthetjük meg. Megéri! Amikor mi jártunk arrafelé, mindig ugyanaz az őr volt, aki rengeteget beszélt, de az oratóriumhoz is felengedett, és nagyon segítőkésznek mutatkozott. A fényképezőgép viszont itt befuccsolt, így kénytelenek voltunk kölcsönkérni más képét.

Santa Pudenziana testvérének, Santa Prassedének a bazilikája sincs messze. Ez egy szintén ókeresztény eredetű templom az Esquilinus dombon, nem messze a Santa Maria Maggiore bazilikától. A szentélyt a főhajótól elkülönítő győzedelmi ívet borító mozaikot I. Paszkál pápa idejében készítették. Az apszis mozaikján baloldalt, Sz. Pál és Santa Prassede társaságában a templom modelljét kezében tartó pápát is láthatjuk. A fejét azért veszi körbe a négyszögletes kék keret, mert a mozaik készítésekor ő még élt. A pápa melletti pálmán ülő madár egy főnix, amely a feltámadt Krisztus jelképeként gyakran felbukkan a keresztény mozaikoknál. Az apszismozaik közepén az áldást osztó Krisztust, a jobb oldalán Sz. Pétert, Sz. Pudenzianát és Sz. Zénót, az alsó sávjában pedig a híveket szimbolizáló bárányokat látjuk. A két arany város Jeruzsálem és Betlehem, a folyó a Jordán.

A templom leghíresebb eleme a Szent Zénó kápolna, aminek a gyönyörű bizánci mozaikja már a 9. századból származik és Róma legfontosabb bizánci emléke. Egy családi síremlékről van szó, amelyet I. Paszkál pápa emeltetett édesanyjának, Teodórának. A templom építtetőjének monogramját a 3. századi faragott párkányos márványgerenda felirata őrzi. A nép a kápolnát „hortus paradisi”-nek (Paradicsomkert) is nevezi, mert a mozaikképek talpazata tele van virágmotívumokkal. A bejárat fölött kétsoros félkörmozaikon Mária látható 10 szenttel, illetve Krisztus a 12 apostollal. A felső sarkokban két próféta (Illés és Mózes), alul I. Paszkál pápa és az utódja van.

A görög kereszt alakú kápolna négy domborműves gránitoszlopon áll. Keresztboltozata arany díszítésű, itt angyalok tartják a Megváltót ábrázoló medált. A bejárat belső része fölött Péter és Pál apostol áll az angyalokkal, ezzel szemben pedig, az oltár fölött, alabástrom oszlopok között található egy trónon ülő, gyermekét tartó Szűz Mária ábrázolás. Az oltár feletti Szent Pudentiana és Prassede ábrázolása már késői, ugyanis a 13. században készült.

A bal oldali mozaikfülke fölött a vakablak aranymozaikja Szent Pudentianát, Prassedét, és Szent Ágnest ábrázolja. Ez alatt, már a kijárat felé vezető ajtó feletti félkörívben található Szűz Mária és két szent társaságában a pápa édesanyja, Teodora episcopa. A nevét is kiírták, illetve a fejét övező kék négyszögletes keret alapján a mozaik készítésekor még élt. A szembe lévő vakablaknál János, Jakab és András apostolok állnak. Az alatta található félkör alakú mezőben Krisztus van Szent Zénó és Valentin társaságában. A padlózat az egyik legrégebbi példa a többféle márványból készített opus sectile-re. Az oltártól jobbra található kis oszlopot 1223-ban hozták Jeruzsálemből, és állítólag ehhez kötözték Krisztust, amikor megostorozták. Az már egy másik lapra tartozik, hogy Jeruzsálemben is őriznek egy oszlopot, amire szintén ezt mondják, de nem a mi feladatunk, hogy igazságot tegyünk.

Kicsit visszatérve az időben, elmentünk a San Paolo Fuori le Mura, magyarul a Falakon kívüli Szent Pál bazilikába, amely Róma második legnagyobb bazilikája. A legenda szerint ott áll, ahol Pál apostolt eltemették. Eredetileg Nagy Konstantin császár építette 324-ben, de I. Theodosius császár ezt felül akarta múlni, és egy nagyobb, szebb bazilikát építtetett, ami viszont csak I. Leó pápa idején készült el. A kolostora a 12. században épült. VIII. János pápa a bazilikát és a kolostort megerősítette a szaracén betörések ellen, majd az 1823-as tűzvész után XII. Leó pápa kezdte el az újjáépítést. Mivel ez volt az egyedüli olyan római templom, amely megőrizte eredeti szerkezetét, így világméretű segítőkészség segítette a helyreállítási munkálatokat. Ehhez például az egyiptomi alkirály (alabástrom oszlopokkal) és az orosz cár (malachittal és lapis lazulittal) is hozzájárult. A bazilika az olasz nemzeti műemlékek közé tartozik. Az aranyozott mozaik homlokzat timpanonja közepén az áldást osztó Krisztus trónol. Két oldalán Szent Péter és Szent Pál apostol áll. Az ablakoknál a négy prófétát ábrázolták.

A főhajó és a mellékhajó közötti oszlopok felett kerek medalionokban a pápákat mintázó mozaikok láthatóak, időrendi sorrendben Péter apostoltól Ferenc pápáig. A legenda szerint a világvége akkor jön el, ha már több pápának nincs hely. Mivel ez is csak egy mítosz, így mi nem aggódtunk, amikor megláttuk, hogy már csak két hely maradt szabadon.

A főhajó végén két gránitoszlopon nyugszik egy diadalív. Az 5. századi mozaik díszítését egy disztichon alapján tévesen Galla Placidia császárnőnek tulajdonították. Habár ez túlélte a tűzvészt, jelenleg erősen restaurált formában tekinthetjük meg. Az apszis mozaikja 13. századi, és III. Honorius pápa megbízásából készült. Ez már érdekesebb: Krisztus jobb lábánál található egy teknősbéka-szerű kifakult alak: ő III. Honorius pápa. Ez a szemléltetés is mutatja, hogy az ókori hagyományok elvesztek, az élő ember, a megrendelő hierarchikusan jelenik meg, vagyis az isteni nagy, az emberi kicsi. Majd csak az 1300-as évektől kezdenek a művészek újra visszatérni a valósághű méretek alkalmazásához. Krisztustól jobbra Sz. Péter és András, tőle balra pedig Sz. Pál és Lukács figurája található. Az alsó sávban a trónoló kereszt két oldalán angyalok, szentek és apostolok láthatók.

A keresztény mozaikok másik kiemelkedő darabját a Santa Maria Maggiore bazilikában néztük meg. Ez a pápai bazilika a Szentszékhez tartozik, így aki ide belép, az Vatikán államban találja magát. Az itteni első templomot a 356. augusztus 5-ei csodálatos havazás emlékére emelték, viszont a szentély mozaikja, amely Mária koronázását mutatja, csak sokkal később, 1295-ben készült. A középhajó falain eredetileg 42 négyszög alakú mozaikot helyeztek el, amelyek az Ószövetség történeteit ábrázolták, mára azonban csak 36 maradt meg belőlük. A sorozatképek élénk színűek és itt alkalmazták először az alak és a táj közé helyezett arany hátteret, ami az égi fényt jelképezi. Ezeket III. Sixtus pápa uralkodása során készítették, igaz 1593-ban egyik-másikat restaurálás címszóval újrarakták. Ennek ellenére a késő római birodalom művészetének kiemelkedő emlékeiről van szó.

A diadalív mozaikja Krisztus gyermekkorának néhány jelenetét ábrázolja. Az apszis mozaikja 1295-ben készült, Jacopo Torriti műve, aki alá is írta. Ez a középkor anonimitása után az öntudatos művészlélek egyik korai megnyilvánulása. Itt Szűz Mária megkoronázása a fő téma. Tőle jobbja Giacomo Colonna kardinális, balra pedig IV. Miklós pápa. Kevesebb, mint egy évszázad telt el a Falakon kívüli Sz. Pál bazilika apszismozaikja óta, és némileg nőtt a megrendelő mérete, igaz majd csak a 14. századtól jelennek meg a teljesen egyenrangúként ábrázolt személyek.

A teljes belső tér padlózatát gyönyörű, finom cosmata stílusú márványmozaikkal burkolták. A név egy görög eredetű, a 12-13. századi Rómában tevékenykedő, mozaikkészítéssel foglalkozó családra utal, amelyről tudjuk, hogy ilyen jellegű tevékenységet végzett. Lásd az oldalsó képen az aláírásukat. Ez a lateráni Sz. János bazilika melletti Scala Santa tetején található kápolna falán olvasható. Mivel a többi mester neve ismeretlen, így ezt a fajta padlóburkolatot mindenhol cosmatának nevezik. Ezt a stílust márvány, színes drágakövek és újrahasznosíthatott művészeti nyersanyagok jellemzik, és olyan népszerűnek bizonyult, hogy évszázadokon keresztül alkalmazták.

Mielőtt kimennénk a bazilikából, érdemes bemenni a jobb oldali mellékhajó első kápolnájába, ami a keresztelőkápolna, és innen továbbhaladni a múzeum felé. A bazilika alatt ugyanis érdekes római maradványok találhatók, illetve ha tehetjük, akkor a múzeum pénztáránál váltsunk jegyet a régi homlokzathoz is. A mostani homlokzat ugyanis eltakarja Filippo Rusuti korábbi, XII. századi, aláírt mozaikjait. Az ezekről készült képek itt lent találhatók.

Utunk következő állomása a Piazza Venezia melletti San Marco bazilika. Ez a Rómában élő velenceiek temploma volt. A vele egybe épült palota 1455-ben készült Leon Battista Alberti tervei alapján, és sokáig a Velencei Köztársaság követségének adott otthont, majd 1814-ben a Habsburg birodalom a köztársaság területével együtt ezt is megkapta. Innentől kezdve története kapcsolódik Magyarországéhoz, mivel az Osztrák–Magyar Monarchia vatikáni, majd olaszországi nagykövetsége üzemelt benne 1915-ig, hogy egy évre rá elkobozza az olasz állam. Ezt követően Mussolini hivatali székhelye, és a Fasiszta Nagytanács üléseinek székhelye lett, jelenleg múzeum található benne.

Azért ne térjünk el ennyire a tárgytól… A bazilika mozaikjait is érdemes megtekinteni, amelyeket a 9. században, IV. Gergely pápa uralkodása alatt készítettek. A diadalíven Jézust és az evangélistákat láthatjuk. Az apszisnál a kék dicsfény az építtető IV. Gergely pápát jelzi, tőle jobbra Sz. Márk evangélista, Sz. Felicissimimus, az áldást osztó Krisztus, Sz. Márk pápa, Sz. Agapitus és Sz. Ágnes látható. A 12 bárány az apostolokat szimbolizálja, a két aranyváros itt is Betlehemet és Jeruzsálemet szimbolizálja.

Ennek a templomnak a padlója is cosmata stílusú. Kivételesen a készítés dátuma is ismert: 1478.

A császári fórumok felé haladva jutunk el a Santissimi Cosma e Damiano bazilikához, amit már a Forum Romanumról szóló bejegyzésünkben is említettünk, de itt se maradhat ki a sorból. A 6. és 7. századi mozaik művészet egyik kiemelkedő példáját láthatjuk a templom apszisában. A diadalíven az apokalipszis egyik témáját látjuk: a bárányt a hét kandeláber között, négy angyalt, illetve Lukács és János evangélista jelképét. Az apszisban Krisztus két oldalán Szent Péter és Szent Pál áll, amint bemutatják Jézusnak Kozmát és Damjánt, Szent Tódort és IV. Félix pápát (feje körül kék négyszöggel). A pápa és az alatta lévő három bárány ábrázolását VIII. Orbán pápa uralkodása alatt teljesen újra csinálták. A Megváltótól balra, ebben a templomban is felbukkan a főnix.

Ha már a Forum környékén jártunk, akkor elmentünk a Colosseumig, jobbra fordultunk, és felmentünk a Palatinus túloldalán található Celio dombra, és bementünk az itt található Santa Maria in Domnica bazilikába. Ennek a mozaik díszítése is a 9. századból származik és ez is egy félkörös apszismozaik. A diadalív a Megváltót ábrázolja a 12 apostollal és a két angyallal, illetve lent Mózessel és Illéssel. Az apszisban I. Paszkál pápa csókolja Szűz Mária lábát, akit bizánci nemesasszonyként ábrázoltak. A trónon ülő Mária a karjában tartja kisdedként Jézust, körülöttük angyalok serege figyel. Mária feje fölött Paszkál pápa monogramja található.

Ezt követően „meguntuk” már a Tevere bal partját, és átmentünk a jobb oldalra, vagyis a Trastevere városrészbe. Itt a Santa Cecilia in Trastevere bazilika az egyik kedvenc templomunk. Szentélyét szintén 9. századi mozaik díszíti (kb. 820). Ezen az áldást osztó Jézus két oldalán Sz. Péter és Pál Krisztus kegyeibe ajánlja Szent Cecíliát, I. Paszkál pápát (balra), illetve Sz. Cecília férjét, Valeriánust, és Sz. Agátát (jobbra). Az ív alsó részén még bárányokat találunk a szokásos két aranyvárossal. A mozaikon az arany, a bíbor és a kék szín dominál. Érdekesség, hogy nem maradt fenn a diadalív.

Az apszis előtt található cibórium 1293-ban készült gótikus stílusban, Arnolfo di Cambio tervei alapján. A művész ezt alá is írta. A főoltárt és a cibóriumot intarziaszerű mozaikkal díszítették. Ezeket a mozaikokat csillogó anyagból (csigaház, kagyló, teknőshéj, aranyszínű üveg) készítették. Az intarzia arab szó, mázas csempével díszített felületet jelent. Ebben a templomban geometriai motívumok formájában jelenik meg, de nem a cibórium az egyedüli hely, ahol hasonló motívumokat találunk: az előtér mintázatát is figyeljük meg, ugyanis a templom homlokzatát növénymotívumos mozaikokkal díszítették.

A másik kedvenc templomunk, a Santa Maria in Trastevere bazilika, amely szintén a Trastevere negyedben található. A homlokzat meglehetősen kevert stílusú. A mozaik 13. századi, Szűz Máriát ábrázolja két donátorral, és női figurákkal, akiket hibásan a bölcs és balga szüzekként szoktak azonosítani. Valójában nem tudni kiket ábrázolnak. Közülük a két szélső figurát már a 14. században csinálták, tehát a mozaik sem egységes. Alatta a portikusz Domenico Fontana műve, vagyis 16. századi. Ha ide belépünk, akkor pedig pogány és keresztény szobor, illetve felirat töredékeket találunk. Nesze neked egységesség. Ennek ellenére nekünk bejött.

Ha bemegyünk a templomba, akkor a tekintetet rögtön a szentély mozaikjai vonják magukra. A főoltár mozaikja már a 10. században készült, a mögötte lévő hatalmas mozaikképet pedig a 12. század közepe és a 13. század vége között készítették. Az apszisban a trónon ülő Krisztus mellett Szűz Máriát látjuk. A Szent Szűz gazdagon hímzett arany gyöngyös bizánci császárnői ruhát visel, fején drágakővel díszített koronával. Jézus jobb kezével átöleli anyját, a másik kezében egy nyitott könyv van „Jöjj választottam! Rád helyezem trónomat!” felirattal. Szűz Mária bal kezét áldásra emeli, jobb kezében egy nyitott tekercset tart. Ezen is egy írás áll: „Bal keze az én fejem alatt, jobbjával átölel engem.” A trón másik oldalán szentek láthatóak, kezükben egy rájuk jellemző tárggyal (a bal legszélső II. Ince pápa, aki sokat tett a bazilika építéséért, ezért tartja a kezében a templom modelljét). Fölöttük a mennyet szimbolizáló kinyílt sátor lebeg, ahonnan az Atya kihajló keze a Fiú feje fölé koszorút tart. A mozaik alján szintén egy írás olvasható: „Óh, tündöklő Atya! A Te tiszteletedre ragyog isteni fényben ez a királyi szék, amelyen Krisztussal együtt ülsz a századok végéig, az ő jobbjával rád terített méltó aranyruhában.” A szöveg alatt középen álló Istenhez vonul a 12 bárány. A mozaikkép külső diadalívén a kereszt mellett alfa és ómega jelek, hét gyertyatartó és a négy evangélista kapott helyet. A diadalív két végén Ézsaiás és Jeremiás látható. Tekercseiken a Megváltó eljövetelével kapcsolatos jövendölések olvashatók.

Az apszis alsó részében, az ablakok magasságában Pietro Cavallini 1291-ben készített mozaikjain Szűz Mária életéből vett jeleneteket látunk. Még lejjebb, már a 12. századi trónus felett késői, kb. 1600-ből származó alkotásokat találunk.

A legszebb római mozaikok megtekintése során nem maradhatott ki a katolikus egyház első számú szentélye. A Szent Péter bazilika a világ egyik legnagyobb keresztény bazilikája, és itt minden kép mozaik, kivéve a Michelangelo-féle Pietà feletti ívet, ahol megmaradt a freskó (pont ezért raktuk ide a Pietà-ról készült fényképet). Ennek az az oka, hogy a bazilika vizesedett, és a freskók nem bírták a nedvességet, tehát maradandóbb műfajra kellett váltani. A legtöbb mozaikkép Pier Paolo Cristofari munkáját dicséri, aki ismert festmények másolatait készítette el.

A bazilika mostani állapotában csak igen keveset őrzött meg a korábbi épület mozaik díszítéséből. Kár érte, ugyanis a pápák olyan művészeket kértek fel a díszítésére, mint például Giotto, vagy Pietro Cavallini. A főbejárattal szemben, már az előtérben helyezték el a Giottónak tulajdonított, de felújított mozaikot, miszerint a vízen járó Jézus magához hívja Szent Pétert. Ezen felül inkább csak pár alkotást említünk: a baldachin fölötti, 1871-ből származó mozaik IX. Piusz pápát ábrázolja; Szent Péter sírjánál egy 11. századi mozaikon Krisztust láthatjuk; a kedvencünk pedig a Michelangelo-féle hatalmas kupola. Ha felmegyünk, akkor a belső erkélyen is körbesétálhatunk, és láthatjuk milyen körülmények között kellett dolgozni a művészeknek a padlószinttől 120 méterre magasodó felületen. Tériszonyosoknak nem ajánljuk a látványt.

Ezt a lenyűgöző díszítési technikát az egész világon nagyra becsülik. A Rómában található mozaikok pedig kitűnnek szépségükkel és élénk színeikkel. Szerintünk tovább fokozza az élményt, hogy ezeket a mozaikokat nem kiállított tárgyként, hanem az eredeti helyükön tekinthetjük meg. Remek élmény volt bekukkantani ebbe a világba és megismerni kissé az akkori művészek munkáját, reméljük a ti kedveteket is felkeltettük, hogy benézzetek egyik-másik helyre.

A Santa Pudenziana apszismozaik képet innen vettük.

A cosmata aláírás képe innen származik.

A Lateráni Keresztelő Szent János bazilika

Római kalandunk beszámolói messze nem értek véget, így a következő blog bejegyzésünkben is az Örök Város egyik kiemelkedő nevezetességéről olvashattok.

Róma a pápa székhelye, így nagyon szoros a kapcsolata a katolikus vallással, tehát a városban rengeteg egyházi épülettel találkozhatunk. A több mint 900 templom közül, az előző írásunkban – Borromini építész kapcsán – már említett Lateráni Keresztelő Szent János főszékesegyház (Basilica di San Giovanni in Laterano) a római egyházmegye központja. A négy római pápai bazilika közül ez a legrangosabb (a másik a három a San Pietro in Vaticano, a San Paolo Fuori le Mura és a Santa Maria Maggiore).

A történelmi városközpont peremén található székesegyház az egyik legrégebbi és legnagyobb egyházi épület, ami hiába vetekszik a Szent Péter bazilikával, a tömeges turista áradat elkerüli, így szerintünk még meghittebb is. A templomok "szülő anyjának" is nevezik, hiszen az egyházi hierarchia figyelembevételével a lateráni még a Sz. Péter bazilikánál is fontosabb. Nem véletlen, hogy a pápák megválasztását követően egészen az avignoni fogságig a koronázásra mindig a lateráni bazilikában került sor (már amikor a pápát Rómában választották meg).

Róma ezen a részén hagyományosan patrícius villák álltak, a terület neve a Lateráni patrícius családról tanúskodik, amely birtoka volt, mielőtt Néró császár elkobozta volna tőlük. Itt állt Marcus Aurelius császár lovasszobra is, amit most a Capitoleumon láthatunk. Nagy Konstantin császár uralkodása alatt Faustina, a császár felesége a pápának adományozta, hogy ez legyen a rezidenciája, Konstantin pedig itt akarta felépíteni az első keresztény bazilikát (313-318). Mondjuk nem ez a legrégibb építmény, ami ránk maradt, ugyanis a bazilika mellett, a négyszög alakú San Giovanni in Laterano terén láthatjuk IV. Thotmesz fáraó egyiptomi obeliszkjét, amelyet 357-ben szállítottak Rómába és a Circus Maximusban állt. A pápa 1588-ban állíttatta fel a mai helyére.

A Konstantin-féle templomból nem sok maradt, hiszen ez az évek során sokszor leégett, kifosztották, de többször megújult. A mai bazilika a 14. századból származik, az épületet később bővítették, renoválták. Az utolsó simításokat a 19. században végezték el rajta.

A környező pápai rezidencia állapota az avignoni fogság során annyira leromlott, hogy a római visszatérés után a pápák inkább a Vatikán dombra költöztek. A régi rezidenciából így csak kisebb töredékek maradtak fenn. Ilyen a Scala Santa. Eredetileg ez a pápai palota díszlépcsője volt, ami a pápai magánkápolnához vezetett. A középső lépcsőt a 15. században meglehetősen fantáziadúsan Pontius Pilátus jeruzsálemi helytartói palotájának lépcsőjével azonosították, amin Jézus is végigment. A lépcsőt állítólag Konstantinus anyja, Szent Heléna hozatta Rómába, de csak 845 óta áll mai helyén. A lépcső 28 fokát faburkolat borítja, a bennük levő kristállyal fedett lyukak Krisztus vércseppjeinek helyét jelképezik. A mellette lévő két oldalsó barokk lépcsőn viszont rendesen is fel lehet jutni a „Sancta Sanctorum”-hoz, vagyis a pápák magánkápolnájához. A Jeruzsálemből származó ereklyék között itt őrzik a Lukács evangelista által festett Krisztus-képet is. Sajnos csak rácson keresztül csodálhattuk meg a szép cosmata stílusú mozaikpadlót. A Scala Santához a tér felőli oldalon nagy exedra csatlakozik. Ferdinando Fuga építész itt helyezte el 1743-ban az egykori pápai palota 1733-ban lebontott fogadótermét díszítő 6. századi mozaikot. Ez mondjuk szállítás közben darabokra tört, így csak egy másolatot látunk. A képnek igazából csak ikonográfiai jelentősége van.

A bazilikát övező terület mai formáját V. Sixtus pápa urbanisztikai rendezési koncepciójának köszönhetjük: a pápa Domenico Fontana építész közreműködésével jelölte ki azt a hálós útszerkezetet, ami összeköti a belváros főbb pontjait, mint pl. a lateráni és a S. Maria Maggiore bazilikát, majd ez utóbbit a Trinità dei Montival (tévesen fogalmazva a Spanyol lépcső tetejével), illetve a S. Croce in Gerusalemme templommal. Ezen hálózat része a Via Pia, vagyis a mostani Via XX Settembre és a Via del Quirinale. A pápai rendezés részeként állíttattak fel több obeliszket is: a Sz. Péter bazilika előttit, a lateránit, a Piazza del Popolón találhatót, és a S. Maria Maggiore bazilika mögöttit. Ez a városépítészeti pezsgés annyiban befolyásolta a Lateránt, hogy az új út megnyitása miatt visszabontották, ami még maradt a pápai palotákból, és az obeliszk felé kialakításra került egy új homlokzat, amit szintén Domenico Fontanának köszönhetünk (1586). Itt van az áldások loggiája is, igaz mostanában már nem egyértelmű, hogy ez a korábbi, és a fontosabb, nem a tulajdonképpeni főhomlokzaton található.

A bazilika mögött található a keresztelő kápolna. A régebbi templomoknál teljesen normális volt, hogy ebből a célból külön épületet emeltek, hiszen a tulajdonképpeni templomba csak a megkeresztelkedés után lehetett belépést nyerni. Ezt a nyolcszögletű épületet Konstantinus emeltette az eredeti bazilika mellett egy Kr. u. 2. századi fürdőépület és 1. századi villa helyére, viszont ezt követően többször is átalakították. Többek között Borromini is dolgozott rajta 1657-ben. Erre utalnak rajta a Chigi motívumokat felvonultató frízek (VII. Sándor pápa volt Chigi, a címere tölgyfát és egy hármas halom tetején lévő csillagot tartalmaz). A mostani csupasz kinézetét 1967-ben nyerte el, amikor eltávolították róla a vakolatot. Igazából stílszerűen alakították ki a belsejét egy római nymphaeumból, hiszen eredetileg a teljes testet alámerítették a keresztvízbe, nem csak a neofita (megtért) homlokát érte a permet. A belső tér nyolc ókori piros porfíroszlopból, továbbá nyolc kisebb fehér márvány oszlopból áll. Kupolája késő barokk stílusú. A Keresztelő Jánosról elnevezett bronzkapuja még 5. századi, a János evangélistáról elnevezett kapu azonban már 12. századból származik. A mennyezet mozaikjai lenyűgöző látványt adnak. Az oldalsó kápolnahelyiségekben különítették el a férfiakat és nőket. Ezeknek a kis kápolnáknak is gazdag a díszítése, hamarosan az itteni mozaikról is fogunk írni.

Az áldások loggiájától balra található a mostani lateráni palota. Ezt Domenico Fontana tervei alapján építették 1586-89-ben nyári pápai rezidenciaként. A minta a Farnese palota volt. Volt itt kórház, levéltár, 1844-től a vatikáni gyűjtemény egy része került ide, majd 1967-től a római egyházmegye vikariátusa üzemel benne. Az 1929-es lateráni egyezmények alapján a palota, a bazilika és a bazilika mögötti terület egy része a Vatikánhoz tartozik, tehát területenkívüliséget élvez. Ezzel olyan a státusza, mint a diplomáciai külképviseleteknek: pl. a római magyar nagykövetség is magyar felségterületnek számít.

A Keresztelő Szent Jánosnak és Szent János apostolnak szentelt bazilika mostani klasszicista stílus főhomlokzata a 17. században nyerte el mai formáját Alessandro Galilei tervei alapján. Rövid lépcsősoron jutottunk el a főbejárathoz, ezen kívül még négy ajtón keresztül juthatunk a templom belsejébe. A jobb szélső a szent kapu, amit a szent évek során nyitnak meg. Az oszlopos előcsarnok fölött loggia található, amelynek középen egy timpanon van. Az építmény tetején tizenöt szobor emelkedik: Jézust, Keresztelő Szent Jánost, az evangélistákat, az egyház doktorait és szenteket formáltak meg márványból. A templom címét hirdeti a dombormű felirata: „Omnium ecclesiarum Urbis et Orbis mater et caput” (a Város és a Földkerekség minden templomának anyja és feje). A középső régi bronzkapu a Forum Romanumról, pontosabban a Curia Juliáról való, amit még a Borromini-féle felújítás keretében hoztak ide. Az 56 m széles előcsarnok bal végződésénél Nagy Konstantin császár szobra áll, jobbra pedig a lateráni palotába vezető bejáratot találjuk.

Az épületbe lépve szemünk előtt szebbnél szebb szobrokat festményeket, oltárokat láttunk. Az öthajós templombelsőt gazdagon aranyozott kazettás mennyezet fedi, amit a márványmozaikos padlón lépkedve csodáltunk. A mennyezet égszínkék és bíborvörös színei még a késő reneszánszát stílust idézik. A cosmata padlón V. Márton pápa családi címere, az oszlop ismétlődik (V. Márton a Colonna családból származott), a főhajó mennyezete pedig 1562–68 között készült. VI. Pál pápa restauráltatta, így került ide az ő címere is. A Borromini-féle átalakítás során ide is íves boltozatot tervezett az építész, de ebből végül nem lett semmi, és csak a kettő-kettő szélső hajó mennyezetét alakították át. A főhajó 130 méter hosszú, eredetileg a hajókat oszlopok választották el. Ezt változtatta meg Borromini, amikor a középső hajót az apostolok szobrait befogadó fülkékkel töltötte ki. A 12 apostol 4 méteres szobrait már később, 1704 és 1718 között csinálták, ezek különböző szobrászok kezeit dicsérik. Az itt is felbukkanó Pamphili címermotívumok (olajágat tartó galamb, liliomok) ne tévesszenek meg: hiába adta X. Ince (eredeti nevén Giovanni Battista Pamphili) a megbízatást Borromininek, a szobrokat már a pápa unokaöccse, Benedetto Pamphili bíboros, a templom esperese rendelte.

A fő- és kereszthajók alkotta térben emelkedik a nagy gótikus márvány tabernákulum, amelyben Péter és Pál apostolok koponyáit helyezték el. Ez Arnolfo di Cambio építész hatását tükrözi, és V. Orbán pápa megbízásából Giovanni di Stefano készítette 1367-ben. Az alatta található pápai oltárnál csak a pápa misézhet. Ez az 1851-es restaurálás utáni állapotot mutatja.

A főoltár előtti térben V. Márton pápa sírját találjuk.

Az apszis mozaikjai csak ránézésre eredetiek: Jacopo Torriti 1291-es alkotását 1884–86 között helyzeték ide, és erősen újragondolták. A boltozat és a négyzeti tér közé eső, gyönyörűen díszített kórus átalakításával és díszítésével eredetileg Piranesit bízták meg, de az ő tervei nem valósultak meg. A boltív tetején a Megváltó óriási portréja látható az angyalokkal, alatta egy magaslaton kiemelkedő nagy drágakövekkel díszített kereszt és a jelképes „Új Jeruzsálem”, a négy evangéliumot szimbolizáló folyóval. A folyóparton szarvasokat jelenítettek meg. A kereszt lábánál Mária áll az apostolokkal, Szent Antallal, Szent Ferenccel és a képet megrendelő IV. Miklós pápával, aki megválasztása előtt szintén ferences szerzetes volt. Az apszis csúcsíves ablakai között apostolok képei láthatók. A mellettük térdeplő két kisebb alakú ferences barát egyike a mozaikok mestere, Torriti és a másik a segédje. Krisztus alakja és a folyók virágos rétje a gyermekekkel, madarakkal a 4. század stílusát idézi.

A rengeteg pápasír közül egyik sem az eredeti helyén van: egy részüket a régi bazilikából mentették meg, de jórészt utánérzésekről van szó. A jobb oldali oldalhajó második pillérén is egy ilyen. Ezt Damkó József készítette, és annak állít emléket, hogy II. Szilveszter pápa koronát küldött Szent Istvánnak. A síremléket 1909-ben készítette a művész az akkori esztergomi érsek megrendelésére, habár a felirat régebbi.

A sírok között persze nem csak pápák és bíborosok emlékeit találjuk, hanem jellegzetesen a nevezetesebb római családok is kialakították a saját kápolnájukat. Ezeket kegytemplomként használták, és itt tartották a családi szertartásokat, legyen szó temetésről, vagy esküvőről. Ennek megfelelően a Massimo, Torlonia, és Casati kápolna mellett megtaláljuk a bazilika legszebb kápolnáját is: a Cappella Corsinit. Ez XII. Kelemen pápa megbízásából készült Galilei tervei alapján. Falait színes márványokkal borították és a pápa itt található síremléke egy ókori porfír kád, amelyet Agrippa termáiból hozattak.

Már a főbejárat felé tartva a jobb első oldalhajó első pillérén egy Giottónak tulajdonított freskó részlet látható. Ez egykor az áldás-loggiát díszítette, és VIII. Bonifác pápát ábrázolja, amint éppen kihirdeti az első szent évet 1300-ban. VIII. Bonifác használta elsőnek a „Szt. Péter helytartója” helyett „Krisztus földi helytartója” címet, és ő kezdte kialakítani a triregnumot, vagyis a tiarát. Ez a pápai korona, ami VI. Pál pápa óta már csak a szimbólumok között létezik. VIII. Bonifácot adta hozzá a második koronát a korábbi püspöki süveghez, amivel a pápák égi és földi hatalmát szimbolizálta. A tiara harmadik koronáját XII. Benedeknek köszönhetjük, aki 1342-ben ezzel az egyetemes Egyház feletti uralmát akarta kifejezni. Visszatérve Giotto freskójához, ez egy vajmi szánalmas maradvány abból a freskóciklusból, amit a mester VIII. Bonifác megrendelésére készített. Ez a részlet azért maradt meg, ugyanis 1586-ban, amikor Domenico Fontana lebontotta a régi homlokzatot, akkor a freskó ezen részét leszakította, majd két évszázadig a bazilikában tárolták. Csak az 1700-as években került mostani helyére, amikor VIII. Bonifác családja, a Caetanik a pillérre helyeztették. Sokáig Giotto mesterének, Cimabuénak tulajdonították, csak később vált bizonyossá, hogy hogy vagy a mester keze munkája, vagy legalábbis a műhelyében készült.

Ezt követően sem kell még kimenni, ugyanis a bal kereszthajóból lehet kijutni a templomhoz tartozó gyönyörű 13. századi kolostorkerthez, amelyet faragott és csavart cosmata-berakásos oszlopok ékesítenek.

A templomról írt élménybeszámolónkat egy legendával, a lateráni izzadó kő legendájával zárnánk. A néphit szerint ugyanis a bazilikában a II. Szilveszter pápa sírját borító márvány izzad, és ha meghal egy pápa, akkor a csontok is zörögnek. A legenda szerint a pápa eladta az ördögnek a lelkét a világi sikerek érdekében (II. Szilveszter pápa fiatal korában az akkor arab kézen lévő ibériai területeken is tanult, erre vezethető vissza a történet, miszerint eladta a lelkét a sátánnak. Az is igaz, hogy tudományos érdemei is voltak.). II. Szilveszter tehát állítólag megkérdezte a sátánt, hogy meddig fog tartani a dicsősége, mire azt a választ kapta, hogy addig, amíg be nem teszi a lábát Jeruzsálembe. A pápa meg is nyugodott, de a legenda szerint amikor belépett a lateráni bazilika közelében található Jeruzsálemi Szent Kereszt bazilikába, akkor az ördög eljött érte és a pápa meghalt.

A pápa halála előtt végrendeletében azt kérte, hogy oda temessék, ahova a lovak viszik. A lovak bevitték a testét a lateráni bazilikába, és ahol izzadva megálltak, ott van II. Szilveszter pápa sírja.

Elég csacska történet, ami több sebből végzik, de legalább más oldalról is megismertük azt a pápát, akinek a tevékenysége a magyar államiság létrejöttéhez is köthető.

Mi tehát főleg olyan turistáknak ajánljuk a bazilikát, akik a csendesebb, de annál csodálatos templomokat szeretnék megnézni. Ilyenből több is van az Örök Városból. Ráadásul ezeken a helyeken a sorban állás és a tülekedés kihagyásával veszhetünk el a lenyűgöző mozaikokban.

Reméljük még nem nem unjátok Rómát, ugyanis hamarosan következik a folytatás a mozaikokkal…

A képeket nagy felbontásban itt láthatod.

Bernini és Borromini – a barokk Róma géniuszai

Római kalandunk előtt ráhangolódás céljából elolvastuk Peter Prange: A bazilika hercegnője című regényét. Magunk se gondoltuk volna, hogy egy regény, a valós és fiktív részletekkel ennyire jól be tudja mutatni a 17. század Rómáját, illetve a kor azon két nagyszerű művészének életét, rivalizálását, akikről ez a blogbejegyzés is szól. Olvasás közben, majd később a római utcákon sétálva visszarepültünk az időben...

Giovanni Lorenzo Bernini és Francesco Borromini kortárs volt, mégis eltérő stílusú, személyiségű művészekké váltak. A római barokk eme meghatározó személyiségeinek rengeteg szobrot, épületet köszönhetünk, rivalizálásuk pedig meghatározta a város építészeti fejlődését.

Bernini 1598. december 7-én született Nápolyban, családja 1605-ben költözött Rómába. Apja taníttatta, és a fiatal Bernini alkotásai már ekkor kitűntek, ami érett tudásra vallott. Scipione Cafarrelli-Borgese kardinális igen korán szárnyai alá vette: ekkor készült szobraiban már a természetesség és a mozgalmasság dominált. Szerette alkalmazni a kicsavart mozdulatokat, a szabálytalan, bonyolult testtartásokat, az elszánt arckifejezéseket.

Bernini igen jó kapcsolatot ápolt Maffeo Barberini bíborossal is, aki már VIII. Orbán pápa néven Bernini egyik legfontosabb megbízójává vált, és uralkodása alatt Bernini Róma egyik legtekintélyesebb művésze lett. Bernini ezt meg is hálálta, és az építészetben is maradandót alkotott. Fontos kihangsúlyozni, hogy a pápai megbízások, és a bíborosi kollégium tagjainak pártfogása mindkét művész munkásságát meghatározta.

A másik zseniális alkotó, Borromini, eredetileg Castelli néven Ticino kantonban, Bissonéban látta meg a napvilágot 1599. szeptember 25-én. Édesapja példáját követve a kőfaragó mesterséget tanulta ki Milánóban, majd 1619-ben Rómába költözött, ahol Carlo Maderno műhelyében kezdett el dolgozni. A Szent Péter-székesegyház, a Palazzo Barberini és a Sant' Andrea della Valle templom építésében segédkezett, díszítő elemeket, tervrajzokat készített. Madernót halála után Bernini követte, akivel Borromini ezt követően együtt dolgozott. Életük, munkásságuk ekkor kapcsolódott össze, de a különböző nézeteik miatt később már külön utakon tevékenykedtek.

Bernininek bohémabb, Borromininek inkább melankolikus természete volt. Bernini az építészetben és a szobrászatban is kiemelkedett, ezzel ellentétben Borromini „csak” az építészetben alkotott nagyokat. Bernini a hagyományokat folytatta, fejlesztette, míg Borromini szakított a múlttal.

Római utunk alatt a következő alkotásaik nyerték el legjobban a tetszésünket, amiket mindenképpen érdemes megnézni.

Az Apolló és Dafné című márványszobrot Bernini huszonévesen készítette a Borghese család megrendelésére. Ez volt az utolsó a Borghese családnak készített alkotások közül, ma is nagy népszerűségnek örvend, és a többi alkotása (Dávid, Perszéfóné elrablása, Aeneas) mellett ezt is a Galleria Borghesében találják az érdeklődők. Bernini nem egyedül dolgozott, ugyanis a virtuóz részek, mint például a falevelek és a gyökerek megmunkálásakor egyik segédje, Giuliano Finelli működött közre. A szobor azt a pillanatot örökíti meg, amikor Apolló már majdnem elkapta az előle menekülő najádot, Dafnét, akit az utolsó pillanatban az istenek babérfává változtattak. Dafné volt Apolló első szerelme, és ezt követően a babér lett Apolló legkedvesebb fája. Bernini a témát Ovidius Metamorfózisaiból vette, Daphné menekülése és átváltozása a tisztaságot szimbolizálja. Bernini úgy alkotta meg a művet, hogy a néző egyidejűleg látja Apolló és Dafné reakcióját, ami érzelmileg is hat a szemlélőre, hiszen ez egyszerre fejezi ki az üldözés, a segélykérés és az átalakulás szimbolikáját. A testhelyzetek, az érintés mind dinamikát kölcsönöznek az alkotásnak, amely mintha életre kelne. Számunkra ez a nagy kedvenc.

Bernini 1629-től, Carlo Maderno halálát követően lett a Szent Péter-bazilika fő építésze. Borromini ekkor, mint segéd vett részt az építkezésen. Együtt készítették el a kupola alatt található a 20 méter magas, aranyozott, csavart oszlopokon álló baldachint. Ez egy csapatmunka gyümölcse, így a két művészen túl olyan neveket is meg kell említeni a készítők között, mint Stefano Maderno (Carlo Maderno rokona, egyik legismertebb szobra Sz. Cecília testét ábrázolja a katakombákban lévő sírja felnyitásakor), Francois Duquesnoy (édesapja készítette a Brüsszel jelképévé váló pisilő fiút), Giuliano Finelli (vele már találkoztunk Apolló és Dafné szobra kapcsán), Luigi Bernini (Bernini testvére és számos alkotásában társa). A csavart oszlopokat a régi Sz. Péter bazilikából megmentett darabokról mintázták, amelyeket viszont a jeruzsálemi templomban használt darabok ihlettek. A baldachin tetejét és a rajta található szobrokat Borromini rajzolta: az alkalmazott íves megoldással a szerkezet könnyítését akarta elérni. A figyelmes turista az oszlopok talapzatánál érdekes dolgokat talál. Itt az avatatlan szemlélő csak a Barberini címer méhecskéit veszi észre, de ha figyelmesen megvizsgáljuk a címerek felső részét, akkor Sz. Péter kulcsai alatt egy szülő nő arcára bukkanunk, amint ez változik a vajúdás különböző szakaszaiban. Az utolsónál már az újszülött arca látható. A címerek alján található fura motívum pedig a női nemi szerv változását mutatja a szülés különböző fázisaiban. Nem ismert pontosan mit akart ezzel szimbolizálni Bernini. Lehetett egy fricska egy nem engedélyezett házasság miatt, vagy arra is utalhatott, hogy nem 9 hónapig, hanem 9 évig húzódott a baldachin készítése, illetve a pápa nehézségekkel teli, de eredményeket produkáló uralkodására is célozhatott. Mivel a baldachin képe közismert, mi így inkább az egyik fejről közöltünk fotót.

A Bernini és a Borromini közötti összhang, ami a baldachin kapcsán még felhőtlen volt, hamarosan megromlott, és pont a Sz. Péter bazilika kapcsán produkálta kettőjük legnagyobb konfliktusát: a Bernini által tervezett harangtornyokat pont Borromini szakmai véleménye alapján romboltatta le X. Ince pápa. Bernini viszont nem csak a ma már lebontott harangtornyokkal foglalkozott. A templom befejezése után ugyanis ki kellett alakítani az előtte lévő teret is a hívek számára, hogy jobban láthassák a körmeneteket. Fontos szempont volt, hogy a pápa is látható legyen a tér minden pontjáról, és az előirányzat szerint ennek be kellett tudni fogadnia 100 ezer embert. A Michelangelo Buonarrotti által tervezett kupolát a Carlo Maderno-féle homlokzat teljes egészében takarta. Bernini az ellipszis alakú térrel (amelyet körként érzékelünk), a felállított szökőkutakkal, valamint a tér oldalán található kolonnádokkal vonta el a figyelmet erről a hibáról. A főhomlokzat előtti, trapéz alakú tér (Piazza Retta) szolgált arra, hogy az emberek figyelmét a kupolára irányítsa. Ezeknek az építészeti bravúroknak köszönhetően a bazilika kupolája messziről is jól látható, és a tér felé sétálva először számunkra is kisebbnek látszik a tér.

A több, mint másfél évszázadig tartó építkezés 1667-ben fejeződött be. Ez a kolonnád és a tér kialakítása mellett a bazilika közvetlen környezetét is érintette, aminek része a Vatikán palotájához vezető Scala Regia: ez a lépcső a Vatikán ünnepi bejárata. Bernini ezen 1663 és 1666 között dolgozott. A helyszín viszonylag szűk, meredek sáv a templom és a palota között, amelyet szabálytalanul egymásba nyúló falak határolnak. Bernini színházi barokk elemeket használt, hogy a szinteket emelje. A Vatikánhoz vezető lépcső (lásd lent jobbra) cső formájú boltíves oszlopot alkot, amely szükségszerűen szűk lesz a látószög végén, ami perspektivikusan torzítja a távolságot. Bernini a lépcső végén, már a bazilika előterének magasságában Nagy Konstantin római császár lovas szobrát helyezte el.

A Chigi pápa, VII. Sándor nem csak a Sz. Péter tér rendezésével bízta meg Berninit, többek között a síremlékét is tőle rendelte meg (lásd fent jobbra). Ezt Bernini 1678-ban készítette el, és a szicíliai jáspisból készült ajtó egy részét elrejtő csodálatos drapérián komponálta meg a szobrokat. A négy szobor a pápa által gyakorolt erényeket ábrázolja, viszont a magasztosságot a szövet alól felbukkanó halál töri meg: a pápa nyugodt imádkozó arcával ellentétben áll az elmúlás csontváza, amely aranyozott bronzból készült. A szobrok fekete fehér színűek a gyász jegyeként. Bernini az Igazság szobrát eredetileg meztelenre tervezte, de ezt a pápa kifogásolta, így ő is ruhát kapott.

A Scala Regiánál használthoz hasonló optikai illúziót alkalmazott Borromini 1653-ban a Spada Palota kertjében található perspektivikus kolonnádnál. A palotát Spada bíborosról nevezték el, és néhány perces sétára található Róma híres piacától, a Campo dei Fioritól. A külső homlokzat impozáns barokk szobrai vonzzák magukra a tekintetet, de a stukkós díszítések a belső udvaron is folytatódnak. A palota pár termében egy képtár kapott helyet, de itt nem ez a legszebb, hanem az, amit Borromini alkotott. Az építész az optikai csalást alkalmazva olyan perspektívát hozott létre, amelynek hatására a 9 méter hosszú folyosó 30 méter hosszúnak látszik, és a végén levő szobor embernagyságúnak tűnik, miközben alig több, mint fél méter. (A kolonnád hétfőn, szerdán és pénteken délután 15 órától 17 óráig látogatható, szombaton pedig délelőtt 10 órától 12-ig). A palota többi része is nagyon szép, de állami hivatalként működik, így csak különleges engedéllyel látogatható.

Persze ne rohanjunk ennyire előre, ugyanis a két művész útja már jóval korábban, a Szent Péter bazilika építése után szétvált, és rivalizálásuk egyre csak nőtt.

Borromininek a San Carlo alle Quattro Fontane templom volt az első független munkája. Feladata közé tartozott a kolostor, a templom belső terének és a szomszédos épületek felújítása, ami 1634-től 1637-ig tartott, a homlokzatot viszont csak az élete végén tudta befejezni. Borromininek ügyesen kellett gazdálkodnia a térrel, ugyanis a telek olyan pici, hogy elfér a Sz. Péter bazilika egyik kupolát tartó pillérjében. A reneszánsz stílust teljesen mellőzve, a templom alaprajza két rombuszt alkotó, egyenlő oldalú háromszögből képzett gyémánt alakú kompozícióra épül. A sarkoknál tágas fülkéket alakított ki, ami egy hullámzó, ovális teret eredményezett. Az épület ovális, kazettás kupoláját egy izgalmas párkányzat és faoszlopok tartják. A kupola vezeti a látogatót a belső tér egyetlen fényforrásához, a laternához (ez egy sokszög vagy kör alakú, ablakokkal rendelkező tornyocska). Borromini az egyenes vonalak, a kerek formák helyett inkább a hullámos és az ovális vonalvezetést használta. Amikor bemegyünk a templomba, akkor a főoltártól jobbra tartva jutunk el a sekrestyéhez, illetve itt balra kanyarodva mehetünk le a kriptába. Eredetileg Borromini is ide kívánta, hogy eltemessék, de a halála ezt nem tette lehetővé.

A következő munkája Sant'Ivo alla Sapienza temploma és udvara volt, ami a római egyetem épületében található (lásd lent jobbra). A templomot szokatlan formája miatt Borromini mesterművének mondják, aminek az építésében 1640-től vett részt. A csillagokkal díszített kupola és a csiga alakú tornya igazi különlegességnek számít, amely az egekbe törő tudást szimbolizálja. A központosított alaprajzú főhajó szabályos hatszöget formál. Az épület több pápa uralkodása alatt készült: a homlokzat csillagjai és dombjai a Chigi címerre utalnak (VII. Sándor, 1655–67 között uralkodott); az udvar méhecskéi viszont a Barberini pápa, VIII. Orbán regnálására datálhatók (1623–44); itt sárkányok is vannak, amelyek a Boncompagni család címerében szerepelnek (XV. Gergely, 1621–23 között uralkodott). Ebben az a fura, hogy pont a Borrominit leginkább támogató X. Ince galambjai hiányoznak (a Pamphili címerben olajágat tartó galamb van három liliommal). Az építményben mindenesetre felfedezhető a dinamikus barokk és a racionalista geometrikus formák harmóniája.

Miközben Borromini javában dolgozott a Sant'Ivo alla Sapienza templomon, más megbízásokat is kapott. Ilyen volt a Propagnada Fide palotája (lásd fent balra). Ez a Római Kúria egyik hivatala, amely a missziókkal foglalkozik. Az épület a térnek nevet adó vatikáni spanyol nagykövetség mellett található, nem látogatható a turisták számára. A helyzet pikantériáját az adja, hogy Borromini az építkezést 1646-ban Berninitől vette át. Ez a váltás annak tulajdonítható, hogy Bernini ekkor lett persona non grata az új pápánál, aki hatalmi szóval Borrominit juttatta megfelelő megbízatásokhoz. 1646 volt az év, amikor a Sz. Péter bazilika harangtornyait is lebontották. Ebből is látszik, hogy a pápai áldás, vagy mellőzöttség szerződések felbontását is eredményezhette, így el tudjuk képzelni mennyire sürgőssé vált Bernininek, hogy újra elnyerje a pápa kegyeit.

Időközben Borromini egy másik jelentős megbízást is elnyert: a lateráni Szent János bazilika „modernizációjáról” van szó. Ez a római egyházmegye székesegyháza. A bazilika helyén már létesítése előtt is fontos épületek álltak, viszont a hatalmas, öthajós ókeresztény templom az 1600-as évekre meglehetősen rossz állapotba került. Borromini ennek a felújítására kapott megbízást X. Ince pápától. A 16 m széles, 87 m hosszú főhajó antik oszlopsorai köré pilléreket épített, és az azokban kialakított fülkékbe nagy barokk szobrokat állított. Az általa alkalmazott eljárás a Sz. Péter bazilikában már kipróbált sémát követi, csak letisztultabb formában.

A bazilika homlokzatának kialakításával később foglalkoztak, és erre a célra pályázatot írtak ki. Ennek vesztese, Ferdinando Fuga, a saját elképzelését a S. Maria Maggiore bazilika homlokzatánál valósította meg.

Ha már egyházművészetről beszélünk, Bernini munkásságában nagy szerepet kapnak az egyházi és misztikus témájú szobrok. Ilyen például a két extázis témájú műalkotása, amelyek minket is ámulatba ejtettek. Az egyik a Santa Maria della Vittoria barokk stílusú katolikus templomban található, és Szent Teréz extázisát ábrázolja, amit a megrendelő Cornaro család szobrai is színházi páholyból néznek a róluk elnevezett kápolnában. Az alkotás Szent Terézt ábrázolja, miközben várja egy szép angyal nyíldöfését, azaz Isten szeretetének megnyilvánulását. A szobor olyan könnyedségű, mintha nem is márványból készült volna. Az alkotás a barokk kor egyik legszebb kompozíciója, bár már megalkotása idején bírálatokat váltott ki a túlságosan érzékinek tartott ábrázolása miatt. Bernini Szent Terézt lehunyt szemekkel, elernyedt tagokkal ábrázolta. Testének apró rezdüléseiről ujjainak finom mozdulatai beszélnek. Félig ülő testtartása saját erejének elhagyásáról tanúskodik. A mellé lépő angyal könnyed kézmozdulata – ahogy megérinti Terézt – olyan, mintha máris lángra lobbantaná az imában elmerült apácát. Ez a lelki „égés”, a szeretettől való belső hevülést szimbolizálja.

Bernini másik hasonló témájú szobra a Boldog Ludovica Albertoni extázisa, amely a Tevere folyó jobb partján fekvő Trastevere negyedben álló San Francesco a Ripa templomban található. Az épület és a hozzá tartozó kolostor díszítése szerény, legértékesebb kincse Bernini szobra. Ez már az idős mester alkotása, aki a régi mintákat követte. Bernini a szobrot Ludovica halála után száznegyven évvel, röviddel boldoggá avatása után faragta. Az alkotás a fokozott szellemi állapotot olyan erőteljes testi tünetekkel mutatja meg, amelyek a test önkívületi állapotát jelzik. A Boldog Ludovica Albertoni halála című szobor olyan, mintha a szentéletű hölgy megengedné, hogy tanúi legyünk a haláltusájának a vörös jáspis terítővel övezett, rendezetlen ágyon. A szobor egy gesztikuláló színésznő benyomását kelti, a túlzóan realisztikus vízió azonban allegória is. Természetesen itt se mi vagyunk az egyedüli szemlélők, hiszen a puttó fejek jelzik, hogy az égiek is tanúi az eseménynek.

Bernini szobrait nem csak belső tereken csodálhattuk meg. Róma történelmi központjában sétálva a Piazza Navona téren pillanthatjuk meg a Négy folyó szökőkútját, vagyis a Fontana dei Quattro Fiumit, amit eredetileg Borromininek kellett volna elkészíteni. Több legenda főződik, ahhoz, hogy végül Bernini kapta a megbízást X. Ince pápától, mindenesetre ez fontos fordulópont Bernini karrierjében, mert ezzel a megbízatással került vissza a pápa kegyébe. Az építményen 1647 és 1650 között dolgozott és az ókori Aqua Virgo vízvezeték vizét használta fel a szökőkút működtetésére. Ennek az alapját mészkősziklák alkotják, amin a négy férfi márvány figurája a négy kontinens folyóit jelenti (Nílus, Giacomo Antonio Fancelli alkotása; Gangesz, Claude Poussin műve; Duna, Antonio Raggi szobra; Rio de la Plata, ezt pedig Francesco Baratta faragta). A Nílust jelképező alak fejét lepel fedi, mert meg akkor nem ismerték a folyó eredetét (A rossz nyelvek szerint viszont azért, mert a Borromini tervei alapján készült templomra néz. Ez azért sem igaz, mert Borromini a kérdéses szobor elkészülte után dolgozott a templomon). A Duna istene pápai szimbólumot tart, utalva arra, hogy ez a folyó van legközelebb a pápai városhoz. A Rio de la Plata istene érméken ül: ez Amerika gazdagságára utal. A Gangesz istene egy hosszú evezőt tart, ami a könnyű hajózást jelképezi. A kút közepén egy egyiptomi obeliszk emelkedik ki a szikla talpazatról, amely eredetileg Maxentius császár cirkuszában volt. A pápa címere is helyet kapott a kút szoborcsoportján: a teljes címer az obeliszk tövénél, a csőrében olajágat tartó galamb pedig az obeliszk csúcsán. Bernini a pápaság nagyságát az istenek rémült, elterült alakjával is szimbolizálta.

Bernini a folyókat ábrázoló alakok mellett állatfigurákat (oroszlán, krokodil, ló, sárkány) is megformált, ezzel utalva a kontinensek állatvilágára. A medencében kígyót és egy delfint is felfedezhetünk. Bernini a növényvilágot se hagyta ki az ábrázolások sorából, amellyel szintén az adott kontinensre utalt. Annyi érdekes látnivaló van ezen a szökőkúton, hogy azt nem is tudnánk szavakba önteni. Személyesen kell meggyőződni a szépségéről.

A Piazza Navona a rivalizálás szimbóluma is lehetne, hiszen a folyók szökőkútja mellett áll a Sant' Agnese in Agone templom, amit szintén X. Ince pápa rendelt meg. Ennek mások mellett Borromini volt a fő építésze. Az építkezés eleinte Girolamo Rainaldi tervei alapján folyt, Borromini 1653-1657 között vette át az irányítást, amikor megváltoztatta az eredeti terveket. A homlokzaton megnövelte a két torony közötti távolságot és a konkáv homlokzat kialakításával a kupolát kiemelkedőbbé tette. A tornyok szervesen összeépültek a homlokzattal, ami újdonságnak számított.

1672-től az építkezés vezetését Girolamo Rainaldi fia, Carlo vette át. A templom 18 évnyi munka után készült el, X. Ince pápát a főoltár elé temették. A templomban egy Szent Ágnes szentély is található: itt találjuk a koponyáját (Sz. Ágnes a szüzek, jegyesek és az erőszak áldozatainak védőszentje).

A két művész még idős korában is jelentős munkákat készített, de a búskomor Borromini 1667 nyarán idegrendszeri zavaroktól és depressziótól szenvedett, hogy majd önkezével vessen véget életének. Utolsó munkája a San Giovanni in Fiorentini templom Falconieri kápolnája volt, ahol a sírját is megtaláljuk.

Ha már Falconieri, akkor meg kell említenünk a magyarok kötődését Borrominihez: benne tisztelhetjük a Római Magyar Akadémia székhelyeként működő Palazzo Falconieri tervezőjét is. A palota legfelső szintjét alkotó loggiát máig Borromini loggiaként emlegetik (lásd lent balra, az itt készült 360°os panorámát lásd itt). Aki erre jár, feltétlenül menjen be. A portán kell megkérdezni, hogy fel lehet-e menni, majd némi liftezés után csak az utolsó csigalépcsőn kell felkapaszkodni (a tériszonyosoknak is megéri!), és máris fenn vagyunk a Janus-fejekkel díszített teraszon. Szerintünk Róma legjobb panorámateraszáról van szó.

Bernini halála előtt még részt vett az egyik kedvenc hídunk rendbetételében (lásd fent jobbra). A Ponte Sant'Angelo, vagyis az Angyalhíd a Tevere jobb partján álló Angyalvárat köti össze Róma belvárosával. Ez az egyike annak a nyolc kőhídnak, melyet a rómaiak a Tevere fölé építettek az ókorban, és még most is használatban vannak. A híd neve eredetileg Pons Aelius volt, igazi Angyalhíddá Bernini tette az angyalaival. IX. Kelemen pápa 1669-ben bízta meg a szobrok elkészítésével, aki segédekkel dolgozott, és a 10 angyal közül saját kezűleg csak kettőt fejezett be. Pont azt a kettőt, amit a pápa sajnált a hídra kirakni, és megtartott magának. Bernini kései munkáira jellemző a könnyed, légies, nyúlánk test, a féktelen lobogású, mégis kifinomult drapéria. Az angyalok szélfútta köpenyei fodrozódó öbleikkel és redőikkel teszik láthatóvá Jézus szenvedése fölötti fájdalmukat. Kezükben a passió egy-egy szimbolikus eszközét tartják.

Jelenleg a két Bernini-féle angyal a Sant Andrea della Fratte templomban látható. Pont abban a templomban, amely Borromini egyik legszerencsétlenebb megbízatásaként máig befejezetlen. A megrendelő ugyanis állandó pénzhiányban szenvedett, így a templomnak Borromini 1653–62 között csak a kupoladobját tudta megépíttetni, és a kupola máig nincs rajta. Ettől függetlenül Borromini itt is nagyot alkotott és építészek generációit inspirálta: Filippo Juvarra például ezt tanulmányozta, mielőtt jó nyolcvan évvel később hozzáfogott volna a mantovai Sz. Vér ereklyét őrző S. Andrea bazilika szintén régóta hiányzó kupolájának a megalkotásához.

Bernini 1680. november 28-án agyvérzésben halt meg, és a már a korábban is említett Santa Maria Maggiore bazilika főoltára közelében, a családi sírban, saját kérésére egy lépcsőfok alatt temették el. Bernini a reneszánsz egyetemesség utolsó képviselője és az első sokoldalú barokk mester volt. Az eredetiségre törekedett, minden műve egyéni vonásokkal telve, ugyanakkor szervezője és vezetője volt a többeket foglalkoztató műhelyeknek, amelyek az ő tervei alapján, az ő felügyeletével vállaltak és kiviteleztek nagy megbízásokat.

Bernininek rengeteg olyan műve van, amit nem említettünk, de ezek felfedezése legyen csak a olvasóink feladata. Mi csak elégedettek lehetünk, ha megteremtettük a lelkesedést. A klasszikus szemléletű Berninivel szemben Borromini építészete formabontóbb volt, és számos olyan alkotás fűződik a nevéhez, amiről mi nem beszéltünk, de ezekkel olyan ellenpólust képvisel a római barokk építészetben, amelyek meghatározzák azt. A két művész életének, stílusának ellentétes mivoltja ellenére se tudnánk elképzelni őket egymás nélkül. Róma barokk világa elképzelhetetlen lenne nélkülük.

Az Apolló és Dafné szoborcsoportról készített kép forrását lásd itt.