Tavaly a „zakkantakkal” a könnyen újratervezhető utakat preferáltuk, ezért busszal mentünk Belgrádba, no meg vonattal Brünnbe. Olaszország nagyon hiányzott, Szicíliával pedig mindenki elégedett volt 2022-ben, így 2024 februárjában belecsaptunk a lecsóba, és megcéloztuk Kelet-Szicíliát. Szokás szerint volt pályázat a Hallgatói Önkormányzatnál és most a hallgatóknak megítélt pénz is elég volt (juhhé!). Mi, az (állítólag) „felnőtt” blogírók és kísérők pedig összespóroltuk a szükséges pénzt. Cataniát használtuk bázisként, közvetlenül a Castello Ursino szomszédságában szálltunk meg. Alessandro, a „DownTown vicino al Duomo” tulajdonosa Whatsappon volt leginkább elérhető, de azon szinte azonnal válaszolt és minden felmerülő problémát jól kezelt. Cataniába a közvetlen Ryanair járattal mentünk, vissza – általában – Wizzair géppel jöttünk. Az általában használata azért is helyénvaló, mert mi „felnőttek” két éjszakával tovább maradtunk a B&B Hotels frissen megnyitott, ezért akciós cataniai szállodájában, így eleve egy későbbi járattal jöttünk haza. Egyesek pedig kicsit késve vették meg a jegyüket, így nekik már a Ryanair-féle opció volt az olcsóbb. Szokás szerint Balázs volt a tanulmányi kirándulás kísérő tanára, de most már lelkiismeret-furdalás nélkül kiosztotta a srácoknak a feladatot, hogy készüljenek fel bizonyos témákból, ne neki kelljen mindig idegenvezetőt, pontosabban kihelyezett kutatószeminárium vezetőt játszania. Elég, ha tolmácsol, meg szervez, ráadásul mindezt ingyen az ELTE nagyobb dicsőségére. No meg amúgy is történész hallgatókról volt szó, akiknek a kutatás egy tanulmányúton eleve elvárt tevékenység. ;)
Február 10-én szálltunk fel a repülőgépre. Ez a tavaszi félév regisztrációs hete lett volna, amikor a hallgatóknak csak a beiratkozással no meg az órafelvétellel kell szórakozni, de a BTK bekavart, és menet közben előrehozták a tavaszi félévet, így ennek első hetére esett a kirándulás. Balázs kollégái pedig rendre kapták a hallgatói emaileket, miszerint „Tanár Úr/Tanárnő órájára mindenképpen megyek, de éppen Szicíliában kirándulok Juhász Balázs tanár úrral”. Eddig is többen tudták, hogy „Juhászék” kirándulnak a hallgatókkal, de most már mindenki értesült erről a hobbinkról. :D
Tehát kimentünk a repülőtérre. Itt minden rendben volt, mindenki időben érkezett, a biztonsági ellenőrzésnél is csak a szokásos atrocitásokkal találkoztunk. Például az egyik ellenőr kitalálta, hogy az eddig mindig elfogadott átlátszó zacskó nem jó a folyadékoknak, és csak a Ferihegy Airport szabványosított zacskója megfelelő, ezért az átvilágítás előtt nekiállhattunk átpakolni a folyékony cuccokat. Sebaj, a gép időben elindult, majd úgy rázott a leszállásnál, hogy rendesen kellett kapaszkodni. Reginának Nápoly után ez volt a második vulkán-közeli landolása, így meg is kapta, hogy biztos a vulkánok okozzák a turbulenciát. Leszálláskor természetesen jó meleg volt, a reptéri busz kb. ott állt meg, ahol sejtettük, a szállás elfoglalása is rendben ment, így végre indulhatott a tényleges kirándulás. Még az érkezés délutánján elmentünk a cataniai ókori színházhoz, majd felmásztunk a Badia di Sant'Agata tetőteraszára és kupolájába (a látványt lásd fent). Megérte, de picit kevesebb felhőnek azért jobban örültünk volna. Végül a székesegyházat is végigjártuk, ahol természetesen viziteltünk Vincenzo Bellini sírjánál. Vacsora címszóval akinek volt kedve, azzal a Munnu Arancinuban megtömtük a bendőnket arancinóval (a pisztáciás verzió a top!). Helyben inspirációt kaptunk, így a pisztáciás-csokis-nutellás cannolójukat is kipróbáltuk: ütős volt, de maradunk inkább a hagyományosabb változatoknál. Este még bevásároltunk és gyönyörködtünk a Sant’Agata ünnepségek miatt kivilágított városban (lásd lent).
Február 11-ére virradólag alig aludtunk. A szállás hangszigetelése pocsék volt, az utcán szicíliaiasan hajnalban is zajlott az élet, így sürgősen be kellett szereznünk egy jó minőségű füldugót. Ennek birtokában a későbbiekben viszont már horpasztottunk, mint a bunda. Tehát az első teljes napunk reggelén korán kellett kelni, mert indult a buszunk Taorminába. Elég ramaty időt fogtunk ki, valamikor esett, valamikor viszont egész szépen kitisztult az ég. Esernyője/esőkabátja persze nem volt mindenkinek, így Taorminában először ezen hiányokat pótolták az érdekeltek. Utána persze mentünk a színházba (lásd lent). A srácokat úgy kellett felmosni, sorozatban készültek a portréfotók (Balázs meg szerkeszthette őket esténként)! Végigsétáltunk a Corso Umbertón, a fő középkor specialistánkat átverte a Torre dell’Orologio alatti másolat mozaik, kiélveztük a Belvederéről nyíló kilátást, bolyongtunk a mellékutcákban, voltunk a székesegyházban, majd megebédeltünk a Ciclope nevű étteremben, ahol a magyar pincérnő nagyban megkönnyítette a rendelést. Délután a városi park, a kisebb templomok, mint az Alexandriai Szent Katalin templom, és a zegzugos utcák mellett a taorminai karnevál biztosította a kulturális táplálékot. Aggódtunk, hogy az eső miatt le fogják fújni az utóbbit, el is csúsztatták, de végül megtartották, és nagyon élveztük. A taorminai buszpályaudvar felé még jól beforrócsokiztunk/kávéztünk/söröztünk/sütiztünk és elégedetten tértünk vissza Cataniába.
Február 12-én hétfőn fényes napra virradtunk, a taorminai felhők eltűntek, beköszöntött a jó idő. Délelőtt a cataniai Bellini Múzeumban nyitottuk a napot, majd a Terme della Rotonda felé kerülve elmentünk a San Nicolò l'Arena templomhoz. Ez belülről egy legfeljebb „B” kategóriás barokk templom, amely csak a monumentalitásával tűnik ki, de egy csigalépcsőn fel lehet menni a tetejére, ahonnan pazar a kilátás az Etnára, no meg a városra. Persze megnéztük a templomot is, de a tetőterasz volt a fő cél. Hm, talán az jelzi leginkább a látvány minőségét, hogy itt mindenki csináltatott magáról Etnás háttérképet. A templom után a Via dei Crociferi felé kerültünk, megnéztük az amfiteátrum maradványait, és még ebéd előtt bementünk a San Biagio templomba, hogy Balázsnak is legyen sikerélménye. A Via Monte Sant’Agatában található Trattoria Sapori Antichi-ban ebédeltünk, másnak is ajánljuk, majd úgy kellett kiimádkozni a szomszédos Kiko, Sephora, H&M, Zuiki stb. boltokból a csajokat. A szem kívánta, pénz nem igazán volt, a srácok természetesen hősiesen várakoztak. Délután a Bellini színház felé kerültünk, majd bementünk a Castello Ursinóba (lásd lent). Végül egy előtte készített csoportképpel zárult a hivatalos program és szétspriccelt a csapat. Reginával elmentünk a Porta Garibaldihoz, majd indult az aznapi portrészerkesztés.
Február 13-án Siracusában kirándultunk. A Piazza Borsellinón csak kb. egy órás késéssel tudtunk felszállni az Interbus menetrend szerinti járatára, ugyanis valami útfelújítás miatt úgy beállt a cataniai belváros, hogy mindenki csak araszolva haladt. Nekünk meg időpontra lefixált látogatásaink voltak Siracusában. Balázs hót ideg volt, Siracusában délelőtt úgy meghajtotta a csapatot, hogy az már futóversenynek is beillett, de így legalább utolértük magunkat.
A régészeti parkkal kezdtük a nézelődést, menő volt! Ez már a harmadik ókori színházélményt biztosította a csapatnak egy utazás alatt (lásd fent), nem is panaszkodtak. A régészeti parkból kijövet pont elcsíptük a helyi buszt, majd egy a sofőr által előkészített átszállással már Ortigia szigetén jártunk. A papirusz múzeum után a Spiaggia Diana nel Forténál napfürdőztünk, valaki még a tengerbe is bement, majd elég későn, de pazar módon és egész jó áron megebédeltünk. Három órakor már a Castello Maniacéban csatangoltunk (nagyon hangulatos egy vár, lásd lent) majd a dóm felé útba ejtettük Aretusa kútját. A székesegyházról helyben derült ki, hogy fizetős, de máshol meg spóroltunk a belépőjegyeken, így nem okozott gondot a költség. A srácok azért rendesen néztek, amikor a barokk bejárat után az ókori Athéné templomban találták magukat, de ugye Szicília ilyen csodákat is nyújt! Zárásként jól befagyiztunk, megnéztük kívülről az Apolló templomot, majd a kiszámíthatatlan városi buszmenetrend miatt inkább gyalog közelítettük meg a vasútállomás melletti buszpályaudvart. Nem voltak nagyok a távok, ennyi még bőven belefért.
Február 14. volt az utolsó teljes napunk együtt. Reggel felszálltunk a notói buszra, ahol jól befürödtünk, ugyanis fenntartó váltás miatt szinte minden zárva volt. Sikerült bekönyörögnünk magunkat a színházba, felmásztunk a San Carlo al Corso templom harangtornyába (az a csigalépcső egy igazi élmény volt, a kilátást lásd lent), bekukkantottunk a Nicolaci palota előterébe, ahol üdvözöltük Petőfi Sándor szobrát, amúgy csak szabadtéri látványosságok voltak. Na jó, a helyi régészeti múzeum nyitva volt, de ez meg senkinek se dobogtatta meg a szívét. Újraterveztük a programot, vettünk kaját, majd elcsíptük az avolai buszt, és miután a sofőr letett a tengerpart közelében, jól kitomboltuk magunkat. Volt aki a vízbe is belement, mások csak a homokban szaladgáltak, de az tuti, hogy mindenki barnult. Zárásként kajáltunk/ittunk/sütiztünk a Piazza Esedrán működő streetfoodosnál, és a naplementét, meg a kék órás kivilágítást élvezve elsétáltunk a Piazza Triestére, ahol egész pontosan jött a cataniai buszunk. Este még volt egy záró vacsora a srácokkal az „A Putia Dell'Ostello” nevű helyen. Az esti kocsmatúrákon fedezték fel a kölkök, és mi is csak megerősíteni tudjuk, hogy jó hely!
Február 15-én reggel fájdalmas búcsút vettünk egymástól. A srácok a Castello Ursinótól a repülőtér felé indultak, mi pedig az új szállásunkra, ahol otthagytuk a csomagokat. Nehogy már ezt is vigyük magunkkal Messinába. A vasútállomás melletti buszpályaudvar a Stesicorótól egy metrómegálló, Balázs megvette előre a jegyeket, aztán 15-én reggel kiderült, hogy ezek a metróra nem érvényesek, csak a helyi buszokra. Catania, miért lenne itt bármi is egyszerű??? Amúgy a városi tömegközlekedés és a helyközi buszjáratok is rendelkeznek online jegyvásárlási felülettel és appal. Ezek általában esztétikailag borzalmasak, néha nincs logika bennük, a gombok felirata hiányzik, de megbízhatóan működnek, és valahol még az utazás idősávját is meg lehet változtatni. Tehát felszálltunk a messinai buszunkra és a végállomásnál Balázs haverja és kollégája várt minket. Egy fullos, messinai „ismerd meg a városodat” túrát kaptunk, amiért nagyon hálásak vagyunk. Claudio előzetesen lebeszélte, hogy nyissák ki nekünk a Santissima Annunziata dei Catalani templomot, jártunk a székesegyházban, meghallgattuk a 12 órás harangjátékot, felmentünk a kilátás miatt a Santa Maria Di Montalto előtti teraszra (lásd lent a panorámát), megnéztük a III. Viktor Emánuel galériát, közösen ebédeltünk Ganzirriben a tó partján és a Torre Faróig, vagyis Szicília észak-keleti csücskéig mentünk. A Tartományi Múzeumnál búcsúztunk el, ezt ugyanis már csak mi ketten néztük meg. Köszönjük Claudio, nagyon jó volt együtt, nagyon sok szép élményt köszönhetünk Neked!
A múzeum után extra költség nélkül átfoglaltuk egy korábbi időpontra a cataniai buszunkra szóló jegyet, Cataniában elfoglaltuk a szállásunkat, illetve egy nosztalgia körre indultunk a székesegyház előtti „fánihoz” (lásd jobbra lent). Hiába, hiányoztak a kölkök, akik egész változatos módon, esetenként jelentős késéssel értek haza (köszi Wizzair!!!).
Február 16-án reggeli után kimentünk a reptérre, átvettük a hónapokkal korábban lefoglalt és kifizetett bérelt kocsit (nagyon elégedettek voltunk a Centauróval), és így meglehetősen korán nekivágtunk a nagy világnak a Hyundai I20-asunkkal. Amúgy mulatságos volt, amikor a Centauro ügyfélszolgálatosai mindenkitől megkérdezték, hogy bemennek-e kocsival Cataniába. Az ottani vezetési stílus tényleg nem mindenkinek való, így megalapozott volt az elővigyázatosság. Mi messziről elkerültük a belvárost, szinte azonnal felhajtottunk az autópályára, hogy Piazza Armerina mellett, az ókori római villa megtekintése után barátokkal találkozzunk. A villa csak Regina számára jelentett újdonságot, mert Balázs már sokszor látta, de ez az a hely, ahova bárki bármennyiszer visszamegy, mert egyszerűen fergeteges (lásd lent)!
A barátokkal jót beszélgettünk és megebédeltünk, majd kettesben folytattuk utunkat, és lépcsőt másztunk Caltagironéban (lásd lent). A család elég sok innen származó kerámiával büszkélkedhet, ez egy szicíliai „törzshely”, Balázs már nem is tudja hányszor járt erre. Szerencsére még nem volt szezon, így nagyon kényelmesen lehetett mozogni, illetve olyan leárazást fogtunk ki, hogy tök olcsón tudtunk bevásárolni. Most stílusosan nem egy Bburago kocsival, hanem egy kerámiából készített régi Fiat ötszázassal lettünk gazdagabbak. A caltagironei kerámiák a helyi múzeum nélkül nem lettek volna teljesek, így ide is elmentünk, no meg a városban is jó volt csatangolni.
Végül eljött a búcsú pillanata, és a kocsival visszamentünk a cataniai reptérre. Nosztalgiatúrával zártuk a napot, újra meglátogattuk a „fánit”, cannolóztunk, szomorkodtunk, hogy ez a túra is befejeződött, majd február 17-én már csak a hazaút maradt. A cataniai repülőtér legvacakabb termináljáról indultunk, de azért itt is lehetett elvitelre szánt cannolót venni, így vásároltunk, amit természetesen a földet érés után családilag betermeltünk. Ennek köszönhetően Szicília fizikailag is követett minket Budapestre. Mi pedig a fotók szerkesztése után újra elkezdtük számolni a napokat, hiszen május 1-jén egy nagyváradi kirándulás következett, de erről majd egy következő posztban lesz szó.
